Magyar költő a XVI. században

Hajnalban az mezők fűve harmatozik. Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik. Harsány hangú madár vígan kiáltozik, s bajom vigasságra ettől sem változik. Sem penig, ha est jő, világ borultában, mikor álmatlanul az Duna martjában, távoli pitymallatt sanyarú vártában ülök az éjtszaka csillagos sátrában. Mandorlába foglalt szentkép volt a képed, de téjszín kezeddel durván összetépted. Másra borul selyme hajad függönyének. Én fene mándrucnak fogait kiállom. Csatákban véremnek hulltát nem sajnálom, s gyönge lány okozza keserves halálom.