Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait;
ha jött az éj, s ő takaró alá bújt,
szíve ezer rémségtől remegett,
bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.
Kívül az istállóban ökre bőgött
– istent érzett a ködben –, a szobán át
lebegtek az elhaltak lelkei,
s Zeustól félté hajadon leányát.
Még elzárkózott ellenségesen
a természet; az élet vad kaland volt;
szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék
közül, ha elhagyott erdőn barangolt.
A régi rómait sajnálom én:
borzasztó, mennyit reszketett szegény.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]