Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait; ha jött az éj, s ő takaró alá bújt, szíve ezer rémségtől remegett, bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút. Kívül az istállóban ökre bőgött – istent érzett a ködben –, a szobán át lebegtek az elhaltak lelkei, s Zeustól félté hajadon leányát. Még elzárkózott ellenségesen a természet; az élet vad kaland volt; szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék közül, ha elhagyott erdőn barangolt. A régi rómait sajnálom én: borzasztó, mennyit reszketett szegény.