Szanatórium 1933
Hegyek közt száguldott a gyorsvonat, |
szél szórta szét a szikrák záporát. |
Tér és idő formálta sorsomat, |
sápadt holdarc bámult a fákon át. |
Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt, |
amelyre sárga és sűrű köd ül, |
s mint színpadot, ahol kísértetek |
lesnek a fekete függöny mögül. |
És egyszerű anyag lett életem, |
massza, melyet az órák marka gyúrt, |
belőle szobrodat formálva ki; |
munkájuk közben megszépült a múlt, |
s értékesnek mutatta perceit, |
míg minden pillanat messzebbre vitt. |
|
Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz. |
A völgyre néztem, s láttam, odalent |
az élet mikrokozmosz, bolhaszínház, |
amely számomra semmit sem jelent. |
S fönn az égen is játék folyt, de más: |
zord bömbölés, duhaj színek, pazar |
villámlás, lángok, harsány támadás, |
ordító erdők, szürke zűrzavar. |
Oly közösek voltunk e szent haragban, |
s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt, |
a vihar elmúlt, és magam maradtam, |
mikor a szürke égbolt kiderült. |
S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt, |
nem látva mást, csak néhány tompa színt, |
s csak a napot loholni a hegyek közt, |
mint egy pohos, rézarcú mandarint. |
|
|
|