Elégia

1 Az égre nézek: szürke tér, ahol kissé fakuló díszegyenruhában agg őr, a rézszínű nap silbakol. Az alkony mintha borvirágos orrán ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki, amint a vártáról lelép mogorván, s elcammog, mert tovább strázsálni un. A fák tömör árnyékukat kinyújtják, mint testéből plazmát a médium. Gyorsan sötétedik, sűrű homály van, és apró asztali lámpám kigyúl, mint zöldes fénybogár az éjszakában.   2 Az éj mindig csak fájdalmat hozott. Hány sötét éjszakán kószáltam én órákon át, mint az elátkozott lélek, aki az örökkévalóság soha el nem fogyó percét nyüvi, s úgy néztem a holdat, mint léghajósát az űrnek, kit odarögzítve tart balvégzete az éter óceánján, s kinek elérhetetlen lett a part. Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt pár könnycsepp, arcomról a földre hullt, porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt. És még órákon át elültem ott. Az éjszaka beolvasztott magába, és a terek mély csöndje felszívott.   3 Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam, és künn aludtak a merev tetők, és a drótokban szunnyadott az áram, elnéztem ablakomból a halott várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek örökre a tündöklő nappalok. Egy vendéglőben húzta a cigány még; néhány késői vendég itta ott esti sörét, vagy bort, feketekávét. A kövér nagybőgőből brummogott a hang; a dallam nem jutott idáig, beitták a falak, mint hangfogók. Két részeg csuklott, egymásnak felelvén; vonat fütyült, a déli állomásra, hallatszott, hogy begördült egy szerelvény, s hallatszott, ahogy lassacskán megállt. A puha csöndben megkásásodott az éj, s tömör közeggé összeállt.   4 Így ültem akkor éjjelente szótlan, jelentéktelen ifjú, árva számjegy számlálhatatlan embermilliókban. Egyképp nyomasztott társaság, magány. A szinte már személyiséget öltő elhagyatottság nehezült reám. S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem valakihez, minden bajom okához, kiben nem hittem, s néven sem neveztem: „Tán van valami célod, de magunknak el nem árulod féltett titkodat; dróton rángatott bábjaid vagyunk csak. Inkább nyelvem haraptam el, de vádat nem mondtam ellened. Belém nevelték, hogy téged, ki magadat koronáztad királlyá, istenévé mindeneknek, tisztelni kell, de végre most kimondom, hogy félek tőled tán, de nem szeretlek, mivel hibára halmoztál hibát, s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad minden világok legrosszabbikát, hol csak a pusztulás uralkodik, hol az idő krokodil-fogsora morzsol össze mindent, mit álmodik a költő, a tudós, a feltaláló. Te vérszívónk, te óriási pók, látom, hogyan szövődik az a háló, honnan nincs szabadulás; semmi része át nem szakítható, s küzdelmeink csak szállni gyönge szárnyak verdesése. Aki csak él, csapdádba kell hogy essék, rá minden zugból puskacső mered: mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség. Akadnak boldogok, kegyedben állók, de sötétbe zuhannak és csalódnak a másvilági kárpótlásra várók, a nyomorékok, koldusok, a rútak, kiket fekély borít és kelevény, s a lángeszűek, akik nem tanultak, mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak: mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért? Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak. Megíratott, hogy egyszülött Fiad érettünk halt meg egykor a keresztfán ama rút, eredendő bűn miatt. Hívott halódva, de hiába, téged. Fiadat is elhagytad volna hát? Hulló vére azóta minket éget. Így lett a megváltásból büntetés. Így válik káromlássá a fohász. Így lesz az ígéretből hitszegés. Te vagy oka, hogy lakói a földnek ölik s falják egymást, hogy állatot más állat, embert másik ember öl meg. Lepereg rólad kérő szó, imádság. Kisgyermekek halnak és csecsemők. A vakok napvilágodat se látják. A hatalmas, kéklő mennyboltozat kevés neked? Föl kell építenünk a bazilikákat, a dómokat s bennük oltárokat azonfelül? Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad, poklod tüzes gyomrában elmerül. Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz. Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva, s termeidben a véletlen toroz. Azóta fordult visszájára minden, s forog a világ ferdült tengelyen, azóta gyűlik vérrög ereinkben, azóta van éhínség, háború, s az egymásra uszított arcokon azóta ül álarcként a ború. S én sodródom az árral, noha többször megpróbáltam kitörni, mert az undor forró pokolsara arcomba fröcsköl. De a zsákot, ahová bekötött kezed, s zárózsinórját te csomóztad, nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök, hogy szemeim egy pillanatra lássák (akár ki is folyhatnak azután) a külső tér elrejtett csillogását.” Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába. Szavaimat elnyelte a sötétség, mely engem is beolvasztott magába. S magányosan bandukoltam haza, mert reggel nyolcra várt a hivatal s asztalomon az akták halmaza. S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak egyformaságba fulladó napok, egyforma tegnap és egyforma holnap, hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek, s mikor álmos arccal kaput nyitott a házmester, éppen virradni kezdett.