Óda Charles Baudelaire szelleméhez

1 A végtelen kopár rónáin vándorolva, míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik. A szél a kutakat homokkal telehordta, s gyengülő lábai gépiesen viszik a láthatár üres, kéklő félgömb-falának, majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás, de fürge ujjai forrásra nem találnak, s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás, majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben a lenti rét gyepén a fekvő katonát, s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen a haláltusa, és ő pazar lakomát csaphasson a tetem terített asztaláról, hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat, s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol, s a nap szántja szét a sárga csontokat. Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet között élősködő, tengődő, satnya fajt, az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet alagutakon át a vágóhídra hajt, és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha, ki végképp elhízott, s üzletre nem talál, s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja, hogy van más élet is, és van különb halál. Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce, amely erdőket irt, majd engem is kidönt, mikor váratlanul, mint mágikus szelence, kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv, melyből varázsos és dús illatskála áradt, s lélek lengett elő, mely őrként járta át, előttem szállva és szavakkal nyitva zárat, a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát. Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt, s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék. Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt. Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék, üvegszínű egét a nyolcvan év előtti Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult ruhájú nép, amely lármájával betölti a levegőt, s az eldübörgő lóvasút elől hogyan szökik félre az utcagyermek. Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat. A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek, s láttam egy öreget, hogy borba mártogat négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol, s gyertyáját fújja az örvénylő levegő. Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból, s mellékutcákon át testetlen, lebegő léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk sovány macskákat, és egy nyomorék anyót követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt a vonal, amelyet botjával porba rótt.   2 Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek, micsoda óceánt borít föléd a holt idő áramlata, míg bennem megteremnek e verssorok, s nekik a belőled kivont fluidum életet és keserű erőt ad. A holt szív füveket ekként termékenyít; hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad, s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít. Hol reszket utolsó mosolyod már a térben? Szelíd tekinteted az űrben merre jár? Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem. Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár. Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át utolszor nézted el az alkonyi eget, hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák, s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett, hol jár a pillanat, hányadik végtelenben? A rettentő csillagdzsungelben merre fut? S hol bujdosol magad a roppant bálteremben, hol mint ezüst uszály húzódik a tejút? Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő hanyagul vonszol az álarcosok között, s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő a sokaság, a dús jelmezbe öltözött jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg, oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek az olló, ikrek és a fénylő testű szűz. Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének üres játékai, melyeknek a hanyag és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények, de örök-fekete az elhagyott anyag, s téged is eltakar a léttelen sötétség; fölötted áll a csend, a néma kriptabolt, melynek a légüres tér elfojtotta mécsét, s agytekervényeid üres játéka volt minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi, s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág. Balga kísérlet ez, vakon utána menni. Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág. A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok kétség mint tompító, lassú méreg hat át, de közben hajtom a törékeny imamalmot, s elszántan mormolom az együgyű imát: „Ringassa lelkedet egy különös mennyország, hol az örök fényű és trópusi nyarat a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják, s hol az árnyékadó datolyafák alatt függőágyad a dús csípőjű malabár nők hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord, pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt, s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort. Áradjon szét nehéz és egzotikus illat, mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag, egy kissé undorít, de mégis szívedig hat, ha évek óta zárt szekrényből fölszakad. Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt. Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott. Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint, s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod. S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid. Példát mutassanak számodra, és te lesd el kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait, hogy démonaid is nyomodat elveszítsék: az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg; s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség, fogával életed fáját ne rágja meg. Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd; aranytálakkal és serleggel megrakott asztalnál üljenek körötted cimboráid: Rubens, Delacroix s a többi fároszok. S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid. Terítékünk legyen nekünk is a csodás vendégségben, ha majd a földről menni szólít és hosszú útra hív a végső utazás.”