A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én. Sorsom poroszlóként halálra kerget. Vonzó a bűn, förtelmes az erény. Forróra fűtött kályhánál didergek. Mint rossz ringyó, hiteget a remény: játszik velem, csal, ingerel napestig, apácaköntösben tipeg felém, máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik. Nem akarom, hogy mindig azt, amit kérek, fordítva téve, lassan öljön, megvonva tőlem kívánt bájait, s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. Nem kell se bordélyház, se kínzókamra. Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!