Óda Charles Baudelaire szelleméhez

 

1

A végtelen kopár rónáin vándorolva,
míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.
A szél a kutakat homokkal telehordta,
s gyengülő lábai gépiesen viszik
a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,
majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás,
de fürge ujjai forrásra nem találnak,
s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás,
majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben
a lenti rét gyepén a fekvő katonát,
s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen
a haláltusa, és ő pazar lakomát
csaphasson a tetem terített asztaláról,
hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat,
s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol,
s a nap szántja szét a sárga csontokat.
Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet
között élősködő, tengődő, satnya fajt,
az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet
alagutakon át a vágóhídra hajt,
és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha,
ki végképp elhízott, s üzletre nem talál,
s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja,
hogy van más élet is, és van különb halál.
Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,
amely erdőket irt, majd engem is kidönt,
mikor váratlanul, mint mágikus szelence,
kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv,
melyből varázsos és dús illatskála áradt,
s lélek lengett elő, mely őrként járta át,
előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,
a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.
Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt,
s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék.
Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt.
Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék,
üvegszínű egét a nyolcvan év előtti
Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult
ruhájú nép, amely lármájával betölti
a levegőt, s az eldübörgő lóvasút
elől hogyan szökik félre az utcagyermek.
Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.
A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek,
s láttam egy öreget, hogy borba mártogat
négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol,
s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.
Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból,
s mellékutcákon át testetlen, lebegő
léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk
sovány macskákat, és egy nyomorék anyót
követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt
a vonal, amelyet botjával porba rótt.
 

2

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,
micsoda óceánt borít föléd a holt
idő áramlata, míg bennem megteremnek
e verssorok, s nekik a belőled kivont
fluidum életet és keserű erőt ad.
A holt szív füveket ekként termékenyít;
hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad,
s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít.
Hol reszket utolsó mosolyod már a térben?
Szelíd tekinteted az űrben merre jár?
Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem.
Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.
Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át
utolszor nézted el az alkonyi eget,
hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák,
s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,
hol jár a pillanat, hányadik végtelenben?
A rettentő csillagdzsungelben merre fut?
S hol bujdosol magad a roppant bálteremben,
hol mint ezüst uszály húzódik a tejút?
Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő
hanyagul vonszol az álarcosok között,
s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő
a sokaság, a dús jelmezbe öltözött
jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg,
oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz
pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek
az olló, ikrek és a fénylő testű szűz.
Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének
üres játékai, melyeknek a hanyag
és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények,
de örök-fekete az elhagyott anyag,
s téged is eltakar a léttelen sötétség;
fölötted áll a csend, a néma kriptabolt,
melynek a légüres tér elfojtotta mécsét,
s agytekervényeid üres játéka volt
minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi,
s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág.
Balga kísérlet ez, vakon utána menni.
Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág.
A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok
kétség mint tompító, lassú méreg hat át,
de közben hajtom a törékeny imamalmot,
s elszántan mormolom az együgyű imát:
„Ringassa lelkedet egy különös mennyország,
hol az örök fényű és trópusi nyarat
a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják,
s hol az árnyékadó datolyafák alatt
függőágyad a dús csípőjű malabár nők
hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord,
pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt,
s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.
Áradjon szét nehéz és egzotikus illat,
mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag,
egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,
ha évek óta zárt szekrényből fölszakad.
Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt.
Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott.
Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint,
s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod.
S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel
bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid.
Példát mutassanak számodra, és te lesd el
kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,
hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:
az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg;
s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség,
fogával életed fáját ne rágja meg.
Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd;
aranytálakkal és serleggel megrakott
asztalnál üljenek körötted cimboráid:
Rubens, Delacroix s a többi fároszok.
S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.
Terítékünk legyen nekünk is a csodás
vendégségben, ha majd a földről menni szólít
és hosszú útra hív a végső utazás.”
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]