Mint a karnagy

Mint a karnagy, ki hirtelen megőrült, és össze-vissza csapkod pálcájával – a riadt zenészek pár másodpercig még követni igyekeznek, nem tudva, mi történt, s a következő pillanatban már elhallgatnak –, úgy kapkodtam én is, és magam ijedtem meg legjobban a diszharmóniától. A megzavart hangok szétrebbentek az űrben, s úgy éreztem, hogy felforrnak testem nedvei, és sejtjeim megtagadják összetartozásuk törvényeit. Úgy tetszett pillanatokig, mintha nem volna súly, földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, és mintha lehetne azonnal szétrobbanni apró darabokra. De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni, és most csend van. Négy fehér fal bámul körül, s minden hang szűrőkön át jut el hozzám. Az éjszaka fekete lepedő, melyen csak a megzavart képzelet mozgóképei futnak át. A hős is már inkább komikus, mint tragikus helyzetekben mozog, s a szív és agy, lassan megnyugodva, csöndesebb lesz. De nem hangzik fel újra a harmonikus és tömör zene, mely mint az áradás töltötte be a termeket.