Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek, s távoznak; épp csak megpihentek itt, mint vándor aggastyánok, kik motyójuk izmos vállaikon tovább viszik. Alakjuk lassan tűnik el a ködben, s míg ormótlan csizmájuk lépeget, észre se vesszük, hogy batyuba kötve viszik magukkal az emlékeket. Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra, nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl; fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe, ahogyan a múlt bennünk haloványul. Valakit csókoltunk egy nyári éjen, és emlékünkből ajka íze eltűnt, s elfeledtük ruháját, haja színét annak, akit könnyek között temettünk. Kincsünket mely bank széfje védi meg? Számára titkos gödröt merre ássunk? Pusztulóban ásít a távozó rablók után dúlt, kiürült lakásunk. Most ment el egy; nyomában hív a semmi. Ideje volna tán utána menni.