Első szerelem

Egy úrilány portréja Szép arc, kacér mosolyú, barna szem, karcsú derék, feszülő, büszke mellek, ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem, semmi több, s én hülye, megénekellek. A zongora billentyűit vered, strandon fekve tartásod kéjes, álmos, labdád száll a teniszháló felett, illatos hajad széltől fújva szálldos. Legdrágább kincsed, féltett drágaságod kis hüvelyben egy félhold-forma hártya, épségben tartva kell reá vigyáznod, és tartogatnod a nászéjszakára. Nem fér hozzá udvarló, szerető, csak férj számára lesz áttörhető.   Beismerés Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak. Önkéntes pojáca. A táncteremben szorongathatlak, de mind így szorongat, kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek másnap négyszemközt, de hozzám simulsz ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet az élet: a csávából nincs kiút. Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel „tisztába jössz”, s higgyem el, van remény. Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel egy tartozást. Ó, női lelemény kifogyhatatlansága! S én hiszékeny! Még el se mentem, máris visszatértem.   Fonák állapot A bál után a masszőzhöz kísérlek a gőzfürdőbe, s látok egy padot a folyosón, hol, míg becses személyed meggyúrják, el-elbóbiskolhatok. De álmos udvarlód kell hogy virrasszon, mert sikoltasz, mint kin erőszakot követnek el. Csiklandós a kisasszony! S elképzelem – mily fonák állapot! –, hogyan heversz anyaszült meztelen hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő, szétvetett tagokkal egy hencseren, s majd megesz az irigység a kövér nő miatt, ki minden porcikádban ismer… És ráadásul még fizetned is kell.   Bűnjelek Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel- fával kezdenél ki, de férfiakkal. Fiatallal s öreggel is, a bűnjel kacér mosolyod, mely csábít s marasztal mindenkit közeledben. Még a vén érettségi biztost is, lusta kislány, úgy elbájoltad annak idején, hogy végül átevickéltél a vizsgán. Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak! Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy. Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat, míg minden hódolód megunja, s otthagy, és egyedül én látogassalak. De te egészséges vagy, mint a makk.   Költészet és valóság Giccs vagy remekmű, néked egyre megy. A legszebb költemény, legszebb szonáta számodra csak betűk és hangjegyek összessége. Soha, senki se látta, hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél, a vers neked csak akkor érdekes, ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél, hogy komolytalan és felületes minden, amit mondasz, amit cselekszel, ezért marad örökre parlagon eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel, s gondolat nélkül barnulsz a napon. És én mégis boldog vagyok, ha látlak, s napolajjal kenegetem a hátad.   Fiatalság bolondság Beállt az ősz, én meg lázas vagyok. Kabát nélkül meghűltem odakint, edzettségemet fitogtatva, fogy a testsúlyom, szedem az aszpirint marokszámra, de ágynak mégse dőlök én, a versenyző, ki egy hét alatt szétverem a rakett húrját. Az őröd ki lesz helyettem? Elhódítanak távollétemben. El nem fojthatom már a köhögést. A zsebkendőt elő kell kapnom, s bár eszem más utakon jár, orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő. Lázam pedig nem száll le a poroktól. „Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor.   Morbus hungaricus No még csak ez kellett! Tüdőbajom van. Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet. Átvészeltem még kisfiú koromban a bőrtuberkulózist. Most kikezdett belülről is a kór. Egyik beteg, ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd, félnek tőled eztán az emberek. Kerülnek majd a lányok, mint a leprást. Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak, csak téblábolnak itt az orvosok. Körül a betegek rakásra halnak.” Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok egy állapot! Mégis, egye fene, úgy döntöttem, nem pusztulok bele.   Az emberkerülő Pár hónap múlva elbocsátanak. Állítólag gyógyultan. Már örülni kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat, majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki. Csak lopva járok, elkerülve titkon másokat, hogy ne ők kerüljenek. Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon. Aki nem lát, nyilván ki sem nevet. Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára. Nem teniszezem, táncolni se járok a Télikertbe s a Kiskoronába. Előttem átugorhatatlan árok. Elmaradt alapvizsgám leteszem, s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem!   Ez lett a vége Mint aki iszapos tó fenekén él, úgy tengetem itthon minden napom. Lejjebb vagyok a béka fenekénél. Hull a hajam, kopaszra nyíratom s kvarcoltatom fejem, a tegnap este írt verset dühhel tépem össze mára. Nem válaszolsz leveleimre. Pestre mentél, egyéves akadémiára. Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet megtartsd. Nem is találkozunk mi már most. Ha így határoztál, Isten veled! Én itthagyom örökre ezt a várost. Lantom miattad szögre nem akasztom. Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!