Az árnyak kertje

(1932–1938)

 

 

 

 

Az a kis ember ott belül

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.

 

 

 

Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon,
eltékozoltam a roppant vagyont én.
Most szörnyű kínzókamrában lakom:
tüzes rostélyon sülök meg naponként.
Jó, hogy nem láthat senki meg belül,
hol ingoványos és fekete táj
riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,
hol minden csupa bürök és nadály.
Ott denevérek laknak és manók,
fél-állatok s keselyűtestű nők,
és boszorkányok undok üstje lóg,
amelyben békát s kígyót főznek ők.
Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.
Így kóstolom meg földön a pokolt.

 

 

 

Középkor

Látom magam páncélban és sisakban,
duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort.
Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam,
kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt.
Úr voltam és útonálló, aki
istent nem fél, és szenteket nem ismer,
templomok szentelt kincsét fosztja ki,
s nőket rabol, kiket várába visz fel.
Később öreg voltam, és csak hevertem
a tűz mellé húzódva, hol meleg volt,
és gyakran ittam forró, fűszeres bort,
s már a halál ólálkodott a kertben.
Senki, aki ma él, nem ismer engem.
Bolyongok egy előbbi életemben.

 

 

 

A vénleányok

Örök színház az utca, az ember bárhová jut.
Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,
a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk
és egészségtelen, májfoltos arcukat.
Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal
lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz;
keblük telten feszült, szerelmi diadal
jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz.
Jártukban temetési és monoton zene
kíséri őket, és holtak mennek velük,
kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük
örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,
mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük…
És fanyar párák lengenek felettük.

 

 

 

A reményhez

Dús asztal mellett éhen halok én.
Sorsom poroszlóként halálra kerget.
Vonzó a bűn, förtelmes az erény.
Forróra fűtött kályhánál didergek.
Mint rossz ringyó, hiteget a remény:
játszik velem, csal, ingerel napestig,
apácaköntösben tipeg felém,
máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik.
Nem akarom, hogy mindig azt, amit
kérek, fordítva téve, lassan öljön,
megvonva tőlem kívánt bájait,
s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön.
Nem kell se bordélyház, se kínzókamra.
Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

 

 

 

Elégia

 

1

Az égre nézek: szürke tér, ahol
kissé fakuló díszegyenruhában
agg őr, a rézszínű nap silbakol.
Az alkony mintha borvirágos orrán
ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki,
amint a vártáról lelép mogorván,
s elcammog, mert tovább strázsálni un.
A fák tömör árnyékukat kinyújtják,
mint testéből plazmát a médium.
Gyorsan sötétedik, sűrű homály van,
és apró asztali lámpám kigyúl,
mint zöldes fénybogár az éjszakában.
 

2

Az éj mindig csak fájdalmat hozott.
Hány sötét éjszakán kószáltam én
órákon át, mint az elátkozott
lélek, aki az örökkévalóság
soha el nem fogyó percét nyüvi,
s úgy néztem a holdat, mint léghajósát
az űrnek, kit odarögzítve tart
balvégzete az éter óceánján,
s kinek elérhetetlen lett a part.
Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt
pár könnycsepp, arcomról a földre hullt,
porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt.
És még órákon át elültem ott.
Az éjszaka beolvasztott magába,
és a terek mély csöndje felszívott.
 

3

Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam,
és künn aludtak a merev tetők,
és a drótokban szunnyadott az áram,
elnéztem ablakomból a halott
várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek
örökre a tündöklő nappalok.
Egy vendéglőben húzta a cigány még;
néhány késői vendég itta ott
esti sörét, vagy bort, feketekávét.
A kövér nagybőgőből brummogott
a hang; a dallam nem jutott idáig,
beitták a falak, mint hangfogók.
Két részeg csuklott, egymásnak felelvén;
vonat fütyült, a déli állomásra,
hallatszott, hogy begördült egy szerelvény,
s hallatszott, ahogy lassacskán megállt.
A puha csöndben megkásásodott
az éj, s tömör közeggé összeállt.
 

4

Így ültem akkor éjjelente szótlan,
jelentéktelen ifjú, árva számjegy
számlálhatatlan embermilliókban.
Egyképp nyomasztott társaság, magány.
A szinte már személyiséget öltő
elhagyatottság nehezült reám.
S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem
valakihez, minden bajom okához,
kiben nem hittem, s néven sem neveztem:
„Tán van valami célod, de magunknak
el nem árulod féltett titkodat;
dróton rángatott bábjaid vagyunk csak.
Inkább nyelvem haraptam el, de vádat
nem mondtam ellened. Belém nevelték,
hogy téged, ki magadat koronáztad
királlyá, istenévé mindeneknek,
tisztelni kell, de végre most kimondom,
hogy félek tőled tán, de nem szeretlek,
mivel hibára halmoztál hibát,
s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad
minden világok legrosszabbikát,
hol csak a pusztulás uralkodik,
hol az idő krokodil-fogsora
morzsol össze mindent, mit álmodik
a költő, a tudós, a feltaláló.
Te vérszívónk, te óriási pók,
látom, hogyan szövődik az a háló,
honnan nincs szabadulás; semmi része
át nem szakítható, s küzdelmeink
csak szállni gyönge szárnyak verdesése.
Aki csak él, csapdádba kell hogy essék,
rá minden zugból puskacső mered:
mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség.
Akadnak boldogok, kegyedben állók,
de sötétbe zuhannak és csalódnak
a másvilági kárpótlásra várók,
a nyomorékok, koldusok, a rútak,
kiket fekély borít és kelevény,
s a lángeszűek, akik nem tanultak,
mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak:
mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért?
Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak.
Megíratott, hogy egyszülött Fiad
érettünk halt meg egykor a keresztfán
ama rút, eredendő bűn miatt.
Hívott halódva, de hiába, téged.
Fiadat is elhagytad volna hát?
Hulló vére azóta minket éget.
Így lett a megváltásból büntetés.
Így válik káromlássá a fohász.
Így lesz az ígéretből hitszegés.
Te vagy oka, hogy lakói a földnek
ölik s falják egymást, hogy állatot
más állat, embert másik ember öl meg.
Lepereg rólad kérő szó, imádság.
Kisgyermekek halnak és csecsemők.
A vakok napvilágodat se látják.
A hatalmas, kéklő mennyboltozat
kevés neked? Föl kell építenünk
a bazilikákat, a dómokat
s bennük oltárokat azonfelül?
Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad,
poklod tüzes gyomrában elmerül.
Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz.
Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva,
s termeidben a véletlen toroz.
Azóta fordult visszájára minden,
s forog a világ ferdült tengelyen,
azóta gyűlik vérrög ereinkben,
azóta van éhínség, háború,
s az egymásra uszított arcokon
azóta ül álarcként a ború.
S én sodródom az árral, noha többször
megpróbáltam kitörni, mert az undor
forró pokolsara arcomba fröcsköl.
De a zsákot, ahová bekötött
kezed, s zárózsinórját te csomóztad,
nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök,
hogy szemeim egy pillanatra lássák
(akár ki is folyhatnak azután)
a külső tér elrejtett csillogását.”
Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába.
Szavaimat elnyelte a sötétség,
mely engem is beolvasztott magába.
S magányosan bandukoltam haza,
mert reggel nyolcra várt a hivatal
s asztalomon az akták halmaza.
S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak
egyformaságba fulladó napok,
egyforma tegnap és egyforma holnap,
hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek,
s mikor álmos arccal kaput nyitott
a házmester, éppen virradni kezdett.

 

 

 

Anyagtalanság

Néha, éjszaka sima és üres
feketeségben ébredek, s a vak
semmiség hirtelen zsúfolva lesz
a képektől, pár másodperc alatt.
Az előbb azt se tudtam, ki vagyok,
csak csupasz létemet éreztem a
sötétség börtönében, mint ahogy
az ősember, az állat és a fa.
Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt
múltammal a rejtélyes gépezet;
biztos tudat, ami fél-öntudat volt,
s minden felé ok és emlék vezet.
Életemnek ilyen alapja van csak:
ház homokon, laza téglák, közéjük
maltert a szappan habjából kavartak,
s levegőt szel, ki botjával belé üt.
Köréje rakta pajzsai falanxát,
s szilárdan tartja az anyagtalanság.

 

 

 

Emberi tévedés

Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,
tavaszi éjeken, holdtöltekor
nagy árnyaik inognak fent az égen,
s alakjuk a felhőkkel egybefoly.
Majd fényes délben jő egy óriás
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;
a napra mint hatalmas gongra üt,
jelzi a százéves ebédidőt.
Távcsöveit hiába szegzi a
csillagász ég felé, semmit se lát;
nem jó eszének mindent tudnia,
s fényévekkel mérni a menny fiát.
Féreg az ember, hitvány ázalék;
fennen vitorláz gőgje tengerén,
bár süllyedő hajóján száz a lék,
agya igában, hályog a szemén.
Kevesen jönnek rá a tévedésre.
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.

 

 

 

A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,
sárga villanyfényt szórnak rá a körték,
mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,
de kéjgyilkosok álmában megölték.
Szépívű szára lanyhán hajlik el,
kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,
mint fogak helye a fehér nyakon,
ahonnan vérét szívta ki a vámpír.
A kertben valaki letépte reggel;
fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,
mert nem mozdulhat addig semmi el, míg
lefolyik a sötét helyszíni szemle.
A tettes künn az éjben bujdosik,
s itt meztelenre vetkőztetve fekszik
az áldozat, és úgy vizsgálom én,
mint hivatásos és komor detektív,
s találok környékén, ha kutatok,
egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

 

 

 

Korlátolt szabadság

A réten egy nagy gömböt üldözött
– levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –,
és bukdácsolt a fűcsomók között;
később követség jött, hívták a hangyák.
Tanácsot kértek tőle, kaptak is,
majd egy madártól szárnyát vette kölcsön;
röpte merész volt és mozgása friss,
hogy egy percet hiába el ne töltsön.
Odafent úgy fogadták, mint királyt,
aki a köznéphez ellátogat;
megbüntetett egy sast, s fészkek szerint
számba vétette a tojásokat.
Az embereket nem szerette, és a
szőlőhegyen, hol sok ezer karó van,
mindenkit karóba húzatni rendelt,
s puszta kézzel halat fogott a tóban.
A szabadságból így vett kóstolót…
De jöttek érte már az ápolók.

 

 

 

Késői sajnálat

Én sajnálom a régi rómait;
ha jött az éj, s ő takaró alá bújt,
szíve ezer rémségtől remegett,
bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút.
Kívül az istállóban ökre bőgött
– istent érzett a ködben –, a szobán át
lebegtek az elhaltak lelkei,
s Zeustól félté hajadon leányát.
Még elzárkózott ellenségesen
a természet; az élet vad kaland volt;
szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék
közül, ha elhagyott erdőn barangolt.
A régi rómait sajnálom én:
borzasztó, mennyit reszketett szegény.

 

 

 

Rejtett játékok

A morfium kacérkodik velem,
amíg a pultnál kis kanállal adják,
azt súgja, hogy vegyem egyszerre be
a rendelvény egy hétre írt adagját.
Tudom, hogy egy ördög beszél a porból,
papírálarcban ő kerülget engem;
hideglelős vággyal melengetem
baloldalon, belső kabátzsebemben.
Fehéren csillog otthon villanylámpám
fényében; szívem gyorsabban dobog.
Vadászik rám, talán eléri azt, hogy
egy pillanatra megbolondulok,
s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt,
a pár üres papír nem sejteti;
vagy ellenségem italába szórom,
és életével áldozok neki.
Rég figyelem rejtett játékait,
s ha alszom, mindig meghalok kicsit.

 

 

 

Riasztó látvány

Folyópart, korzó, délben olvadó lég;
a bágyadt sarki rendőr tétován áll.
Hőség csorog a tájról, mely vadabb
és egzotikusabb most Afrikánál.
Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik,
a satnya fákon pár kopott veréb ül,
s lenézi őket: exkrementumát
kalapjukra pottyantja névjegyéül.
Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb;
senyved a fű, a hőségtől kiégve.
Temetés jön sötét drapériákkal,
és hullaszag vegyül a nyári légbe.
Bár sose láttam volna ezt a várost,
mely túl riasztó látvány a szememnek,
s hol idegen sorsok és emberek
valószerűtlenségét érezem meg.
Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket,
amely bágyasztó mákonyával étet.

 

 

 

Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.

 

 

 

Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,
az idő roncsot mint formál belőled,
s rózsáskertedből kénköves gyehennát.
Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.
Leszel üde ifjúból reszkető agg,
fölösleges lény, kit mindenki megvet,
ki ezer gyöngeséggel undorít,
és ujjain számlálja napjait meg.
Lassú égésed örökké emészt;
beolvaszt a természet szörnyű gyomra;
üzemét hűvös agy működteti,
mely végül az ítéletet kimondja,
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,
hogy anyag voltál, s légy megint anyag.

 

 

 

Az árnyak kertje

E kert az árnyak kertje itt.
Aki a kertkapun belép,
múltjáról elfeledkezik,
s vértelen árnyként át meg át
bolyongja szüntelen sötét
útjai labirintusát.
Nem kert e kert, nem lét e lét,
nem ösvény az ösvény, ahol
vaktában lép a láb, ha lép.
Mert régi énjét elveti,
ki itt teng, s újszerű erők
szabnak törvényeket neki.
Jaj, minden kútforrás hamis
e szörnyű kertről! Tévedett
Vergilius és Dante is.
Fagyos szelek lebegtetik
a teljes semmiség felé
tartók pusztuló lelkeit,
s még hírmondó se szabadul
szegény lárvák közül, kiket
az árnyak kertje ejt rabul.

 

 

 

Egy nyáréj emléke

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt.
Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt
a lángoló nap után.
A fülledt tájon forró szél futott át,
és villámok robbantak, mint a bombák,
sóváran nyalta nyelvük az eget,
és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett
fejjel konyultak el, s a porban fulladó
légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.
A forgószél tölcséres tornyokat csinált,
és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott,
de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott
elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt.
S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett
minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;
minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por,
s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket.
Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét
koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket!
S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket,
s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.
Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;
a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,
de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját
zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent.
Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém;
a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között;
kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött,
s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.
Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág
hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt,
feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt,
fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát,
s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.
Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival;
fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel.
A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,
pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.
S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit,
s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én.
A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény.
Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.
Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt,
erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent,
mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent,
s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.
És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”
Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt,
de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély,
ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj,
és síri lámpa lett a tükörfényű hold.
S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom:
„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”
Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok,
de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét,
s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,
mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.

 

 

 

Első szerelem

 

Egy úrilány portréja

Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.
 

Beismerés

Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak.
Önkéntes pojáca. A táncteremben
szorongathatlak, de mind így szorongat,
kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem
az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek
másnap négyszemközt, de hozzám simulsz
ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet
az élet: a csávából nincs kiút.
Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel
„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény.
Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel
egy tartozást. Ó, női lelemény
kifogyhatatlansága! S én hiszékeny!
Még el se mentem, máris visszatértem.
 

Fonák állapot

A bál után a masszőzhöz kísérlek
a gőzfürdőbe, s látok egy padot
a folyosón, hol, míg becses személyed
meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.
De álmos udvarlód kell hogy virrasszon,
mert sikoltasz, mint kin erőszakot
követnek el. Csiklandós a kisasszony!
S elképzelem – mily fonák állapot! –,
hogyan heversz anyaszült meztelen
hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő,
szétvetett tagokkal egy hencseren,
s majd megesz az irigység a kövér nő
miatt, ki minden porcikádban ismer…
És ráadásul még fizetned is kell.
 

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-
fával kezdenél ki, de férfiakkal.
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal
mindenkit közeledben. Még a vén
érettségi biztost is, lusta kislány,
úgy elbájoltad annak idején,
hogy végül átevickéltél a vizsgán.
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,
míg minden hódolód megunja, s otthagy,
és egyedül én látogassalak.
De te egészséges vagy, mint a makk.
 

Költészet és valóság

Giccs vagy remekmű, néked egyre megy.
A legszebb költemény, legszebb szonáta
számodra csak betűk és hangjegyek
összessége. Soha, senki se látta,
hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél,
a vers neked csak akkor érdekes,
ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél,
hogy komolytalan és felületes
minden, amit mondasz, amit cselekszel,
ezért marad örökre parlagon
eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel,
s gondolat nélkül barnulsz a napon.
És én mégis boldog vagyok, ha látlak,
s napolajjal kenegetem a hátad.
 

Fiatalság bolondság

Beállt az ősz, én meg lázas vagyok.
Kabát nélkül meghűltem odakint,
edzettségemet fitogtatva, fogy
a testsúlyom, szedem az aszpirint
marokszámra, de ágynak mégse dőlök
én, a versenyző, ki egy hét alatt
szétverem a rakett húrját. Az őröd
ki lesz helyettem? Elhódítanak
távollétemben. El nem fojthatom már
a köhögést. A zsebkendőt elő
kell kapnom, s bár eszem más utakon jár,
orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő.
Lázam pedig nem száll le a poroktól.
„Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor.
 

Morbus hungaricus

No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.
Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet.
Átvészeltem még kisfiú koromban
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett
belülről is a kór. Egyik beteg,
ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd,
félnek tőled eztán az emberek.
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,
csak téblábolnak itt az orvosok.
Körül a betegek rakásra halnak.”
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok
egy állapot! Mégis, egye fene,
úgy döntöttem, nem pusztulok bele.
 

Az emberkerülő

Pár hónap múlva elbocsátanak.
Állítólag gyógyultan. Már örülni
kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat,
majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki.
Csak lopva járok, elkerülve titkon
másokat, hogy ne ők kerüljenek.
Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon.
Aki nem lát, nyilván ki sem nevet.
Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára.
Nem teniszezem, táncolni se járok
a Télikertbe s a Kiskoronába.
Előttem átugorhatatlan árok.
Elmaradt alapvizsgám leteszem,
s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem!
 

Ez lett a vége

Mint aki iszapos tó fenekén él,
úgy tengetem itthon minden napom.
Lejjebb vagyok a béka fenekénél.
Hull a hajam, kopaszra nyíratom
s kvarcoltatom fejem, a tegnap este
írt verset dühhel tépem össze mára.
Nem válaszolsz leveleimre. Pestre
mentél, egyéves akadémiára.
Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet
megtartsd. Nem is találkozunk mi már most.
Ha így határoztál, Isten veled!
Én itthagyom örökre ezt a várost.
Lantom miattad szögre nem akasztom.
Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!

 

 

 

Egy éj a tanyán

Világos éj. Ma telihold tekint a
tanyára. Megdermedve áll a kert.
A kékes fény mindent varázsba vert.
Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta.
A hold az úr most, selyemtakarót fon
a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.
Kék, zöld s piros pofával vigyorognak
az üveggömbök a virágkarókon.
Lapul a csend, alvók mellére fekve;
kínlódva mind kiáltani szeretne.
Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.
A melegház csupa fagyos üvegfal.
Az erdőn álmában egy lepke meghal,
és kísértet zokog a búzaföldön.

 

 

 

Az igazi bosszú

Félrefordulsz undorodva,
mert szemétre süt a nap
és mocsokra. Hamarabb
nyeli el az éjnek odva
őket, hogyha szem-befogva
állsz közöttük, mialatt
elhatározod magad,
mit tégy. Tán tovább forogna
a föld, s csak a te bajod,
ha tovább nem folytatod,
mit nehéz kibírni s hosszú.
De ha föld, víz, fellegek
együtt tűnnek el veled,
az lesz az igazi bosszú!

 

 

 

Jégvirág kisasszony

Titok másoknak, és titok magának
ez a leány, mint ékszer, tokba zárva,
amelyet senki nem tett még magára,
s bár mosolyog, valami könnyű bánat
lengi körül szőkeségét. Ruhája
kék szalagjaiban nincs semmi élet,
hervadni kezdő csokrában s kezének
lankatag tartásában sem. Reája
érzéki vággyal nem tekintenének
a férfiak, ha élne is e festmény.
Jégvirággá fagyott egy téli estén
ez a leány, s ha élő és meleg
ujjak érintik, ezüst szirma olvad.
Ő azt kívánja, hogy az emberek
csak messziről csodálják, mint a holdat.

 

 

 

Magyar költő a XVI. században

Hajnalban az mezők fűve harmatozik.
Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik.
Harsány hangú madár vígan kiáltozik,
s bajom vigasságra ettől sem változik.
Sem penig, ha est jő, világ borultában,
mikor álmatlanul az Duna martjában,
távoli pitymallatt sanyarú vártában
ülök az éjtszaka csillagos sátrában.
Mandorlába foglalt szentkép volt a képed,
de téjszín kezeddel durván összetépted.
Másra borul selyme hajad függönyének.
Én fene mándrucnak fogait kiállom.
Csatákban véremnek hulltát nem sajnálom,
s gyönge lány okozza keserves halálom.

 

 

 

Ima

Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám.
Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz.
Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán,
s a forró sivatagban veszni hagysz.
Mint egy király, kinek a porba sújtott
halálraítélt lábához borul,
palástod szélét markomból kihúzod,
s méltóságos alakod elvonul.
Magad arany füstbe kell hogy takard:
utolsó kiáltásom meg ne halld,
ne lásd magasba szökni véremet,
s ne lásd a vérsugár homokba-holtát,
ha rám vadászik s szétszaggat a falkád.
Hogy ne lásd a tulajdon szégyened!

 

 

 

A tengerész

A szürke tengeren
száll egy kicsiny hajó,
mögötte illanó
barázda-végtelen
foszlik szét hirtelen,
s a messzeségbe néz
a tengerész.
Körülborítja köd
s a whisky illata.
Dúdolgat ő maga,
pipázgat, vízbe köp,
dohányfüsttől köhög,
s mindig előrenéz
a tengerész.
Vajon ki tudja, hány
mérföldre még a part,
hová hajója tart,
s a bennszülött leány,
kit háncskötény takart,
s még mennyi ködbe néz
a tengerész?
A szürke ég fakó
ködtengerén halad,
s tőle el nem marad
egy alig látható
ellenlábas hajó
s egy másik tengerész,
ki szembenéz.

 

 

 

Játékszerek

Gyermekkorod oly sima, oly kacagó,
gumilabdák és kicsi lepkefogó,
baba, paprikajancsi, lovacska, golyó;
játékszer volt a világ.
A távoli kék fölibéd lehajolt,
tányér a nap és rézkifli a hold,
az éjszaka elmúlt, újra ma volt,
s fény kezdett hullani rád.
Türkizszinü hernyók másztak a fán,
a sárga homok-szaharán karaván
volt pár gyufaszál, s könnyű parafán,
hordóban szállt a hajós.
A pince örök sötétje megintett,
mélyébe szemed riadozva tekintett,
fenekén sárkány őrzött mese-kincset,
hétfejű és tarajos.
Ifjúkorod álmai láng-lobogók,
táncos paripák, szilajul dobogók,
a világ csupa új, ragyogó csoda volt,
és forró véred a vad
vágytól buzogó erek útjain át
száguldva futott, áhítva csatát,
mert hitte: övé, csak övé a világ,
s akadályra sehol sem akad.
Mint messzi harang mély hangja ha csendül,
vagy lassu folyó árjára ha csend ül,
mint kar, mely céltalanul sose lendül,
olyan érett férfikorod.
Amit alkotsz, már-már játszva teremted,
s bár céltudatos, szigorú a te rended,
egy gondolat árnya örülni nem enged,
s minden körülötte forog.
Mert játszani fognak, akár te előbb,
de most veled ám, nem eföldi erők;
kényúr az idő, elapasztja velőd;
kinevet, de te tűröd e gúnyt.
Idegen hatalom fura bábuja vagy,
mely gyermeki, durva kezébe ragad,
erőd kifacsarja, kitépi hajad,
s szemétre hajít, ha megunt.

 

 

 

Négy hasonlat

 

1

Lágy lelkem a sok furcsa bűn
csavaros útján félve jár,
s néha olyan, mint egy kecses,
hajlékony testű, légies,
trágyában vájkáló madár.
 

2

Olyan vagyok, mikor finom
szépséged versben rajzolom,
mint egy giccses festő, aki
ha bíborban kelő napot lát,
festéket ragad és palettát,
s az ég vérét lapátujjakkal szétkeni.
 

3

Testem, lelkem forró kazán,
s kihűl fűtőenergiám,
kihűl szívem, mely vert a hőben.
Elhal, nem érzi a valót,
s mint csüggedt órainga, lóg
a levegőben.
 

4

Futok, s ha egyszer elbukom,
a földről sohasem kelek fel
többé, tudom;
mint katonák,
kik véresen lógó belekkel
meghalnak az uton.

 

 

 

Szanatórium 1933

 

1

Hegyek közt száguldott a gyorsvonat,
szél szórta szét a szikrák záporát.
Tér és idő formálta sorsomat,
sápadt holdarc bámult a fákon át.
Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt,
amelyre sárga és sűrű köd ül,
s mint színpadot, ahol kísértetek
lesnek a fekete függöny mögül.
És egyszerű anyag lett életem,
massza, melyet az órák marka gyúrt,
belőle szobrodat formálva ki;
munkájuk közben megszépült a múlt,
s értékesnek mutatta perceit,
míg minden pillanat messzebbre vitt.
 

2

Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz.
A völgyre néztem, s láttam, odalent
az élet mikrokozmosz, bolhaszínház,
amely számomra semmit sem jelent.
S fönn az égen is játék folyt, de más:
zord bömbölés, duhaj színek, pazar
villámlás, lángok, harsány támadás,
ordító erdők, szürke zűrzavar.
Oly közösek voltunk e szent haragban,
s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt,
a vihar elmúlt, és magam maradtam,
mikor a szürke égbolt kiderült.
S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt,
nem látva mást, csak néhány tompa színt,
s csak a napot loholni a hegyek közt,
mint egy pohos, rézarcú mandarint.

 

 

 

Emlék

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,
kedvem mint ázott zászló vászna lóg.
Sötétben őrizem emlékedet,
mint arcképet a becsukott fiók.
Unatkozom, nincs semmi, ami bánt,
és mint tanyán subát a számadó,
fülig húzom magamra a magányt.
Akaratom mint megvert eb nyüszít;
valaha virgonc volt, most tenni fél.
És inkább megbocsát, mint elitél,
míg önmagáról vesz példát a szív.
Most hallgatás ül a tűnő, zajos
napok helyén. Irtózva tespedek,
mint karszékében puffadt májbajos.
És látom, amint esőben megyek
egy kis, vidéki állomás felé.
Mint mozikép, gyorsan fordul a táj,
s összedugják orrukat a hegyek.
Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen
úgy ballagok, mint egy kopott borügynök,
s a bánatot mint csomagot viszem.

 

 

 

Viaszangyalok

Ónos kedvvel, sápadt-fakóan
és fáradtan babrálgatok
a beteg anyagban, és a kezem
szegény, kicsi, halva született
viaszangyalok
tetemeit formálja ki.
És közben csöndesen dúdolgatok.
Ó, szürke, együgyű dalok
s ti, kicsi viaszangyalok,
kiket a sors ölembe dobott,
ti vagytok már az egyetlen valami
az életemben!
Így pusztulok lassan… Mióta?
És meddig? Mi marad belőlem?
Ó, kedvem halott virágai,
szegény kicsi viaszangyalok,
imádkozzatok értem!

 

 

 

Ballada az őszi erdőkről

Borzong, meghajlik a fenyő;
rejtekhelyén a karcsú őz fél,
kis szíve kétszeresre nő,
mert nincsen rémítőbb az ősznél.
A tér mint nagy, fekete lyuk,
sáros vízben úsznak a csertők,
és elzokogják bánatuk
minden éjjel az őszi erdők.
Az űrben denevér kering, és
dermeszt, bűvöl az éji óra.
A fákban áll a nedvkeringés,
ha fölsikolt a mandragóra,
mikor szellemkezek kiássák,
lila körmök, sárgán tekergő
ujjak, és most a jajkiáltást
visszhangozza az őszi erdő.
Halvány udvara van a holdnak,
sötétek a felhők alatta,
és alakjuk fekete macska.
Fenn boszorkányok lovagolnak.
Vérszínű nyelvét mind kiölti,
mögöttük hosszan lobban el rőt
hajuk, s vijjogásuk betölti
éjféltájban az őszi erdőt.
AJÁNLÁS
Lelkem üres térben lebeg;
kinyújtott kezek el nem érnek;
fenyegetnek vagy féltenek,
de mézes hangok is dicsérnek.
Egyetlen szavukat se hidd:
amelyben élek, nézd e fertőt!
Sírd tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.

 

 

 

Virágszedés

(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)
Tavaszi réten jársz, virágok
között; kacagsz, repül a hangod;
lábad füvek fejére lép;
sikoltanak, s a néma jajszót
meg se hallod.
Ruhádon is virág a minta,
de mintha elég száz se volna,
a fű közül is újakat tépsz,
illesztgeted, csokorba gyűjtöd
lehajolva.
Így közeledsz felém, s ijedten
látom, hogy hirtelen föléled
minden növény, s már nékem is
zöldül bőröm, lábam gyökér lesz,
s földbe mélyed,
és szár vékonyul derekamból,
vér helyett fű zöld nedve árad
ereimben, ágat, virágot
hajt fejem különös gumója.
Félve várlak.
Meglepődve megállsz előttem,
nem nyúlsz felém, talán nem is mersz.
Még egzotikus rém vagyok,
később csak egy bokor, amelyet
még nem ismersz.
S már rám rohansz, töröd a gallyat.
Halálfélelmemben kiáltok:
„Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam
téped!” S közben érzem, hiába
kiabáltam.
S amíg megcsonkítod, s kacagva
hagyod ott testemet, a bokrot,
merev szemmel, halódva nézem,
amint hajolgatsz új virágért,
s nő a csokrod.
És jól látom, hogy élnek ők is,
s valamennyit halálra sebzed.
Távolabb más nők szedegetnek,
de mind közül, amit te gyűjtesz,
az a legszebb.
Körömmel téped torkukat fel,
ujjaidat húsukba ásod.
Szétpattanó mellkosarak
zaja kíséri vértelen
mészárolásod.
Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz
a gyepre, mint zöld kerevetre.
Hanyag kézzel a fűbe nyúlsz,
nem virágot, emberfejeket
gyűjtögetve.

 

 

 

Mint a karnagy

Mint a karnagy, ki hirtelen
megőrült, és össze-vissza
csapkod pálcájával – a riadt
zenészek pár másodpercig
még követni igyekeznek,
nem tudva, mi történt,
s a következő pillanatban
már elhallgatnak –,
úgy kapkodtam én is,
és magam ijedtem meg legjobban
a diszharmóniától.
A megzavart hangok
szétrebbentek az űrben,
s úgy éreztem,
hogy felforrnak testem nedvei,
és sejtjeim megtagadják
összetartozásuk törvényeit.
Úgy tetszett pillanatokig,
mintha nem volna súly,
földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,
és mintha lehetne azonnal
szétrobbanni apró darabokra.
De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni,
és most csend van.
Négy fehér fal bámul körül,
s minden hang
szűrőkön át jut el hozzám.
Az éjszaka fekete lepedő,
melyen csak a megzavart képzelet
mozgóképei futnak át.
A hős is
már inkább komikus, mint tragikus
helyzetekben mozog,
s a szív és agy, lassan megnyugodva,
csöndesebb lesz.
De nem hangzik fel újra a harmonikus
és tömör zene,
mely mint az áradás
töltötte be a termeket.

 

 

 

Az eltemetett dalok

Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.

 

 

 

Változás

Kitartón rombol az idő,
s torzítja, ami megmaradt;
már képed is megváltozott
az évek mázsái alatt;
a múltnak görbetükre ma
groteszkül villantja elém,
s gúnyolja benne egykori
arcod a furcsa, ferde lény.
S hallom, míg rút, rekedt zsivaj
tolul felém a légen át,
összhangzat nélkül játszani
az emlékek zenekarát.
Fültépően üvölt a kürt,
hegedűk gikszere riaszt.
Pezsgősüvegben trágyalé;
a bánat kotyvasztotta azt.
Kutatok, nézem, hol maradt
a régiből csak egy atom;
járom az ismerős utat,
a lágy szelet szagolgatom.
Más mozdulattal int a táj:
tartózkodó, mint hölgy, akit
társaságom nem érdekel,
s kalandba nem bocsátkozik.
Előttem egy szép, karcsú fa,
ága jó lenne botnak, és
csak állok, mint ki megmeredt,
s kezemben is így áll a kés,
tanácstalanul, mint sebész
a fölnyitott hasú beteg
előtt, kinek kórképe új,
s tünetei idegenek.
Valaki észrevétlenül
működött, fosztva, rontva itt;
lelopták megtorlatlanul
az ég s a bokrok színeit.
Futnék a rendőrségre, hogy
ami menthető, mentsem én,
s az ismeretlen tettesek
kártevését jelenteném.
Így forr s apad az áradás,
egyre mélyebbre szállva le,
s már nemsokára a mohón
habzsoló földbe fúl bele.
Keringek még hullámain,
mint örvényben forgó levél,
vakon várva a változást,
amely megvált és kicserél.
Régen megrémített a sors,
de most úgy imbolyog felém,
mint félkótya, szakadt ruhás,
falubolond parasztlegény.
Kalapján, melyet ittasan
tompult fejével hátravet,
viaszrózsa és vadvirág,
de kórók is és gyomfüvek.

 

 

 

Emlékek fényénél

 

1

Suhantunk, szerpentineken
száguldottunk a völgybe le;
izgága szél támadt nekem,
hol hajamba kapott bele,
hol tépázta a lombokat,
hol színleg elült a mihaszna,
s lett csak annál bolondosabb:
kalapokat vitt a magasba.
Úgy éreztük, hogy zuhanunk,
részegek voltunk mindahányan;
tömény szesztől tompult agyunk
a kipufogó-gáz szagában
a halál szagát szimatolta.
Így borítja a sír sötétjét
a zuhanó öngyilkosokra
hullásuk közben már a mélység.
Nem hittem, hogy sír, gyászlepel
vagy más hasonló várna engem,
csak hogy valami kelepel
vagy kerepel inkább fejemben.
Kocsink egy falun át rohant,
láttuk tükrét egy messzi tónak,
egy hangszóróból férfihang
üvöltött: diktátori szózat.
Ámulva láttam, hogy a fény,
mint nagy szökőkút, fölbuzog,
tört sugarak szálltak felém,
majd rózsaszínű rombuszok
s villogó zöld háromszögek
viaskodtak szemem ködével,
dobhártyámmal dal és szöveg,
minőt józan fül el se képzel.
Aztán kitisztult a világ.
Most hagytunk el egy templomot,
honnan porlepte úton át
izzadó násznép távozott.
A nap, ez a tüzes legény,
útján megállt, hogy a menyasszony
fátylán s a vőfélyek kemény
kürtőkalapján láng fakadjon.
Majd állomás mellett haladt
utunk, lassabban egy kicsit;
mozdony loholt, és künn a vak-
vágányokon teherkocsik
álltak; sárgán virult a gyom
a sínek között, és a talpfák
kopott sávját már semmi nyom
nem jelezte, füvek takarták.
Folyó tűnt elő, strandhomok;
kéjes tartásban heverésztek
a vidéki stranddémonok;
kihívóak voltak s merészek:
szájukon rúzs; sajnos, e lányok
arcán a lecsorgó verejték-
sávokban, mint az indiánok
harci színei, folyt a festék.
S a város túlsó oldalán
értünk ki. Nyílegyenes út
állott előttünk, mely talán,
úgy tetszett, a semmibe fut.
Az erdők csodabalzsamot
leheltek ránk, tüdőnk kitágult.
Mért lesz az élőből halott?
Piros jelenből halovány múlt?
 

2

Emlékeim még ragyogóak,
de hátterük sötét falak.
Ők is fakulnak, ellobognak,
s engem is elfogyasztanak.
Ami értékes, mindenáron
menekül, végső útra indul,
s bár görcsösen markomba zárom,
lassan kicsúszik ujjaimból.
Látom, most még fiatalon,
az aggastyánt, kivé leszek.
Elég! Látni sem akarom
e vánszorgó kísértetet!
Asztalkendőt kötnek elém
holmi szegényes menhelyen.
Tengődöm mások kenyerén;
gyilkos vigyázza éjjelem.
Látom, ahogy a mélybe buknak
vidám percek ezüst halakként,
rejteket találva maguknak,
és sápadni látom a napfényt.
Sömör s fekély üt ki a testen,
mit egykor tenger habja csókolt,
s világom szűk lesz és kietlen,
mint külvárosi kis szatócsbolt.

 

 

 

Óda Charles Baudelaire szelleméhez

 

1

A végtelen kopár rónáin vándorolva,
míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.
A szél a kutakat homokkal telehordta,
s gyengülő lábai gépiesen viszik
a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,
majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás,
de fürge ujjai forrásra nem találnak,
s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás,
majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben
a lenti rét gyepén a fekvő katonát,
s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen
a haláltusa, és ő pazar lakomát
csaphasson a tetem terített asztaláról,
hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat,
s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol,
s a nap szántja szét a sárga csontokat.
Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet
között élősködő, tengődő, satnya fajt,
az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet
alagutakon át a vágóhídra hajt,
és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha,
ki végképp elhízott, s üzletre nem talál,
s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja,
hogy van más élet is, és van különb halál.
Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,
amely erdőket irt, majd engem is kidönt,
mikor váratlanul, mint mágikus szelence,
kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv,
melyből varázsos és dús illatskála áradt,
s lélek lengett elő, mely őrként járta át,
előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,
a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.
Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt,
s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék.
Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt.
Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék,
üvegszínű egét a nyolcvan év előtti
Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult
ruhájú nép, amely lármájával betölti
a levegőt, s az eldübörgő lóvasút
elől hogyan szökik félre az utcagyermek.
Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.
A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek,
s láttam egy öreget, hogy borba mártogat
négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol,
s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.
Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból,
s mellékutcákon át testetlen, lebegő
léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk
sovány macskákat, és egy nyomorék anyót
követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt
a vonal, amelyet botjával porba rótt.
 

2

Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,
micsoda óceánt borít föléd a holt
idő áramlata, míg bennem megteremnek
e verssorok, s nekik a belőled kivont
fluidum életet és keserű erőt ad.
A holt szív füveket ekként termékenyít;
hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad,
s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít.
Hol reszket utolsó mosolyod már a térben?
Szelíd tekinteted az űrben merre jár?
Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem.
Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.
Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át
utolszor nézted el az alkonyi eget,
hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák,
s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,
hol jár a pillanat, hányadik végtelenben?
A rettentő csillagdzsungelben merre fut?
S hol bujdosol magad a roppant bálteremben,
hol mint ezüst uszály húzódik a tejút?
Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő
hanyagul vonszol az álarcosok között,
s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő
a sokaság, a dús jelmezbe öltözött
jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg,
oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz
pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek
az olló, ikrek és a fénylő testű szűz.
Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének
üres játékai, melyeknek a hanyag
és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények,
de örök-fekete az elhagyott anyag,
s téged is eltakar a léttelen sötétség;
fölötted áll a csend, a néma kriptabolt,
melynek a légüres tér elfojtotta mécsét,
s agytekervényeid üres játéka volt
minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi,
s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág.
Balga kísérlet ez, vakon utána menni.
Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág.
A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok
kétség mint tompító, lassú méreg hat át,
de közben hajtom a törékeny imamalmot,
s elszántan mormolom az együgyű imát:
„Ringassa lelkedet egy különös mennyország,
hol az örök fényű és trópusi nyarat
a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják,
s hol az árnyékadó datolyafák alatt
függőágyad a dús csípőjű malabár nők
hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord,
pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt,
s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.
Áradjon szét nehéz és egzotikus illat,
mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag,
egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,
ha évek óta zárt szekrényből fölszakad.
Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt.
Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott.
Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint,
s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod.
S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel
bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid.
Példát mutassanak számodra, és te lesd el
kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,
hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:
az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg;
s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség,
fogával életed fáját ne rágja meg.
Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd;
aranytálakkal és serleggel megrakott
asztalnál üljenek körötted cimboráid:
Rubens, Delacroix s a többi fároszok.
S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.
Terítékünk legyen nekünk is a csodás
vendégségben, ha majd a földről menni szólít
és hosszú útra hív a végső utazás.”

 

 

 

Őszi képek kisvárosból

 

A színtér

Távoli jegenyék alatt
a menekülő nyár oson.
Mint egy henyélő, lanyha úr,
hever az ősz a városon,
ki unalmas ebéd után
egy csésze feketét ivott,
fél kézzel újságot lapoz;
egy perc, s már bóbiskolni fog.
Szivarhamuja földre hull;
tátott szájjal ásít, mivel
nem látják, és különben is
már nem törődik senkivel.
 

Októberi zápor

Az égben csatazaj: ólomgolyók
görögnek, távolról morajlanak.
Sötét a táj. Az eső lába lóg.
Forgószél járja be az elhagyott utat.
Félnek a fák, a sok élettapasztalattól
megtörve, kopaszon húzzák be nyakukat.
Nyarat játszik az október: fönn az eget
elárasztja sötétlila felhőivel;
később lelepleződik: eső után nem adhat meleget.
A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait,
botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad.
A természettel készül valaki leszámolásra itt.
Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel;
haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak,
ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel.
 

Érsekkert

Bejárja a hervadt füvek szaga
a mezőt; a parkban vadgesztenyék
csillognak a holdfényben éjszaka.
A rét fölött pár felhő andalog;
hosszú időn át vékonyulnak el,
s elmúlanak, mint fáradt angyalok.
Cigarettázom, s nézek; egyre megy,
hogy az ember hintón jár vagy gyalog.
Egy száraz ág fölöttem megremeg.
Menyét oson a bokrok közt, hegyes
orrával szimatol, fényes szemű.
Szeretném megkérdezni, mit keres.
Tengés-lengés csupán az életem.
Asztalomról száz akta rám röhög
holnapra, bélyegzőktől szennyesen.
Medvének kéne lenni, áfonyát
s vadalmát falni a bozót között,
és aludni a hosszú télen át.
Egy sárga kerti lámpa rám ragyog,
csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy
még csak huszonhat esztendős vagyok.
 

Rókus temető

Októberben temettük el
nagynéném férjét, egy sötét
napon; egyszer sem hagyta el
a fény a felhők börtönét.
Nagy temetés volt: kanonok
kísérte végső útra őt –
így rendelte a káptalan –,
mint káptalani számvevőt.
Nem is egyszerű sírgödör
nyelte el maradványait,
hanem kripta, fölötte meg
kápolna állt, melyet pedig
ötvenhat éve rokona,
egy régi püspök épített
magának, testvérének és
testvére gyermekeinek.
De nem is ezt akarom én
voltaképpen elmondani,
hanem a temetés után
történt inkább csak valami.
Elmondta a temetkezési
vállalkozó, hogy amikor
a kőlap fölfeszítve állt,
s eloszlott a dohszag s a por,
lenéztek a kriptába, s lenn
hevert egy ócska puskacső,
melynek faalkatrészeit
régen megette az idő.
Vagy, mint már akkor rozsdamart
csövet, egy munkás hagyta itt,
vagy a püspök puskája volt,
melyet magával sírba vitt.
Éjjel tán sírjából kikelt,
s e holt fegyverrel lőtte le
a halott őzek árnyait
a halott főpap szelleme.
Nagynéném férje is vadász
volt, és most mellé költözött,
s lesen feküsznek éjidőn
a holdfényes dombok között.
Titkok közt élünk… Kavarog
fejemben száz bizarr dolog,
s az indiánok különös
vallására is gondolok,
s gyakran látom, mint járja be
kezében puskával a két
halott vadász együtt a menny
örök vadászterületét.
 

A leleplezők

A lélek menekül; megmérgezik,
mert mindenkiről mindent tudnak itt;
a szívben mi forr, a fazékban mi fő,
leleplezik.
Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül
izzó szemek lesik magányodat.
Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű
a kárhozat.
Itt talpat nyalnak, s még egyebet is;
étvágy és gyomor van hozzá elég.
Szomorú, hogy maga a mardosó
is martalék.
Hogy X. úr mennyit sikkasztott, és Y.
kisasszony teherbe kitől esett:
mindenkiről tudnak rosszat sokat,
jót keveset.
S még ezer más dolog van, ami sorra kerül.
Az undor mocsara fejed búbjáig betemet.
Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró
kis emberek.
A lélek menekül; megmérgezik,
mert mindenkiről mindent tudnak itt;
és hogy a szívekben mi forr,
és hogy a fazékban mi fő,
leleplezik.
 

Agglegény

Bemegy a házba, hol dohánysziták
hevernek az ablakdeszkán; flanell
házikabátot ölt, tüzet rak, és
vacsoráját unottan költi el.
A falról nézi néhány rokona;
rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok.
Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az,
akiről készült, már régen halott.
Nem kell a cigány s kaszinó se már;
esős időn hallgatja az ereszt;
legyet csap légycsapóval, szundikál;
néha unalmában szakállt ereszt,
s tört foncsorú tükrében figyeli,
mint lepi arcát rőt borosta el.
Unja a várost: legszebb éveit
itten kártyázta és borozta el.
Hajdan külföldön járt egyetemet,
majd atyja meghalt, és ő vette át,
visszatérve ide, hol született,
ősei régi szőlőbirtokát.
Feledte, amit egykor megtanult.
Évek múltak, s egy józan reggelén
egyszerre észrevette, hogy bizony
semmi egyéb, vén és morc agglegény.
Érezte, elmulasztott valamit;
gondolkozott, kereste rá a szót.
Vadászkutyáját is kérdezte, majd
oldalba rúgta, hogy nem válaszolt.
Most rozsdásodva tölti napjait.
Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik.
 

Kioszk

A kerti vendéglőben ül
egy úr, előtte málnaszörp.
Távol áll tőle, hogy mohón
hörpölne vagy zabálna: bölcs.
Bélyeggyűjtő esetleg, és
a vastag könyv ott katalóg.
Székén a pincér szundikál,
ősz feje féloldalra lóg.
Szezon után, egy hét alatt
három vendég se jön ide.
Rejtély, hogy a tulajdonos
helyiségét nem csukta be.
S míg borzongat az őszi szél,
s míg vastag könyvével mulat,
egyre jobban sajnálom én
a málnaszörpivó urat.
Gyomorbaj bántja tán szegényt,
s minő unalmat érez itt?
Dohánytól sárgák ujjai,
és szalmaszála vérezik.
 

Őszi strand

A vízből két kis zöld toronyra látok;
gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.
Egyedül ülve így gyötrődöm én
az elhagyott, homályos, őszi strandon.
Víz zúg a lefolyókban csöndesen;
egy mesterséges zuhatag dalol;
melegforrások buborékjai
szállnak föl szüntelen a föld alól.
Olvastam, hogy egykor Petronius
forró fürdőben ülve vágta fel
ereit. Könnyű, kényelmes halál:
a vért a víz lágy ajka szívja el.
Kést kellett volna hozni, vagy borotvát;
valamit, ami tartósan segít.
Ködösen két kis zöld toronyra látnék,
s vértóban lelnének reggelre itt.
 

Völgykoporsó

Az élet oly unalmas és
egyhangú, mint az egyszeregy.
Vasárnapi ebéd után
az ember nyújtózik bután,
s telt hassal futballmeccsre megy.
Máskor, csak hogy múljék a nap,
végigjár cukrászdát, mozit;
barátok jönnek, elviszik
kártyázni; langyos sört iszik;
torkig van, és unatkozik.
Ilyenkor járok én a vár
bástyáira, s nézek nyugat
felé; ott, mint kővé meredt
imák, templomok s minaret
nyújtják az égre tornyukat.
Ravatal ez, hol a hegyek
a várost úgy veszik körül,
mint koszorúk, pompázva zöld
halotti díszül, míg a völgy
koporsójában elterül.
Majd lenn sétálok, a kihalt
mellékutcákban. Néha egy
ismerős szembe jön, megáll,
együgyű mondókát darál,
kezet fog, és útjára megy.
Vén, sárga ház. Szent szobra áll
keskeny fülkében a falon.
Gyakran kerülök erre, s itt
mindig megállok egy kicsit.
Egy régi, esős hajnalon
kábultan álltam, s néztem a
szobrot, bámultam vértelen
kőajkát, kissé csorbuló
orrát és égre forduló
homlokát, ahol értelem
fénylett. Arcáról folyt a víz,
mint hogyha könnye folyna le
halott szeméből. Megvirradt.
Kérdezgettem, hogy mit sirat,
és részegen sírtam vele.
Ezt mint nagy titkot őrzöm én.
Jaj annak, ki ilyet kimond.
Mert aki átugorja itt
a csirkeész határait,
neve különc lesz és bolond.
Van társaság, vacsora, bál,
ahol minden szó új adat,
melyet ízekre szedve szét,
hajtják a pletyka verklijét,
s mindenkit számon tartanak.
De látszatélet életük,
s ők maguk taposómalom
rabszolgái, kiket nevel,
s korbácsával véresre ver
önkényuruk, az unalom.
S azt gondolom, míg nézem a
kopott, egyforma házakat:
„Mind kripta, hová belevész
életük, s melyben csenevész
szerelmeik virágzanak.”
A vígság gazdag birtokos,
ki más vidékeken mulat.
Kastélya elhagyottan áll;
termeiben a félhomály
s pókok szövik hálójukat.
Hogy e vidék mocsár, amely
százezer álmot temet, és
mindig friss életekre tör,
egyre tartósabban gyötör
a keserű megismerés.
Hogy én is mit dobtam belé,
hogy mily sokat küzdöttem a
sorssal, nem tudják meg, pedig
keserves volt az út, amíg
oly tompa lettem, mint a fa.
A nagytemplom órája kong.
Hangja gyorsan hal el a híg
levegőben. Az őr tutul.
A megkínzott agy elbutul,
és rémképekkel álmodik.
A sarkon gyermek áll; sovány
kezében egy darab kenyér.
Az óra azt ütötte le,
az őr is azt tutulta le,
hogy életem semmit sem ér.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]