Az a kis ember ott belül
| ugrál, torz fintort vág, nevet; |
| Ha torkod sírás fojtogatja, |
| s keserűséged könnybe gyűl, |
| szemtelen hangján felkacag |
| az a kis ember ott belül. |
|
| tarka zászlókkal integet. |
| Nem látja más, csak te tudod, |
| mi van a homlokod megett: |
| cirkuszporond és arzenál, |
| hol minden együvé vegyül, |
| mert rendet sohasem csinál |
| az a kis ember ott belül. |
|
| Kigúnyol hagyományt, tekintélyt, |
| az a kis ember ott belül. |
|
| húsodtól s véred italától |
| Megvárja, míg a szív megáll, |
| és egy új testbe költözik |
| az a kis ember ott belül. |
|
|
Pokol
| Kincsem kiszórtam mind az ablakon, |
| eltékozoltam a roppant vagyont én. |
| Most szörnyű kínzókamrában lakom: |
| tüzes rostélyon sülök meg naponként. |
| Jó, hogy nem láthat senki meg belül, |
| hol ingoványos és fekete táj |
| riaszt, sötét iszap fortyogva hűl, |
| hol minden csupa bürök és nadály. |
| Ott denevérek laknak és manók, |
| fél-állatok s keselyűtestű nők, |
| és boszorkányok undok üstje lóg, |
| amelyben békát s kígyót főznek ők. |
| Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt. |
| Így kóstolom meg földön a pokolt. |
|
Középkor
| Látom magam páncélban és sisakban, |
| duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort. |
| Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam, |
| kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt. |
| Úr voltam és útonálló, aki |
| istent nem fél, és szenteket nem ismer, |
| templomok szentelt kincsét fosztja ki, |
| s nőket rabol, kiket várába visz fel. |
| Később öreg voltam, és csak hevertem |
| a tűz mellé húzódva, hol meleg volt, |
| és gyakran ittam forró, fűszeres bort, |
| s már a halál ólálkodott a kertben. |
| Senki, aki ma él, nem ismer engem. |
| Bolyongok egy előbbi életemben. |
|
A vénleányok
| Örök színház az utca, az ember bárhová jut. |
| Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat, |
| a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk |
| és egészségtelen, májfoltos arcukat. |
| Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal |
| lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz; |
| keblük telten feszült, szerelmi diadal |
| jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz. |
| Jártukban temetési és monoton zene |
| kíséri őket, és holtak mennek velük, |
| kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük |
| örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme, |
| mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük… |
| És fanyar párák lengenek felettük. |
|
A reményhez
| Dús asztal mellett éhen halok én. |
| Sorsom poroszlóként halálra kerget. |
| Vonzó a bűn, förtelmes az erény. |
| Forróra fűtött kályhánál didergek. |
| Mint rossz ringyó, hiteget a remény: |
| játszik velem, csal, ingerel napestig, |
| apácaköntösben tipeg felém, |
| máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik. |
| Nem akarom, hogy mindig azt, amit |
| kérek, fordítva téve, lassan öljön, |
| megvonva tőlem kívánt bájait, |
| s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. |
| Nem kell se bordélyház, se kínzókamra. |
| Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra! |
|
Elégia
| Az égre nézek: szürke tér, ahol |
| kissé fakuló díszegyenruhában |
| agg őr, a rézszínű nap silbakol. |
|
| Az alkony mintha borvirágos orrán |
| ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki, |
| amint a vártáról lelép mogorván, |
|
| s elcammog, mert tovább strázsálni un. |
| A fák tömör árnyékukat kinyújtják, |
| mint testéből plazmát a médium. |
|
| Gyorsan sötétedik, sűrű homály van, |
| és apró asztali lámpám kigyúl, |
| mint zöldes fénybogár az éjszakában. |
|
|
| Az éj mindig csak fájdalmat hozott. |
| Hány sötét éjszakán kószáltam én |
| órákon át, mint az elátkozott |
|
| lélek, aki az örökkévalóság |
| soha el nem fogyó percét nyüvi, |
| s úgy néztem a holdat, mint léghajósát |
|
| az űrnek, kit odarögzítve tart |
| balvégzete az éter óceánján, |
| s kinek elérhetetlen lett a part. |
|
| Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt |
| pár könnycsepp, arcomról a földre hullt, |
| porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt. |
|
| És még órákon át elültem ott. |
| Az éjszaka beolvasztott magába, |
| és a terek mély csöndje felszívott. |
|
|
| Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam, |
| és künn aludtak a merev tetők, |
| és a drótokban szunnyadott az áram, |
|
| elnéztem ablakomból a halott |
| várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek |
| örökre a tündöklő nappalok. |
|
| Egy vendéglőben húzta a cigány még; |
| néhány késői vendég itta ott |
| esti sörét, vagy bort, feketekávét. |
|
| A kövér nagybőgőből brummogott |
| a hang; a dallam nem jutott idáig, |
| beitták a falak, mint hangfogók. |
|
| Két részeg csuklott, egymásnak felelvén; |
| vonat fütyült, a déli állomásra, |
| hallatszott, hogy begördült egy szerelvény, |
|
| s hallatszott, ahogy lassacskán megállt. |
| A puha csöndben megkásásodott |
| az éj, s tömör közeggé összeállt. |
|
|
| Így ültem akkor éjjelente szótlan, |
| jelentéktelen ifjú, árva számjegy |
| számlálhatatlan embermilliókban. |
|
| Egyképp nyomasztott társaság, magány. |
| A szinte már személyiséget öltő |
| elhagyatottság nehezült reám. |
|
| S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem |
| valakihez, minden bajom okához, |
| kiben nem hittem, s néven sem neveztem: |
|
| „Tán van valami célod, de magunknak |
| el nem árulod féltett titkodat; |
| dróton rángatott bábjaid vagyunk csak. |
|
| Inkább nyelvem haraptam el, de vádat |
| nem mondtam ellened. Belém nevelték, |
| hogy téged, ki magadat koronáztad |
|
| királlyá, istenévé mindeneknek, |
| tisztelni kell, de végre most kimondom, |
| hogy félek tőled tán, de nem szeretlek, |
|
| mivel hibára halmoztál hibát, |
| s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad |
| minden világok legrosszabbikát, |
|
| hol csak a pusztulás uralkodik, |
| hol az idő krokodil-fogsora |
| morzsol össze mindent, mit álmodik |
|
| a költő, a tudós, a feltaláló. |
| Te vérszívónk, te óriási pók, |
| látom, hogyan szövődik az a háló, |
|
| honnan nincs szabadulás; semmi része |
| át nem szakítható, s küzdelmeink |
| csak szállni gyönge szárnyak verdesése. |
|
| Aki csak él, csapdádba kell hogy essék, |
| rá minden zugból puskacső mered: |
| mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség. |
|
| Akadnak boldogok, kegyedben állók, |
| de sötétbe zuhannak és csalódnak |
| a másvilági kárpótlásra várók, |
|
| a nyomorékok, koldusok, a rútak, |
| kiket fekély borít és kelevény, |
| s a lángeszűek, akik nem tanultak, |
|
| mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak: |
| mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért? |
| Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak. |
|
| Megíratott, hogy egyszülött Fiad |
| érettünk halt meg egykor a keresztfán |
| ama rút, eredendő bűn miatt. |
|
| Hívott halódva, de hiába, téged. |
| Fiadat is elhagytad volna hát? |
| Hulló vére azóta minket éget. |
|
| Így lett a megváltásból büntetés. |
| Így válik káromlássá a fohász. |
| Így lesz az ígéretből hitszegés. |
|
| Te vagy oka, hogy lakói a földnek |
| ölik s falják egymást, hogy állatot |
| más állat, embert másik ember öl meg. |
|
| Lepereg rólad kérő szó, imádság. |
| Kisgyermekek halnak és csecsemők. |
| A vakok napvilágodat se látják. |
|
| A hatalmas, kéklő mennyboltozat |
| kevés neked? Föl kell építenünk |
|
| s bennük oltárokat azonfelül? |
| Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad, |
| poklod tüzes gyomrában elmerül. |
|
| Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz. |
| Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva, |
| s termeidben a véletlen toroz. |
|
| Azóta fordult visszájára minden, |
| s forog a világ ferdült tengelyen, |
| azóta gyűlik vérrög ereinkben, |
|
| azóta van éhínség, háború, |
| s az egymásra uszított arcokon |
| azóta ül álarcként a ború. |
|
| S én sodródom az árral, noha többször |
| megpróbáltam kitörni, mert az undor |
| forró pokolsara arcomba fröcsköl. |
|
| De a zsákot, ahová bekötött |
| kezed, s zárózsinórját te csomóztad, |
| nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök, |
|
| hogy szemeim egy pillanatra lássák |
| (akár ki is folyhatnak azután) |
| a külső tér elrejtett csillogását.” |
|
| Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába. |
| Szavaimat elnyelte a sötétség, |
| mely engem is beolvasztott magába. |
|
| S magányosan bandukoltam haza, |
| mert reggel nyolcra várt a hivatal |
| s asztalomon az akták halmaza. |
|
| S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak |
| egyformaságba fulladó napok, |
| egyforma tegnap és egyforma holnap, |
|
| hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek, |
| s mikor álmos arccal kaput nyitott |
| a házmester, éppen virradni kezdett. |
|
|
|
Anyagtalanság
| Néha, éjszaka sima és üres |
| feketeségben ébredek, s a vak |
| semmiség hirtelen zsúfolva lesz |
| a képektől, pár másodperc alatt. |
| Az előbb azt se tudtam, ki vagyok, |
| csak csupasz létemet éreztem a |
| sötétség börtönében, mint ahogy |
| az ősember, az állat és a fa. |
| Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt |
| múltammal a rejtélyes gépezet; |
| biztos tudat, ami fél-öntudat volt, |
| s minden felé ok és emlék vezet. |
| Életemnek ilyen alapja van csak: |
| ház homokon, laza téglák, közéjük |
| maltert a szappan habjából kavartak, |
| s levegőt szel, ki botjával belé üt. |
| Köréje rakta pajzsai falanxát, |
| s szilárdan tartja az anyagtalanság. |
|
Emberi tévedés
| Az űrben rémek élnek. Olykor érzem, |
| tavaszi éjeken, holdtöltekor |
| nagy árnyaik inognak fent az égen, |
| s alakjuk a felhőkkel egybefoly. |
| Majd fényes délben jő egy óriás |
| nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt; |
| a napra mint hatalmas gongra üt, |
| jelzi a százéves ebédidőt. |
| Távcsöveit hiába szegzi a |
| csillagász ég felé, semmit se lát; |
| nem jó eszének mindent tudnia, |
| s fényévekkel mérni a menny fiát. |
| Féreg az ember, hitvány ázalék; |
| fennen vitorláz gőgje tengerén, |
| bár süllyedő hajóján száz a lék, |
| agya igában, hályog a szemén. |
| Kevesen jönnek rá a tévedésre. |
| Azért élünk csak, mert nem vesznek észre. |
|
A tearózsa
| A tearózsa sápadtan hever, |
| sárga villanyfényt szórnak rá a körték, |
| mint egy szűzlány, ki este lefeküdt, |
| de kéjgyilkosok álmában megölték. |
| Szépívű szára lanyhán hajlik el, |
| kelyhe tövén áttetsző, halovány pír, |
| mint fogak helye a fehér nyakon, |
| ahonnan vérét szívta ki a vámpír. |
| A kertben valaki letépte reggel; |
| fáj nézni, s az asztalról nem veszem le, |
| mert nem mozdulhat addig semmi el, míg |
| lefolyik a sötét helyszíni szemle. |
| A tettes künn az éjben bujdosik, |
| s itt meztelenre vetkőztetve fekszik |
| az áldozat, és úgy vizsgálom én, |
| mint hivatásos és komor detektív, |
| s találok környékén, ha kutatok, |
| egypár lábnyomot s ujjlenyomatot. |
|
Korlátolt szabadság
| A réten egy nagy gömböt üldözött |
| – levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –, |
| és bukdácsolt a fűcsomók között; |
| később követség jött, hívták a hangyák. |
| Tanácsot kértek tőle, kaptak is, |
| majd egy madártól szárnyát vette kölcsön; |
| röpte merész volt és mozgása friss, |
| hogy egy percet hiába el ne töltsön. |
| Odafent úgy fogadták, mint királyt, |
| aki a köznéphez ellátogat; |
| megbüntetett egy sast, s fészkek szerint |
| számba vétette a tojásokat. |
| Az embereket nem szerette, és a |
| szőlőhegyen, hol sok ezer karó van, |
| mindenkit karóba húzatni rendelt, |
| s puszta kézzel halat fogott a tóban. |
| A szabadságból így vett kóstolót… |
| De jöttek érte már az ápolók. |
|
Késői sajnálat
| Én sajnálom a régi rómait; |
| ha jött az éj, s ő takaró alá bújt, |
| szíve ezer rémségtől remegett, |
| bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút. |
| Kívül az istállóban ökre bőgött |
| – istent érzett a ködben –, a szobán át |
| lebegtek az elhaltak lelkei, |
| s Zeustól félté hajadon leányát. |
| Még elzárkózott ellenségesen |
| a természet; az élet vad kaland volt; |
| szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék |
| közül, ha elhagyott erdőn barangolt. |
| A régi rómait sajnálom én: |
| borzasztó, mennyit reszketett szegény. |
|
Rejtett játékok
| A morfium kacérkodik velem, |
| amíg a pultnál kis kanállal adják, |
| azt súgja, hogy vegyem egyszerre be |
| a rendelvény egy hétre írt adagját. |
| Tudom, hogy egy ördög beszél a porból, |
| papírálarcban ő kerülget engem; |
| hideglelős vággyal melengetem |
| baloldalon, belső kabátzsebemben. |
| Fehéren csillog otthon villanylámpám |
| fényében; szívem gyorsabban dobog. |
| Vadászik rám, talán eléri azt, hogy |
| egy pillanatra megbolondulok, |
| s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt, |
| a pár üres papír nem sejteti; |
| vagy ellenségem italába szórom, |
| és életével áldozok neki. |
| Rég figyelem rejtett játékait, |
| s ha alszom, mindig meghalok kicsit. |
|
Riasztó látvány
| Folyópart, korzó, délben olvadó lég; |
| a bágyadt sarki rendőr tétován áll. |
| Hőség csorog a tájról, mely vadabb |
| és egzotikusabb most Afrikánál. |
| Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik, |
| a satnya fákon pár kopott veréb ül, |
| s lenézi őket: exkrementumát |
| kalapjukra pottyantja névjegyéül. |
| Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb; |
| senyved a fű, a hőségtől kiégve. |
| Temetés jön sötét drapériákkal, |
| és hullaszag vegyül a nyári légbe. |
| Bár sose láttam volna ezt a várost, |
| mely túl riasztó látvány a szememnek, |
| s hol idegen sorsok és emberek |
| valószerűtlenségét érezem meg. |
| Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket, |
| amely bágyasztó mákonyával étet. |
|
Fosztogató évek
| Megrázzák ősz szakállukat az évek, |
| s távoznak; épp csak megpihentek itt, |
| mint vándor aggastyánok, kik motyójuk |
| izmos vállaikon tovább viszik. |
| Alakjuk lassan tűnik el a ködben, |
| s míg ormótlan csizmájuk lépeget, |
| észre se vesszük, hogy batyuba kötve |
| viszik magukkal az emlékeket. |
| Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra, |
| nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl; |
| fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe, |
| ahogyan a múlt bennünk haloványul. |
| Valakit csókoltunk egy nyári éjen, |
| és emlékünkből ajka íze eltűnt, |
| s elfeledtük ruháját, haja színét |
| annak, akit könnyek között temettünk. |
| Kincsünket mely bank széfje védi meg? |
| Számára titkos gödröt merre ássunk? |
| Pusztulóban ásít a távozó |
| rablók után dúlt, kiürült lakásunk. |
| Most ment el egy; nyomában hív a semmi. |
| Ideje volna tán utána menni. |
|
Ami ránk vár
| Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz. |
| Majd megtudod, ha szemed hidegen lát, |
| az idő roncsot mint formál belőled, |
| s rózsáskertedből kénköves gyehennát. |
| Mert törvény van, s uralkodik fölötted; |
| beteljesül, amire sorsod ítél, |
| hogy ember-voltod végigéljed, ám |
| mélyebb lényegéhez ne közelítsél. |
| Leszel üde ifjúból reszkető agg, |
| fölösleges lény, kit mindenki megvet, |
| ki ezer gyöngeséggel undorít, |
| és ujjain számlálja napjait meg. |
| Lassú égésed örökké emészt; |
| beolvaszt a természet szörnyű gyomra; |
| üzemét hűvös agy működteti, |
| mely végül az ítéletet kimondja, |
| hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt, |
| hogy anyag voltál, s légy megint anyag. |
|
Az árnyak kertje
| E kert az árnyak kertje itt. |
|
| s vértelen árnyként át meg át |
| bolyongja szüntelen sötét |
|
| Nem kert e kert, nem lét e lét, |
| nem ösvény az ösvény, ahol |
| vaktában lép a láb, ha lép. |
|
| ki itt teng, s újszerű erők |
| szabnak törvényeket neki. |
|
| Jaj, minden kútforrás hamis |
| e szörnyű kertről! Tévedett |
|
| s még hírmondó se szabadul |
| szegény lárvák közül, kiket |
| az árnyak kertje ejt rabul. |
|
|
Egy nyáréj emléke
| Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt. |
| Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt |
| A fülledt tájon forró szél futott át, |
| és villámok robbantak, mint a bombák, |
| sóváran nyalta nyelvük az eget, |
| és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett |
| fejjel konyultak el, s a porban fulladó |
| légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután. |
| A forgószél tölcséres tornyokat csinált, |
| és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott, |
| de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott |
| elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt. |
|
| S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett |
| minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor; |
| minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por, |
| s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket. |
|
| Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét |
| koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket! |
| S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket, |
| s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét. |
|
| Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment; |
| a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját, |
| de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját |
| zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent. |
|
| Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém; |
| a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között; |
| kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött, |
| s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején. |
|
| Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág |
| hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt, |
| feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt, |
| fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát, |
| s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt. |
|
| Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival; |
| fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel. |
| A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el, |
| pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital. |
|
| S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit, |
| s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én. |
| A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény. |
| Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít. |
|
| Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt, |
| erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent, |
| mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent, |
| s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt. |
|
| És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal, |
| jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább. |
| Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát: |
| pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.” |
|
| Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt, |
| de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély, |
| ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj, |
| és síri lámpa lett a tükörfényű hold. |
|
| S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom: |
| „Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal, |
| jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább. |
| Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát: |
| pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.” |
|
| Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok, |
| de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét, |
| s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég, |
| mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok. |
|
|
Első szerelem
| Szép arc, kacér mosolyú, barna szem, |
| karcsú derék, feszülő, büszke mellek, |
| ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem, |
| semmi több, s én hülye, megénekellek. |
| A zongora billentyűit vered, |
| strandon fekve tartásod kéjes, álmos, |
| labdád száll a teniszháló felett, |
| illatos hajad széltől fújva szálldos. |
| Legdrágább kincsed, féltett drágaságod |
| kis hüvelyben egy félhold-forma hártya, |
| épségben tartva kell reá vigyáznod, |
| és tartogatnod a nászéjszakára. |
| Nem fér hozzá udvarló, szerető, |
| csak férj számára lesz áttörhető. |
|
| Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak. |
| Önkéntes pojáca. A táncteremben |
| szorongathatlak, de mind így szorongat, |
| kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem |
| az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek |
| másnap négyszemközt, de hozzám simulsz |
| ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet |
| az élet: a csávából nincs kiút. |
| Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel |
| „tisztába jössz”, s higgyem el, van remény. |
| Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel |
| egy tartozást. Ó, női lelemény |
| kifogyhatatlansága! S én hiszékeny! |
| Még el se mentem, máris visszatértem. |
|
| A bál után a masszőzhöz kísérlek |
| a gőzfürdőbe, s látok egy padot |
| a folyosón, hol, míg becses személyed |
| meggyúrják, el-elbóbiskolhatok. |
| De álmos udvarlód kell hogy virrasszon, |
| mert sikoltasz, mint kin erőszakot |
| követnek el. Csiklandós a kisasszony! |
| S elképzelem – mily fonák állapot! –, |
| hogyan heversz anyaszült meztelen |
| hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő, |
| szétvetett tagokkal egy hencseren, |
| s majd megesz az irigység a kövér nő |
| miatt, ki minden porcikádban ismer… |
| És ráadásul még fizetned is kell. |
|
| Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel- |
| fával kezdenél ki, de férfiakkal. |
| Fiatallal s öreggel is, a bűnjel |
| kacér mosolyod, mely csábít s marasztal |
| mindenkit közeledben. Még a vén |
| érettségi biztost is, lusta kislány, |
| úgy elbájoltad annak idején, |
| hogy végül átevickéltél a vizsgán. |
| Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak! |
| Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy. |
| Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat, |
| míg minden hódolód megunja, s otthagy, |
| és egyedül én látogassalak. |
| De te egészséges vagy, mint a makk. |
|
| Giccs vagy remekmű, néked egyre megy. |
| A legszebb költemény, legszebb szonáta |
| számodra csak betűk és hangjegyek |
| összessége. Soha, senki se látta, |
| hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél, |
| a vers neked csak akkor érdekes, |
| ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél, |
| hogy komolytalan és felületes |
| minden, amit mondasz, amit cselekszel, |
| ezért marad örökre parlagon |
| eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel, |
| s gondolat nélkül barnulsz a napon. |
| És én mégis boldog vagyok, ha látlak, |
| s napolajjal kenegetem a hátad. |
|
| Beállt az ősz, én meg lázas vagyok. |
| Kabát nélkül meghűltem odakint, |
| edzettségemet fitogtatva, fogy |
| a testsúlyom, szedem az aszpirint |
| marokszámra, de ágynak mégse dőlök |
| én, a versenyző, ki egy hét alatt |
| szétverem a rakett húrját. Az őröd |
| ki lesz helyettem? Elhódítanak |
| távollétemben. El nem fojthatom már |
| a köhögést. A zsebkendőt elő |
| kell kapnom, s bár eszem más utakon jár, |
| orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő. |
| Lázam pedig nem száll le a poroktól. |
| „Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor. |
|
| No még csak ez kellett! Tüdőbajom van. |
| Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet. |
| Átvészeltem még kisfiú koromban |
| a bőrtuberkulózist. Most kikezdett |
| belülről is a kór. Egyik beteg, |
| ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd, |
| félnek tőled eztán az emberek. |
| Kerülnek majd a lányok, mint a leprást. |
| Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak, |
| csak téblábolnak itt az orvosok. |
| Körül a betegek rakásra halnak.” |
| Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok |
| egy állapot! Mégis, egye fene, |
| úgy döntöttem, nem pusztulok bele. |
|
| Pár hónap múlva elbocsátanak. |
| Állítólag gyógyultan. Már örülni |
| kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat, |
| majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki. |
| Csak lopva járok, elkerülve titkon |
| másokat, hogy ne ők kerüljenek. |
| Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon. |
| Aki nem lát, nyilván ki sem nevet. |
| Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára. |
| Nem teniszezem, táncolni se járok |
| a Télikertbe s a Kiskoronába. |
| Előttem átugorhatatlan árok. |
| Elmaradt alapvizsgám leteszem, |
| s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem! |
|
| Mint aki iszapos tó fenekén él, |
| úgy tengetem itthon minden napom. |
| Lejjebb vagyok a béka fenekénél. |
| Hull a hajam, kopaszra nyíratom |
| s kvarcoltatom fejem, a tegnap este |
| írt verset dühhel tépem össze mára. |
| Nem válaszolsz leveleimre. Pestre |
| mentél, egyéves akadémiára. |
| Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet |
| megtartsd. Nem is találkozunk mi már most. |
| Ha így határoztál, Isten veled! |
| Én itthagyom örökre ezt a várost. |
| Lantom miattad szögre nem akasztom. |
| Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony! |
|
|
Egy éj a tanyán
| Világos éj. Ma telihold tekint a |
| tanyára. Megdermedve áll a kert. |
| A kékes fény mindent varázsba vert. |
| Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta. |
|
| A hold az úr most, selyemtakarót fon |
| a gyepnek és a rokkant kőpadoknak. |
| Kék, zöld s piros pofával vigyorognak |
| az üveggömbök a virágkarókon. |
|
| Lapul a csend, alvók mellére fekve; |
| kínlódva mind kiáltani szeretne. |
| Bilincs a holdfény, és a puszta börtön. |
|
| A melegház csupa fagyos üvegfal. |
| Az erdőn álmában egy lepke meghal, |
| és kísértet zokog a búzaföldön. |
|
|
Az igazi bosszú
| őket, hogyha szem-befogva |
| mit tégy. Tán tovább forogna |
|
| a föld, s csak a te bajod, |
| mit nehéz kibírni s hosszú. |
|
| De ha föld, víz, fellegek |
|
|
Jégvirág kisasszony
| Titok másoknak, és titok magának |
| ez a leány, mint ékszer, tokba zárva, |
| amelyet senki nem tett még magára, |
| s bár mosolyog, valami könnyű bánat |
|
| lengi körül szőkeségét. Ruhája |
| kék szalagjaiban nincs semmi élet, |
| hervadni kezdő csokrában s kezének |
| lankatag tartásában sem. Reája |
|
| érzéki vággyal nem tekintenének |
| a férfiak, ha élne is e festmény. |
| Jégvirággá fagyott egy téli estén |
| ez a leány, s ha élő és meleg |
| ujjak érintik, ezüst szirma olvad. |
|
| Ő azt kívánja, hogy az emberek |
| csak messziről csodálják, mint a holdat. |
|
|
Magyar költő a XVI. században
| Hajnalban az mezők fűve harmatozik. |
| Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik. |
| Harsány hangú madár vígan kiáltozik, |
| s bajom vigasságra ettől sem változik. |
|
| Sem penig, ha est jő, világ borultában, |
| mikor álmatlanul az Duna martjában, |
| távoli pitymallatt sanyarú vártában |
| ülök az éjtszaka csillagos sátrában. |
|
| Mandorlába foglalt szentkép volt a képed, |
| de téjszín kezeddel durván összetépted. |
| Másra borul selyme hajad függönyének. |
|
| Én fene mándrucnak fogait kiállom. |
| Csatákban véremnek hulltát nem sajnálom, |
| s gyönge lány okozza keserves halálom. |
|
|
Ima
| Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám. |
| Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz. |
| Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán, |
| s a forró sivatagban veszni hagysz. |
|
| Mint egy király, kinek a porba sújtott |
| halálraítélt lábához borul, |
| palástod szélét markomból kihúzod, |
| s méltóságos alakod elvonul. |
|
| Magad arany füstbe kell hogy takard: |
| utolsó kiáltásom meg ne halld, |
| ne lásd magasba szökni véremet, |
|
| s ne lásd a vérsugár homokba-holtát, |
| ha rám vadászik s szétszaggat a falkád. |
| Hogy ne lásd a tulajdon szégyened! |
|
|
Játékszerek
| Gyermekkorod oly sima, oly kacagó, |
| gumilabdák és kicsi lepkefogó, |
| baba, paprikajancsi, lovacska, golyó; |
| A távoli kék fölibéd lehajolt, |
| tányér a nap és rézkifli a hold, |
| az éjszaka elmúlt, újra ma volt, |
| s fény kezdett hullani rád. |
|
| Türkizszinü hernyók másztak a fán, |
| a sárga homok-szaharán karaván |
| volt pár gyufaszál, s könnyű parafán, |
| A pince örök sötétje megintett, |
| mélyébe szemed riadozva tekintett, |
| fenekén sárkány őrzött mese-kincset, |
|
| Ifjúkorod álmai láng-lobogók, |
| táncos paripák, szilajul dobogók, |
| a világ csupa új, ragyogó csoda volt, |
| vágytól buzogó erek útjain át |
| száguldva futott, áhítva csatát, |
| mert hitte: övé, csak övé a világ, |
| s akadályra sehol sem akad. |
|
| Mint messzi harang mély hangja ha csendül, |
| vagy lassu folyó árjára ha csend ül, |
| mint kar, mely céltalanul sose lendül, |
| Amit alkotsz, már-már játszva teremted, |
| s bár céltudatos, szigorú a te rended, |
| egy gondolat árnya örülni nem enged, |
| s minden körülötte forog. |
|
| Mert játszani fognak, akár te előbb, |
| de most veled ám, nem eföldi erők; |
| kényúr az idő, elapasztja velőd; |
| kinevet, de te tűröd e gúnyt. |
| Idegen hatalom fura bábuja vagy, |
| mely gyermeki, durva kezébe ragad, |
| erőd kifacsarja, kitépi hajad, |
| s szemétre hajít, ha megunt. |
|
|
Négy hasonlat
| Lágy lelkem a sok furcsa bűn |
| csavaros útján félve jár, |
| s néha olyan, mint egy kecses, |
|
| Olyan vagyok, mikor finom |
| szépséged versben rajzolom, |
| mint egy giccses festő, aki |
| ha bíborban kelő napot lát, |
| festéket ragad és palettát, |
| s az ég vérét lapátujjakkal szétkeni. |
|
| Testem, lelkem forró kazán, |
| kihűl szívem, mely vert a hőben. |
| s mint csüggedt órainga, lóg |
|
| Futok, s ha egyszer elbukom, |
| a földről sohasem kelek fel |
| kik véresen lógó belekkel |
|
|
Szanatórium 1933
| Hegyek közt száguldott a gyorsvonat, |
| szél szórta szét a szikrák záporát. |
| Tér és idő formálta sorsomat, |
| sápadt holdarc bámult a fákon át. |
| Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt, |
| amelyre sárga és sűrű köd ül, |
| s mint színpadot, ahol kísértetek |
| lesnek a fekete függöny mögül. |
| És egyszerű anyag lett életem, |
| massza, melyet az órák marka gyúrt, |
| belőle szobrodat formálva ki; |
| munkájuk közben megszépült a múlt, |
| s értékesnek mutatta perceit, |
| míg minden pillanat messzebbre vitt. |
|
| Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz. |
| A völgyre néztem, s láttam, odalent |
| az élet mikrokozmosz, bolhaszínház, |
| amely számomra semmit sem jelent. |
| S fönn az égen is játék folyt, de más: |
| zord bömbölés, duhaj színek, pazar |
| villámlás, lángok, harsány támadás, |
| ordító erdők, szürke zűrzavar. |
| Oly közösek voltunk e szent haragban, |
| s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt, |
| a vihar elmúlt, és magam maradtam, |
| mikor a szürke égbolt kiderült. |
| S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt, |
| nem látva mást, csak néhány tompa színt, |
| s csak a napot loholni a hegyek közt, |
| mint egy pohos, rézarcú mandarint. |
|
|
Emlék
| Álmos vagyok, gubbasztok egymagam, |
| kedvem mint ázott zászló vászna lóg. |
| Sötétben őrizem emlékedet, |
| mint arcképet a becsukott fiók. |
| Unatkozom, nincs semmi, ami bánt, |
| és mint tanyán subát a számadó, |
| fülig húzom magamra a magányt. |
|
| Akaratom mint megvert eb nyüszít; |
| valaha virgonc volt, most tenni fél. |
| És inkább megbocsát, mint elitél, |
| míg önmagáról vesz példát a szív. |
| Most hallgatás ül a tűnő, zajos |
| napok helyén. Irtózva tespedek, |
| mint karszékében puffadt májbajos. |
|
| És látom, amint esőben megyek |
| egy kis, vidéki állomás felé. |
| Mint mozikép, gyorsan fordul a táj, |
| s összedugják orrukat a hegyek. |
| Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen |
| úgy ballagok, mint egy kopott borügynök, |
| s a bánatot mint csomagot viszem. |
|
|
Viaszangyalok
| Ónos kedvvel, sápadt-fakóan |
| a beteg anyagban, és a kezem |
| szegény, kicsi, halva született |
|
| És közben csöndesen dúdolgatok. |
| s ti, kicsi viaszangyalok, |
| kiket a sors ölembe dobott, |
| ti vagytok már az egyetlen valami |
|
| Így pusztulok lassan… Mióta? |
| És meddig? Mi marad belőlem? |
| Ó, kedvem halott virágai, |
| szegény kicsi viaszangyalok, |
|
|
Ballada az őszi erdőkről
| Borzong, meghajlik a fenyő; |
| rejtekhelyén a karcsú őz fél, |
| kis szíve kétszeresre nő, |
| mert nincsen rémítőbb az ősznél. |
| A tér mint nagy, fekete lyuk, |
| sáros vízben úsznak a csertők, |
| minden éjjel az őszi erdők. |
|
| Az űrben denevér kering, és |
| dermeszt, bűvöl az éji óra. |
| A fákban áll a nedvkeringés, |
| ha fölsikolt a mandragóra, |
| mikor szellemkezek kiássák, |
| lila körmök, sárgán tekergő |
| ujjak, és most a jajkiáltást |
| visszhangozza az őszi erdő. |
|
| Halvány udvara van a holdnak, |
| és alakjuk fekete macska. |
| Fenn boszorkányok lovagolnak. |
| Vérszínű nyelvét mind kiölti, |
| mögöttük hosszan lobban el rőt |
| hajuk, s vijjogásuk betölti |
| éjféltájban az őszi erdőt. |
|
|
AJÁNLÁS
| Lelkem üres térben lebeg; |
| kinyújtott kezek el nem érnek; |
| fenyegetnek vagy féltenek, |
| de mézes hangok is dicsérnek. |
|
| Egyetlen szavukat se hidd: |
| amelyben élek, nézd e fertőt! |
| vadvizével az őszi erdőt. |
|
|
|
Virágszedés
(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)
| Tavaszi réten jársz, virágok |
| között; kacagsz, repül a hangod; |
| sikoltanak, s a néma jajszót |
|
| Ruhádon is virág a minta, |
| de mintha elég száz se volna, |
| a fű közül is újakat tépsz, |
| illesztgeted, csokorba gyűjtöd |
|
| Így közeledsz felém, s ijedten |
| látom, hogy hirtelen föléled |
| minden növény, s már nékem is |
| zöldül bőröm, lábam gyökér lesz, |
|
| és szár vékonyul derekamból, |
| vér helyett fű zöld nedve árad |
| hajt fejem különös gumója. |
|
| Meglepődve megállsz előttem, |
| nem nyúlsz felém, talán nem is mersz. |
| Még egzotikus rém vagyok, |
| később csak egy bokor, amelyet |
|
| S már rám rohansz, töröd a gallyat. |
| Halálfélelmemben kiáltok: |
| „Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam |
| téped!” S közben érzem, hiába |
|
| S amíg megcsonkítod, s kacagva |
| hagyod ott testemet, a bokrot, |
| merev szemmel, halódva nézem, |
| amint hajolgatsz új virágért, |
|
| És jól látom, hogy élnek ők is, |
| s valamennyit halálra sebzed. |
| Távolabb más nők szedegetnek, |
| de mind közül, amit te gyűjtesz, |
|
| Körömmel téped torkukat fel, |
|
| Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz |
| a gyepre, mint zöld kerevetre. |
| Hanyag kézzel a fűbe nyúlsz, |
| nem virágot, emberfejeket |
|
|
Mint a karnagy
| Mint a karnagy, ki hirtelen |
| megőrült, és össze-vissza |
| csapkod pálcájával – a riadt |
| s a következő pillanatban |
| és magam ijedtem meg legjobban |
| hogy felforrnak testem nedvei, |
| összetartozásuk törvényeit. |
| Úgy tetszett pillanatokig, |
| földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, |
| és mintha lehetne azonnal |
| szétrobbanni apró darabokra. |
| De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni, |
| Négy fehér fal bámul körül, |
| szűrőkön át jut el hozzám. |
| Az éjszaka fekete lepedő, |
| melyen csak a megzavart képzelet |
| már inkább komikus, mint tragikus |
| s a szív és agy, lassan megnyugodva, |
| De nem hangzik fel újra a harmonikus |
|
Az eltemetett dalok
| hogy két szememben kialudt a láng, |
| kicsi koporsót tettem föld alá. |
| azután betömtem és letapostam a földet, |
| s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel. |
| a rácsot befutják a vadszőlő |
| zöld színét s levelét vesztett szárai; |
| lebegnek az öngyilkos falevelek. |
| elköltöztek, s csak a szél sír át |
| hol félve rezzennek meg az ágak, |
| Nyugodjanak ott. De talán |
| lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt, |
| s akkor jön majd egy angyal, |
|
Változás
| s torzítja, ami megmaradt; |
| már képed is megváltozott |
| groteszkül villantja elém, |
| arcod a furcsa, ferde lény. |
|
| S hallom, míg rút, rekedt zsivaj |
| összhangzat nélkül játszani |
| a bánat kotyvasztotta azt. |
|
| Kutatok, nézem, hol maradt |
| a lágy szelet szagolgatom. |
| Más mozdulattal int a táj: |
| tartózkodó, mint hölgy, akit |
| s kalandba nem bocsátkozik. |
|
| Előttem egy szép, karcsú fa, |
| csak állok, mint ki megmeredt, |
| s kezemben is így áll a kés, |
| tanácstalanul, mint sebész |
|
| működött, fosztva, rontva itt; |
| az ég s a bokrok színeit. |
| Futnék a rendőrségre, hogy |
| ami menthető, mentsem én, |
|
| Így forr s apad az áradás, |
| egyre mélyebbre szállva le, |
| habzsoló földbe fúl bele. |
| mint örvényben forgó levél, |
| amely megvált és kicserél. |
|
| Régen megrémített a sors, |
| de most úgy imbolyog felém, |
| mint félkótya, szakadt ruhás, |
| falubolond parasztlegény. |
| tompult fejével hátravet, |
| de kórók is és gyomfüvek. |
|
|
Emlékek fényénél
| Suhantunk, szerpentineken |
| száguldottunk a völgybe le; |
| izgága szél támadt nekem, |
| hol színleg elült a mihaszna, |
| s lett csak annál bolondosabb: |
| kalapokat vitt a magasba. |
|
| Úgy éreztük, hogy zuhanunk, |
| részegek voltunk mindahányan; |
| tömény szesztől tompult agyunk |
| a halál szagát szimatolta. |
| Így borítja a sír sötétjét |
| hullásuk közben már a mélység. |
|
| Nem hittem, hogy sír, gyászlepel |
| vagy más hasonló várna engem, |
| vagy kerepel inkább fejemben. |
| Kocsink egy falun át rohant, |
| láttuk tükrét egy messzi tónak, |
| egy hangszóróból férfihang |
| üvöltött: diktátori szózat. |
|
| Ámulva láttam, hogy a fény, |
| mint nagy szökőkút, fölbuzog, |
| tört sugarak szálltak felém, |
| majd rózsaszínű rombuszok |
| s villogó zöld háromszögek |
| viaskodtak szemem ködével, |
| dobhártyámmal dal és szöveg, |
| minőt józan fül el se képzel. |
|
| Aztán kitisztult a világ. |
| Most hagytunk el egy templomot, |
| A nap, ez a tüzes legény, |
| útján megállt, hogy a menyasszony |
| fátylán s a vőfélyek kemény |
| kürtőkalapján láng fakadjon. |
|
| Majd állomás mellett haladt |
| utunk, lassabban egy kicsit; |
| mozdony loholt, és künn a vak- |
| álltak; sárgán virult a gyom |
| a sínek között, és a talpfák |
| kopott sávját már semmi nyom |
| nem jelezte, füvek takarták. |
|
| Folyó tűnt elő, strandhomok; |
| kéjes tartásban heverésztek |
| kihívóak voltak s merészek: |
| szájukon rúzs; sajnos, e lányok |
| arcán a lecsorgó verejték- |
| sávokban, mint az indiánok |
| harci színei, folyt a festék. |
|
| értünk ki. Nyílegyenes út |
| állott előttünk, mely talán, |
| úgy tetszett, a semmibe fut. |
| leheltek ránk, tüdőnk kitágult. |
| Mért lesz az élőből halott? |
| Piros jelenből halovány múlt? |
|
|
| Ők is fakulnak, ellobognak, |
| s engem is elfogyasztanak. |
| menekül, végső útra indul, |
| s bár görcsösen markomba zárom, |
| lassan kicsúszik ujjaimból. |
|
| Látom, most még fiatalon, |
| az aggastyánt, kivé leszek. |
| holmi szegényes menhelyen. |
| gyilkos vigyázza éjjelem. |
|
| Látom, ahogy a mélybe buknak |
| vidám percek ezüst halakként, |
| rejteket találva maguknak, |
| és sápadni látom a napfényt. |
| Sömör s fekély üt ki a testen, |
| mit egykor tenger habja csókolt, |
| s világom szűk lesz és kietlen, |
| mint külvárosi kis szatócsbolt. |
|
|
|
Óda Charles Baudelaire szelleméhez
| A végtelen kopár rónáin vándorolva, |
| míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik. |
| A szél a kutakat homokkal telehordta, |
| s gyengülő lábai gépiesen viszik |
|
| a láthatár üres, kéklő félgömb-falának, |
| majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás, |
| de fürge ujjai forrásra nem találnak, |
| s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás, |
|
| majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben |
| a lenti rét gyepén a fekvő katonát, |
| s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen |
| a haláltusa, és ő pazar lakomát |
|
| csaphasson a tetem terített asztaláról, |
| hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat, |
| s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol, |
| s a nap szántja szét a sárga csontokat. |
|
| Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet |
| között élősködő, tengődő, satnya fajt, |
| az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet |
| alagutakon át a vágóhídra hajt, |
|
| és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha, |
| ki végképp elhízott, s üzletre nem talál, |
| s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja, |
| hogy van más élet is, és van különb halál. |
|
| Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce, |
| amely erdőket irt, majd engem is kidönt, |
| mikor váratlanul, mint mágikus szelence, |
| kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv, |
|
| melyből varázsos és dús illatskála áradt, |
| s lélek lengett elő, mely őrként járta át, |
| előttem szállva és szavakkal nyitva zárat, |
| a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát. |
|
| Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt, |
| s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék. |
| Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt. |
| Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék, |
|
| üvegszínű egét a nyolcvan év előtti |
| Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult |
| ruhájú nép, amely lármájával betölti |
| a levegőt, s az eldübörgő lóvasút |
|
| elől hogyan szökik félre az utcagyermek. |
| Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat. |
| A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek, |
| s láttam egy öreget, hogy borba mártogat |
|
| négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol, |
| s gyertyáját fújja az örvénylő levegő. |
| Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból, |
| s mellékutcákon át testetlen, lebegő |
|
| léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk |
| sovány macskákat, és egy nyomorék anyót |
| követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt |
| a vonal, amelyet botjával porba rótt. |
|
|
| Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek, |
| micsoda óceánt borít föléd a holt |
| idő áramlata, míg bennem megteremnek |
| e verssorok, s nekik a belőled kivont |
|
| fluidum életet és keserű erőt ad. |
| A holt szív füveket ekként termékenyít; |
| hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad, |
| s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít. |
|
| Hol reszket utolsó mosolyod már a térben? |
| Szelíd tekinteted az űrben merre jár? |
| Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem. |
| Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár. |
|
| Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át |
| utolszor nézted el az alkonyi eget, |
| hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák, |
| s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett, |
|
| hol jár a pillanat, hányadik végtelenben? |
| A rettentő csillagdzsungelben merre fut? |
| S hol bujdosol magad a roppant bálteremben, |
| hol mint ezüst uszály húzódik a tejút? |
|
| Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő |
| hanyagul vonszol az álarcosok között, |
| s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő |
| a sokaság, a dús jelmezbe öltözött |
|
| jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg, |
| oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz |
| pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek |
| az olló, ikrek és a fénylő testű szűz. |
|
| Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének |
| üres játékai, melyeknek a hanyag |
| és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények, |
| de örök-fekete az elhagyott anyag, |
|
| s téged is eltakar a léttelen sötétség; |
| fölötted áll a csend, a néma kriptabolt, |
| melynek a légüres tér elfojtotta mécsét, |
| s agytekervényeid üres játéka volt |
|
| minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi, |
| s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág. |
| Balga kísérlet ez, vakon utána menni. |
| Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág. |
|
| A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok |
| kétség mint tompító, lassú méreg hat át, |
| de közben hajtom a törékeny imamalmot, |
| s elszántan mormolom az együgyű imát: |
|
| „Ringassa lelkedet egy különös mennyország, |
| hol az örök fényű és trópusi nyarat |
| a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják, |
| s hol az árnyékadó datolyafák alatt |
|
| függőágyad a dús csípőjű malabár nők |
| hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord, |
| pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt, |
| s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort. |
|
| Áradjon szét nehéz és egzotikus illat, |
| mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag, |
| egy kissé undorít, de mégis szívedig hat, |
| ha évek óta zárt szekrényből fölszakad. |
|
| Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt. |
| Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott. |
| Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint, |
| s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod. |
|
| S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel |
| bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid. |
| Példát mutassanak számodra, és te lesd el |
| kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait, |
|
| hogy démonaid is nyomodat elveszítsék: |
| az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg; |
| s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség, |
| fogával életed fáját ne rágja meg. |
|
| Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd; |
| aranytálakkal és serleggel megrakott |
| asztalnál üljenek körötted cimboráid: |
| Rubens, Delacroix s a többi fároszok. |
|
| S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid. |
| Terítékünk legyen nekünk is a csodás |
| vendégségben, ha majd a földről menni szólít |
| és hosszú útra hív a végső utazás.” |
|
|
|
Őszi képek kisvárosból
| Mint egy henyélő, lanyha úr, |
|
| egy csésze feketét ivott, |
| fél kézzel újságot lapoz; |
| egy perc, s már bóbiskolni fog. |
|
| Szivarhamuja földre hull; |
| tátott szájjal ásít, mivel |
| nem látják, és különben is |
| már nem törődik senkivel. |
|
|
| Az égben csatazaj: ólomgolyók |
| görögnek, távolról morajlanak. |
| Sötét a táj. Az eső lába lóg. |
|
| Forgószél járja be az elhagyott utat. |
| Félnek a fák, a sok élettapasztalattól |
| megtörve, kopaszon húzzák be nyakukat. |
|
| Nyarat játszik az október: fönn az eget |
| elárasztja sötétlila felhőivel; |
| később lelepleződik: eső után nem adhat meleget. |
|
| A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait, |
| botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad. |
| A természettel készül valaki leszámolásra itt. |
|
| Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel; |
| haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak, |
| ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel. |
|
|
| Bejárja a hervadt füvek szaga |
| a mezőt; a parkban vadgesztenyék |
| csillognak a holdfényben éjszaka. |
|
| A rét fölött pár felhő andalog; |
| hosszú időn át vékonyulnak el, |
| s elmúlanak, mint fáradt angyalok. |
|
| Cigarettázom, s nézek; egyre megy, |
| hogy az ember hintón jár vagy gyalog. |
| Egy száraz ág fölöttem megremeg. |
|
| Menyét oson a bokrok közt, hegyes |
| orrával szimatol, fényes szemű. |
| Szeretném megkérdezni, mit keres. |
|
| Tengés-lengés csupán az életem. |
| Asztalomról száz akta rám röhög |
| holnapra, bélyegzőktől szennyesen. |
|
| Medvének kéne lenni, áfonyát |
| s vadalmát falni a bozót között, |
| és aludni a hosszú télen át. |
|
| Egy sárga kerti lámpa rám ragyog, |
| csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy |
| még csak huszonhat esztendős vagyok. |
|
|
| nagynéném férjét, egy sötét |
| napon; egyszer sem hagyta el |
| a fény a felhők börtönét. |
|
| Nagy temetés volt: kanonok |
| így rendelte a káptalan –, |
| mint káptalani számvevőt. |
|
| hanem kripta, fölötte meg |
| kápolna állt, melyet pedig |
|
| történt inkább csak valami. |
|
| a kőlap fölfeszítve állt, |
| s eloszlott a dohszag s a por, |
|
| lenéztek a kriptába, s lenn |
| hevert egy ócska puskacső, |
|
| Vagy, mint már akkor rozsdamart |
| csövet, egy munkás hagyta itt, |
| vagy a püspök puskája volt, |
| melyet magával sírba vitt. |
|
| Éjjel tán sírjából kikelt, |
| s e holt fegyverrel lőtte le |
|
| Nagynéném férje is vadász |
| volt, és most mellé költözött, |
| a holdfényes dombok között. |
|
| Titkok közt élünk… Kavarog |
| fejemben száz bizarr dolog, |
|
| s gyakran látom, mint járja be |
| halott vadász együtt a menny |
|
|
| A lélek menekül; megmérgezik, |
| mert mindenkiről mindent tudnak itt; |
| a szívben mi forr, a fazékban mi fő, |
|
| Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül |
| izzó szemek lesik magányodat. |
| Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű |
|
| Itt talpat nyalnak, s még egyebet is; |
| étvágy és gyomor van hozzá elég. |
| Szomorú, hogy maga a mardosó |
|
| Hogy X. úr mennyit sikkasztott, és Y. |
| kisasszony teherbe kitől esett: |
| mindenkiről tudnak rosszat sokat, |
|
| S még ezer más dolog van, ami sorra kerül. |
| Az undor mocsara fejed búbjáig betemet. |
| Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró |
|
| A lélek menekül; megmérgezik, |
| mert mindenkiről mindent tudnak itt; |
| és hogy a szívekben mi forr, |
| és hogy a fazékban mi fő, |
|
|
| Bemegy a házba, hol dohánysziták |
| hevernek az ablakdeszkán; flanell |
| házikabátot ölt, tüzet rak, és |
| vacsoráját unottan költi el. |
|
| A falról nézi néhány rokona; |
| rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok. |
| Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az, |
| akiről készült, már régen halott. |
|
| Nem kell a cigány s kaszinó se már; |
| esős időn hallgatja az ereszt; |
| legyet csap légycsapóval, szundikál; |
| néha unalmában szakállt ereszt, |
|
| s tört foncsorú tükrében figyeli, |
| mint lepi arcát rőt borosta el. |
| Unja a várost: legszebb éveit |
| itten kártyázta és borozta el. |
|
| Hajdan külföldön járt egyetemet, |
| majd atyja meghalt, és ő vette át, |
| visszatérve ide, hol született, |
|
| Feledte, amit egykor megtanult. |
| Évek múltak, s egy józan reggelén |
| egyszerre észrevette, hogy bizony |
| semmi egyéb, vén és morc agglegény. |
|
| Érezte, elmulasztott valamit; |
| gondolkozott, kereste rá a szót. |
| Vadászkutyáját is kérdezte, majd |
| oldalba rúgta, hogy nem válaszolt. |
|
| Most rozsdásodva tölti napjait. |
| Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik. |
|
|
| egy úr, előtte málnaszörp. |
| Távol áll tőle, hogy mohón |
| hörpölne vagy zabálna: bölcs. |
|
| a vastag könyv ott katalóg. |
| Székén a pincér szundikál, |
|
| Szezon után, egy hét alatt |
| Rejtély, hogy a tulajdonos |
| helyiségét nem csukta be. |
|
| S míg borzongat az őszi szél, |
| s míg vastag könyvével mulat, |
|
| Gyomorbaj bántja tán szegényt, |
|
|
| A vízből két kis zöld toronyra látok; |
| gőzpára száll; fejem a vízre hajtom. |
| Egyedül ülve így gyötrődöm én |
| az elhagyott, homályos, őszi strandon. |
|
| Víz zúg a lefolyókban csöndesen; |
| egy mesterséges zuhatag dalol; |
| szállnak föl szüntelen a föld alól. |
|
| Olvastam, hogy egykor Petronius |
| forró fürdőben ülve vágta fel |
| ereit. Könnyű, kényelmes halál: |
| a vért a víz lágy ajka szívja el. |
|
| Kést kellett volna hozni, vagy borotvát; |
| valamit, ami tartósan segít. |
| Ködösen két kis zöld toronyra látnék, |
| s vértóban lelnének reggelre itt. |
|
|
| egyhangú, mint az egyszeregy. |
| az ember nyújtózik bután, |
| s telt hassal futballmeccsre megy. |
|
| Máskor, csak hogy múljék a nap, |
| végigjár cukrászdát, mozit; |
| kártyázni; langyos sört iszik; |
| torkig van, és unatkozik. |
|
| bástyáira, s nézek nyugat |
| felé; ott, mint kővé meredt |
| imák, templomok s minaret |
| nyújtják az égre tornyukat. |
|
| a várost úgy veszik körül, |
| mint koszorúk, pompázva zöld |
| halotti díszül, míg a völgy |
|
| Majd lenn sétálok, a kihalt |
| ismerős szembe jön, megáll, |
| kezet fog, és útjára megy. |
|
| Vén, sárga ház. Szent szobra áll |
| keskeny fülkében a falon. |
| Gyakran kerülök erre, s itt |
| mindig megállok egy kicsit. |
|
| kábultan álltam, s néztem a |
| szobrot, bámultam vértelen |
|
| fénylett. Arcáról folyt a víz, |
| mint hogyha könnye folyna le |
| halott szeméből. Megvirradt. |
| Kérdezgettem, hogy mit sirat, |
|
| Ezt mint nagy titkot őrzöm én. |
| Jaj annak, ki ilyet kimond. |
| neve különc lesz és bolond. |
|
| Van társaság, vacsora, bál, |
| melyet ízekre szedve szét, |
| hajtják a pletyka verklijét, |
| s mindenkit számon tartanak. |
|
| s korbácsával véresre ver |
|
| S azt gondolom, míg nézem a |
| kopott, egyforma házakat: |
| „Mind kripta, hová belevész |
| életük, s melyben csenevész |
|
| A vígság gazdag birtokos, |
| Kastélya elhagyottan áll; |
| s pókok szövik hálójukat. |
|
| Hogy e vidék mocsár, amely |
| mindig friss életekre tör, |
|
| Hogy én is mit dobtam belé, |
| hogy mily sokat küzdöttem a |
| sorssal, nem tudják meg, pedig |
| keserves volt az út, amíg |
| oly tompa lettem, mint a fa. |
|
| A nagytemplom órája kong. |
| Hangja gyorsan hal el a híg |
| A megkínzott agy elbutul, |
|
| A sarkon gyermek áll; sovány |
| kezében egy darab kenyér. |
| hogy életem semmit sem ér. |
|
|
|
|