Emlékek fényénél

1 Suhantunk, szerpentineken száguldottunk a völgybe le; izgága szél támadt nekem, hol hajamba kapott bele, hol tépázta a lombokat, hol színleg elült a mihaszna, s lett csak annál bolondosabb: kalapokat vitt a magasba. Úgy éreztük, hogy zuhanunk, részegek voltunk mindahányan; tömény szesztől tompult agyunk a kipufogó-gáz szagában a halál szagát szimatolta. Így borítja a sír sötétjét a zuhanó öngyilkosokra hullásuk közben már a mélység. Nem hittem, hogy sír, gyászlepel vagy más hasonló várna engem, csak hogy valami kelepel vagy kerepel inkább fejemben. Kocsink egy falun át rohant, láttuk tükrét egy messzi tónak, egy hangszóróból férfihang üvöltött: diktátori szózat. Ámulva láttam, hogy a fény, mint nagy szökőkút, fölbuzog, tört sugarak szálltak felém, majd rózsaszínű rombuszok s villogó zöld háromszögek viaskodtak szemem ködével, dobhártyámmal dal és szöveg, minőt józan fül el se képzel. Aztán kitisztult a világ. Most hagytunk el egy templomot, honnan porlepte úton át izzadó násznép távozott. A nap, ez a tüzes legény, útján megállt, hogy a menyasszony fátylán s a vőfélyek kemény kürtőkalapján láng fakadjon. Majd állomás mellett haladt utunk, lassabban egy kicsit; mozdony loholt, és künn a vak- vágányokon teherkocsik álltak; sárgán virult a gyom a sínek között, és a talpfák kopott sávját már semmi nyom nem jelezte, füvek takarták. Folyó tűnt elő, strandhomok; kéjes tartásban heverésztek a vidéki stranddémonok; kihívóak voltak s merészek: szájukon rúzs; sajnos, e lányok arcán a lecsorgó verejték- sávokban, mint az indiánok harci színei, folyt a festék. S a város túlsó oldalán értünk ki. Nyílegyenes út állott előttünk, mely talán, úgy tetszett, a semmibe fut. Az erdők csodabalzsamot leheltek ránk, tüdőnk kitágult. Mért lesz az élőből halott? Piros jelenből halovány múlt?   2 Emlékeim még ragyogóak, de hátterük sötét falak. Ők is fakulnak, ellobognak, s engem is elfogyasztanak. Ami értékes, mindenáron menekül, végső útra indul, s bár görcsösen markomba zárom, lassan kicsúszik ujjaimból. Látom, most még fiatalon, az aggastyánt, kivé leszek. Elég! Látni sem akarom e vánszorgó kísértetet! Asztalkendőt kötnek elém holmi szegényes menhelyen. Tengődöm mások kenyerén; gyilkos vigyázza éjjelem. Látom, ahogy a mélybe buknak vidám percek ezüst halakként, rejteket találva maguknak, és sápadni látom a napfényt. Sömör s fekély üt ki a testen, mit egykor tenger habja csókolt, s világom szűk lesz és kietlen, mint külvárosi kis szatócsbolt.