Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet; |
Ha torkod sírás fojtogatja, |
s keserűséged könnybe gyűl, |
szemtelen hangján felkacag |
az a kis ember ott belül. |
|
tarka zászlókkal integet. |
Nem látja más, csak te tudod, |
mi van a homlokod megett: |
cirkuszporond és arzenál, |
hol minden együvé vegyül, |
mert rendet sohasem csinál |
az a kis ember ott belül. |
|
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt, |
az a kis ember ott belül. |
|
húsodtól s véred italától |
Megvárja, míg a szív megáll, |
és egy új testbe költözik |
az a kis ember ott belül. |
|
|
Pokol
Kincsem kiszórtam mind az ablakon, |
eltékozoltam a roppant vagyont én. |
Most szörnyű kínzókamrában lakom: |
tüzes rostélyon sülök meg naponként. |
Jó, hogy nem láthat senki meg belül, |
hol ingoványos és fekete táj |
riaszt, sötét iszap fortyogva hűl, |
hol minden csupa bürök és nadály. |
Ott denevérek laknak és manók, |
fél-állatok s keselyűtestű nők, |
és boszorkányok undok üstje lóg, |
amelyben békát s kígyót főznek ők. |
Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt. |
Így kóstolom meg földön a pokolt. |
|
Középkor
Látom magam páncélban és sisakban, |
duhaj vitézt, s a gyönyörű középkort. |
Henyéltem, és ha harc jött, lóra kaptam, |
kardom villant, s nyomában sűrű vér folyt. |
Úr voltam és útonálló, aki |
istent nem fél, és szenteket nem ismer, |
templomok szentelt kincsét fosztja ki, |
s nőket rabol, kiket várába visz fel. |
Később öreg voltam, és csak hevertem |
a tűz mellé húzódva, hol meleg volt, |
és gyakran ittam forró, fűszeres bort, |
s már a halál ólálkodott a kertben. |
Senki, aki ma él, nem ismer engem. |
Bolyongok egy előbbi életemben. |
|
A vénleányok
Örök színház az utca, az ember bárhová jut. |
Hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat, |
a vénleányokat, lengő, sötét ruhájuk |
és egészségtelen, májfoltos arcukat. |
Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal |
lányok voltak, s testük dús ékszeres-doboz; |
keblük telten feszült, szerelmi diadal |
jelvénye, s most avult fűzőben fonnyadoz. |
Jártukban temetési és monoton zene |
kíséri őket, és holtak mennek velük, |
kiket régen szerettek, s ráncos szélű szemük |
örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme, |
mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük… |
És fanyar párák lengenek felettük. |
|
A reményhez
Dús asztal mellett éhen halok én. |
Sorsom poroszlóként halálra kerget. |
Vonzó a bűn, förtelmes az erény. |
Forróra fűtött kályhánál didergek. |
Mint rossz ringyó, hiteget a remény: |
játszik velem, csal, ingerel napestig, |
apácaköntösben tipeg felém, |
máskor csupasz, tárt combokkal lefekszik. |
Nem akarom, hogy mindig azt, amit |
kérek, fordítva téve, lassan öljön, |
megvonva tőlem kívánt bájait, |
s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. |
Nem kell se bordélyház, se kínzókamra. |
Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra! |
|
Elégia
Az égre nézek: szürke tér, ahol |
kissé fakuló díszegyenruhában |
agg őr, a rézszínű nap silbakol. |
|
Az alkony mintha borvirágos orrán |
ragyogna, s új fénnyel gyulladna ki, |
amint a vártáról lelép mogorván, |
|
s elcammog, mert tovább strázsálni un. |
A fák tömör árnyékukat kinyújtják, |
mint testéből plazmát a médium. |
|
Gyorsan sötétedik, sűrű homály van, |
és apró asztali lámpám kigyúl, |
mint zöldes fénybogár az éjszakában. |
|
|
Az éj mindig csak fájdalmat hozott. |
Hány sötét éjszakán kószáltam én |
órákon át, mint az elátkozott |
|
lélek, aki az örökkévalóság |
soha el nem fogyó percét nyüvi, |
s úgy néztem a holdat, mint léghajósát |
|
az űrnek, kit odarögzítve tart |
balvégzete az éter óceánján, |
s kinek elérhetetlen lett a part. |
|
Egy padra ültem. Arcomon aláfolyt |
pár könnycsepp, arcomról a földre hullt, |
porral vegyült, s már nem könnycsepp, de sár volt. |
|
És még órákon át elültem ott. |
Az éjszaka beolvasztott magába, |
és a terek mély csöndje felszívott. |
|
|
Gyakran, ha ajtómat már kulcsra zártam, |
és künn aludtak a merev tetők, |
és a drótokban szunnyadott az áram, |
|
elnéztem ablakomból a halott |
várost: úgy tetszett, hogy sírban feküsznek |
örökre a tündöklő nappalok. |
|
Egy vendéglőben húzta a cigány még; |
néhány késői vendég itta ott |
esti sörét, vagy bort, feketekávét. |
|
A kövér nagybőgőből brummogott |
a hang; a dallam nem jutott idáig, |
beitták a falak, mint hangfogók. |
|
Két részeg csuklott, egymásnak felelvén; |
vonat fütyült, a déli állomásra, |
hallatszott, hogy begördült egy szerelvény, |
|
s hallatszott, ahogy lassacskán megállt. |
A puha csöndben megkásásodott |
az éj, s tömör közeggé összeállt. |
|
|
Így ültem akkor éjjelente szótlan, |
jelentéktelen ifjú, árva számjegy |
számlálhatatlan embermilliókban. |
|
Egyképp nyomasztott társaság, magány. |
A szinte már személyiséget öltő |
elhagyatottság nehezült reám. |
|
S én, kétségbeesett, beszélni kezdtem |
valakihez, minden bajom okához, |
kiben nem hittem, s néven sem neveztem: |
|
„Tán van valami célod, de magunknak |
el nem árulod féltett titkodat; |
dróton rángatott bábjaid vagyunk csak. |
|
Inkább nyelvem haraptam el, de vádat |
nem mondtam ellened. Belém nevelték, |
hogy téged, ki magadat koronáztad |
|
királlyá, istenévé mindeneknek, |
tisztelni kell, de végre most kimondom, |
hogy félek tőled tán, de nem szeretlek, |
|
mivel hibára halmoztál hibát, |
s szándékkal vagy kontár-mód létrehoztad |
minden világok legrosszabbikát, |
|
hol csak a pusztulás uralkodik, |
hol az idő krokodil-fogsora |
morzsol össze mindent, mit álmodik |
|
a költő, a tudós, a feltaláló. |
Te vérszívónk, te óriási pók, |
látom, hogyan szövődik az a háló, |
|
honnan nincs szabadulás; semmi része |
át nem szakítható, s küzdelmeink |
csak szállni gyönge szárnyak verdesése. |
|
Aki csak él, csapdádba kell hogy essék, |
rá minden zugból puskacső mered: |
mérgek, ragályok, nyálfolyós öregség. |
|
Akadnak boldogok, kegyedben állók, |
de sötétbe zuhannak és csalódnak |
a másvilági kárpótlásra várók, |
|
a nyomorékok, koldusok, a rútak, |
kiket fekély borít és kelevény, |
s a lángeszűek, akik nem tanultak, |
|
mert nem volt módjuk, s ostobák maradtak: |
mind, mind, akikből gúnyt űzöl. Miért? |
Választ a legnagyobb bölcsek sem adnak. |
|
Megíratott, hogy egyszülött Fiad |
érettünk halt meg egykor a keresztfán |
ama rút, eredendő bűn miatt. |
|
Hívott halódva, de hiába, téged. |
Fiadat is elhagytad volna hát? |
Hulló vére azóta minket éget. |
|
Így lett a megváltásból büntetés. |
Így válik káromlássá a fohász. |
Így lesz az ígéretből hitszegés. |
|
Te vagy oka, hogy lakói a földnek |
ölik s falják egymást, hogy állatot |
más állat, embert másik ember öl meg. |
|
Lepereg rólad kérő szó, imádság. |
Kisgyermekek halnak és csecsemők. |
A vakok napvilágodat se látják. |
|
A hatalmas, kéklő mennyboltozat |
kevés neked? Föl kell építenünk |
|
s bennük oltárokat azonfelül? |
Hetedíziglen büntetsz, s aki lázad, |
poklod tüzes gyomrában elmerül. |
|
Nem! Nem lehetsz ily kicsinyes, gonosz. |
Meghaltál rég, minket sorsunkra hagyva, |
s termeidben a véletlen toroz. |
|
Azóta fordult visszájára minden, |
s forog a világ ferdült tengelyen, |
azóta gyűlik vérrög ereinkben, |
|
azóta van éhínség, háború, |
s az egymásra uszított arcokon |
azóta ül álarcként a ború. |
|
S én sodródom az árral, noha többször |
megpróbáltam kitörni, mert az undor |
forró pokolsara arcomba fröcsköl. |
|
De a zsákot, ahová bekötött |
kezed, s zárózsinórját te csomóztad, |
nem szúrhatom ki, bárhogy döfködök, |
|
hogy szemeim egy pillanatra lássák |
(akár ki is folyhatnak azután) |
a külső tér elrejtett csillogását.” |
|
Így szóltam, pedig tudtam, hogy hiába. |
Szavaimat elnyelte a sötétség, |
mely engem is beolvasztott magába. |
|
S magányosan bandukoltam haza, |
mert reggel nyolcra várt a hivatal |
s asztalomon az akták halmaza. |
|
S úgy éreztem, nincs változás sehol, csak |
egyformaságba fulladó napok, |
egyforma tegnap és egyforma holnap, |
|
hogy nincs, amit várjak, nincs, mit keressek, |
s mikor álmos arccal kaput nyitott |
a házmester, éppen virradni kezdett. |
|
|
|
Anyagtalanság
Néha, éjszaka sima és üres |
feketeségben ébredek, s a vak |
semmiség hirtelen zsúfolva lesz |
a képektől, pár másodperc alatt. |
Az előbb azt se tudtam, ki vagyok, |
csak csupasz létemet éreztem a |
sötétség börtönében, mint ahogy |
az ősember, az állat és a fa. |
Fáztam, féltem, de most már összekapcsolt |
múltammal a rejtélyes gépezet; |
biztos tudat, ami fél-öntudat volt, |
s minden felé ok és emlék vezet. |
Életemnek ilyen alapja van csak: |
ház homokon, laza téglák, közéjük |
maltert a szappan habjából kavartak, |
s levegőt szel, ki botjával belé üt. |
Köréje rakta pajzsai falanxát, |
s szilárdan tartja az anyagtalanság. |
|
Emberi tévedés
Az űrben rémek élnek. Olykor érzem, |
tavaszi éjeken, holdtöltekor |
nagy árnyaik inognak fent az égen, |
s alakjuk a felhőkkel egybefoly. |
Majd fényes délben jő egy óriás |
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt; |
a napra mint hatalmas gongra üt, |
jelzi a százéves ebédidőt. |
Távcsöveit hiába szegzi a |
csillagász ég felé, semmit se lát; |
nem jó eszének mindent tudnia, |
s fényévekkel mérni a menny fiát. |
Féreg az ember, hitvány ázalék; |
fennen vitorláz gőgje tengerén, |
bár süllyedő hajóján száz a lék, |
agya igában, hályog a szemén. |
Kevesen jönnek rá a tévedésre. |
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre. |
|
A tearózsa
A tearózsa sápadtan hever, |
sárga villanyfényt szórnak rá a körték, |
mint egy szűzlány, ki este lefeküdt, |
de kéjgyilkosok álmában megölték. |
Szépívű szára lanyhán hajlik el, |
kelyhe tövén áttetsző, halovány pír, |
mint fogak helye a fehér nyakon, |
ahonnan vérét szívta ki a vámpír. |
A kertben valaki letépte reggel; |
fáj nézni, s az asztalról nem veszem le, |
mert nem mozdulhat addig semmi el, míg |
lefolyik a sötét helyszíni szemle. |
A tettes künn az éjben bujdosik, |
s itt meztelenre vetkőztetve fekszik |
az áldozat, és úgy vizsgálom én, |
mint hivatásos és komor detektív, |
s találok környékén, ha kutatok, |
egypár lábnyomot s ujjlenyomatot. |
|
Korlátolt szabadság
A réten egy nagy gömböt üldözött |
– levegőből fújták fel, hogy bosszantsák –, |
és bukdácsolt a fűcsomók között; |
később követség jött, hívták a hangyák. |
Tanácsot kértek tőle, kaptak is, |
majd egy madártól szárnyát vette kölcsön; |
röpte merész volt és mozgása friss, |
hogy egy percet hiába el ne töltsön. |
Odafent úgy fogadták, mint királyt, |
aki a köznéphez ellátogat; |
megbüntetett egy sast, s fészkek szerint |
számba vétette a tojásokat. |
Az embereket nem szerette, és a |
szőlőhegyen, hol sok ezer karó van, |
mindenkit karóba húzatni rendelt, |
s puszta kézzel halat fogott a tóban. |
A szabadságból így vett kóstolót… |
De jöttek érte már az ápolók. |
|
Késői sajnálat
Én sajnálom a régi rómait; |
ha jött az éj, s ő takaró alá bújt, |
szíve ezer rémségtől remegett, |
bár nem ismert bombát, gázmaszkot, ágyút. |
Kívül az istállóban ökre bőgött |
– istent érzett a ködben –, a szobán át |
lebegtek az elhaltak lelkei, |
s Zeustól félté hajadon leányát. |
Még elzárkózott ellenségesen |
a természet; az élet vad kaland volt; |
szatír vigyorgott rá a sűrű cserjék |
közül, ha elhagyott erdőn barangolt. |
A régi rómait sajnálom én: |
borzasztó, mennyit reszketett szegény. |
|
Rejtett játékok
A morfium kacérkodik velem, |
amíg a pultnál kis kanállal adják, |
azt súgja, hogy vegyem egyszerre be |
a rendelvény egy hétre írt adagját. |
Tudom, hogy egy ördög beszél a porból, |
papírálarcban ő kerülget engem; |
hideglelős vággyal melengetem |
baloldalon, belső kabátzsebemben. |
Fehéren csillog otthon villanylámpám |
fényében; szívem gyorsabban dobog. |
Vadászik rám, talán eléri azt, hogy |
egy pillanatra megbolondulok, |
s holtan lelnek. Hogy gyilkosom ki volt, |
a pár üres papír nem sejteti; |
vagy ellenségem italába szórom, |
és életével áldozok neki. |
Rég figyelem rejtett játékait, |
s ha alszom, mindig meghalok kicsit. |
|
Riasztó látvány
Folyópart, korzó, délben olvadó lég; |
a bágyadt sarki rendőr tétován áll. |
Hőség csorog a tájról, mely vadabb |
és egzotikusabb most Afrikánál. |
Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik, |
a satnya fákon pár kopott veréb ül, |
s lenézi őket: exkrementumát |
kalapjukra pottyantja névjegyéül. |
Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb; |
senyved a fű, a hőségtől kiégve. |
Temetés jön sötét drapériákkal, |
és hullaszag vegyül a nyári légbe. |
Bár sose láttam volna ezt a várost, |
mely túl riasztó látvány a szememnek, |
s hol idegen sorsok és emberek |
valószerűtlenségét érezem meg. |
Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket, |
amely bágyasztó mákonyával étet. |
|
Fosztogató évek
Megrázzák ősz szakállukat az évek, |
s távoznak; épp csak megpihentek itt, |
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk |
izmos vállaikon tovább viszik. |
Alakjuk lassan tűnik el a ködben, |
s míg ormótlan csizmájuk lépeget, |
észre se vesszük, hogy batyuba kötve |
viszik magukkal az emlékeket. |
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra, |
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl; |
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe, |
ahogyan a múlt bennünk haloványul. |
Valakit csókoltunk egy nyári éjen, |
és emlékünkből ajka íze eltűnt, |
s elfeledtük ruháját, haja színét |
annak, akit könnyek között temettünk. |
Kincsünket mely bank széfje védi meg? |
Számára titkos gödröt merre ássunk? |
Pusztulóban ásít a távozó |
rablók után dúlt, kiürült lakásunk. |
Most ment el egy; nyomában hív a semmi. |
Ideje volna tán utána menni. |
|
Ami ránk vár
Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz. |
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát, |
az idő roncsot mint formál belőled, |
s rózsáskertedből kénköves gyehennát. |
Mert törvény van, s uralkodik fölötted; |
beteljesül, amire sorsod ítél, |
hogy ember-voltod végigéljed, ám |
mélyebb lényegéhez ne közelítsél. |
Leszel üde ifjúból reszkető agg, |
fölösleges lény, kit mindenki megvet, |
ki ezer gyöngeséggel undorít, |
és ujjain számlálja napjait meg. |
Lassú égésed örökké emészt; |
beolvaszt a természet szörnyű gyomra; |
üzemét hűvös agy működteti, |
mely végül az ítéletet kimondja, |
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt, |
hogy anyag voltál, s légy megint anyag. |
|
Az árnyak kertje
E kert az árnyak kertje itt. |
|
s vértelen árnyként át meg át |
bolyongja szüntelen sötét |
|
Nem kert e kert, nem lét e lét, |
nem ösvény az ösvény, ahol |
vaktában lép a láb, ha lép. |
|
ki itt teng, s újszerű erők |
szabnak törvényeket neki. |
|
Jaj, minden kútforrás hamis |
e szörnyű kertről! Tévedett |
|
s még hírmondó se szabadul |
szegény lárvák közül, kiket |
az árnyak kertje ejt rabul. |
|
|
Egy nyáréj emléke
Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt. |
Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt |
A fülledt tájon forró szél futott át, |
és villámok robbantak, mint a bombák, |
sóváran nyalta nyelvük az eget, |
és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett |
fejjel konyultak el, s a porban fulladó |
légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután. |
A forgószél tölcséres tornyokat csinált, |
és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott, |
de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott |
elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt. |
|
S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett |
minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor; |
minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por, |
s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket. |
|
Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét |
koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket! |
S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket, |
s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét. |
|
Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment; |
a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját, |
de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját |
zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent. |
|
Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém; |
a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között; |
kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött, |
s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején. |
|
Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág |
hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt, |
feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt, |
fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát, |
s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt. |
|
Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival; |
fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel. |
A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el, |
pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital. |
|
S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit, |
s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én. |
A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény. |
Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít. |
|
Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt, |
erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent, |
mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent, |
s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt. |
|
És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal, |
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább. |
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát: |
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.” |
|
Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt, |
de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély, |
ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj, |
és síri lámpa lett a tükörfényű hold. |
|
S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom: |
„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal, |
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább. |
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát: |
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.” |
|
Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok, |
de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét, |
s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég, |
mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok. |
|
|
Első szerelem
Szép arc, kacér mosolyú, barna szem, |
karcsú derék, feszülő, büszke mellek, |
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem, |
semmi több, s én hülye, megénekellek. |
A zongora billentyűit vered, |
strandon fekve tartásod kéjes, álmos, |
labdád száll a teniszháló felett, |
illatos hajad széltől fújva szálldos. |
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod |
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya, |
épségben tartva kell reá vigyáznod, |
és tartogatnod a nászéjszakára. |
Nem fér hozzá udvarló, szerető, |
csak férj számára lesz áttörhető. |
|
Mi vagyok én? Egy tagja udvarodnak. |
Önkéntes pojáca. A táncteremben |
szorongathatlak, de mind így szorongat, |
kihez kissé vonzódsz. Elmegy a kedvem |
az egésztől. Szakítsunk, arra kérlek |
másnap négyszemközt, de hozzám simulsz |
ilyenkor, s érzem, nélküled nem élet |
az élet: a csávából nincs kiút. |
Azt mondod, várjak, míg érzelmeiddel |
„tisztába jössz”, s higgyem el, van remény. |
Szád csókra nyújtod, mint aki lekvittel |
egy tartozást. Ó, női lelemény |
kifogyhatatlansága! S én hiszékeny! |
Még el se mentem, máris visszatértem. |
|
A bál után a masszőzhöz kísérlek |
a gőzfürdőbe, s látok egy padot |
a folyosón, hol, míg becses személyed |
meggyúrják, el-elbóbiskolhatok. |
De álmos udvarlód kell hogy virrasszon, |
mert sikoltasz, mint kin erőszakot |
követnek el. Csiklandós a kisasszony! |
S elképzelem – mily fonák állapot! –, |
hogyan heversz anyaszült meztelen |
hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő, |
szétvetett tagokkal egy hencseren, |
s majd megesz az irigység a kövér nő |
miatt, ki minden porcikádban ismer… |
És ráadásul még fizetned is kell. |
|
Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel- |
fával kezdenél ki, de férfiakkal. |
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel |
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal |
mindenkit közeledben. Még a vén |
érettségi biztost is, lusta kislány, |
úgy elbájoltad annak idején, |
hogy végül átevickéltél a vizsgán. |
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak! |
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy. |
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat, |
míg minden hódolód megunja, s otthagy, |
és egyedül én látogassalak. |
De te egészséges vagy, mint a makk. |
|
Giccs vagy remekmű, néked egyre megy. |
A legszebb költemény, legszebb szonáta |
számodra csak betűk és hangjegyek |
összessége. Soha, senki se látta, |
hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél, |
a vers neked csak akkor érdekes, |
ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél, |
hogy komolytalan és felületes |
minden, amit mondasz, amit cselekszel, |
ezért marad örökre parlagon |
eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel, |
s gondolat nélkül barnulsz a napon. |
És én mégis boldog vagyok, ha látlak, |
s napolajjal kenegetem a hátad. |
|
Beállt az ősz, én meg lázas vagyok. |
Kabát nélkül meghűltem odakint, |
edzettségemet fitogtatva, fogy |
a testsúlyom, szedem az aszpirint |
marokszámra, de ágynak mégse dőlök |
én, a versenyző, ki egy hét alatt |
szétverem a rakett húrját. Az őröd |
ki lesz helyettem? Elhódítanak |
távollétemben. El nem fojthatom már |
a köhögést. A zsebkendőt elő |
kell kapnom, s bár eszem más utakon jár, |
orvoshoz megyek. Gyógyszert ír fel ő. |
Lázam pedig nem száll le a poroktól. |
„Mellhártyagyulladás ez,” – szól a doktor. |
|
No még csak ez kellett! Tüdőbajom van. |
Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet. |
Átvészeltem még kisfiú koromban |
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett |
belülről is a kór. Egyik beteg, |
ki velem egykorú, azt mondja: „Meglásd, |
félnek tőled eztán az emberek. |
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást. |
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak, |
csak téblábolnak itt az orvosok. |
Körül a betegek rakásra halnak.” |
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok |
egy állapot! Mégis, egye fene, |
úgy döntöttem, nem pusztulok bele. |
|
Pár hónap múlva elbocsátanak. |
Állítólag gyógyultan. Már örülni |
kezdek. Hogy mégsem mondtak igazat, |
majd csak úgy hét-nyolc év múltán derül ki. |
Csak lopva járok, elkerülve titkon |
másokat, hogy ne ők kerüljenek. |
Öt kilót híztam. Jó, hogy nem vagy itthon. |
Aki nem lát, nyilván ki sem nevet. |
Pufók vagyok, ez gyógyulásom ára. |
Nem teniszezem, táncolni se járok |
a Télikertbe s a Kiskoronába. |
Előttem átugorhatatlan árok. |
Elmaradt alapvizsgám leteszem, |
s várok. Még jó, hogy nem vagy itt te sem! |
|
Mint aki iszapos tó fenekén él, |
úgy tengetem itthon minden napom. |
Lejjebb vagyok a béka fenekénél. |
Hull a hajam, kopaszra nyíratom |
s kvarcoltatom fejem, a tegnap este |
írt verset dühhel tépem össze mára. |
Nem válaszolsz leveleimre. Pestre |
mentél, egyéves akadémiára. |
Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet |
megtartsd. Nem is találkozunk mi már most. |
Ha így határoztál, Isten veled! |
Én itthagyom örökre ezt a várost. |
Lantom miattad szögre nem akasztom. |
Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony! |
|
|
Egy éj a tanyán
Világos éj. Ma telihold tekint a |
tanyára. Megdermedve áll a kert. |
A kékes fény mindent varázsba vert. |
Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta. |
|
A hold az úr most, selyemtakarót fon |
a gyepnek és a rokkant kőpadoknak. |
Kék, zöld s piros pofával vigyorognak |
az üveggömbök a virágkarókon. |
|
Lapul a csend, alvók mellére fekve; |
kínlódva mind kiáltani szeretne. |
Bilincs a holdfény, és a puszta börtön. |
|
A melegház csupa fagyos üvegfal. |
Az erdőn álmában egy lepke meghal, |
és kísértet zokog a búzaföldön. |
|
|
Az igazi bosszú
őket, hogyha szem-befogva |
mit tégy. Tán tovább forogna |
|
a föld, s csak a te bajod, |
mit nehéz kibírni s hosszú. |
|
De ha föld, víz, fellegek |
|
|
Jégvirág kisasszony
Titok másoknak, és titok magának |
ez a leány, mint ékszer, tokba zárva, |
amelyet senki nem tett még magára, |
s bár mosolyog, valami könnyű bánat |
|
lengi körül szőkeségét. Ruhája |
kék szalagjaiban nincs semmi élet, |
hervadni kezdő csokrában s kezének |
lankatag tartásában sem. Reája |
|
érzéki vággyal nem tekintenének |
a férfiak, ha élne is e festmény. |
Jégvirággá fagyott egy téli estén |
ez a leány, s ha élő és meleg |
ujjak érintik, ezüst szirma olvad. |
|
Ő azt kívánja, hogy az emberek |
csak messziről csodálják, mint a holdat. |
|
|
Magyar költő a XVI. században
Hajnalban az mezők fűve harmatozik. |
Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik. |
Harsány hangú madár vígan kiáltozik, |
s bajom vigasságra ettől sem változik. |
|
Sem penig, ha est jő, világ borultában, |
mikor álmatlanul az Duna martjában, |
távoli pitymallatt sanyarú vártában |
ülök az éjtszaka csillagos sátrában. |
|
Mandorlába foglalt szentkép volt a képed, |
de téjszín kezeddel durván összetépted. |
Másra borul selyme hajad függönyének. |
|
Én fene mándrucnak fogait kiállom. |
Csatákban véremnek hulltát nem sajnálom, |
s gyönge lány okozza keserves halálom. |
|
|
Ima
Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám. |
Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz. |
Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán, |
s a forró sivatagban veszni hagysz. |
|
Mint egy király, kinek a porba sújtott |
halálraítélt lábához borul, |
palástod szélét markomból kihúzod, |
s méltóságos alakod elvonul. |
|
Magad arany füstbe kell hogy takard: |
utolsó kiáltásom meg ne halld, |
ne lásd magasba szökni véremet, |
|
s ne lásd a vérsugár homokba-holtát, |
ha rám vadászik s szétszaggat a falkád. |
Hogy ne lásd a tulajdon szégyened! |
|
|
Játékszerek
Gyermekkorod oly sima, oly kacagó, |
gumilabdák és kicsi lepkefogó, |
baba, paprikajancsi, lovacska, golyó; |
A távoli kék fölibéd lehajolt, |
tányér a nap és rézkifli a hold, |
az éjszaka elmúlt, újra ma volt, |
s fény kezdett hullani rád. |
|
Türkizszinü hernyók másztak a fán, |
a sárga homok-szaharán karaván |
volt pár gyufaszál, s könnyű parafán, |
A pince örök sötétje megintett, |
mélyébe szemed riadozva tekintett, |
fenekén sárkány őrzött mese-kincset, |
|
Ifjúkorod álmai láng-lobogók, |
táncos paripák, szilajul dobogók, |
a világ csupa új, ragyogó csoda volt, |
vágytól buzogó erek útjain át |
száguldva futott, áhítva csatát, |
mert hitte: övé, csak övé a világ, |
s akadályra sehol sem akad. |
|
Mint messzi harang mély hangja ha csendül, |
vagy lassu folyó árjára ha csend ül, |
mint kar, mely céltalanul sose lendül, |
Amit alkotsz, már-már játszva teremted, |
s bár céltudatos, szigorú a te rended, |
egy gondolat árnya örülni nem enged, |
s minden körülötte forog. |
|
Mert játszani fognak, akár te előbb, |
de most veled ám, nem eföldi erők; |
kényúr az idő, elapasztja velőd; |
kinevet, de te tűröd e gúnyt. |
Idegen hatalom fura bábuja vagy, |
mely gyermeki, durva kezébe ragad, |
erőd kifacsarja, kitépi hajad, |
s szemétre hajít, ha megunt. |
|
|
Négy hasonlat
Lágy lelkem a sok furcsa bűn |
csavaros útján félve jár, |
s néha olyan, mint egy kecses, |
|
Olyan vagyok, mikor finom |
szépséged versben rajzolom, |
mint egy giccses festő, aki |
ha bíborban kelő napot lát, |
festéket ragad és palettát, |
s az ég vérét lapátujjakkal szétkeni. |
|
Testem, lelkem forró kazán, |
kihűl szívem, mely vert a hőben. |
s mint csüggedt órainga, lóg |
|
Futok, s ha egyszer elbukom, |
a földről sohasem kelek fel |
kik véresen lógó belekkel |
|
|
Szanatórium 1933
Hegyek közt száguldott a gyorsvonat, |
szél szórta szét a szikrák záporát. |
Tér és idő formálta sorsomat, |
sápadt holdarc bámult a fákon át. |
Mint hegycsúcsot, úgy láttam a jövőt, |
amelyre sárga és sűrű köd ül, |
s mint színpadot, ahol kísértetek |
lesnek a fekete függöny mögül. |
És egyszerű anyag lett életem, |
massza, melyet az órák marka gyúrt, |
belőle szobrodat formálva ki; |
munkájuk közben megszépült a múlt, |
s értékesnek mutatta perceit, |
míg minden pillanat messzebbre vitt. |
|
Nagy bárkán ringatott a rózsaszín láz. |
A völgyre néztem, s láttam, odalent |
az élet mikrokozmosz, bolhaszínház, |
amely számomra semmit sem jelent. |
S fönn az égen is játék folyt, de más: |
zord bömbölés, duhaj színek, pazar |
villámlás, lángok, harsány támadás, |
ordító erdők, szürke zűrzavar. |
Oly közösek voltunk e szent haragban, |
s erőnk együtt fogyott, a láng kihűlt, |
a vihar elmúlt, és magam maradtam, |
mikor a szürke égbolt kiderült. |
S feküdtem ott, társatlan árny a sok közt, |
nem látva mást, csak néhány tompa színt, |
s csak a napot loholni a hegyek közt, |
mint egy pohos, rézarcú mandarint. |
|
|
Emlék
Álmos vagyok, gubbasztok egymagam, |
kedvem mint ázott zászló vászna lóg. |
Sötétben őrizem emlékedet, |
mint arcképet a becsukott fiók. |
Unatkozom, nincs semmi, ami bánt, |
és mint tanyán subát a számadó, |
fülig húzom magamra a magányt. |
|
Akaratom mint megvert eb nyüszít; |
valaha virgonc volt, most tenni fél. |
És inkább megbocsát, mint elitél, |
míg önmagáról vesz példát a szív. |
Most hallgatás ül a tűnő, zajos |
napok helyén. Irtózva tespedek, |
mint karszékében puffadt májbajos. |
|
És látom, amint esőben megyek |
egy kis, vidéki állomás felé. |
Mint mozikép, gyorsan fordul a táj, |
s összedugják orrukat a hegyek. |
Tudom, hogy engem gúnyolnak, hiszen |
úgy ballagok, mint egy kopott borügynök, |
s a bánatot mint csomagot viszem. |
|
|
Viaszangyalok
Ónos kedvvel, sápadt-fakóan |
a beteg anyagban, és a kezem |
szegény, kicsi, halva született |
|
És közben csöndesen dúdolgatok. |
s ti, kicsi viaszangyalok, |
kiket a sors ölembe dobott, |
ti vagytok már az egyetlen valami |
|
Így pusztulok lassan… Mióta? |
És meddig? Mi marad belőlem? |
Ó, kedvem halott virágai, |
szegény kicsi viaszangyalok, |
|
|
Ballada az őszi erdőkről
Borzong, meghajlik a fenyő; |
rejtekhelyén a karcsú őz fél, |
kis szíve kétszeresre nő, |
mert nincsen rémítőbb az ősznél. |
A tér mint nagy, fekete lyuk, |
sáros vízben úsznak a csertők, |
minden éjjel az őszi erdők. |
|
Az űrben denevér kering, és |
dermeszt, bűvöl az éji óra. |
A fákban áll a nedvkeringés, |
ha fölsikolt a mandragóra, |
mikor szellemkezek kiássák, |
lila körmök, sárgán tekergő |
ujjak, és most a jajkiáltást |
visszhangozza az őszi erdő. |
|
Halvány udvara van a holdnak, |
és alakjuk fekete macska. |
Fenn boszorkányok lovagolnak. |
Vérszínű nyelvét mind kiölti, |
mögöttük hosszan lobban el rőt |
hajuk, s vijjogásuk betölti |
éjféltájban az őszi erdőt. |
|
|
AJÁNLÁS
Lelkem üres térben lebeg; |
kinyújtott kezek el nem érnek; |
fenyegetnek vagy féltenek, |
de mézes hangok is dicsérnek. |
|
Egyetlen szavukat se hidd: |
amelyben élek, nézd e fertőt! |
vadvizével az őszi erdőt. |
|
|
|
Virágszedés
(Egy álomban írt vers hozzávetőleges rekonstrukciója)
Tavaszi réten jársz, virágok |
között; kacagsz, repül a hangod; |
sikoltanak, s a néma jajszót |
|
Ruhádon is virág a minta, |
de mintha elég száz se volna, |
a fű közül is újakat tépsz, |
illesztgeted, csokorba gyűjtöd |
|
Így közeledsz felém, s ijedten |
látom, hogy hirtelen föléled |
minden növény, s már nékem is |
zöldül bőröm, lábam gyökér lesz, |
|
és szár vékonyul derekamból, |
vér helyett fű zöld nedve árad |
hajt fejem különös gumója. |
|
Meglepődve megállsz előttem, |
nem nyúlsz felém, talán nem is mersz. |
Még egzotikus rém vagyok, |
később csak egy bokor, amelyet |
|
S már rám rohansz, töröd a gallyat. |
Halálfélelmemben kiáltok: |
„Jaj, a kezem! Jaj, most a lábam |
téped!” S közben érzem, hiába |
|
S amíg megcsonkítod, s kacagva |
hagyod ott testemet, a bokrot, |
merev szemmel, halódva nézem, |
amint hajolgatsz új virágért, |
|
És jól látom, hogy élnek ők is, |
s valamennyit halálra sebzed. |
Távolabb más nők szedegetnek, |
de mind közül, amit te gyűjtesz, |
|
Körömmel téped torkukat fel, |
|
Örökre látom, hogy hanyatt dőlsz |
a gyepre, mint zöld kerevetre. |
Hanyag kézzel a fűbe nyúlsz, |
nem virágot, emberfejeket |
|
|
Mint a karnagy
Mint a karnagy, ki hirtelen |
megőrült, és össze-vissza |
csapkod pálcájával – a riadt |
s a következő pillanatban |
és magam ijedtem meg legjobban |
hogy felforrnak testem nedvei, |
összetartozásuk törvényeit. |
Úgy tetszett pillanatokig, |
földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, |
és mintha lehetne azonnal |
szétrobbanni apró darabokra. |
De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni, |
Négy fehér fal bámul körül, |
szűrőkön át jut el hozzám. |
Az éjszaka fekete lepedő, |
melyen csak a megzavart képzelet |
már inkább komikus, mint tragikus |
s a szív és agy, lassan megnyugodva, |
De nem hangzik fel újra a harmonikus |
|
Az eltemetett dalok
hogy két szememben kialudt a láng, |
kicsi koporsót tettem föld alá. |
azután betömtem és letapostam a földet, |
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel. |
a rácsot befutják a vadszőlő |
zöld színét s levelét vesztett szárai; |
lebegnek az öngyilkos falevelek. |
elköltöztek, s csak a szél sír át |
hol félve rezzennek meg az ágak, |
Nyugodjanak ott. De talán |
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt, |
s akkor jön majd egy angyal, |
|
Változás
s torzítja, ami megmaradt; |
már képed is megváltozott |
groteszkül villantja elém, |
arcod a furcsa, ferde lény. |
|
S hallom, míg rút, rekedt zsivaj |
összhangzat nélkül játszani |
a bánat kotyvasztotta azt. |
|
Kutatok, nézem, hol maradt |
a lágy szelet szagolgatom. |
Más mozdulattal int a táj: |
tartózkodó, mint hölgy, akit |
s kalandba nem bocsátkozik. |
|
Előttem egy szép, karcsú fa, |
csak állok, mint ki megmeredt, |
s kezemben is így áll a kés, |
tanácstalanul, mint sebész |
|
működött, fosztva, rontva itt; |
az ég s a bokrok színeit. |
Futnék a rendőrségre, hogy |
ami menthető, mentsem én, |
|
Így forr s apad az áradás, |
egyre mélyebbre szállva le, |
habzsoló földbe fúl bele. |
mint örvényben forgó levél, |
amely megvált és kicserél. |
|
Régen megrémített a sors, |
de most úgy imbolyog felém, |
mint félkótya, szakadt ruhás, |
falubolond parasztlegény. |
tompult fejével hátravet, |
de kórók is és gyomfüvek. |
|
|
Emlékek fényénél
Suhantunk, szerpentineken |
száguldottunk a völgybe le; |
izgága szél támadt nekem, |
hol színleg elült a mihaszna, |
s lett csak annál bolondosabb: |
kalapokat vitt a magasba. |
|
Úgy éreztük, hogy zuhanunk, |
részegek voltunk mindahányan; |
tömény szesztől tompult agyunk |
a halál szagát szimatolta. |
Így borítja a sír sötétjét |
hullásuk közben már a mélység. |
|
Nem hittem, hogy sír, gyászlepel |
vagy más hasonló várna engem, |
vagy kerepel inkább fejemben. |
Kocsink egy falun át rohant, |
láttuk tükrét egy messzi tónak, |
egy hangszóróból férfihang |
üvöltött: diktátori szózat. |
|
Ámulva láttam, hogy a fény, |
mint nagy szökőkút, fölbuzog, |
tört sugarak szálltak felém, |
majd rózsaszínű rombuszok |
s villogó zöld háromszögek |
viaskodtak szemem ködével, |
dobhártyámmal dal és szöveg, |
minőt józan fül el se képzel. |
|
Aztán kitisztult a világ. |
Most hagytunk el egy templomot, |
A nap, ez a tüzes legény, |
útján megállt, hogy a menyasszony |
fátylán s a vőfélyek kemény |
kürtőkalapján láng fakadjon. |
|
Majd állomás mellett haladt |
utunk, lassabban egy kicsit; |
mozdony loholt, és künn a vak- |
álltak; sárgán virult a gyom |
a sínek között, és a talpfák |
kopott sávját már semmi nyom |
nem jelezte, füvek takarták. |
|
Folyó tűnt elő, strandhomok; |
kéjes tartásban heverésztek |
kihívóak voltak s merészek: |
szájukon rúzs; sajnos, e lányok |
arcán a lecsorgó verejték- |
sávokban, mint az indiánok |
harci színei, folyt a festék. |
|
értünk ki. Nyílegyenes út |
állott előttünk, mely talán, |
úgy tetszett, a semmibe fut. |
leheltek ránk, tüdőnk kitágult. |
Mért lesz az élőből halott? |
Piros jelenből halovány múlt? |
|
|
Ők is fakulnak, ellobognak, |
s engem is elfogyasztanak. |
menekül, végső útra indul, |
s bár görcsösen markomba zárom, |
lassan kicsúszik ujjaimból. |
|
Látom, most még fiatalon, |
az aggastyánt, kivé leszek. |
holmi szegényes menhelyen. |
gyilkos vigyázza éjjelem. |
|
Látom, ahogy a mélybe buknak |
vidám percek ezüst halakként, |
rejteket találva maguknak, |
és sápadni látom a napfényt. |
Sömör s fekély üt ki a testen, |
mit egykor tenger habja csókolt, |
s világom szűk lesz és kietlen, |
mint külvárosi kis szatócsbolt. |
|
|
|
Óda Charles Baudelaire szelleméhez
A végtelen kopár rónáin vándorolva, |
míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik. |
A szél a kutakat homokkal telehordta, |
s gyengülő lábai gépiesen viszik |
|
a láthatár üres, kéklő félgömb-falának, |
majd földre térdepel, és gyors kezekkel ás, |
de fürge ujjai forrásra nem találnak, |
s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás, |
|
majd úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben |
a lenti rét gyepén a fekvő katonát, |
s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen |
a haláltusa, és ő pazar lakomát |
|
csaphasson a tetem terített asztaláról, |
hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat, |
s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol, |
s a nap szántja szét a sárga csontokat. |
|
Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet |
között élősködő, tengődő, satnya fajt, |
az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet |
alagutakon át a vágóhídra hajt, |
|
és szunnyadt a remény, mint lomha vérű szajha, |
ki végképp elhízott, s üzletre nem talál, |
s nem szólott égi hang felém, mely megmutatja, |
hogy van más élet is, és van különb halál. |
|
Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce, |
amely erdőket irt, majd engem is kidönt, |
mikor váratlanul, mint mágikus szelence, |
kinyílt egy barna bőrkötésű, tömzsi könyv, |
|
melyből varázsos és dús illatskála áradt, |
s lélek lengett elő, mely őrként járta át, |
előttem szállva és szavakkal nyitva zárat, |
a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát. |
|
Egy lélek, ki saját áramkörébe kapcsolt, |
s eltűnt a szédítő táj, a sivár vidék. |
Ébredtem, és a nap nem az előbbi nap volt. |
Láttam, fejem fölé hogyan teríti kék, |
|
üvegszínű egét a nyolcvan év előtti |
Párizs, s hogyan nyüzsög köröttem az avult |
ruhájú nép, amely lármájával betölti |
a levegőt, s az eldübörgő lóvasút |
|
elől hogyan szökik félre az utcagyermek. |
Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat. |
A kocsmaasztalon kopott kártyák hevertek, |
s láttam egy öreget, hogy borba mártogat |
|
négyszögletű lepényt, fogatlan ajkkal majszol, |
s gyertyáját fújja az örvénylő levegő. |
Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból, |
s mellékutcákon át testetlen, lebegő |
|
léptekkel vezetett a kéz, s együtt figyeltünk |
sovány macskákat, és egy nyomorék anyót |
követtünk hosszasan és gondosan, míg eltűnt |
a vonal, amelyet botjával porba rótt. |
|
|
Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek, |
micsoda óceánt borít föléd a holt |
idő áramlata, míg bennem megteremnek |
e verssorok, s nekik a belőled kivont |
|
fluidum életet és keserű erőt ad. |
A holt szív füveket ekként termékenyít; |
hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad, |
s a karcsú szárakon zöld mérge fölvirít. |
|
Hol reszket utolsó mosolyod már a térben? |
Szelíd tekinteted az űrben merre jár? |
Mint vizsgálóbíró, soraidat kikérdem. |
Szállnék, s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár. |
|
Mikor a párizsi kórház szűk ablakán át |
utolszor nézted el az alkonyi eget, |
hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák, |
s rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett, |
|
hol jár a pillanat, hányadik végtelenben? |
A rettentő csillagdzsungelben merre fut? |
S hol bujdosol magad a roppant bálteremben, |
hol mint ezüst uszály húzódik a tejút? |
|
Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő |
hanyagul vonszol az álarcosok között, |
s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő |
a sokaság, a dús jelmezbe öltözött |
|
jegyek: a vízöntő, a kos, a rák, a mérleg, |
oroszlán s bika, mely hajlott szarvára tűz |
pár bolygót könnyedén, s útjából félretérnek |
az olló, ikrek és a fénylő testű szűz. |
|
Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének |
üres játékai, melyeknek a hanyag |
és megcsalt szem örül, s csak játszanak a fények, |
de örök-fekete az elhagyott anyag, |
|
s téged is eltakar a léttelen sötétség; |
fölötted áll a csend, a néma kriptabolt, |
melynek a légüres tér elfojtotta mécsét, |
s agytekervényeid üres játéka volt |
|
minden műved. Lelked fölszívta rég a semmi, |
s úgy tűnt el, mint tüzes kohóba hullt virág. |
Balga kísérlet ez, vakon utána menni. |
Új Aeneas előtt nem nyílik alvilág. |
|
A szavak keserűn kacagnak, és a zsarnok |
kétség mint tompító, lassú méreg hat át, |
de közben hajtom a törékeny imamalmot, |
s elszántan mormolom az együgyű imát: |
|
„Ringassa lelkedet egy különös mennyország, |
hol az örök fényű és trópusi nyarat |
a lelkek, mint aranyruhát, pompázva hordják, |
s hol az árnyékadó datolyafák alatt |
|
függőágyad a dús csípőjű malabár nők |
hintáztatják. Daluk, mit lágy szél messze hord, |
pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt, |
s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort. |
|
Áradjon szét nehéz és egzotikus illat, |
mely, mint a prémeké vagy mint a pézsmaszag, |
egy kissé undorít, de mégis szívedig hat, |
ha évek óta zárt szekrényből fölszakad. |
|
Ne érezd már soha a fájó, nyugtalan kínt. |
Ne gyötörjön a zord és spleenes alkony ott. |
Néger szolgák vigyék hordszéked, a palankint, |
s szabad tenger fölött ragyogjon balkonod. |
|
S az est nagy baglyai égő-vörös szemekkel |
bókoljanak feléd, mint bölcs barátaid. |
Példát mutassanak számodra, és te lesd el |
kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait, |
|
hogy démonaid is nyomodat elveszítsék: |
az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg; |
s a lassú mardosó, ki ellen nincs segítség, |
fogával életed fáját ne rágja meg. |
|
Sorsod ne adja, hogy csak rongyszedők borát idd; |
aranytálakkal és serleggel megrakott |
asztalnál üljenek körötted cimboráid: |
Rubens, Delacroix s a többi fároszok. |
|
S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid. |
Terítékünk legyen nekünk is a csodás |
vendégségben, ha majd a földről menni szólít |
és hosszú útra hív a végső utazás.” |
|
|
|
Őszi képek kisvárosból
Mint egy henyélő, lanyha úr, |
|
egy csésze feketét ivott, |
fél kézzel újságot lapoz; |
egy perc, s már bóbiskolni fog. |
|
Szivarhamuja földre hull; |
tátott szájjal ásít, mivel |
nem látják, és különben is |
már nem törődik senkivel. |
|
|
Az égben csatazaj: ólomgolyók |
görögnek, távolról morajlanak. |
Sötét a táj. Az eső lába lóg. |
|
Forgószél járja be az elhagyott utat. |
Félnek a fák, a sok élettapasztalattól |
megtörve, kopaszon húzzák be nyakukat. |
|
Nyarat játszik az október: fönn az eget |
elárasztja sötétlila felhőivel; |
később lelepleződik: eső után nem adhat meleget. |
|
A sarki koldus menekül, nyakába húzza rongyait, |
botjával súrolja a házakat, a külváros felé szalad. |
A természettel készül valaki leszámolásra itt. |
|
Sárgán mered a tébolyda, de udvarában áll egy őrült, s énekel; |
haja lobog, elszáradt tagjai kinyúlanak, |
ordít, sárga öklével fenyeget az égre fel. |
|
|
Bejárja a hervadt füvek szaga |
a mezőt; a parkban vadgesztenyék |
csillognak a holdfényben éjszaka. |
|
A rét fölött pár felhő andalog; |
hosszú időn át vékonyulnak el, |
s elmúlanak, mint fáradt angyalok. |
|
Cigarettázom, s nézek; egyre megy, |
hogy az ember hintón jár vagy gyalog. |
Egy száraz ág fölöttem megremeg. |
|
Menyét oson a bokrok közt, hegyes |
orrával szimatol, fényes szemű. |
Szeretném megkérdezni, mit keres. |
|
Tengés-lengés csupán az életem. |
Asztalomról száz akta rám röhög |
holnapra, bélyegzőktől szennyesen. |
|
Medvének kéne lenni, áfonyát |
s vadalmát falni a bozót között, |
és aludni a hosszú télen át. |
|
Egy sárga kerti lámpa rám ragyog, |
csúfol, s fogatlanul motyogja, hogy |
még csak huszonhat esztendős vagyok. |
|
|
nagynéném férjét, egy sötét |
napon; egyszer sem hagyta el |
a fény a felhők börtönét. |
|
Nagy temetés volt: kanonok |
így rendelte a káptalan –, |
mint káptalani számvevőt. |
|
hanem kripta, fölötte meg |
kápolna állt, melyet pedig |
|
történt inkább csak valami. |
|
a kőlap fölfeszítve állt, |
s eloszlott a dohszag s a por, |
|
lenéztek a kriptába, s lenn |
hevert egy ócska puskacső, |
|
Vagy, mint már akkor rozsdamart |
csövet, egy munkás hagyta itt, |
vagy a püspök puskája volt, |
melyet magával sírba vitt. |
|
Éjjel tán sírjából kikelt, |
s e holt fegyverrel lőtte le |
|
Nagynéném férje is vadász |
volt, és most mellé költözött, |
a holdfényes dombok között. |
|
Titkok közt élünk… Kavarog |
fejemben száz bizarr dolog, |
|
s gyakran látom, mint járja be |
halott vadász együtt a menny |
|
|
A lélek menekül; megmérgezik, |
mert mindenkiről mindent tudnak itt; |
a szívben mi forr, a fazékban mi fő, |
|
Nyugodtan otthon sem ülhetsz: kívül |
izzó szemek lesik magányodat. |
Ily egyszerű néha a pokol, ily együgyű |
|
Itt talpat nyalnak, s még egyebet is; |
étvágy és gyomor van hozzá elég. |
Szomorú, hogy maga a mardosó |
|
Hogy X. úr mennyit sikkasztott, és Y. |
kisasszony teherbe kitől esett: |
mindenkiről tudnak rosszat sokat, |
|
S még ezer más dolog van, ami sorra kerül. |
Az undor mocsara fejed búbjáig betemet. |
Sunyítanak, guggolnak, és egymásra lesnek apró |
|
A lélek menekül; megmérgezik, |
mert mindenkiről mindent tudnak itt; |
és hogy a szívekben mi forr, |
és hogy a fazékban mi fő, |
|
|
Bemegy a házba, hol dohánysziták |
hevernek az ablakdeszkán; flanell |
házikabátot ölt, tüzet rak, és |
vacsoráját unottan költi el. |
|
A falról nézi néhány rokona; |
rossz, ócska képek, nagyrészt kancsalok. |
Sápadtabb lesz a fénykép is, ha az, |
akiről készült, már régen halott. |
|
Nem kell a cigány s kaszinó se már; |
esős időn hallgatja az ereszt; |
legyet csap légycsapóval, szundikál; |
néha unalmában szakállt ereszt, |
|
s tört foncsorú tükrében figyeli, |
mint lepi arcát rőt borosta el. |
Unja a várost: legszebb éveit |
itten kártyázta és borozta el. |
|
Hajdan külföldön járt egyetemet, |
majd atyja meghalt, és ő vette át, |
visszatérve ide, hol született, |
|
Feledte, amit egykor megtanult. |
Évek múltak, s egy józan reggelén |
egyszerre észrevette, hogy bizony |
semmi egyéb, vén és morc agglegény. |
|
Érezte, elmulasztott valamit; |
gondolkozott, kereste rá a szót. |
Vadászkutyáját is kérdezte, majd |
oldalba rúgta, hogy nem válaszolt. |
|
Most rozsdásodva tölti napjait. |
Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik. |
|
|
egy úr, előtte málnaszörp. |
Távol áll tőle, hogy mohón |
hörpölne vagy zabálna: bölcs. |
|
a vastag könyv ott katalóg. |
Székén a pincér szundikál, |
|
Szezon után, egy hét alatt |
Rejtély, hogy a tulajdonos |
helyiségét nem csukta be. |
|
S míg borzongat az őszi szél, |
s míg vastag könyvével mulat, |
|
Gyomorbaj bántja tán szegényt, |
|
|
A vízből két kis zöld toronyra látok; |
gőzpára száll; fejem a vízre hajtom. |
Egyedül ülve így gyötrődöm én |
az elhagyott, homályos, őszi strandon. |
|
Víz zúg a lefolyókban csöndesen; |
egy mesterséges zuhatag dalol; |
szállnak föl szüntelen a föld alól. |
|
Olvastam, hogy egykor Petronius |
forró fürdőben ülve vágta fel |
ereit. Könnyű, kényelmes halál: |
a vért a víz lágy ajka szívja el. |
|
Kést kellett volna hozni, vagy borotvát; |
valamit, ami tartósan segít. |
Ködösen két kis zöld toronyra látnék, |
s vértóban lelnének reggelre itt. |
|
|
egyhangú, mint az egyszeregy. |
az ember nyújtózik bután, |
s telt hassal futballmeccsre megy. |
|
Máskor, csak hogy múljék a nap, |
végigjár cukrászdát, mozit; |
kártyázni; langyos sört iszik; |
torkig van, és unatkozik. |
|
bástyáira, s nézek nyugat |
felé; ott, mint kővé meredt |
imák, templomok s minaret |
nyújtják az égre tornyukat. |
|
a várost úgy veszik körül, |
mint koszorúk, pompázva zöld |
halotti díszül, míg a völgy |
|
Majd lenn sétálok, a kihalt |
ismerős szembe jön, megáll, |
kezet fog, és útjára megy. |
|
Vén, sárga ház. Szent szobra áll |
keskeny fülkében a falon. |
Gyakran kerülök erre, s itt |
mindig megállok egy kicsit. |
|
kábultan álltam, s néztem a |
szobrot, bámultam vértelen |
|
fénylett. Arcáról folyt a víz, |
mint hogyha könnye folyna le |
halott szeméből. Megvirradt. |
Kérdezgettem, hogy mit sirat, |
|
Ezt mint nagy titkot őrzöm én. |
Jaj annak, ki ilyet kimond. |
neve különc lesz és bolond. |
|
Van társaság, vacsora, bál, |
melyet ízekre szedve szét, |
hajtják a pletyka verklijét, |
s mindenkit számon tartanak. |
|
s korbácsával véresre ver |
|
S azt gondolom, míg nézem a |
kopott, egyforma házakat: |
„Mind kripta, hová belevész |
életük, s melyben csenevész |
|
A vígság gazdag birtokos, |
Kastélya elhagyottan áll; |
s pókok szövik hálójukat. |
|
Hogy e vidék mocsár, amely |
mindig friss életekre tör, |
|
Hogy én is mit dobtam belé, |
hogy mily sokat küzdöttem a |
sorssal, nem tudják meg, pedig |
keserves volt az út, amíg |
oly tompa lettem, mint a fa. |
|
A nagytemplom órája kong. |
Hangja gyorsan hal el a híg |
A megkínzott agy elbutul, |
|
A sarkon gyermek áll; sovány |
kezében egy darab kenyér. |
hogy életem semmit sem ér. |
|
|
|
Férfikor
Boldog költő voltam hajdanta én. |
lejtett a sor, csendült végén a rím, |
|
mint nyájas dombvidéken a patak, |
csillogtat, s hátán a szelíd fodor |
|
Betegség, szenvedély lábbal tiport, |
A szárnyaló dallam bizony gyalog, |
|
S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány |
A haja sárga fű, mely a kihalt |
|
Emlékeim közt régi verssorok, |
ha kóstolom, nem éri ajkamat |
|
Gonosz mocsárláz környez és ragály. |
Éjjel kigyúlni látom szerteszét |
|
Festett arcok, kunyhók előtt totem |
lándzsák; tányérajkakról hangzanak |
|
Előttem áll az őserdő, bizarr, |
Vannak békés országok és üde |
|
hol expedíciómat szervezem? |
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany |
|
Miféle torz ábrándot kergetek |
mélyén? Hányan pusztultak el, akik |
|
Nyílvessző zúg, súrolja vállamat. |
a dögre gyűlő zöldarany legyek, |
|
Karom lendül, a sűrűségbe tág |
hol az erőtlent és a habozót |
|
|
Éjszaka
Felijed s menekülne az alvó, |
keze kapkod: ó, hol a villany? |
Rém jött a semmi kanyargó |
ösvényén, most tovaillan. |
Kívánja a csendet, a fényt, hogy agyát |
arcát legyezi, csitítja magát. |
Bambán hunyorognak a körték. |
|
Hideg fut a hátán, neszre figyel, |
reccsenve ijeszti a bútor; |
nem tudja, hogy így hány perc telik el, |
beteg szive gyorsan préseli szét |
acélkoszorú szorítja fejét, |
|
A város a végtelen éjbe vesz el. |
Lámpák pislognak a hídnál, |
és fent a sötétkék ég sokezer |
jégfényű csillaga vibrál. |
E fényben a fák múlt századi nők, |
leng fátyluk alatt laza kontyuk, |
szél fújja, mely éjjel a házak előtt |
szárnyas szellemfogaton fut. |
|
Zümmög a homály, és mormol a kert. |
Egyedül áll őrt a virrasztó |
a többi fölött, akiket letepert |
álmuk, mint barmot a lasszó. |
Bűn és buja vágy fürkész, tapogat |
titokban a béna mocsáron; |
az undok, nyálkás állatokat |
felszínre bocsátja az álom. |
|
Háztömbök-e ott a sötét vonalak? |
Mit rejthet az éj birodalma? |
Hány csapda lapul takarója alatt: |
börtön, kórház, gumicella, |
hol lángol a szem, a száj vicsorog, |
túlcsordul a kínok edénye, |
s az ablakon át eszelős sikolyok |
szilánkjai hullnak a mélybe! |
|
A hold különös, vöröses ködön át |
süt, mint a gyilkosok álma; |
fázik s komoran burkolja magát |
alatta sötét szénrajz a vidék, |
dúlt vázlat, ahol szomorú, nagy |
tájrészletek egymás szürke szinét |
nem tükrözik, árnyba borulnak. |
|
Nagy, tintavizű folyó ez az éj, |
utasát feledéssel itatja; |
elzsongul a test, s nem érzi, ha mély |
örvényeken át fut a sajka. |
Megcsillan a víz, rémülten inal |
el a hab, mit a hold bevilágít. |
S ő látja az alvók ágyaival |
|
Megfordul, visszafeküdne, s ahogy |
hintázik a föld, lélegzete fogy, |
feje szédül, zsibbad a karja. |
Először a görcs a szivére rohan, |
keze még odakap lehanyatlón, |
azután torkáig ér a roham, |
s holtan zuhan arcra a padlón. |
|
A hajnal üvegfáján meginog |
árnyéka a holt leveleknek; |
távol zene szól, s hosszú futamok |
ütemére a földre peregnek. |
Alvó házakba bekúszna a fény, |
próbálkozik újra meg újra |
a tetőkön, mint dobozok fedelén |
motoz a kutató vakok ujja. |
|
Kék füst gomolyog s lebeg át a szobán. |
A tetemre világit az új nap; |
hálóingéből sárga, sovány |
lábszárai messze kinyúlnak. |
A csendben az óra ketyegni se mer; |
széthullik az éj dideregve, |
foszlányaiból felszáll sokezer |
szomorú, halaványlila lepke. |
|
|
Kövérek a fürdőben
A nap saját tüzét nem állva ődöng, |
s a föld alatt fölgyújtja a szenet. |
Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb, |
oly súlyosak, oly lomhán fekszenek |
|
a víz partján a fürdőző kövérek; |
hanyatt hevernek, míg a rekkenő |
nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek, |
és állukon sötétlő serte nő. |
|
Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra |
dzsungel, melyben eltévedt hangya jár; |
rápingálja hasukra, homlokukra |
haragosvörös rózsáit a nyár. |
|
Verejték tölti meg hájuk redőit |
s alápereg, mint zsíros, sűrü könny, |
de köldökük körül kis tóba gyűlik, |
s a guta ül lila nyakszirtjükön. |
|
Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll. |
Fejükre százezer fehér acél- |
sugár zuhog, mint fémes fényü nádszál. |
Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél! |
|
Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj; |
süket fülük mintha nem hallaná; |
savószínű szemük a légbe bámul, |
eszméletük mély űrbe hull alá. |
|
Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak, |
hogy fölszippantja súlyukat a nap, |
s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak, |
mint lomha ballonok, elszállanak. |
|
|
Emblema poetica
Ez címerem: a nagy, kék óceánnak |
vizében úszik egy piros sziget, |
kopár szegélyén törpe bokrok állnak, |
egy zugban árva, elfonnyadt szivek. |
Méregzöld sárkány öleli körül |
a pajzsot, éppen jóllakott s pihen, |
állkapcsával ezüst pólyákra dűl, |
melyekbe nincs pólyálva semmi sem. |
Oldalt két harcos angyal karja nyúlt |
a pajzs felé, a nagy villámcsapásig, |
akkor levált az egyik, s mélybe hullt. |
Holt társa után bámul most a másik. |
Véres kezében tört sisakja lóg, |
s a rajta tátongó gonosz lyukak |
mélyéből apró, csintalan manók |
nyelvöltve csúfolják gazdájukat. |
|
Egy költőhöz
ily olcsó konccal bánatod, |
e vérebet! Mi tudjuk azt, |
|
hogy úgysem hallják odafent |
finom soraid közt a csend. |
|
Minket a nap tűzárja bánt. |
Illőbb, ha sárga gyertyaláng |
lobog, míg ablakunk alatt, |
|
mint lomha víz, hömpölyg a bú, |
|
|
Ajánlás
(Az árnyak kertje egyik példányához)
Téged nem érdekel a vers, |
untat a költő s költeménye, |
félrefordulsz, és nem figyelsz |
távol zenére, kósza fényre. |
|
Még messze van, és rejti arcát, |
s mint férgek a szép, fiatal fát, |
|
dalom, e kis tündércseléd, |
ezüstös tükröt tart eléd, |
könnyű lesz lépte, mint az őznek. |
|
Lámpád fellobog, majd kiég, |
s a csendben egy idegen ég |
kék csillagai kergetőznek. |
|
|
Pillanatkép egy haldoklóról
Olyan volt ő az utolsó hetekben, |
mint akit oldalán angyal kisér |
hervadt koszorúval, s mindenki fél |
tudtára adni ezt. (Közölhetetlen |
|
és kínos is, hogy csak a többiek |
látják a jelenést.) Bordái rácsa, |
rései közt a napfényt átbocsátva, |
kirajzolódott, s mi ablaküveg |
|
mögött láthattuk a szétdúlt szoba |
berendezését. Nem tudta, mi lelte |
a tárgyakat, melyek ide-oda |
|
imbolyogtak, siklottak körülötte, |
míg testéből hajszálnyi repedések |
hálózatán szivárgott el az élet. |
|
|
Nyárutó
A fák között forró szél fut keresztül, |
lila felhők úsznak, borong az ég. |
Sajgó testtel, mint nő, ha gyermeket szül, |
vad görcsökben vonaglik a vidék. |
|
Aléltan hullik hátra betegágyán |
a nyár, s vörös köpenyben haldokol, |
és oldalán, mint vértanúk a máglyán, |
lángolva ég két elszáradt bokor. |
|
Körülveszik ágyát az udvaroncok, |
akik konyhájában lesték a koncot: |
vadmacska, róka, nyúl, sok léha vendég. |
|
A mókus ugrál, markában dió van, |
s egy finom őzbak áll tartózkodóan, |
mint barnakámzsás szerzetesnövendék. |
|
|
Október
Lehajtja rőtarany fejét az erdő. |
A levegő friss újbor-íze csíp. |
A párás dombhajlat felől kesergő |
melódiát fütyül az őszi síp. |
|
Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak. |
Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab – |
és mélyvörös foltjával a fagyalnak, |
elcammog a szálló felhők alatt. |
|
Bár lennék őszi felhő, melynek alját |
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják, |
vagy szilvafőző üst fölött a gőz! |
|
Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög, |
s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök. |
Te légy koporsóm, diadalmas ősz! |
|
|
Találka
Megvacsoráztam, feketéztem, |
lassan szívtam a cigarettám. |
Kint a körúti estbe kék, zöld |
s vörös betűket írt a reklám. |
Az újságokat félredobtam, |
számítgattam, hogy még jöhetsz-e? |
Az üvegen át egy csavargó |
vágyódó szemmel nézni kezdte, |
hogy vándorol a pecsenyéstál. |
De félt szegény, hogy jön a rendőr, |
így hát csoszogva tovasétált. |
Gépiesen mondtam magamban |
el egy verssort; jazz-zenekar szólt. |
A szomszéd asztalnál kövér úr |
emésztett, szájában szivar volt. |
megpróbált pár pengőt szerezni, |
jellemét kezdte elemezni. |
Egy hölgy kivette tükörét, hogy |
száján megigazítsa rúzsát. |
Négy nőszobor oszlopot tartott. |
Talán pályatévesztett múzsák? |
Fizettem, s indulni akartam, |
mivel tizenegy óra múlt már; |
ekkor érkeztél, s elmesélted, |
milyen nehezen szabadultál. |
Arcod piros volt a hidegtől, |
és tudtam, hogy enyém leszel |
az éjjel, ahogy megbeszéltük. |
|
Összemart s itthagyott a vágy, |
mint szélben elzúgó darázsraj; |
világított halvány parázzsal. |
Feküdtünk, s az jutott eszembe, |
hogy mászkáltak körötted holmi |
fajankók, s csak nézték a szádat, |
de sose merték megcsókolni. |
Tudtam, most gyöngédnek kell lenni, |
s az volna a dolgoknak rendje, |
hogy mondjak már valami szépet, |
ami, sajnos, nem jut eszembe. |
És irigyeltem azt a férfit, |
aki a nőktől gyorsan elmegy, |
már nem kívánja a szerelmet. |
Féltem fölgyújtani a villanyt, |
mely garniszállókban fakó, bús; |
arra gondoltam, most megy el |
s lassan elvásik minden íz, |
s arra, hogy holnap délelőtt |
ötven pengőt kérek Lajostól, |
s hogy bárcsak egyedül lehetnék |
– nógatni kellene a percet –, |
s hogy a héten lesz rá időm, |
lefordítok egy Verlaine-verset. |
|
Kissé fáztam, és úgy feküdtünk, |
a semmit nézve, szótlan, ébren, |
mint két fogoly az éjszaka |
fekete bársonybörtönében. |
|
|
|
Epilógus
Huszonhét évig szállt felettem |
a nap, s forgott a föld alattam. |
Tulajdonképpen férfi lettem, |
és mégis kisfiú maradtam, |
|
ki vendégségben, vacsoránál, |
kis szobában külön kap asztalt, |
bár érettebb életkoránál, |
s az vonzza, amit nem tapasztalt. |
|
Lehetnék egyszer én a vendég, |
kezem, szám nem maradna veszteg: |
mindent egyszerre követelnék, |
miből az élet kirekesztett! |
|
Jelmezbe bújok, hátha használ, |
ha szűrben járok, mint parasztok, |
vagy – májbajos vidéki kasznár – |
dohánybarna szakállt ragasztok. |
|
Hurkot készít, és rám vadászni |
piros csizmában jár az ördög, |
s mint disznóvá bűvölt királyfi |
gonosz tündérhez, így könyörgök: |
|
„Kérlek, szép börtönőr, eressz el! |
Az évek jönnek, s elköszönnek. |
Borzasztó rágondolni: egyszer |
meghalok, és sosem tudom meg, |
|
kínai nő hogyan becézget, |
s háremekben hogy megy a játék? |
Nem ettem soha fecskefészket, |
se medvetalpból kocsonyát még. |
|
És azt is hallani szeretném, |
hogy mit beszélek, mikor alszom. |
Kártyában sose volt szerencsém, |
s csak tükörben láttam az arcom. |
|
A tüntetők közt, lelkesülten |
nagy eszmékért, nem kiabáltam. |
Még repülőgépen sem ültem, |
és még Paraguayban se jártam. |
|
Hisz úgyis mindent eldobálok; |
értéktelen lesz, ócska holmi |
az, amit oly szörnyen kivánok, |
hogy nem is tudom felsorolni. |
|
Lelket áldoznék érte, s vért is; |
számon nem szólna ily kopott dal. |
Nagy költő lehetnék! Miért is |
áltatsz kétszínű mosolyoddal?!” |
|
Két pávián megáll az asztal |
mellett; soványak, mint a macskák, |
és választékos mozdulattal |
|
E jelbeszéd értelme ennyi: |
„Sietünk, mert még sok a dolgunk. |
Ne legyen eszed, csak amennyit |
mi a hátsófelünkben hordunk. |
|
Mások tőkéje nő a bankban, |
pénzük mások teszik rulettre. |
E verssel babrálgatsz magadban, |
s a szép nők mással fekszenek le. |
|
Fejed lopótökre cseréld át, |
levetsz majd minden sutaságot. |
Boldogság kell? Kövesd a példát, |
|
Könnyű leszel, felhőkre ülhetsz, |
kamasz szelek kapnak derékon, |
s üdvözült törpékkel repülhetsz |
egy színes szappanbuborékon.” |
|
|
Reménytelenül
Emlékedtől ha szabadulni bírnék, |
mily boldog lennék, mily elégedett. |
Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév, |
csak gyógyítsa be végre sebemet |
|
csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő, |
a megváltás? Ó, bánjatok velem |
irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő |
lángok marnak, nyaldosnak szüntelen. |
|
Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom, |
mert arcod átvilágít minden arcon, |
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig, |
|
s mint madárral, csak félig elevennel, |
sötét kezek labdáznak a szivemmel, |
mely elrepülni, menekülni vágyik. |
|
|
Harag
Szívedben máglyát raksz, magasra lángol, |
s hogy ki ne hunyjon a tűz, egyre szítod. |
Úgy gyűlölsz, hogy gyümölcs helyett a fákról |
bombákat tépsz le, és felém hajítod. |
|
Mintha az égből furcsa, egyenetlen |
hangok pattogó zápora omolna, |
idegszaggatóan kísért füledben |
agyrémeid kromatikus unalma. |
|
Süvölt késélesen, kétségbeejtőn, |
mint színpadi rágalmak áriája, |
amíg vörös ködben leérsz a lejtőn. |
|
Betömött füllel is mindegyre hallod. |
Csüggedten ülsz, fejed térdedre hajtod, |
haragod szűk völgykatlanába zárva. |
|
|
Úgy tűz a nap, hogy forró fénye fájjon, |
tüskés ág nyúl ki, hogy sebet szakasszon, |
és száz évig bolyongasz majd e tájon, |
mint egy elátkozott királykisasszony. |
|
Nem látod arcod; félsz, hogy már öreg; |
tóba néznél, eltűnik a tükörkép, |
s nem találnak rád szavaim, hű törpék, |
hogy kis fehér házba vezessenek. |
|
Födetlen fővel állsz az ég alatt, |
kemény szelek zilálják szét hajad. |
Viharfelhők jönnek, lilák, gomolygók, |
|
mint vén, szakállas kéjencek, s reád |
mutatnak a kerítő napraforgók, |
e sárgarokolyás, részeg banyák. |
|
|
|
Nagy téli éj
Nagy téli éj. A csillagok remegnek, |
amíg körmömre fújva ballagok. |
A Sarkot választom lakóhelyemnek, |
vagy egy bolygót, egy messzi csillagot; |
|
oly tájat, hol fülembe sose téved |
nyáresti zaj s a lombok lágy nesze; |
magányosan gubbasztom át az évet, |
lekötve tart a pólus mágnese. |
|
Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád, |
s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát, |
és bámulom a gyenge, sárga fényt, |
|
mint sarkutas, kiben fagyott a lélek, |
s halakkal és jegesmedvékkel élek, |
tiltó parancsod száműzöttjeként. |
|
|
Kórház
A hosszú, sárga kórház foglya voltam. |
Tolókocsik görögtek, szólt a csengő. |
Elhagyatva kínlódtam, s nyomoromban |
még sírtam is. Az ember oly esendő! |
|
Hogy vártalak, s milyen hiába vártam, |
arcképedet képzelve a kopár |
falakra, s úgy vacogtatott a lázam, |
hogy fogaimhoz koccant a pohár. |
|
Milyen tündéri zaj, micsoda vonzó |
zene volt akkor minden telefonszó, |
s mindig idegen hang futott a dróton. |
|
Emlékedet reményem-vesztve hordom, |
mint egy lányét, ki távol él a holdon, |
s akit nem láthatok meg semmi módon. |
|
|
Bordaműtét
Gonosz fogókkal hét bordám kitörték, |
hallottam megreccsenni csontomat. |
Holtsárga fényt szitáltak szét a körték, |
a műtőasztal szállt, mint a vonat. |
|
A morfium elringatott, hideg |
mámorba, jégfalú mélységbe estem, |
és olykor egy-egy átvágott ideg, |
mint villanyáram, rázkódtatta testem. |
|
Ha akkor láttad volna azt a tálat, |
melybe vérem folyt! Micsoda utálat: |
csupa húscafat, genny és csontdarabka. |
|
Ha láttad volna azt, mit én se láttam, |
válltól lapockán túl feltárva hátam, |
megszántál volna tán egy pillanatra. |
|
|
Utolsó napom
Ha eljön az a nap, mikor a betegágyban |
feküdni sem tudok, felültetnek, s miként |
egykor barátaim, kiket meghalni láttam, |
palackból szürcsölöm az édes oxigént, |
|
el bírom-e vajon panasz nélkül viselni |
a szenvedést? Miből meríthetek erőt, |
felülmaradni e legutolsó türelmi |
játékban a sötét bizonytalan előtt? |
|
Mint aki hídon áll és vízbe ejti csokrát, |
s ijedten nézi, hogy ragadja el az ár, |
míg végképp eltünik, akkor úgy gondolok rád, |
|
vagy mint a tengerész, ki elveszti az éjben |
szerelmesét, s aztán csak össze-vissza jár |
az ópiumpipás keleti ünnepélyen. |
|
|
A gyógyulás hegyén
Nézd őket, nézd, ahogy sorban feküsznek, |
halálraszánt s gyógyulni akaró! |
Tél van. Párája száll leheletüknek, |
állukig ér a szürke takaró. |
|
Láztól emésztve, csontvázzá aszottan |
még küzd a test, hőmérőt tart a száj, |
pedig jövőre nem feküsznek ottan, |
mások csodálják, mily fehér a táj. |
|
Engem az emlék mindig bűntudatra |
indít, beomló arcukat mutatja, |
s úgy érzem, őket nem szabad felednünk, |
|
s a könyörület szent izsópja hint meg. |
Szeressük és szánjuk testvéreinket, |
kik ott maradtak s meghalnak helyettünk! |
|
|
Július
fennsík kigyúl, lentebb a málna- |
bokrok nyújtják gyümölcsüket, |
s a szunnyadó erdők felett |
úszik a tölgyek barna álma. |
|
Lombok között bujkál a fény, |
zöld láng lobog a fák hegyén. |
Szerszámládájukat kinyitják |
a kis, hegyes fülű manók, |
kezükben gyújtó és kanóc, |
hogy felrobbanthassák a sziklát. |
|
Kilencszáznegyvenegy nyarán |
együtt jártunk itt, kicsi lány. |
vizét, sok hófehér kavics. |
Úgy illant el mosolyod is, |
mint a patakvíz, mint a szellő. |
|
Látom fejünk fölött az ég |
s az elúszó felhők szinét. |
Lassan haladsz a fák alatt, s én, |
ahol a lomb már kevesebb, |
mert ellenséged volt a napfény. |
|
feküdtél nagy ponyvák alatt; |
védett a pokróc és a lábzsák. |
Üvegharangba zárt a csend. |
kigyulladtak az égi ábrák. |
|
Mint a tudós, mint a vegyész, |
kinek a tört rész is egész, |
mikroszkóppal járnám a tájat. |
azt, ami ittmaradt utánad! |
|
Üres doboz, papír, szalag, |
szőke hajszál, mind új adat! |
Eltűnődnék minden darabkán, |
s mint mozaik szemcséiből, |
arcképed újra összeraknám. |
|
Hanyatt dőlök. Zizeg a fű. |
A szenvedés mily egyszerű! |
Véletlenül szemelt ki engem |
forgatja meg tőrét szivemben. |
|
sora lassan foszlatja köddé. |
Mintha helyettem néma fák, |
a jajszót: „Nem jössz vissza többé!” |
|
|
Szanatóriumi elégia
Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan, |
s dobolt, aludni nem hagyott, |
és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban |
forró párnáimon forogtam jobbra-balra, |
s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra, |
mily borzasztó, hogy itt vagyok. |
|
Körül az utakat a hófúvás belepte. |
Hóban szunnyadtak a faluk. |
Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke, |
rászállt a tájra, s elaludt. |
Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság, |
mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát, |
s indul, reggelre messze fut. |
|
Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen, |
csatolhatnék lábamra sít, |
és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem |
hol minden gondolat vergődés, visszahullás |
és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás |
azt, akiből kihalt a hit. |
|
Mintha csak egyedül élnék az épületben, |
sehol sincs egy parányi nesz. |
Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben, |
A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból, |
de reggel köhögés kél háromszáz torokból. |
|
Milyen lehangolók a fáradt ébredések! |
A hó esik, vagy épp elállt. |
Lassan felöltöm a szokásos öltözéket: |
mackóruhát, nyakamba sált. |
Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap |
felöltözöm, három pokrócba csomagolnak, |
és úgy gyakorlom a halált. |
|
Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem, |
az alvók ágyukon, az almafák a kertben, |
De párnáimra én fejem hiába hajtom, |
mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón, |
dörömböl nyugtalan szivem. |
|
Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem, |
nehéz, alattomos veszély. |
Harag öntött el az ostoba végzet ellen, |
Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan. |
És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam. |
Így múlott lassacskán az éj. |
|
|
Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan; |
milyen nagyon vártuk pedig |
a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan |
hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék, |
s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék |
|
Néha oly vágyódón néztem a szürke égre, |
mint börtöncellából a rab, |
akinek egyetlen vigasza, menedéke |
az a kis, négyszögű darab, |
s így néztek mások is, csüggedten vagy kitartón |
viselve végzetük. Meglátszott minden arcon: |
fél, hogy örökre itt marad. |
|
Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot |
Sötét tekintetek, pergamensárga arcok, |
micsoda gondterhelte fők! |
Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben, |
de távolról nézve egyforma volt a két nem. |
Nadrágban jártak itt a nők. |
|
A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny, |
hogy összeszorult a szivem. |
Félénk virágok a halál forgószelében. |
Összebújtak nyolcan-tizen. |
Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom! |
A kettős lift felé siettek át a hallon, |
|
E különös helyen sokan a szerelemben |
kerestek feledést, vigaszt. |
Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben |
próbálták megtalálni azt. |
Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban, |
s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan |
|
Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk, |
a kórt, mely birkózott velük, |
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk, |
vagy westergren-felvételük, |
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott |
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop |
|
Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása |
így lett lassan tulajdonom. |
Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva, |
nem kért tudás mázsája nyom. |
S mint kóbor remete valami sziklazugban, |
úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam, |
hogy börtönöm vagy otthonom? |
|
|
Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan, |
baloldalt bokrok és fenyők, |
hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam |
Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott, |
de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok |
hátán haragoszöld fű nőtt. |
|
Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek. |
Mit vétettek vajon, s kinek? |
Kaptak-e örömöt az élettől szegények? |
Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten; |
kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten |
|
Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég, |
s sötétlő arccal megy tovább. |
Félelmes tanterem e hely, hol a növendék |
elveszti fénylő mosolyát. |
Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap, |
sötétben alszanak, már semmire se várnak |
lenn a türelmes koponyák. |
|
Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva |
Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna, |
mily hangzavar támadna itt! |
De emberéletet Isten csak egyszer adhat, |
s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak |
|
Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem, |
a természetben mit jelent, |
s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem |
A félelem felém hiába is lopódzna, |
nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra |
|
Járok-kelek a lét zavart forgatagában, |
és nyugtot nem lelek sehol. |
Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam. |
Eltemetnek. Ki tudja, hol? |
Ha majd egy sírgödör a testem befogadja, |
ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja |
|
Az életet ha túl kegyetlennek találom, |
és megrendelhetem naptár szerint halálom; |
ha tetszik, mindent itthagyok. |
Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver, |
de mégsem dörren el kezemben a revolver. |
Mily gyáva lázadó vagyok! |
|
Csak állok s bámulom az égen gyors iramban |
Elillant éveim számlálgatom magamban. |
Hadd mondják a buták és boldogok: „Be jó itt!” |
feledve, hogy a sors apró egérfogóit |
nem tudják kikerülni majd. |
|
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, |
bár mélyén olvadt érc hevül, |
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, |
nem mutatja, mit rejt belül. |
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem. |
A tárna összedől, és kincsei a mélyben |
|
Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen, |
Sok évig jámborul és együgyűen éltem, |
A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is. |
Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is |
|
De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló |
Létem két út között csupán rövid megálló. |
Mi sem sújthat váratlanul. |
Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem. |
A szép szavak silány gyűjteményével itten |
csődöt mond Settembrini úr. |
|
Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer. |
Láttam mellkast, melyben szelep |
módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember |
Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból |
egy ellenséges ész a földön túl kigondol. |
Új változat már meg se lep. |
|
A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket |
bűvészet, betanult fogás? |
Figyeljük, befelé fordítva szemeinket, |
a férget, mely bensőnkben ás. |
Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt. |
Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort |
|
De a sötét erők, szüntelen szertejárván, |
az ártalmas csírák, az éhség és a járvány |
szolgálnak eszközül nekik. |
A láthatatlanul kicsik hadteste hódít |
e földön, és talán kiirtja majd lakóit |
|
A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó |
ködfoltokat; kevés a fény. |
A mindenség hideg, a föld parányi bolygó, |
az ember megtűrt jövevény, |
ki a mulandóság keserű kenyerén él, |
s a napkorong tüzes kályhája melegénél |
|
És vándorolnak a csillagképek felettünk, |
megfejthetetlen rend szerint. |
Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk, |
amelyben életnedv kering. |
Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. |
Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe |
kerülnek egykor csontjaink. |
|
|
|
Egy modern zsarnokhoz
szélvészként száll a hír, |
|
|
Analízis
Vakít a fény. Elbújnék szédelegve, |
mint vézna gyertyaszentelői medve, |
mély barlangjában a tudattalannak, |
de érzi a vihar jöttét keletről |
|
nyughatatlan parancsolóm, a szellem, |
és arra kényszerít, hogy kedvem ellen |
a kor kifordult gyomrában kutassak, |
undorodva a rossz szagú belektől. |
|
Természetellenessé így alázza |
a kényes ízlést hentesmunka láza. |
A kéjes borzadás a hamuszürke |
agysejteken pókhálóként huzódik. |
|
Töpreng, mereng a hullaboncoló, bús, |
lankadt fejű költő-krizeológus; |
tapasztalását jól-rosszul leszűrve, |
gyanús vegyképletek közé gubózik. |
|
Reggeltől estelig számolna egyre, |
de beleszédül az egyenletekbe. |
Gubancba fonva az okozat és ok; |
szétpattan a lombik; hiába bízik. |
|
Vérző arccal, sóváran néz a gyatra |
műszerből illanó nemes anyagra; |
helyén csupasz salak, s a maradékot |
megőröli a pontos analízis. |
|
|
Hírek az éterben
Berlin szól: „Kiürítik Londont, |
ép ház nincsen már benne egy sem!” |
London szól: „Hetvenezer ember |
volt az Arsenal-Grimsby meccsen!” |
|
Hírek, miket a propaganda |
bűzös vegykonyháin kifőznek, |
bújócskáznak és kergetőznek. |
|
Herr Mayer pilsenit iszik. |
John Bull pipára gyújt s pöfékel. |
A levegőben pernye száll; |
beszennyezve a tiszta éter. |
|
Mister Brown tőzsdelapba bújt, |
mert szerfölött kíváncsi arra, |
hatással lesz az árfolyamra. |
|
Reflektor villan, zúg a gép, |
a városokra hull a bomba. |
Szalmacséplés, üres beszéd |
folyik bele a mikrofonba. |
|
Borzong a hallgató, kifáradt |
aggyal fülelve a neszekre; |
az embertelen gép helyett |
|
emberi szót, nem híreket, |
amelyek fürgén, mint az őzek, |
bújócskáznak és kergetőznek. |
|
|
A nyári délhez
Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél, |
tedd homlokodra gyémántkoronádat, |
s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat |
a nádvágók hosszúkás kései. |
Minden faág a föld felé alél, |
s bíbor alkonyra vágyik, kései |
órákra, míg a gőzfürdői hő |
aszalja levelét; szennyes szivárvány, |
olajcsík az úttesten, és a járdán |
aszfaltozók kátrányos üstje fő. |
|
Bogár fut a gyepágy perzselt füvén át, |
odébb egy rozzant villamos szalad. |
Piros csíkozású ponyvák alatt, |
a kávéház műkertes teraszán |
kakukkfüvet szagolnék, sárga szénát; |
régmúlt idillt, falusi perceket |
villant a képzettársítás szeszélye. |
Kedves bolond mulattat herceget |
ily furcsa módon, s bár a földben rothad, |
így idézzük a szeretett halottat, |
ki néha még úgy tetszik, mintha élne. |
|
Ez a terasz, e fák: egy perc a béke |
szigetén, mint mikor a moziban |
rövidszoknyás táncosnő lejt vigan |
a fénysugárban, és már itt a vége, |
mivel a reklámkép elérte célját. |
Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl |
ez a lenge, tündéri szőke lány, |
de megtanít, hogy minden percet élj át, |
mereszd szemed, mert eltűnnek sudár |
lábszárai, s bombázott körutat, |
páncéltörő ágyút, tankot mutat |
az illanó, az áruló sugár. |
|
Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél, |
mutasd, míg itt ülök tűnődve, gazdag |
kincstáradat, az elszédült kamasznak |
buja formáidat. E szív előtt |
vetkőzz most meztelenre. Meggyötörték |
pufók angyalkezükkel bár a nők, |
de mégis bízik, és derűre vágyik. |
Telt melleid mint hamvas bőrű körték |
virulnak. Lassan és ringatva vidd |
a csípő és a combok titkait |
az alkonyig, a dús királyi ágyig, |
a lángszín párnákon kibontva ében |
hajsátradat, hagyd el kőbörtönében |
sínylődő rabszolgád, ki a sikert |
kívánja s unja is, hagyd e kivert |
kutyát egy korsó sör mellett henyélve. |
Esze zavart, jó, hogy ritkán beszél, |
s már régi rímeit is elfeledte, |
fél a tolltól, papírtól, és helyette |
láthatatlan plajbásszal ír a szél |
verseket a vadszőlő levelére. |
|
|
Intermezzo
Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat, |
a kerteket, a tornyokat, a várat. |
A felhőkből, a szélből és a fákból |
egy esős nyári nap borúja árad. |
|
Tegnap minden forró volt és sugáros, |
de ma alélt és tetszhalott a város, |
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje, |
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos. |
|
Rágyújtok a présház mellett a dombon. |
Papírcsomagból ebédem kibontom. |
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom, |
mint szomorú vándorlegény a kompon. |
|
Diófánk máskor lombjával beárnyal, |
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal. |
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem, |
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal? |
|
Itt örök hazát védett az örök hős. |
Családi címerem kardos, törökfős. |
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el, |
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős? |
|
Elindulnék, ha tudnám, merre menjek, |
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet. |
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem |
az árva ország üszkös teste gennyed? |
|
Kinek a harci kürt vad és üvöltő, |
változhat-e a csendes, furcsa költő, |
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra, |
olvasva versem, egy más emberöltő? |
|
A fűben zöldruhás kabóca pattog. |
Egy elfutó vonat zenéje kattog. |
Észrevétlen kihullasz az időből. |
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz. |
|
|
Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember
Latyakos az út, csupa kátyú. |
Sánta ökör sovány gebével |
húzza az ország szekerét. |
|
Baka utca
Vas Istvánnak
Megborzongva október szelétől, |
az üres háztelken fonnyadó |
gaznövényeket nézem, s az égből |
esőszínű felhők rongya lóg. |
Ólomszürke mélabú lepett el. |
Ó, ki tudná bűvölő ecsettel |
átszínezni a kopár valót? |
|
Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár, |
nagy kéménye füstjét ontja ránk; |
udvarunkon vézna macska mászkál, |
zsémbes albérlők lármája bánt. |
Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba. |
Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga |
házat, melyben fölvertük tanyánk! |
|
Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk. |
Visszatérünk, szomjas fül figyel. |
Kopasz aggastyán a házigazdánk, |
Csengő szólal, reszket tőle térded: |
már nyomodban vannak, jönnek érted! |
Napunk tétován így múlik el. |
|
Ablakunkból minden este látjuk, |
hogy gomolygó, kámzsás alakok |
megragadják trónfosztott királyuk, |
s az, fehérből rézvörösre hűlve, |
mint levágott fej zuhan az űrbe, |
ahol nem teremnek csillagok. |
|
A sötétbe nézünk. Néha távol |
hangokat hallunk: szitkot, sikolyt. |
Fülhasító lárma kél a gyárból. |
Füttyszó. Durva férfihang rikolt. |
Robajával egy egész vonatnak, |
síneken teherkocsit tolatnak. |
Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt. |
|
Rendőrspicli leskel bűnötökre, |
s mit kiszaglász, nem csekély dolog. |
Fenyeget a törvény bamba ökle. |
Álmotokban csendőrtoll lobog. |
„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!” |
Rátok bélyeget sütött a látszat. |
Víz le nem moshatja foltotok. |
|
Én a kort nyitott szemmel szeretném |
nézni, bátran és személytelen. |
A salak közt csillog-e nemesfém, |
De az őrült század zavarában |
barbár indulóra lép a lábam, |
s szenvedélyek labdáznak velem. |
|
S egyre őröl, működik az elme, |
mint a megvadult malomkerék. |
Nem segít a bor, se nő szerelme, |
nem kell zsíros hússal telt fazék. |
Nem csábít a kétes üdvű mennybolt: |
ki a földön mindig idegen volt, |
nem vigasztalhatja azt az ég. |
|
Bár vihetne egy szigetre vágyam, |
hol a béke és a csend örök, |
melynek árnyadó oázisában |
megnyugodhatnék az üldözött. |
Régi estéink derűje hol van? |
Hárman fuldoklunk e bús pokolban, |
kénszagú, maró lángok között. |
|
|
Utóhang
Elhallgatok, mert vallomás, de póz is |
a költemény. Lecsillapult a vad láz. |
Didergek, és a régi neurózis |
új táplálék után kutatva szaglász. |
|
Áramkört lel ideghálózatomban, |
s mint vészjelző villanycsengő, csörömpöl: |
a csőcselék üvöltsön, te azonban |
ne szólj, feküdj le, halj meg a csömörtől! |
|
Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném |
eszményeim. De hát az eszme fontos? |
Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt. |
|
S görcsös vajúdás közt megszüli elmém |
a mindenben-kételkedést, e csontos, |
idétlen, hosszú körmű csecsemőt. |
|
|
November
november síró szeleket szül. |
Lakás ez vagy nyomortanya? |
jéghideg száj nyirkot fuvall; |
az eresz szürke könnye csorran. |
vacogva hagyja el a tollam. |
|
A szív is lassan ver. Szegény |
ugyan miért sietne jobban? |
Mi sejlik, ha a fürge fény, |
az öntudat zöld lángja lobban? |
Dúlt álmok törmeléke, vagy |
emlékek romja, kúsza halmaz? |
Fölötte őr csupán az agy, |
amely még ítél és fogalmaz. |
|
Hogy villamos helyett gyalog |
járok, megszokta rég a lábam. |
Gyakran didergek, koplalok, |
és nem reménykedem csodában. |
a múzsák libbenő szalagján, |
s most a művészet oly sovány, |
akár egy számtani haladvány. |
|
Nincsenek könyvek és viták; |
rajtuk ínyenckedett az elme. |
nem is tudom, mi érdekelne. |
Csatangoljak, ha jő az est, |
s egymást futó kalandok érjék? |
Már nem kíván gyönyört a test, |
csak szőlőcukrot és fehérjét. |
|
A másé nem kell. Süljenek |
finom pecsenyék és kalácsok |
a törtetők, a spekulánsok. |
Nem érdekel, hogy mit locsog |
a bamba száj, mely gúnnyal illet; |
nem lelkemnek fáj a mocsok, |
csupán az érzékszerveimnek. |
|
Nem vagyok arra sem irígy, |
ki könnyen a magasba lendül. |
Tengődtek nálam jobbak így, |
mért járnék éppen én különbül? |
Szemét közt is van drágakő, |
de hogy én kegyéért loholjak, |
mely oly könnyen elnyerhető, |
megérdemli-e ez a korszak? |
|
Tél jön, már terjed a sötét. |
Sárga fénnyel virraszt a villany. |
nyújtózkodik a csontjaimban. |
Perc percre hullik hallhatón, |
mint csapból a csepp cseppre buggyan. |
|
|
Időszerűtlen vallomás
(Őszi városban, háború után)
Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló. |
Megejtenek a délután aranyló |
reflexei. A pasztellkék eget |
szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem, |
védi cukrát a barnán töppedő szem, |
melyet tolvaj madárhad csipeget. |
|
Gunnyasztva rejti titkait a város, |
mint sűrű, túl édes óbort homályos |
pincemélyben a pókhálós palack. |
Egyazon háttérből válnak ki boldog |
összhangban a szőlőhegyek s a tornyok: |
boros pogányság s főpapi malaszt. |
|
Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal, |
bevonva mintegy tompa fényü lakkal, |
csillognak. Elmosódott kék orom |
töri át távolabb a párafátyolt, |
s fény ömlik el a zömök és rovátkolt |
falú óbarokk palotasoron. |
|
Szelíd vidék, de nemrég még a harctér. |
Emlékét őrzi néhány csorba arcél |
a szobrokon. A vakolat lehullt |
a házakról. Tört ablakok. Szenes folt |
a háztetőkön. Mars elég kegyes volt: |
határáról gyorsan továbbvonult. |
|
Szegényesek vagy zárva még a boltok. |
Az élet itten csendes, visszafojtott, |
s a szó inkább suttogás, mint beszéd. |
Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő, |
s mélyében érzi még a messze tűnő |
ágyútalpak, tankok görgő neszét. |
|
A fecskeraj most készül messzi délre. |
Jó volna, ha százötven, kétszáz évre |
fordulna vélem vissza a világ. |
Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet |
simítja, odvas bükkfa törzse mellett |
ébredek, mint szegény vándordiák, |
|
ki útnak indul, míg felszáll a harmat. |
Régimódi zöngéje van a dalnak |
ajakán, meghat és elandalít. |
Vadrózsabokrok rózsaszín virággal. |
Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal |
népes búvóhely zöld berek s csalit. |
|
S városba ér, ahol kvártélyt keresgél |
éjjelre; megszáll egy vén esperesnél; |
ott enni kap, néhány korty bort iszik. |
S mert a testnél nagyobb étű a lélek, |
lámpánál, elköltvén az estebédet, |
Horatiust olvassák egy kicsit. |
|
Lehetne tél, a szél is mint borotva. |
Talpam alatt hó porlik csikorogva. |
Vonít az eb, ha odakint szorul. |
Cudar hideg, de lépteim az ocsmány |
sötétben sem tévednek túl a kocsmán, |
ahol a tálon sült malac pirul. |
|
A vendégek, kivált a termetesse, |
kiknek arcát jó bor festé rezesre, |
nyakalják és dicsérik e nedűt: |
nyáron hűsít, télen belül melenget! |
Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet, |
mert a fecsegés nem természetük. |
|
A házasember búcsúzik a torból. |
Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul, |
bár a mulatság még javában áll. |
Cigány helyett a pulykamérgű némber |
várja új nótával; taktust fején ver |
a hurkatöltő vagy főzőkanál. |
|
Fordul a kép: lakodalomban állok, |
ahol a frisset aprózzák a párok, |
hogy kedvük majd szétrúgja a falat. |
Reng a szála, rezeg a hártyaablak, |
s döngölt cserhéjport füstölög a padlat |
a sárga kordoványcsizmák alatt. |
|
Képzeletem a múltat mért idézi? |
Mért tűnik oly magyarnak, ami régi? |
Tűz és zamat! Rubinköves kehely |
kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz; |
máskor sziklák közül kibuggyanó víz, |
vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej. |
|
Tisztás gyepén pihen meg így a vándor, |
ki talpán még sarat hoz a mocsárból. |
De szebb a múlt valóban, vagy pedig |
varázsszava az együgyű „azóta”? |
Szebbnek látja a földet a pilóta |
azáltal, hogy fölé emelkedik? |
|
A vár fegyvertermében nagy halomba |
rakva a koponyák: dúlt hekatomba, |
de hajdan emberek, akár magam. |
Halálos kardcsapás ma már fakó sáv. |
Jelképpé egyszerűsödő valóság |
példájából okul gyarló agyam. |
|
Mongol szemek, zömök test, barna homlok, |
legtöbben életükben is hasonlók; |
s amit egyéni jegynek tarthatott |
a kortárs, a lényegtelen lefoszlott, |
s mezítlenül fedik föl most a csontok |
titkukat, az időtlen alkatot. |
|
Nemzedékek során céljára törvén, |
hány ellenállást gyűrt le már a törvény, |
hogy ím, a káoszból kihallani |
szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén, |
bár akadozva szól, a fajta nyelvén |
mindig ugyanazt készül mondani! |
|
Világosul, amit régóta sejtek: |
ahogy bonyolult testemben a sejtek |
születnek, halnak, névtelen tömeg, |
s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek |
egyek velem, bár életemre törnek, |
mások meg a haláltól védenek, |
|
úgy old magába engem is a népem, |
a vére lüktet versem ütemében, |
és nyelvével szólhat csupán a szám. |
Sodrába vett a véghetetlen áram. |
Egy hang vagyok a nagy harmóniában, |
mely megtagadhat, akkor is hazám! |
|
Már nem bánhatna vélem mostohábban, |
s vonzóköréből nem léphet ki lábam; |
testem földjéből vétetett: övé. |
Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: |
bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, |
|
|
Bűn
Bűnről, aljasságról ki tudna többet |
beszélni nálam? Én voltam a kert |
gazdája, s buzgón öntöztem a földet, |
melyben a mag csirázott és kikelt. |
|
Gonosz beléndeket s bürköt vetettem. |
Meddő facsonkok tárták fel csupasz, |
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten |
jártam a gaztól ellepett utat. |
|
Majd a lépések sűrűségbe vesztek. |
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár |
forrása nem volt látható e nesznek. |
(Kertem kerülte állat és madár.) |
|
Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas |
sziklák haragvó arca rád hajolt. |
A poshadó vizű és békanyálas |
tó arcod undorító tükre volt. |
|
Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál, |
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem, |
s mint Isten sárgolyót képére formál, |
világomat magam teremthetem. |
|
S mint a király, ki harcol az idővel, |
és esztelen építkezésbe fog, |
mulandó hírét menteni a kővel, |
gőgtől vakult szemem nem látta, hogy |
|
vad szélvihar csapott a kártyavárra, |
hogy a bokrok között kígyó sziszeg, |
s hogy Ámor elhagyott talapzatára |
rátelepedtek az Erinnysek. |
|
Sápadtan mentél, hangtalan haraggal. |
Utánad néztem, míg csattant a zár, |
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal, |
és elpusztított Édenébe zár. |
|
Közeledtén álmatlan éjszakámnak, |
amely naponta mély gyomrába nyel, |
rám ront emléked, és elönt a bánat. |
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el. |
|
Sötéten zúg a kert. Eléri párás |
ablakomat a kora őszi fagy; |
fantasztikus virágokat cirádáz. |
S ha valaki kopogtat, nem te vagy. |
|
|
Szakításkor
Vádolhatok mást, mint magam, |
Fülemben egyre ott zsibongott |
kislányos éjszakai hangod. |
|
agyam, mért hívja szüntelen |
melyek kecsesen kergetőznek, |
és elszaladnak, mint az őzek, |
|
Bár vágyam makacsul marasztal, |
minden elmúló pillanattal |
|
Egyszer megállapítom azt, |
hogy sutba vágjak bút, panaszt, |
mikor egy elromlott viszonynak |
|
Töprenghetek majd józanul: |
s teszik, mint megvadult motollák, |
|
Gyámoltalanabb, ostobább, |
És föltámad bennem a kétség, |
hogy a barátság vagy a részvét |
|
S ha végül szánalmam se véd, |
elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd |
A szív bolond, az ész kegyetlen, |
vadállat éhezik a testben… |
|
|
Jegyzetek a pokolban
Három éve múlt, hogy pihen a tollam, |
kötelesség volt ez a hallgatás, |
de kényszerít valami, hogy kimondjam, |
amit helyettem nem mondhatna más. |
Egy régi hang szólít, egy kéz felém int, |
és ujjam jól ismert sebeket érint, |
bár kétkedőn, mint egykor szent Tamás. |
|
Csak befelé fordulhatok, magamba, |
fény és homály ott ismerős nekem. |
Útvesztős bolyban járhat így a hangya; |
s lent lángírással vár egy nagy terem, |
de több értelmű ez a furcsa mondat, |
amelyet pontok s vesszők nem tagolnak, |
és ellentétes minden értelem. |
|
Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett. |
Élek, s tudom: nem lenni volna jobb. |
Hajszol és gátol a beteg idegzet. |
Tenni vágyom és tétlen maradok. |
Ős bűnökért engem sújt most az átok, |
s gyötörnek undorító látomások, |
kétségbeesve bárhová futok. |
|
Mint ha kévéjében a napsugárnak |
ezer szemcsét gomolyogtat a por, |
e látomások szemcséi kiválnak |
agyam szürkésfehér páráiból, |
s mint anyaméhben alakul a magzat, |
úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat, |
és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly. |
|
Arc nélküli szempár néz rám merően, |
éles sugara agyvelőmbe vág; |
aranybogár dönög a levegőben, |
s kelyhét tárja a húsfaló virág; |
máskor meg mintha holt apám beszélne |
hűdéses szájjal: „Eltemettek élve!” |
Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád. |
|
Miért kell, hogy ily kínzó egyvelegben |
keveredjék az élő és a holt? |
Ki rendeli, hogy egyre itt lebegjen, |
ami még van, s ami rég szétomolt? |
Legszörnyűbb, hogy naponta újraalkot |
egy kéjtől eltorzuló angyalarcot, |
mely egykor tiszta s nékem drága volt. |
|
Sosem mutatja meg igazi arcát |
a valóság, ezernyi maszkja van, |
kineveti önhitt eszünk kudarcát, |
érzékeinket csalja untalan. |
A végső titkokat rejtő szelencét |
nem nyitja gyatra kulcsa, a jelenség, |
s hogy létezem, az is bizonytalan. |
|
De ha vagyok, s valódi ég borul rám, |
s valódi föld van a talpam alatt, |
és túl egy régi nemzés háborúján, |
egyetlen vagyok, aki megmaradt, |
míg millió elpusztult lehetőség |
ünnepelte némán a csata hősét, |
mint megannyi ártatlan áldozat, |
|
miért kellett elpusztítani annyit, |
hogy létrejöjjön egy parányi lény, |
ember, bogár, rügyecske, mely vakon nyit, |
ha gyenge kis bőrére hull a fény? |
Annyi halál egy létnek túl nagy ára, |
ha ilyen eredmény jön a világra: |
beteg test és lélek, mint az enyém. |
|
Odakötve a föld felületéhez, |
a mindenség e porszemén nyüzsög |
a milliárdnyi lény; mind szenved, érez, |
és majdnem annyira rab, mint a rög; |
öntudatlan örülnek a világnak, |
s egyéniségüket kiélni vágynak |
a kedvező véletlenek között. |
|
Szerencse, hogy magasba sose néznek, |
és ritka az, kire váratlanul |
a soha föl nem fogható egésznek |
halálosan nyomasztó súlya hull. |
Szerencse, hogy elméjükön homály ül, |
s a táguló, szétrobbanó világűr |
eszméik szűk körébe nem nyomul. |
|
Tudatuk ment a nagy magánvalótól, |
koponyájukba csak a földi fér, |
nem ismerik azt a dimenziót, hol |
egymásba olvad az idő s a tér, |
s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe |
tér börtönéből valahogy kitörne, |
a fény is önmagába visszatér. |
|
Engem a bűntől visszatart, ha látom |
a reménytelen emberi jövőt, |
de kevesen torpannak meg e gáton, |
s vígan bűnöznek, mert nem hisznek ők |
sem a pokolban, sem pedig az égben; |
fölényesen nevetnek e meséken, |
bár sokan hittek bennük azelőtt. |
|
Meglepné őket, hogyha a halálnak |
perce után ama kinevetett, |
naív tüzes pokolra szállanának, |
hol ördögök kavarnak üstöket. |
Ha meglelnék a poklot, a valódit, |
a gyilkosok, buják, az lenne jó vicc! |
S a végtelenben még ez is lehet… |
|
De én a földön éltem át a poklot, |
minden gyalázat megtörtént velem: |
betegség, vad kínok, a szív kifosztott |
üressége, rossz múlt, sötét jelen. |
Ha valamit szépnek hittem s csodásnak, |
a keserű csömör követte másnap, |
de legtöbb kínt hozott a szerelem. |
|
A boldogság engem került, csak árát |
fizettem meg busásan, amikor |
végignéztem az érzelem halálát, |
mint ha egy kedves gyermek haldokol. |
Mikor már megcsalatva és leverten |
egy gyöngyházfényű test mellett hevertem, |
az volt, az volt a legmélyebb pokol! |
|
A fáradt sejt kihull a szervezetből, |
veszendő ember, állat és növény, |
kis és nagy zsarnokok hatalma megdől, |
gyom nő a márványcsarnokok helyén. |
Pusztításvágyból vagy csak unalomból, |
születni, nőni, élni hagy s lerombol |
mindent valami kozmikus fölény. |
|
Míg sokszínű virágait kihajtja, |
csupán saját halálát érleli |
gyümölccsé az egyén, s éppúgy a fajta, |
hisz vágyakkal, reményekkel teli |
nyüzsgésüket az örök semmi várja. |
Az minden létező tragédiája, |
hogy percnyi éltét túlértékeli. |
|
Nem is tudom, mi késztet élni minket, |
miért becses e rendszerekbe tört |
rendszertelenség? Élni, halni mindegy! |
Mindegy, hogy meddig rójuk még a kört, |
s a nap forrón fellángol vagy kiég-e! |
Hisz így is, úgy is pusztulás a vége, |
s útján kihaltan fut tovább a föld. |
|
Hátán egykor fajunk folytatta harcát, |
de most, akár a puszta űr, hideg; |
kihamvadt kráterektől foltos arcát |
kölcsönzött fény sem aranyozza meg, |
ha az elliptikus pályán továbbszáll, |
amíg felé tárul egy óriás száj, |
s elfújja végleg, mint egy porszemet. |
|
|
Szavak
Miféle cél sarkallhat engem? |
ha minden utamat lezárja, |
mint drótsövény, a MINDHIÁBA? |
|
Tiszteljem, mit az ég parancsol? |
Remegjek-e a kárhozattól, |
ha éjszaka ágyam felett áll, |
mint néma rém, a NEM LESZEK MÁR? |
|
Vagy jobb, ha vélük nem törődöm? |
Akad még boldogság a földön! |
Csak ne fújná a szerelemre |
fagyos szelét a NEM LESZEL TE! |
|
Akinek az egész világ fáj, |
segítségért sosem kiált már, |
mert túltesz minden szenvedésen, |
és zsarnokabb a NINCS REMÉNY SEM. |
|
Van-e szükségem szívre, észre, |
ha oly törékeny, mint a csésze, |
s ezer darabra hull a porban? |
Söpörje el a SEMMI VOLTAM! |
|
|
Önhittség
Engem köszönt a porcelántorony |
kilencezer csengője reggel óta. |
Hajam álhaj, szemöldököm korom, |
piros falábon járok, mint a gólya. |
|
Kegyeskedtem versem elmondani, |
s enyém lett az opálszemű királylány. |
Homlokomat szent macskák talpai |
illették az Áhítat Délutánján. |
|
És este, bár a vásár még zsivajgott, |
a tarkasapkás főpapok s a majmok |
rézcsörgőt rázva tódultak körém. |
|
Mézsört kínáltak s gyömbéres befőttet… |
Láttam, hogy szinte leigázta őket |
a lényemből kiáradó fölény. |
|
|
Öngúny
Bár elméd nagy gonddal színezte ki, |
nem volt soha hiteles a bizarr táj. |
Gyönyörködött-e benne valaki, |
ha virágról vagy holdfényről szavaltál? |
|
Mondhattad aszúbornak a vizet, |
kéjnek a kínt és rózsának a retket, |
több gúnyolód akadt, mint irigyed, |
s valld be, a nők sem oly nagyon szerettek. |
|
Karod izmai nem arra valók, |
hogy erejük az érckaput bezúzza, |
s a levegőbe siklott az a csók, |
amelyet homlokodnak szánt a múzsa. |
|
Nem vagy gazdag, se szép, se fiatal. |
Ha lantod peng, nem hangzik fel a nagy dal. |
Pástétomodban túl sok a pacal, |
melyet az utókor ízekre vagdal. |
|
|
Szűkmarkú kegyelem
Nem dalolhattam, mint a csalogány, |
és nem röpülhettem versenyt a sassal. |
Sáfárkodhatnék jobban is talán |
a talentum helyett kapott garassal! |
|
Nem, mert a szent lázat nem ismerem, |
higgadt fővel hozom létre a rendet, |
s ez a korlátolt, langyvizű elem |
szomjat nem olt, nem hűsít, nem melenget. |
|
Nem lubickolok benne boldogan. |
Nem kárpótol ezer hiányomért, |
és nem elégít ki a magtalan, |
|
suta gyönyör, a nem kedvem-szerinti |
szellemi önfertőzés, mely a kéjt |
mindig saját ágyékából meríti. |
|
|
A teremtés kudarca
Csáp, olló, hártyaszárny és halfarok |
egymás hegyén-hátán, rút vagy hibátlan |
emberi törzsek, fők, lábak, karok |
vonaglanak egy óriási kádban. |
|
A kád zavaros vizét hirtelen |
föl-fölkavarja egy otromba pózna, |
és vadul lüktetnek a meztelen |
szívek, a kín görcsében rángatózva. |
|
A kotyvalék kezd lassanként kihűlni. |
A kísérletező nem tud vele |
mit kezdeni, elsötétül az arca, |
|
s a teremtés be nem vallott kudarca |
elől igyekezik görbült tere |
kancsal útvesztőjébe menekülni. |
|
|
Emberszabású panasz
Azt hittem: életünk nem vész a semmibe, |
|
és hitem sokáig szilárd volt. |
Azt hittem: kiszemelt minket valamire |
|
a szellem, ki e földre láncolt. |
|
Hallani véltem egy emberfölötti szót, |
|
s elhittem, míg fülembe dörgött, |
hogy egy test s vér velünk a négy dimenziót |
|
hogy nem céltalan a hit, kétség, vágy s a kín, |
|
hisz őhozzá vagyunk hasonlók, |
és túl az értelem szűkös határain, |
|
földerengnek a messzi ormok. |
|
Azt hittem, csúcsukat fajunk elérheti, |
|
s birtokunk lesz az új, csodás hon… |
Kijózanult eszem ma már csak neveti |
|
Egy tükör kell, egyéb fölösleges, ha tán |
|
feledni akarnám a múltat, |
s szemembe vigyorog az ősi pávián; |
|
ma némileg kifinomultabb. |
|
Mit néki a patak ezüstös éneke! |
|
Mit néki a zengő madárdal! |
Hisz van saját magasrendű művészete, |
|
mely majmon túli égbe szárnyal! |
|
Ág hegyén a maki-Nizsinszkij ott libeg, |
|
a költők nagyobbnál nagyobbak. |
A cerkóf-Shelley-k, a csimpánz-Hölderlinek, |
|
ó, mily csodaszépen makognak! |
|
A nagy színpad fölött pazar díszlet az ég, |
|
melyet bevilágít az estpír; |
Hamlet királyfinak gyászos történetét |
|
megírja egy gorilla-Shakespeare. |
|
Sarah Bernhardt diót ropogtat s felsivít, |
|
odébb egy hosszú farkú Talma |
feszegeti a lét legmélyebb titkait, |
|
a nagy monológot szavalva. |
|
Gibbon-Kant megleli a magábanvaló |
|
kókuszt, s a nép ünnepli Goyát |
a tárlaton, ahol mutatja ragyogó, |
|
Isten elhagyta az embert? Mindegy talán, |
|
ha verset írok, vagy ha bőgök? |
„Állat vagy!” – így kiált mellkasom, koponyám, |
|
karomon s lábamon a szőrök. |
|
És túl a majmokon… Félelmes sorozat! |
|
Rút rémek, melyek visszajárnak: |
emlősök, madarak, őshüllők és halak, |
|
szülöttei gőzlő mocsárnak. |
|
Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat, |
|
mely agyvelőmön átszivárog! |
A nyálkás éjszaka takarója alatt |
|
Egy perverz akarat diktálta, szörnyü kéj |
Megvillan a titok s a kétértelmü éj |
|
útvesztőjébe visszatáncol. |
|
Pislákoló parázs az önhitt értelem. |
|
A szentek s hősök glóriáján |
felcsillanó aranysugár csak végtelen |
|
pocsolyán tündöklő szivárvány. |
|
Ugorj a mélybe! Verd sziklába a fejed! |
|
Vagy élj tompultan, mint a barmok! |
Ilyen kegyetlenül még nem kötözte meg |
|
a népét semmiféle zsarnok. |
|
Az áldozatra szánt jámbor állat a kés |
|
vagy tagló ellen sose lázad. |
Nekünk szemünk elé tárulkozik egész |
|
nyíltan a ránk váró gyalázat. |
|
Nem tud vagy nem akar rajtunk segíteni |
rejtelmes üzeme melléktermékei |
|
vagyunk, erjedünk félredobva. |
|
Bizonnyal szívtelen, s ha mégis van szive, |
|
miattunk nem zaklatja gyász s bú, |
hiszen nem emberi formájú nagy műve, |
|
s ő maga sem emberszabású. |
|
|
Vezeklés káromlásért
Akár a tetszhalott, akit a síri éjben, |
ahol ébredezik, a légszomj fojtogat, |
úgy eszmélek reád, mivel hiányod érzem, |
bár élsz bennem, nehéz, formátlan gondolat. |
Olvasni nem tudom titokzatos nevednek |
egy betűjét sem, így hát Istennek nevezlek |
jobb híján. Jól tudom, hogy káromoltalak. |
|
Tudom, hogy létezel, mindegy, hogy mily alakban. |
E tudat vonz feléd, de vissza is taszít: |
ily terhet nem bír el, aki nem halhatatlan. |
Homályos szakadék a vallás szabta hit, |
amelynek peremén szédelgek tántorogva. |
És az elrendelés, mely pórázod, húsomba |
vágja szüntelenül félelmes karmait. |
|
Másféle kínok is tépdesnek napról napra, |
s belém sajog a más szívekbe szúrt tövis. |
A félelem sötét diadalát aratja… |
De mért szorongok úgy? Árthatnak-e hamis |
szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak? |
Én különb zsarnokot választottam magamnak, |
aki, ha eltipor, királyom akkor is. |
|
Ő gyújtott életet bennem, s ha a szövétnek |
egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett, |
és akarata mint külön személyiséget |
megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet. |
Nem gondol bosszúra, bár százszor megtagadtam, |
s bűneim serege oly végeláthatatlan, |
mint gót templom falán burjánzó kőfejek. |
|
A világok felett ül, de nem földi trónon, |
e király; tér s idő trónjának két ive; |
áramló deleje körbeforgatja folyton |
a nagy galaktikát, s az űr mélyeibe |
hajtja, mind távolabb, csillagködei nyáját, |
melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák, |
s ha egyet int, megáll a mindenség szive. |
|
Ő gyújtotta a szent koponyákban a lángot, |
melyeket esztelen dühöm sárral dobált. |
Nagy műveiken át az ő tüze sugárzott, |
s a barlangunk körül ólálkodó halált, |
az éhes dúvadat elűzte. Ily csodáknak |
lehetett tanúja a gyarló emberállat. |
Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng. |
|
Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba, |
és őgyelegtem ott a nagy máglyák között! |
Belém kapott a láng, és most lélekszakadva |
kiáltom: „Nézzetek reám! Szemem fölött |
nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm |
letarolva, korom s pörkök lepik az arcom, |
égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!” |
|
Ők vállalkoztak az iszonyú küzdelemre, |
ahol kard nem segít, és meg nem véd a vért, |
ahol önnönmagát emészti el az elme, |
ahol tengernyi vér omlik ki semmiért, |
és égi szózatot hallván, a sziklaszálak |
sasfészkéből közénk, a rút lapályra szálltak, |
reménytelen csatát vívni az emberért. |
|
|
Áprilisi este
Hűs, nyirkos este van. Ma a didergő |
kora tavaszi táj oly idegen: |
a Dunapart, az ótorony, az erdő, |
a sárga lámpasor a szigeten. |
És mintha bánatos szemmel csodálnák |
fent a változhatatlan égi ábrák |
változhatatlan sorsunk idelenn. |
|
Bóbiskoló táj, alvó víz, kihűlt ég… |
Teljes sötét száll lassan az egész |
folyópartra. A felhők palaszürkék, |
s egy helyben állanak. A csönd nehéz. |
A mozdulatlanná dermedt vidékre |
tűnődve néz le a hold sárga képe, |
s a sápadt emberarc rá visszanéz. |
|
|
Rozmaringszál
Nem vagy lefesthető, leírható. |
Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam. |
Nálad a más nőkben található |
hús-vér szépségnek szellemburka van. |
|
Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek, |
ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak? |
Nekem sivatagaim a szerelmek, |
földjükbe fúrok keserű kutat, |
|
hogy szomjas szám epét igyék belőle. |
Hát nem bolondság, nem kacagtató-e, |
hogy a remény, e nyeszlett kis virág |
|
kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám, |
és meghat, mint az öngyilkos bakák |
sírja fölött kihajtó rozmaringszál? |
|
|
Számadás
Ha meghalok, majd vallatóra fognak, |
hogy s mint éltem, s végül azt kérdezik: |
„Volt-e értelme sok búdnak, bajodnak? |
Hajad kihullt, megrogytak térdeid; |
csak tengődtél, kallódtál voltaképpen, |
vagyon s utód utánad nem maradt, |
még csontvázad se hoztad vissza épen, |
s amire oly büszke voltál, agyad |
alkotott-e valami maradandót? |
Könnyen s hamar felednek a halandók… |
Tudatra vágyakoztál, s földi létre |
az öntudatlanság ege helyett. |
Megérte?” S én szólok: „Igen, megérte, |
hisz egy időben élhettem veled!” |
|
Öt nap
A délután derűje leng a tájon. |
Arany pókhálót szövöget a nap |
az ágak közt. Komoly fakoronákon |
akad fenn az imbolygó gondolat, |
majd öntudatlan siklik át az elme |
valami parttalan, nagy, kék elembe. |
|
Mintha az éj után nyugodt derengés |
ragyogna fel az égbolt peremén, |
kibontakozik előttem a rend és |
szépség, jóval túl életem felén. |
Elérhetetlenségek messzi fénye! |
Mégis elindulok híven feléje. |
|
Harminckét évig éltem sűrü éjben, |
és még hét éven át félig vakon. |
Ó, mily kerülő ösvényekre tértem, |
rémek nyomát követtem a havon, |
s ha nem körben topogtam kerge táncot, |
egy inda, egy kar mindig visszarántott. |
|
Kit vádolhatnék? Egyedül a törvényt, |
hogy ily kegyetlenül elbánt velem! |
Ami történt, mindaz parancsra történt, |
gonosz parancsra, mely féltékenyen |
rejti a földlakók elől a mennyet, |
s helyette tarka poklokat teremtett. |
|
Ó, hány egyéni poklot felkutattam, |
jóval sivárabbat, mint az enyém! |
Micsoda undok bugyrokba zuhantam, |
míg egyre hajszolt a konok remény, |
s én lassan a rút, ostoba, kietlen |
ismeretek élő tárháza lettem! |
|
Vergődtem torz érzelmek dzsungelében, |
éltem magányban érzéketlenül, |
mert tompul ott a becsvágy és a szégyen, |
szívre, agyra sárga köd települ, |
a vér alvadni kezd, s alig szivárog… |
Ó, hullaarcú téli délutánok! |
|
Majd értem nyúlt, és újból lecsapott rám |
a régi, hamvadó tüzű pokol |
legforróbb bugyra, s összefent a posvány… |
Hozzád támolyogtam mindannyiszor. |
Melletted újra eszméletre tértem |
a tiszta szellem ritka légkörében. |
|
Akiben forrón túlbuzog a hála, |
annak szét is feszíti ajkait, |
bármily tilos… Féltem, hogy most a drága, |
a drága kéz is végleg eltaszít. |
De nem! Engem egy örökké magasztalt |
percben szelíd, testvéri csók vigasztalt. |
|
Hogyan köszönjem meg mindezt e verssel? |
Hogyan mondhatnám el, ki vagy nekem? |
Én tőled többet kaptam százezerszer, |
mint amennyi valódi érdemem. |
Ha próbálnám, szárnyát szegné az óda, |
és csak dadogva tudnék szólni róla. |
|
|
Szellő leng, lábujjhegyre áll |
boglyas fejét kidugja két |
|
„Ne sajnálj!” így szól. „Tépj le csak! |
mire a nyáron erre jársz, |
|
Míg könnyű lábbal jársz a zöld |
feléd bókol minden virág, |
|
Most megpihensz. Szép vagy s nyugodt, |
|
Egy vagy vele, oly bonyolult, |
Hajad úgy leng vállad körül, |
|
Ha lépsz, lábad nem sérti meg |
|
virágos szőnyegként terül |
s én megtanultam kedvedért |
|
|
Két napja mentél el. Nem is tudod, |
micsoda űrt hagytál magad után. |
Búsongó fák, üres kerti padok… |
A lomha és kóválygó délután |
szinte egy helyben áll. Unalmas esték |
után sivár és ordító üresség. |
Csak két nap, de maga a végtelen |
idő, mely ingaként lendül le és föl, |
s kénye-kedvére hintázik velem, |
akit hozzákötöztek büntetésből. |
A társtalan magány is meggyötört, |
mégis keményen álltam a sarat, |
összeszorított foggal, mert a föld |
nem ingott-lengett a talpam alatt. |
Reménytelenül magamra hagyottan, |
egyensúlyt vesztve sosem imbolyogtam. |
De most egy meglódult bolygó ragad |
magával, és a semmiségbe ránt, |
ha nem szól hozzám szép, komoly szavad, |
és nem mutatod a helyes irányt, |
s mint nevére virágoknak, füveknek, |
nem tanítasz, hogy jobb s különb lehessek. |
|
Tudom, sok ez, és kérni nincs jogom. |
De vonz a szakadék… Minden forog… |
Ó, fogd meg a kezem! Lezuhanok, |
ha valakibe nem kapaszkodom. |
|
|
s ő, mint a tücsök ősszel, |
|
|
Ma utoljára jöttem fel a hegyre, |
s indulni kell, mert mindjárt este van. |
A hamvadó nap füstgyűrű-övezte |
korongja lassan mind alább zuhan, |
s fellobognak körötte furcsa lángok, |
violaszínű és bíbor hasábok. |
|
Alvadt-vér-színű árnyéksáv szivárog |
a lomb közt, s cseppenként alápereg, |
kialusznak a gesztenyevirágok, |
e nappal égő kandeláberek. |
Szunnyad a táj, de bennem föl-leszállva |
hullámzik az emlékek árapálya. |
|
Reménytelen, de gyönyörű bolondság! |
Földre sütött szemmel tovább megyek, |
mint kire az ítéletet kimondták. |
Hajbókoló árnyakra förmedek. |
A sejtjeimbe fészkelt elmulással |
bolygok e lázas csillagon… s te mással. |
|
Későn találkoztunk. Csak esti holdam |
lehetsz, hideg csillámú égi jel, |
míg egyedül bíbelődöm a porban |
széthullt planéták cserepeivel, |
s agyam talaján próbálok ezernyi |
tigriscsíkos virágot fölnevelni. |
|
Égek, s nem csillapíthatod le lázam; |
szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom, |
és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam, |
italt nem adhatsz, hogyha szomjazom. |
Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak. |
Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad? |
|
|
|
A barlang
......később az árnyak összefolytak |
egyetlen óriási szörnyalakká, |
s az ezerlábú, százfejű csoda |
gomolygását ott láttuk az egen |
sok-sok éven keresztül. Lényege |
volt a sötétség, azt iparkodott |
hatalmával elterjeszteni köztünk. |
Eltakarta a holdat, a napot, |
alig ragyogott egynéhány didergő |
csillag, mely a polipkarok között |
itt-ott még tisztán látszó égszelet |
lakója volt. A szörnyeteg a fényt |
gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint |
a nagy ragadozók a távoli, |
ember-rakta máglyák lángjaitól. |
Ezért, ha lent egy-egy bátortalan |
lángocska megpróbálta félszegen |
fölütni halovány fejét a porból, |
ő bőszülten sűrű ködoszlopot |
lövellt felé, és elfojtotta nyomban. |
|
Elhagytuk akkor a föld felszinét, |
s a mélyben kerestünk búvóhelyet. |
Emlékszem, egy sötét barlangban ültem; |
tudtam, hogy emberek vesznek körül; |
nyögések, visszafojtott sóhajok |
hallatszottak, olykor beszéltek is, |
ha a fölöttünk tomboló vihar |
mennydörgése egy percre szünetelt. |
De többnyire együgyű, idegen, |
unalmas panaszok törték meg a |
barlangi csendet, s a fojtogató |
magány szívemben hajszálnyit sem enyhült. |
Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek |
támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is |
kövülni kezdek, s beleolvadok |
lassanként a sivár barlangfalakba. |
Ekkor a távolabbi boltozat |
alatt először szólalt meg a csendben |
egy női hang. Áthallottam szavát |
a halálra ijedtek nyögdelésén |
s a földön szerte alvók hortyogásán. |
Sosem hallottam még ily tiszta, kedves |
hangot, melyben szellem, báj és okosság |
így egyesül. Éreztem, hogy az arc, |
mely hozzá tartozik, csak szép lehet. |
Azt mondta, ő is fél, és egyedül van. |
Én meg fölálltam, mint az alvajáró, |
és tántorogva indultam felé, |
de lábam az első lépés után |
földön fekvő testekbe ütközött. |
Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok |
a közelébe, csak a szenvedő, |
élő, érző, vonagló törzseken |
s arcokon átgázolva, recsegő |
fogsorokat s üregükből kifolyt |
szemgolyókat hagyva magam után. |
|
|
Magány
Valami vinnyog… Kint vagy idebenn? |
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem? |
Egy hang nyüszít bennem órák során át, |
meg-megszakítja együgyű sirámát, |
majd újrakezdi… Mért zokog vajon |
e táguló s szűkülő fájdalom? |
Tartalma nem foglalható szavakba, |
mert nem hasonlít emberi panaszra. |
Nyirkos pincében zokog így a fény |
nélkül tengődő, sápkóros növény. |
Vadállatot gyötörhet így a honvágy, |
mely ketrecébe hozza zöld vadonját. |
Minden árva élőlény így vonít, |
ha érzi, hogy elvesztett valamit, |
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya, |
amikor a sosem-voltat kivánja. |
|
Kép a falon. Ember nélküli tájék. |
Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek. |
Az úton az előbb valaki járt még. |
|
Megváltásban kár volna hinned, |
húzódj hát barlangodba vissza. |
A valóság csak meglegyintett. |
Temetkezz gyötrő álmaidba. |
|
Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat, |
s építhetnék belőlük csigaházat, |
ha száz tüském nem befelé sebezne, |
de félelmes sünpáncélként övezne, |
ha én lehetnék a dió bele, |
s csontnál keményebb héja védene, |
mily bátorságot adna a tudat, |
hogy senki sem sejti tartalmamat. |
|
Önmagamba nézek, s elborzadok: |
Jaj, szinte már egész üres vagyok! |
Önürességembe nyakig merülve |
bámulok a kinti, fekete űrbe. |
Hiába is várnám, hogy összebékül, |
egymást taszító mágnes ez a két űr. |
|
Pusztaságban haldoklom egyedül, |
s belenyugodva érzem, ez a béke, |
míg fáradt szemhéjamra nehezül |
a lángoló égbolt fénytörmeléke. |
|
Jönnek vigasztaló káprázatok; |
jönnek, tudják, hogy utoljára látnak, |
s mindazt, amit ajkam elhallgatott, |
bevallom egy megértő látomásnak. |
|
Ő szomorú mosollyal megy tovább; |
talán maradna kissé, ha lehetne. |
A szél képzelt városok hamuját |
szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye. |
|
Távozó fényt látok csillámlani, |
majd eltakarják előlem a bomlott |
szelek eszelős alkotásai, |
az óriási, szürke hamuszobrok. |
|
|
Meztelen szív
Csupasz szívem a tenyeredbe vetted, |
és lüktetése szórakoztatott; |
majd felmutattad azt a többieknek, |
kissé büszke és kissé meghatott |
mosollyal, hisz te műveltél csodát |
a szerkezettel, melyet félredobtak; |
ha akadozva is, ketyeg tovább; |
életre keltettél egy tetszhalottat. |
De lásd, a szív nem zenélődoboz; |
talán csak egy dalt tud, de mégse gép, |
melyet akárki működésbe hoz, |
csak föl kell nyitnia a fedelét. |
A meztelen szív inkább valami |
elvadult, beteg állathoz hasonlít, |
ha meglepik, hangját sem hallani, |
holtnak teszi magát, s vackára omlik; |
megkopasztva, nyúzottan didereg, |
– ép korában sem volt valami edzett –, |
hártyánál véknyabb bőre csupa seb, |
s felszakad, alighogy hegedni kezdett; |
minden belészúrt pillantás tövis, |
és most szabad prédája bárkinek… |
Mit várjak másoktól, ha még te is |
kiszolgáltatsz egy védtelen szivet? |
|
Búcsúztató
Amit szerettél, azt szerettem én, |
s amit te megtagadtál, megtagadtam. |
Melletted lettem hű, komoly, szerény: |
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan. |
Hallgattalak, s ha végre menni kellett, |
jártam parázsló csillagok alatt, |
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet. |
|
Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák |
a nap fényét, langyos esőt a földek, |
patak vizét a hal, lombját az ág, |
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet. |
De képzeletben, hogy magam se vártam, |
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat, |
csak combjaid ragyogtak a homályban. |
|
Hogy egymás mellett élnünk nem lehet, |
belétörődtem, hisz te nem kivánod. |
Elmorzsolódnak így napok, hetek, |
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod. |
Fejemben érzem a felszökkenő vért, |
én, dzsungelben tébolygó utazó, |
indák között kapkodok levegőért. |
|
Hová fusson, kit egy kép tölt be csak? |
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe, |
hol mellig ér a kénszagú iszap; |
sima cetháton csúszkálhat örökre. |
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet |
lágy sír – idegen ágy, idegen öl – |
melyek nem simogattak, nem öleltek? |
|
Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít |
valami drágát, mint betűk a fában, |
mint hitetlenben fölsajog a hit… |
A visszahúzódó tenger nyomában |
kísértetfák alá, kígyószigetre |
vonszolhatom mázsás árnyékomat. |
mint aki mellőled van számkivetve. |
|
|
Ars poetica
Tűz hull az égből? Rád szakad |
a csillag zúgva, sisteregve? |
Költő vagy, hát ne féltsd magad, |
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe! |
|
Panaszkodol, hogy túl kevés |
a levegőd, s megfojt e század? |
vele izzítsd forróbbra lázad. |
|
Jajgatsz, hogy nem bírod tovább? |
Gyerek szeretnél lenni s boldog? |
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod. |
|
Csak rajta, törd belé fogad |
és rázd a rozzant rácsokat, |
mik mellkasodból megmaradtak, |
|
míg végképp meglazul a zár, |
s szárnya lendületére döbben |
szíved, e gunnyasztó madár, |
s csontkalitkájából kiröppen. |
|
Hadd szállja be a végtelent, |
emelkedjék mind magasabbra, |
míg madártávlatból dereng |
felé a földi dolgok arca. |
|
ujjongva friss halált teremnek, |
s hogy dús, penészzöld gyom lepi |
|
Lássa – bár nem tudhatja meg, |
hogy kárpótlás-e vagy előleg – |
a kényszerből nyert életet |
s kudarcait az agyvelőnek. |
|
Lássa, hogy a kevély falak |
helyükön halvány vonalak: |
néhány örök képlet s viszonylat. |
|
Költő vagy, hát ne féltsd magad |
Te púpként hordod zsákodat, |
nem lehet azt a földre tenned. |
|
Segítő kéz nem nyúl feléd, |
s ha összerogynál, vagy kiállnál |
a sorból, terhednek felét |
akkor se vállalhatja más váll! |
|
Te magad légy a költemény, |
melyet hatalmával a szónak |
világra hozol! Légy tömény |
s elvont párlata a valónak! |
|
Erőd pattanásig feszítsd, |
így lesz tiéd, amit kerestél. |
Magad kell, hogy benépesítsd |
a magányt, melyre ítéltettél. |
|
|
A műfordító halála
Egyre gyakrabban látom képzeletben, |
milyen leszek húsz évvel öregebben: |
ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány; |
egy eszpresszó a dolgozószobám, |
figyelmeztetnek a halálra. |
Mégsem agyszélhűdés, embólia |
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem: |
szilánkra kell annak hasadnia, |
aki fordított teljes életében. |
Ha meghalok, fakadjatok kacajra, |
szíveteket a részvét meg ne csalja. |
Mondjatok rám kemény ítéletet: |
„Végre megkapta, amit keresett |
ez a bolond, ki buzgón töltögette |
saját vérét idegen szellemekbe, |
s ha rendelésre új munkába kezdett, |
lefarigcsált szívéből egy gerezdet. |
Talán kincset kapott, de nem kimélte, |
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte. |
Belül így lett mindegyre üresebb, |
már nem tartotta semmi… szétesett. |
S most mi? Szemétdombra való salak.” |
|
Ne legyetek hozzám irgalmasak! |
|
|
Az éjszaka cirkuszában
Amikor ráborul élőre és halottra |
az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja, |
mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg |
száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet, |
eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos |
pártában hívogat a vén és vaksi város; |
nappal lehangoló, szennyszürke házai |
kezdenek medvetánc-ütemre lejteni; |
a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül |
fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül; |
futnak a gyepen át, utánuk agarak |
s mustárbödön-fejű törpék száguldanak. |
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja, |
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva. |
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész, |
vakítón villan az ezüstfényű trapéz, |
s behintik az eget púderral s kis cipellők |
aranyporával a mennyei műlovarnők. |
|
Fantázia
Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen, |
s kinéznek rózsaszín hajasbabák, |
míg lenn, az összekuszált táj szelében |
rőt lombsörényüket rázzák a fák. |
Látványán a riasztó idegennek, |
hol minden fölkavart és másnemű, |
kerekre nyílt angyalszemek pihennek: |
a réteken kókadt, perzselt a fű, |
mozgó foltot vet szárnya egy madárnak; |
s ők odafenn az alkonyatra várnak, |
mikor égbe nyúlik a szikla árnya, |
a tömzsi bucka hétölesre nő, |
és a homályba búvó törpenyárfa |
meredezik, mint meredek fenyő; |
fülük pipacspiros, foguk vacog, |
mert arc nélküli árnyéklovasok |
csörtetnek a láthatatlan bozótban. |
Így várnak megbűvölten, egy se moccan, |
míg a tagbaszakadt, elszánt himek |
nekivágnak a menny lépcsőinek, |
s a lebegő erkélyekig hatolnak, |
hol árnyak, felhők egybegomolyodnak; |
a kastély rózsás hercegnő-babáit |
ablakukból durván kiráncigálják, |
s a nyafka szűzek ott érzik hazáig |
derekukon karjuk vasizmú pántját; |
szúrón csiklandja kényes orrukat már |
az alvadt vér s a verejték szaga, |
vágtat feléjük a mező, a barbár |
sátortábor s a ködös éjszaka; |
lágy testüket gubancos medvebőrre |
szegzi a vad, kőkemény szenvedély, |
s tiltakozó sikolyukat legyőzve |
hasít húsukba a nyers, földi kéj. |
|
Esti árnyak éneke
szétágazó ösvényekhez hasonlók, |
egybefolyó patakokhoz hasonlók, |
marakodó fenevadakhoz hasonlók, |
legelésző bárányokhoz hasonlók, |
pálmalegyezőkhöz hasonlók, |
kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók, |
gombák ernyőihez hasonlók, |
emberi arcokhoz hasonlók, |
ijesztő rémalakokhoz hasonlók, |
álmok tündéreihez hasonlók, |
menyasszonyi fátyolhoz hasonlók, |
csipkés szemfedőhöz hasonlók, |
|
mely az ágról földre lebben, |
|
Kamaszkor
Mint búvár, kit vonz a tengerfenék, |
ahol egy elmerült világ dereng föl, |
kamaszkorom, úgy süllyedek beléd, |
ha néha megcsömörlöm már a rendtől. |
|
Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály! |
Hátat fordítok a szabályozottnak. |
Az alkonyat nagy körhintája száll, |
rajta elmosódott arcok forognak. |
|
Hadd élvezzelek újra szabadon, |
kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje, |
te buktató indákkal telt vadon, |
kamaszkor kíméletlen ünnepélye! |
|
Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag… |
Vörös-zöld lampion a holdja, napja |
az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak |
imbolyog, s pattog el, mint lomha labda. |
|
Akik neveltek ifjúkoromig, |
s kikre most egy lebujban rátalálok, |
reverendájukat fölemelik, |
és kánkánt járnak a jámbor tanárok. |
|
Meglódult az idő visszafelé, |
s huszonkét évvel siklik el alattam. |
Szívem dobog, futok a fák közé. |
Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan. |
|
Süldő-lánykák várnak a lomb alatt, |
viháncolók vagy mélán szomorúak; |
felváltva szívják hosszan ajkamat, |
és mellbimbójukkal szívembe szúrnak. |
|
Hazarohanok szédült-boldogan, |
a kisvárosi utcán, tántorogva, |
s boldogságomban felkötöm magam, |
pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva. |
|
Két sarkam pajzán indulót dobol, |
míg himbálódzom az ablakkilincsen, |
s azt kívánom, bár jönne egy komoly, |
józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen. |
|
|
A kísérők
Szobában, utcán, mint szakasznyi testőr, |
kísérnek sárga és füstszürke fők, |
s én nem mondom meg nékik kíméletből, |
amit tudok, hogy rég halottak ők. |
|
Szájukkal, melyben nincs már nyelv, se fogsor, |
fontoskodóan tátognak felém, |
s én úgy teszek közömbös szánalomból, |
mintha hallanám őket, s érteném. |
|
Vagy én is egy vagyok e rétjevesztett |
nyájból, melyet a szélfúvás terel? |
Céltalan járnom élő emberekhez, |
s időmet jobb, ha köztük töltöm el? |
|
|
A szomjazók
Élők, könyörgünk, nézzetek reánk, |
hisz itt tengünk e látszólag lakatlan |
termekben, hol rendben, üveg alatt van |
kancsónk, sisakunk, vízi orgonánk. |
Ne higgyétek, hogy az űrben lebeg |
testtől megvált szellemünk… Ó, gyalázat! |
Pénzek, ruhák és használati tárgyak |
kötnek le minket is, mint titeket. |
Örök a forma, szín marad a szín |
annak, kit sorsa földi létre átkoz, |
s most rég kihűlt szenvedélyeknek áldoz |
az anyag együgyű oltárain. |
Töltsétek csordultig a poharat, |
legyetek mohók, vadak és merészek, |
mert iszonyú az, mikor elenyésznek |
az érzékszervek, s a vágy megmarad. |
Ilyen lomtárba kerül a világ, |
ha törmelékké omlik, mint a házunk. |
Nem láthattok, de jaj, mi sem hiányzunk, |
kiásás közben széthullt múmiák! |
|
Állatkör
Ti jámbor barmok fenn a fényes égben, |
csillagszemű, szelíd vadállatok, |
bőgjétek el, mikor tárul ki nékem |
langymeleg, otthonos karámotok, |
|
hol ismerős lesz ínyemnek az abrak, |
és tiszta jászlak várnak mindenütt, |
nem sáros vályú, mely fölött a napnak |
vörösréz istállólámpása függ. |
|
Hadd kússzam fel iszonyú szarvhegyedre, |
Egyszarvú! Zebra, végy föl csupa-sáv |
hátadra! Dörmögj a fülembe, Medve! |
Hajtsd le hozzám hosszú nyakad, Zsiráf! |
|
Rám ne ijessz, lapulj a fűbe, Hidra! |
Cet, el ne csússzam síkos hátadon! |
Sárkány, húzódj a barlangodba vissza! |
Tüzes Bika, te se tiporj agyon! |
|
Kutyák, fussatok farkcsóválva hozzám, |
s nyaljátok meg szelíden arcomat! |
Hadd kapaszkodjam mancsodba, Oroszlán! |
Kotlós, melengess szárnyaid alatt! |
|
Merengjek, Hattyú, bánatos dalodnál! |
S te, Hal, légy közbenjáróm odafenn, |
hogy ő, kinek egykor jelképe voltál |
a földön, hozzám irgalmas legyen! |
|
|
Három őszi vers
Kábító eső hullong, szürke lőre. |
Faaggastyánok zacskós, barna bőre |
ráncosodik. A nap gyorsan tünő. |
Vacog a szőrehullatott idő. |
|
Egypár öngyilkos makk-kopáncs a fák |
ágairól földre veti magát, |
s helyeslőn bólogat tömött kötésű |
buzogányfejével az őszi vérfű. |
|
A felhők, mint óriáspók-sereglet, |
hosszú, nyúlós szálakat eregetnek, |
és hálójukban, mint kocsonya-lágy |
függőágyban, hintázik a világ. |
|
Nyálkájuk áthatol kabáton, ingen, |
nyirkuk lomhán kering vérereimben, |
s hajszálvékony csövecskék vezetik |
föl az erjesztő nedvet agyamig. |
|
Lábam gyökeret vert. Nem lepne meg, |
ha látnám, hogy sarjadni kezdenek |
ujjaim, s görcsös derekam körül |
moha fonódik bársonyzöld övül. |
|
Lót-fut le-föl, s eltéved az egyén |
az ismeretek törmelékhegyén, |
de a boldog fa, az ősibb tenyészet, |
minden rostjában érzi az egészet. |
|
Ha fa volnék, élhetnék szabadon, |
nem kötne vágy, kényszer, társadalom, |
s kristálytisztává szűrt, friss nedveket |
habzsolnék véres állathús helyett. |
|
Lenéznék bölcs, növényi türelemmel |
az emberre, egykor magam is ember, |
s gallyaim szánakozva simogatnák |
a ballagó kirándulók kalapját. |
|
|
Közelg az ősz. Könyörtelen szelek |
hordják szét a város felett |
rohan, egymást taposó emberek. |
Lent a mezőn hátrál a vert sereg. |
az utóvéd lámpásai derengenek. |
a hódító had és nyomban lekaszabolja. |
másznak fel a bástyafokra |
árnyak. Pánikban a város! |
|
Én földre rogyva didergek |
egy ház sötét fala mellett. |
gyertyák rőt lángja lobban. |
harsány csatakürtjei zengnek. |
|
|
Az égi parton áll az ősz, |
|
Megfekszi mellem ez a köd, |
|
Lennék bár százszor oly okos, |
|
Megállnék, s érzem, futni kell. |
Figyelnek szemhéj nélküli, |
|
Elérnek s mélybe rántanak |
|
|
|
A létezés rémségei
Nagy madarak vagy angyalok |
flottája lel aranymezőket? |
|
s varázsütésre büszke tábor |
rajzik ki szürke kocsonyából. |
|
Csak higgyék röptüket szabadnak; |
mint légypapíron, ittragadnak. |
|
Sírnak, vergődnek, s egy sem él, |
Ki nem elégült szenvedély |
halálveríték-mosta, vékony |
ősz haj leng sárga koponyákon. |
|
Ó, lelkek ős bölcsője, űr, |
ahol egy kannibáli étvágy |
csalja csapdába martalékát! |
|
|
Meg-megrezdülök, mint hangvilla-ág, |
ha olykor álmélkodva fedezem fel, |
hogy mossa sziklabörtönöm falát |
az egyetemes, örök zenetenger, |
s derűje a boldog harmóniának, |
ha foszlányokban is, cellámig árad. |
|
Fejem fölött zenéje hömpölyög |
az égre írt hangjegykolosszusoknak; |
óriás tűzgömbök, csillagködök |
ütemre mért, zárt összhangban forognak, |
s akkordjaik oly világról beszélnek, |
melytől elszakadtam, s melyet nem értek. |
|
E szebb világból hangzó zengzetek |
hulláma ringatott valaha engem, |
ki az örök tudás lángja helyett |
a tudat halvány mécséért esengtem, |
s végül kikönyörögtem a kegyelmet, |
mely kínzó rögeszmém és mindenem lett. |
|
Boldog hangok, tudom, a nagy hazát |
örökre elvesztettem, hol ti laktok. |
A földbe gyökereztem, mint a fák, |
s itt halok meg, hol bűzös emberaklok |
közül kígyózva csap magasba néha |
a szenvedés, mint sistergő rakéta. |
|
A sorsa ellen lázadó parányt |
így nyomja el a végtelen szeszélye. |
Egyéniségem terhe visszaránt, |
ha hívogat a mindenség zenéje, |
melyből pár alamizsna-porszemecskét |
hullat a gúnyos könyörületesség. |
|
|
Az alkonyégen szétömlik a fény, |
nyárvégi naplementék tűzvarázsa, |
üres vigasz, komédiás remény… |
A mennyei kemence parazsába |
láthatatlan bűvész keze csepegtet |
narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet. |
|
Ormótlan, szürke felhőbérc alatt |
érces csörömpöléssel elvonulnak |
az égi, szemkápráztató hadak, |
s amíg a nap saját vérébe fullad, |
szétágazó fényküllőktől övezve |
ragyog az öncélú jelképek ezre. |
|
A zűrzavar a rendet mímeli, |
sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt; |
a semmit lengeti e légköri |
szemfényvesztés átszellemült anyagként, |
de rajta mégis öncsalón mereng el, |
s beléálmodja vágyait az ember. |
|
Elámulunk az égi csarnokoknak |
színpompáján, szemünk mohón nyeli |
e látványt, bár talpunk alatt ropognak |
öndicsőségünk törmelékei, |
vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten |
feküsznek a mélyebb földrétegekben. |
|
Mert többen vannak föld alatt a holtak, |
mint fent az élők milliárdjai; |
köveit az elsüllyedt városoknak |
a napfényre ásó fordítja ki, |
s velük a múlt sárga lárvája jön föl, |
kísértetté torzítva az időtől. |
|
Mint tengerből, vetődnek egyre fel |
molytól szitává rágott könyvlapok, |
istenasszonyok márványteste fej |
s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott |
aranypénzek… Hogy ránk miféle sors vár, |
példázza ez a történelmi lomtár. |
|
Bármerre is megyünk, ott kong alattunk |
az egyetemes, roppant sírüreg; |
szentek s hősök koponyáiba botlunk |
utunkon, amely lefelé vezet, |
s közben fejünk fölött feltündökölnek |
káprázatai a derűs közönynek. |
|
Ó, hány hasonló szürke csillagot |
hömpölygethet végtelene a térnek, |
hol égre néznek nyomorult rabok, |
születnek és kihunynak a remények, |
s követi csalfa vonzások parancsát |
az űrben keringő boldogtalanság! |
|
|
Mohók vagyunk, mindent magunkba falnánk, |
s összecsattan csalódottan fogunk; |
kínjainkkal űzzük a lét unalmát, |
s ha görcsösen meg-megkapaszkodunk |
az élet egy törékeny ágbogán, |
visszaránt legfőbb rémünk, a magány. |
|
Irigyeljük a szobrokat, e tétlen |
ácsorgókat: tompán merengenek, |
míg fuldokolnak kígyóölelésben, |
hisz kőből vannak! Érzéketlenek, |
bármily vadul-vonaglón mímelik |
az élőlények szenvedéseit. |
|
Porrá hullva álmodnánk boldogan már |
az anyag örök álmát, s nem szabad. |
Fölöttünk silbakol az égi zsandár, |
kire e sárgolyót bízták, a nap; |
elomló tájakkal szeretkezik, |
és nemzi a pocsolyák férgeit. |
|
Miatta van szünetlen erjedésben |
az élet rothadón s termékenyen, |
szeszélyéből született meg a két nem, |
kétféle torzlény, s mert elégtelen |
külön-külön mindegyik önmagának, |
az ős egyformaságba visszavágynak. |
|
Agyrémeink tenyésznek, mint a gombák, |
átszellemültek s vaskosan buják; |
hímjeink dühödten megostromolják |
a földi lét szűk, sötét kapuját, |
s a szerelem megriadt angyala |
vad vércsevijjogással száll tova. |
|
Álom, való… a tiszta ész, a téboly… |
anyag és szellem kísértetei… |
A forró katlan mocska bugyborékol… |
S mindezt előlről kell majd kezdeni |
másoknak, máshol! Vagy már ott jajongnak |
a térben az idegen kárhozottak? |
|
Te, akinek nincsen sem emberarcod, |
sem emberi formájú szellemed, |
ha már erőd csak kárhozókat alkot, |
oltsd ki az űrben szétszórt mécseket, |
s térj vissza a sötétbe, hol nem ég |
másféle láng, egyedül a tiéd! |
|
|
Albert Einstein emlékének
Elememből idegen partra vetve, |
fuldokolva, rémülten tátogok; |
a horog nyeldeklőmet fölsebezte, |
s nyoma gyógyíthatatlanul sajog, |
míg alig érzékelve, noha látva |
bámulok egy értelmetlen világra, |
s csak azt tudom, hogy semmit sem tudok. |
|
Bár él a lényeg millió alakban, |
kezdetleges elmém nem érti meg, |
számomra titka áthatolhatatlan, |
mint kerge légynek az ablaküveg; |
egy létező valóságból üzennek |
a tapintásnak, fülnek és a szemnek, |
s nem fejthetem meg üzenetüket. |
|
Kik ők? Mik ők? – kérdem mohón, panasszal. |
Hiszem, hogy tudni s látni van jogom, |
és mégsem vitt előbbre egy arasszal |
négy évtizednyi csecsemőkorom; |
érintésüket megborzongva érzem |
képben, szoborban, verssorban, zenében, |
de eltűnnek, mikor gondolkozom. |
|
Dadognom kell. Azt, ami mondhatatlan, |
lehet-e hús-vér szájjal mondanom? |
Pedig ha meglelném, amit kutattam, |
szó a szóhoz úgy forrna ajkamon, |
mint mikor két test egymást tépi, falja, |
s a kettős gyönyörben egy pillanatra |
fölenged a magányos fájdalom. |
|
Rideg szeszély volt, ami létre hívott? |
Hurcolom a tompa, állati bút, |
a lét kínját. Fogcsikorgatva vívok |
a kozmikus közönnyel háborút, |
mert szellemem gyarló burokba zárta. |
De jaj, egyetlen birtokom e zárka, |
s elveszteni még sokkal szomorúbb! |
|
Ha van is fényesebb, másféle lámpa, |
mint értelmem, úgysem vezet vakot. |
Szomjam csak a mindentudást kivánja, |
s magamba botlom mindenütt: napok |
s csillagködök nem tükröznek, csak engem, |
és az ember-nem-járta partfövenyben |
a saját lábnyomomra bukkanok. |
|
Bár élhetnék tökéletes közönyben, |
s égethetném salakká agyamat, |
hogy ne vádoljam és ne is köszönjem |
egy hatalmas, megvetett akarat |
reám erőszakolt, terhes kegyelmét. |
Tárd ki sarkig, nemes reménytelenség, |
semmibe nyíló ablakaidat! |
|
|
|
Oszlopszent
Zsibbadás terjed szét a csontjaimban, |
s arcomra, mint forró tejre a bőr, |
kéreg telepszik. Fulladásig ittam |
az unalom kongó csöbreiből. |
|
Megszámlálom a kavicsot a parton, |
a fürtfelhőkben minden kis redőt, |
s izgága mormolással egyre hajtom |
a mind lassabban kóválygó időt. |
|
Összevegyül fejemben, ami fontos, |
és ami nem. Türelmesen forog |
a föld velem, míg vén fám zöldbozontos |
karján beteg majomként guggolok. |
|
Emberek, mint ki oszlopszentre bukkan, |
szent borzalommal nézzetek reám! |
A mellemen ezer csőrvájta lyuk van, |
karó, mint lábam, nincsen oly sovány. |
|
Álljatok meg, kis ételmaradékot, |
ebnek valót, csupromba vessetek. |
Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok: |
bolondosabban már nem festhetek. |
|
Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz, |
madárganéjt. Ellenség, jó barát, |
nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz. |
Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább. |
|
|
Egy városhoz
Nem maradhattam ott örök rabodnak, |
de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd. |
Kockaköveid bennem súlyosodnak, |
bennem görbülnek nagy boltíveid. |
|
Pupillám belsejére odafestve |
szivárványló kép több ezernyi van: |
barokk szentek bohókás, kurta teste |
a falfülkék kis őrbódéiban, |
|
a minaret nyurgán és magauntan, |
földes szobák, vörös dunyhacihák, |
a hétöles csontváz a múzeumban |
s a rég kihűlt török cseréppipák. |
|
A vicinális-vágány és a várrom, |
mint víz alól, mindegyre fölmerül, |
oly egyszeri s tünékeny, mint az álom, |
de éles elviselhetetlenül, |
|
s a térzene, a harsogón banális, |
bakák s cselédek, hölgyek és urak, |
és a merev, mézsárga napsugár is, |
mint egy légben maradt táncmozdulat. |
|
|
Gyermekkor
Süllyedő, már-már víz alatti tájék, |
zöld lobogású alkonyi falombok, |
hol rigófüttyel labdázó fuvallat |
borzolja kék tollait a homálynak, |
legelésző bárányát a mezőnek |
bárányfelhőként tükrözi az égbolt, |
a tóba hajigált sárgás kövecskék |
mulandó gyűrűt vetve mondanak halk |
búcsút vízen kívüli életüknek, |
púpos kis házak roskadnak a nyárban, |
s a mozdulatlan árnyú pitvarokban, |
mint kő Buddhák, öreg parasztok ülnek. |
|
Ó, gyermekkor, te múlt s jelenvalóság, |
gyökeredet hol tapogathatom ki? |
A jelen a jövőbe mártja arcát, |
a múlt szoba, de elveszett a kulcsa. |
A gyermek érti a füvek beszédét, |
az állatok siralmát, s faggatásra |
a madarak nyelvén tud csak felelni. |
A sókristályba zsúfolt végtelenség |
törvényeit otromba műszerekkel |
hiába fürkészném: ott más a légkör, |
az angyalok s a rémek másneműek, |
a jó s a rossz egymás karjába bújó |
ikerpár, alvó s lélegzésre nyíló |
szájukon még anyatej csöppje fénylik, |
ott súlytalan a sziklatömb, s a pelyhek |
mázsát nyomhatnak, a kacaj s a sírás |
határa elmosódott, öntudatlan |
az ébrenlét, és oly megfejthetetlen |
az álom, mint a fecskék s gyíkok álma. |
|
A folyó itt folyik még, de a hullám |
nem ugyanaz már. E hajózhatatlan |
víz titkait soha ki nem beszéli |
az idegennek a bejárható part. |
Nem mondja meg, melyik az a vidék, hol |
iszapba fúl a boldog önfeledtség, |
mely ős-ártatlan habját átitatja, |
sem, hogy hol ér a kikötők övébe, |
melyek először zúdítják a szennyet, |
az állat- s embervért a szűz mederbe. |
A kielégítetlen múltba-vágyó |
be kell hogy érje unott önmagával, |
s az elmúlás szörnyét kell hogy becsapja, |
örökkön szaporítva mit sem érő |
tarka álöltözeteit, vagy inkább, |
áhítozva a nagy leszámolásra, |
le kell hogy vesse maszkjait, ruháit, |
miként végső fátylát a szív ledobja, |
ha ráriad a szégyen reggelére. |
|
|
Alkony
Georg Trakl emlékének
Vérét hullatja már az esti csillag, |
egy elhajított labdarózsa robban, |
s a barlangokban meggyűlik az illat, |
mint óriás gyógyfüves-dobozokban. |
|
Fenyők sötétzöld lángja csap az égre, |
s megint le a párás vadonba tódul, |
ciripelő mezőkre visszanézve |
sír a kanásztülök búcsúztatóul. |
|
Homály szövi szálait a bokorban, |
s kisüt egy sistergő szempár parázsa. |
Az ég alján, hol színleg nyugalom van, |
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra. |
|
Az élet egyre haldoklásgyanúsabb… |
Hol istenét imádja minden állat, |
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak, |
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak. |
|
|
Évszakok temetője
Mozdulatlan csillagi tájakon |
tavasz, nyár, ősz, tél százéves kacatja |
keveredik el, s a hallgatagon |
derűs enyészetnek magát megadja. |
Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül, |
mélytengerben szunnyad el a szivárvány, |
s kánikulák verítéke kövül |
cseppkőbarlangok kupolahomályán. |
A szerepüket eljátszott terek, |
korok és klímák, kallódva a boldog |
valótlanságban, földerengenek. |
Rothadásukban megvigasztalódott |
gyümölcsök érnek, sarki-fény-szerű |
sugárzásban a zöldár tovaharsan, |
s a tavaszangyal rügyező nyelű |
dárdájával kotor a jégavarban. |
|
A halottak folyói
Ott hömpölyögnek, kanyarognak, |
ahol sohasem jártunk, te meg én, |
rőzsetűzfényű estéktől lilák, |
vagy kékesfeketék és görcsösek, |
mint erek egy vénember kézfején, |
fölöttük tarfejű madár rikolt, |
s úszik rajtuk seregnyi holt, |
tátott szájjal bámulva fölfelé, |
s mindegyik oly bambán kedveszegett, |
mintha nem látott volna még eget. |
Már-már ocsúdnak, szemüket kinyitva, |
s képek születnek emlékezetükben, |
egy város, egy házsor, egy nő szeme, |
s úgy hatol a víz füljárataikba, |
mint formátlan, de ismerős zene, |
s mikor már kép a képpel összeállna, |
s a zenéből kihallanék a dallam, |
rájuk a folyók zsarnoka, a szél csap, |
hogy az emlékszövevényt szétzilálja, |
s szétfoszlik a ritkás, semmicske fátyol, |
mert a holtak emléke annyit ér csak, |
mint hóemberek álmai a nyárról. |
|
Lányarc
elefántcsont lépcsőn gurulnak. |
|
Varkocsok, szűz, fekete papnők |
|
|
Pusztuló arc
Lazulnak engedetlen izmai, |
tojásdadsága petyhüdtebb, seformább. |
a korhadó, a szétzüllő mennyország. |
Bizonytalanba szálló angyalok |
viszik el szárnyukon a pírt s a hamvat. |
Lakatlan égtáj, kiszipolyozott, |
forró szelektől szántott, puszta gyarmat: |
|
hol nem tudtam betelni a derűs ég |
mosolyával, ahol ezernyi kék |
tavacska csillogott, ahol a szellem |
s érzékiség egymást ölelve alvó |
testvérek voltak, hol a kegyelemben |
benne zengett a kérés, mint harangszó |
a homályban, benn élt az indulatban |
a szelídség, ösztönben a szemérem, |
s a mondott szóban a kimondhatatlan? |
|
Meddő gőg a lefittyedt szájszegélyen… |
Mint kém a titkot, úgy viszem tovább |
a sárga fogsor csontvázmosolyát, |
míg a képmutatás meg az iker |
gyanakvás nyelvet öltöget |
az arcból, melynek már kerülni kell |
|
|
Az aszkéta pillanata
Aszú fügebor cellaéjjele, |
hol vérszínű nyugtalanság világol, |
s mert éjről-éjre birkózik vele, |
mindent tud immár a paráznaságról. |
|
Mérget lehel ki, úgy hozzászokott |
a kígyó mérgéhez, mely egyre marja, |
s most végre a hüllőt, az undokot |
elfogta, s tagjai köré csavarja. |
|
Átlépi az önmaga húzta kört, |
és kéjesen förtelmes testet ölt |
minden káprázata, mit visszafojtott. |
|
Két orrlyukából sistereg a fény, |
s kivirítanak kéz- és lábfején |
a stigmák, arcán csillaglepra-foltok. |
|
|
Kettősség
Ha a szellem testköréből kiléphet |
egy kis időre, zakatolva jár |
az agyvelő tovább is, mint kitépett |
pókláb, amely pók nélkül is kaszál. |
|
Felhőt követ a szellem s csapodár fényt, |
az agy csak a felhúzott szerkezet |
gépösztönét, míg óriásbogárként |
fal az óra percegve perceket. |
|
|
Futószalagon
Terhei vagytok, terheket vivő |
emberek, a világnak, s elragadja |
e megrakott rakományt az idő |
magatok gyártotta futószalagja. |
|
El fogjátok mindig szalasztani |
a percet, melyben szökhetnétek. Ó, ti |
dohos fájdalmak átalagjai, |
kiirthatatlan képek hordozói! |
|
|
Ismeretlen hatalmak
Ha dől a fal, a már vállal nem tartható, |
a legbenső világ homályában lakó |
|
Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész |
s öblítik szüntelen vérpályám gyülevész |
|
Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, |
s megáll az idegen arcokból rám törő |
|
Lelket belém, mikor föladnám a csatát, |
Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, |
|
|
Együgyű könyörgés
Csak egy hajszálat adjatok, |
|
Tanítsatok egy percen át, |
s megfejtem én a nap arany |
|
arc helyett kígyóbőrt nekem, |
|
hogy megmenthessem magamat, |
|
hogy megtartsam, mi nem enyém! |
|
|
Várakozás
Öregedőben a szív egyre várja, |
hogy valami kimondhatatlan, |
szem és homlok mögötti virradatban |
kezdődjék ég és föld színváltozása, |
s éjek, napok titkukról valljanak. |
Lassan száll fel a fakó boltozatra |
az elmosódott, lomha nap, |
s lenn a lapályra sárga fényt vet. |
Bozótosukban kushadnak az évek, |
s falánk vadállatarcuk eltakarják. |
A fölrepedt föld gyűrődéseit |
a sugarak mint hogyha kivasalnák. |
Az idő nagy békességben telik. |
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. |
A legyezőalakban terjedő fény |
észrevétlen hatol be a homályba, |
ahol őslények árnyékai élnek, |
és történelem előtti szerelmek, |
míg ő a sűrűben tapogatódzva |
rálel saját rég otthagyott nyomára, |
amely el nem enyészett mindazóta. |
Ösvényre lép, hol rég haladt át, |
váratlan minden, mégis egyszerű, |
ugyanolyan a lomb s a fű, |
ahol különös maszkokat lát, |
félig elfelejtett halottak |
laposra préselődött arcait. |
Az erre járók őrajtuk taposnak. |
Megáll szorongva, összerezzen, |
mint aki sejti már a csapdát. |
Ferde sugarak nyílvesszője éri, |
feszélyező emlékek fojtogatják. |
Tudja, bekerítették. Visszatérni |
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, |
s eltűri, ami elkerülhetetlen. |
|
A távozó
Mögötte hosszan kígyózott az út, |
érdes cirádáit fülébe véste |
a láthatatlan tücskök cirpelése, |
légoszlop nyomta, fullasztó teher, |
s erdő nyelte el, mikor alkonyult. |
Ő ment tovább, nem lankadó iramban, |
s látta lombok között a holdvilágot |
vörösleni, mint hegylakók tüzét. |
Faodúkban kongott a tompa tamtam, |
magasból hulló tüskés fénynyalábok |
súrolták arcát, súrolták kezét, |
s zöld selyemből szőtt égi létrák, |
léggyökerek keresztezték a léptét. |
Így jutott a bizonytalan terepre, |
ahol fehér foltot mutat a térkép. |
Itt-ott hideg rovarfény foszforeszkált, |
és egyenletes zümmögés követte, |
míg a bozótban támolygott vakon, |
ahol emlékei szétrongyolódva |
akadtak fenn mohó faágakon. |
|
Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy mi éri. |
Tudta, hogy nincs mód visszatérnie. |
Reggel füvetlen tengerpartra ért ki. |
Mint nap az égen, lüktetett szive. |
Ő bandukolt a forró ragyogásban, |
amely minden homályt magába nyelt, |
s nem hagyott hűset. Mégis lehevert. |
A partra dőlt, hol mindörökre nyár van. |
Fáradt volt. Aludni akart. |
Aludt. Árnyéka testéből kilépett, |
mint aki jobban tudja, mit tegyen. |
Ment az árnyék, kémlelte a vidéket, |
letérdepelt, megmosta arcát. |
A test földön feküdt, élettelen |
tartásban, úgy, ahogy magára hagyta. |
Föltekintett az árnyék, föl a napba. |
A nap mereven nézett vissza rá, |
mert egy percig habozva állt még. |
Nem látta senki, hogy az árnyék |
magától hajolt a tagló alá. |
|
|
Megnyugvás
Növényi sejtek öntudatlan mámora, |
állatok álma, az el nem gondolt gondolat |
békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem |
homályt iszik, barlangfal ábráin legel, |
mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait, |
s magába fordul, mint aki mindent megbocsát. |
Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit |
és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör |
kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát, |
körültűzdelve a pillák pálcikáival, |
tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj |
őserdejét, talányos horpadásokat, |
terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát. |
S ha mindezektől elfordulna is, magát |
látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg, |
prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót, |
nyüzsögve, veckelődve küzd az életért, |
s hozzá tapad még kínban haldokolva is, |
bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni. |
|
Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek, |
mi voltam egykor: bár piciny részecske csak, |
de végtelen fény része, oszthatatlanul |
egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki |
színes világbuborékait, tűzgömbjeit, |
s míg engedi felszínüket burjánzani, |
kedvére van milliónyi tarka semmiség. |
|
Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet, |
csontszerkezetre húzott gyatra burkomat. |
Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált, |
és bűneim kígyóbőrét levedlem én. |
Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan, |
a gondolat mihaszna pitypangpelyheit, |
az értelmetlen ösztönök darázsraját, |
és visszanyert hazámba nélkülük megyek, |
hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés… |
|
|
Megbántott halottakhoz
Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen, |
puszta névvé, majd éjjé foszlotok, |
szánjátok meg függőleges gerincem, |
vízszintesen is büszke oszlopok! |
|
Mit arcotokba vághattam, a szégyen |
visszaháramlott a fejemre rég, |
szívem puhára főtt saját levében, |
hogy megutálja a saját levét. |
|
Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam |
hűtlenségből, mely titeket gyötört, |
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan, |
magához ránt, majd eltaszít a föld. |
|
Hatalmat ad fölöttem némaságtok, |
hatalmat, milyen emberé soha. |
Arcok töredezett foncsora tátog, |
és vicsorog a tükör fogsora. |
|
Mert hathatósabban vádol, ki vádol, |
de szó nélkül. Leselkedik reám |
az embriós üveg spirituszából |
az emlék tején hízó halmagány. |
|
Arcáról a kencét, hogy végre lássam |
igaz mivoltát, lemossa a múlt. |
Menekülök a parton álruhásan, |
de pőre árnyékom már vízbe fúlt. |
|
|
Töredék
Valami történt, amit most sem értek: |
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez. |
Egy várost, hol a tornyok égig értek, |
közömbös mozdulattal összedöntesz, |
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet. |
A küszöbökről szétroncsolt kutyák |
halálig hű tekintete követ, |
de vádolnak az üszkös csonkú fák, |
üres talapzatok, málló kövek… |
Mint istennő, ki hasztalant teremtett, |
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet. |
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek, |
de félelem nélkül haladsz előre |
te, a hideg égövnek kedvelője, |
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz. |
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz, |
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez, |
az állatokhoz és az emberekhez! |
Hozzám se.................. |
|
Vád
A lombok közt fekete csónak |
imbolyog át. Fülelve vársz. |
Nem félsz, amikor mozgolódnak, |
kiket nappal sötétbe zársz? |
Nem félsz, hogy rád ismernek ők, |
a csülökkel, manccsal, karommal, |
halfarokkal, nyálkás uszonnyal |
Mikor átvonulnak fölötted, |
nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek |
Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak, |
mint vérző, eleven sövény, |
s nem ismervén szót, rád vakognak? |
|
Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik |
hogy levegődet elirigylik, |
és ketrecbűzük mellbe üt? |
|
Őket örökre el nem zárhatod: |
hiába minden rácsok és falak, |
ha majd, mint tarka címerállatok, |
|
|
Kerüllek már
Kerüllek már. Nem látlak hetek óta. |
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod. |
Egyetlen fényképed asztalfiókba |
|
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt, |
föl nem adható s meg nem nyerhető. |
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit |
|
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek. |
Gyöngeségemért magamat szidom. |
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek |
|
|
Kétségbeesés
A gyertyák visszaszívják lángjukat. |
A vázából kihajlik az ottfeledett |
csokor sárga árnya. Kaparászás |
hallatszik a falban, nemsokára kibukkan |
egy kar- vagy lábszárcsont a tapétán. |
A le nem járt óra tehetetlenül megáll. |
|
Madarak menekülnek szélviharban. |
Kék vijjogás karcol jeges tetőket. |
Ledobja batyuját az országúton a vándor, |
lába nem viszi, lefekszik meghalni a hóba. |
Az űrben bolygó földteke bordaközeiből |
meghallgatásra nem lelő panasz vonít. |
|
Felül ágyában az aludni nem tudó. |
Magánya csordogál szürke arca árkaiban. |
Belényilall az új megaláztatás. |
Már nem fiatal, érzi szervei súlyát. |
Tüdőben, szívben gyűjti hadát a romlás. |
Arcot keres tekintete, de nem talál. |
|
|
A megalázott
Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek |
érinthetetlen, mégis hangszerem. |
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg. |
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem. |
|
Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés |
ragaszkodásom tárgya, itala |
fényszomjamnak, az elrontott teremtés |
kivétele, büszke diadala. |
|
Mi voltál nékem? A váratlanul |
talált kincs, mely koldus ölébe hull, |
szelíd balzsam a lét minden sebére. |
|
Közeledő, vigasztalást hozó, |
majd elforduló, tűnő lobogó, |
hajótörött szív szétfoszlott reménye. |
|
|
Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak |
titokban testvérüknek tartanak, |
hogy egyszer majd mint lélegző halottat |
zárnak körül a koporsófalak, |
|
s uzsoraárát a boldog napoknak |
behajtja egy ki nem hívott harag. |
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak, |
de nem sejtettem, hogy teáltalad. |
|
Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam! |
A keserűség forrásként kibuggyan |
belül, s betömhetetlen árkot ás, |
|
gyógyíthatatlan, indázó sebet. |
Ma már tudom, hogy el nem követett |
bűnökre soha sincs feloldozás. |
|
|
Mióta élek, ő is bennem él, |
s én csillapítom, egyre fékezem. |
A démoni, formátlan szenvedély |
birokra kel, viaskodik velem. |
|
Hét évet átalszik, tunyán henyél, |
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen. |
Csóvát lobogtatok, attól se fél, |
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem: |
|
nem képzelt bánatot, mely tetszeleg |
magában, nem kacér agyrémeket, |
de a megrendelt halált, a valódit; |
|
arcot öltő gomolyt, mely fölmerül |
a semmiből, s én tehetetlenül |
nézem, amint lassan kirajzolódik. |
|
|
Félszeg kalandvágy megszállottja lettem, |
ifjúságomba visszavittelek, |
s álomban ismert, ébren ismeretlen |
barokk tornyok közt kószáltam veled. |
|
„Talán csoda történik” – képzelegtem. |
„Felejtünk kínokat, förtelmeket.” |
Nem sikerül soha a lehetetlen. |
Bolond tervezgető a képzelet. |
|
Foszló szivárványgomolyagon át, |
az együtt látott csorba koponyák |
sárga kezüket tiltva emelik föl. |
|
A mélybe kézen fogva zuhanunk, |
de a föld hátán nincsen egy utunk. |
Nem válthatlak meg kísérteteidtől. |
|
|
Cserépre tört maradék büszkeségem: |
szólok, s nem én vagyok az, aki szól; |
fénylő kavicsért túrok a szemétben, |
tengődöm más elmék koncaiból. |
|
Önmagamat fogyasztom és fölélem; |
a majomi, személytelen vigyor |
átüt a túlápolt egyéniségen, |
s a köszörű-idő porrá csiszol. |
|
Hajam kihull, és fogaim kitörnek, |
a kérés átokszóként visszaförmed; |
mi másnak szárnyat adna, földre ránt. |
|
Kapaszkodom siralmas tévhitekbe, |
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve |
arcomba visszasújtó bumeráng. |
|
|
Szomorú, ha a szív megalkuvást |
keres; szeretni szomorú felényi |
szeretetért, vagy annyiért se, mást. |
Szomorú lesz még húsz évet leélni. |
|
És szomorú a lassú rombolást |
önmagunkban beletörődve nézni, |
a sejtjeinkbe szívódott tudást |
viselni, s testet, elmét nem cserélni. |
|
Szomorú bízni az esetlegesben, |
s hogy örök önvád közben is nyesetlen |
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra. |
|
Szomorú bámészkodni ténferegve, |
mások fölött felragyogó egekre, |
mások felé forduló mosolyokra. |
|
|
Csak egy arccal szegényedik világod. |
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap. |
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott. |
Csak egy vadállat nyí korbács alatt. |
|
Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod. |
Csak egy árnysáv pásztázza a falat. |
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod. |
Csak egy perced, mely önváddal marat. |
|
Csak egy madár verdes redőnyödön. |
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny. |
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte. |
|
Csak egy emlék kószál majd hontalan. |
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan. |
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre. |
|
|
|
Hamualma
Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát, |
hogy égető homokvihar legyen. |
Emléked holttengeri hamualmák |
ízét idézi fel most ínyemen. |
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen, |
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz, |
ha templom vagy, nem mondanak misét benn, |
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház, |
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón, |
vakablaktól vakulnak a falak. |
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon |
irgalmatlan szívedre hagytalak. |
|
Múlt
Nem indulok feléd többé zarándokútra. |
A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett, |
felhúzták éjjel a kalózok árbocukra, |
s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek. |
|
Tétován meg-megáll a szél, ha földereng is. |
Nem a lég árama, de az idő sodor |
tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz, |
s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly. |
|
Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve |
úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen, |
elúszik céltalan, elúszik mindörökre, |
és nem üzen neked, és nem üzen nekem. |
|
|
Az elveszettek
|
Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Radnóti Miklós
|
Kiket a partfokról tengerbe dobtak, |
egymás kezét az imbolygó halottak, |
|
Míg béna arccal befelé figyelnek, |
szemű spirálok, pikkelyes tekercsek, |
|
Álmuk ellop egy-egy arcot a partról, |
hogy meg se hallják, ha jelzőharang szól |
|
Bár félelmükben egy-nyájba verődnek, |
nem fogadják be halnyájukba őket, |
|
a hűs árnyú jégtáblák áthaladnak, |
Nincs melege a te zöld sugaradnak, |
|
|
A vár
Híján a védők kénnek, puskapornak, |
a víz se futja pár napnál tovább. |
Tán levegő se hatol be maholnap |
az egyre fojtóbb ostromzáron át. |
|
Csoda, hogy eddig tartották a várat, |
mely egy haldokló tartomány szive; |
kúszó hullámlökésekben beárad |
a poshadt ároklé pincéibe. |
|
A védőszent a zászlón, fiatal s agg |
vitéze a szitává lőtt falaknak |
az éjszakai nagy rohamra vár, |
|
s küzd, míg a végső bástya is le nem dől, |
és vér szárnyal fel az ütőerekből, |
lángvilágú éjben sötét madár. |
|
|
A kapu
A földdel egyenlő városfalaknak |
kapuja még áll, – körül holt romok. |
Sivatagi szél meddő ajka hagy csak |
egy napórán szenvedélyes nyomot. |
|
A múlás malma már üresen őröl, |
a romlás nem csaphat több dáridót, |
s mit sem tudhatnak az építkezőről |
a messziről jött expedíciók. |
|
Járhatatlan magánya süppedékeny |
homokjában elakad a kerék, |
s a számum porszemcsés leheletében |
emlékét szimatolják a tevék. |
|
Amit koncul kapott itt az enyészet, |
félig volt csak város, félig hazug |
kulisszaálom. De még századévek |
múltán is megbámulják a kaput. |
|
|
Amit az ember a földön tehet
Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon |
|
Szomjazni, hogy az első korty után |
magába szívja vizét a pohár. |
|
sikoltásoktól tarka folyosón, |
|
Hurkot vető fények közt elterülni, |
s várni, hogy a fegyver lesújtson, |
vagy haladékot adjon valami |
arcunkat félreértő könyörület. |
|
a más irányba forduló közönyt. |
|
Tengődve a megszokható veszély |
s az ötszáz évvel ezutáni város |
elmosódott képét megsejteni. |
|
Betömött füllel is figyelni |
elfojtott, ismeretlen hangokat, |
s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk. |
|
|
Tanulmányfej
Kassák Lajos emlékének
A boltozatos, napsütötte koponya |
magába gyűjtötte a fényt, |
mely most ott foszforeszkál |
a mozdulatlan szemgolyók felületén. |
|
az orrcimpáktól a szájszögletig, |
a mutatók érzékeny csápjai. |
|
Az arc befelé hallgatózik, |
hullámai áradnak és apadnak, |
s már-már kicsapnak a homlok mögül, |
hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott |
a kalap szoros töviskoronája. |
|
|
Nyári kert
Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött, |
elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat, |
szája vért fröcsköl szét a bokrokon, |
tüzének tűrhetetlen tébolyától |
vöröslenek tehetetlenül a kőfalak, |
és kemencévé fűlnek a szobák. |
|
Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen. |
A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul. |
Mintha a kora délután a pusztulásba tartana. |
Tetőcserepekben megbújt vigyor |
kísér mindent, ami még eleven. |
|
Puskaporos hordón ijedt szobor |
a robbanás előtti pillanatban. |
|
|
Zarándokút
Fölfelé megyek vánszorogva |
belső hegyomlásom görgetegén, |
méregzöld fenyvesek között, |
ezüstté őszült alkonyatban. |
A sűrűben félénk füst nem bolyong, |
nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák, |
madár nem rikolt figyelmeztetőn, |
Tekintetem elvész a szürke égben. |
|
amelyet még sötét bozót takar, |
megpillantom talán a jelenést, |
a csontszikár, páncélos alakot, |
hol legféltettebb titkaim olvashatók, |
aki ismeretlen nyelven kiált |
álomban hallott, régi átkokat, |
s szavára hamuvá kell omlanom. |
|
|
Levegőért kapkodva
Mintha tágas termeken keresztül |
levegőért kapkodva futnánk, |
hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk |
iszap-csendbe süllyedő zaját. |
|
Zsákutca
nyúltornyából néha előmerészkedsz, |
botorkálsz, hogy megtapogasd |
a zsákutca végében a falat. |
|
Önismeret
Agyrémek – foszforos szárnyú legyek |
koponyám gyufásdobozában. |
|
Munkamódszerül
Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót, |
távolléte bátoríthat beszédre, |
s oly aprólékos-pontosan, |
ahogyan a halál fiatal arcok |
évtizedek múlva megjelenő |
ráncainak tervrajzán dolgozik. |
|
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly |
egy pillanattal a sortűz előtt. |
|
|
Olyan világban éltem
hol bárgyú kések szeleteltek |
búzacipó-mosolyú arcokat – |
hol főzelékszagú homályban |
fortyogva pangtak el az eszmék – |
|
Elfelejtett szavak
Nyers szél csapkodja őket, |
|
|
Álmatlan éj
Te naponta táruló anyaméh! |
akol kéklőn ketyegő csillagok |
mérik hozzávetőleg az időt, |
s lassan mozgó fekete ingák |
szabályozzák vonagló éveinket. |
|
Verítékálarc takarta arcok |
úsznak benned mozdulatlanul, |
szótlanul, bár minden pórusukból |
lucskos fájdalom szivárog. |
Hömpölygeted jelképeidet: |
mák virágából font koszorút, |
lanthúros teknősbéka-páncélt, |
szelek hangján szóló csengettyűt. |
Messziről halványzöld part dereng. |
|
Kagylózúgásodban hallatod |
a be nem váltott ígéretet, |
gyertyalánggal festesz falra vért, |
haldokló száján kibuggyanót, |
csontvázunkat formálod ki őszi |
tar gallyakból, túl az ablakon. |
|
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz |
engem, ki ébren hányódom a baljós |
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző, |
kecsegtető káprázatokkal is, |
másképp nappal elhanyatlanék, |
ha túl is éllek, örökkévaló, |
téged naponta, s új erőre kapva |
ébredek, mikor hatalmadat |
megtöri az első halvány sugár. |
|
|
Az ősz
Szégyenkező leányként áll a nyári tájék |
a gyertyafényben úszó ég alatt; |
ledobja testéről a tarka rongyokat, |
s hideglelős ölelkezésre készül. |
|
sikoltását utánozza a szél, |
majd lenyomja az aggastyántanyák |
füstjét a fuldokló mezőkre. |
Az erdő sűrűjében láthatatlan |
csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót. |
|
Kockakövekből épült tömzsi bástyák |
és négyszögű, vasrácsos ablakok. |
Mint hogyha a toronyszobából |
egy főkötős hajdani aggszűz |
a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök, |
petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön, |
|
Kigyomlált fejtető a messzi fennsík. |
Mogorva arc a távoli sziklatömb. |
Szemöldöke a kúszva el nem érhető |
tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány. |
Vörös szakálltüskéin régi szégyen |
|
S elkezdenek a hallgatag növények |
fonnyadt indáikkal tapogatódzni, |
mint szánalomra méltó koldusok |
s bizonytalanba száll szomorú panaszuk: |
|
És mintha csak halálukat siratná, |
Lüktető, személytelen zokogás |
Erdők sóhajtozását hallani. |
Nyálkás növényi vértől latyakos |
Folyókák sodrában virágmaszat |
s üres bogárpáncél hajózik. |
|
mintha a láthatatlan csillagok |
hullatnák könnyüket a földre. |
|
Ilyenkor pókhálósodik meg |
Ilyenkor tapintjuk ki az erek |
félhomályában bolyongó halált, |
s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben |
Ilyenkor merülnek alá a szörnyek, |
s alusszák tél előtti álmukat |
szerelmeink barlangtavában. |
az álom és a tetszhalál határán, |
és lát sosem-volt képeket, |
szivárvány ívén hintázó halat, |
kemencetűzben alvó csecsemőt, |
faodúban országos dáridót, |
hol hímoroszlán szőke lányt ölel, |
s hóemberek gőzölgő puncsot isznak. |
|
És már semmit se lát, csupán az őszi |
Mint a fának, szél rázza lombját, |
gyökerei a sáros földbe nyúlnak. |
Hallja a nem szájból jövő panaszt, |
érzi a nem szemből hullt könnyeket. |
Az álom és a tetszhalál határán |
didereg, s már-már öröknek hiszi |
az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold |
sírban talált, penészes pénzdarab, |
s derengés láttán szürke hóesésről |
képzelődik, pedig virradni kezd. |
|
|
Önéletrajz helyett
Fogyó világosság köröskörül. |
Az olvasatlan könyvsorokból |
alkonyati szemrehányás szivárog. |
|
a tükörre rászáradt légyköpések. |
|
krikszkrakszait jóvátehesse? |
|
parókát tenni kőszobrok fejére, |
vagy holtak szájába bort tölteni, |
|
Ügyet se vet mások tálkáira, |
súlyaira, aki megmérte önmagát, |
hogy omló falú kastélyhoz hasonlít, |
de a zászlót bevonni elfeledték. |
|
|
Születésnapomra
Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy, |
de egyre tágul az önismeret, |
rákok, csigák között magamra hagy |
a tél elől hátráló tengerár. |
|
Az öregedő arc rongyfüggönye |
Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e, |
ha nincs, csak az árnyékok lakta part, |
csak a növényt nem tápláló föveny? |
|
Időfoszlányokat szór szét a szél, |
hol egyre fő a friss velő s a vér, |
míg kiherélnek szigorú ezüst |
arccal a nem nélküli angyalok. |
|
Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt, |
mint a gyáva szemfényvesztő, aki |
s amíg pohárban tablettákat old, |
tudja, hogy úgysem issza ki? |
|
|
De profundis
Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, |
vérem piros folyója nem zúg át a földeken. |
Képmásomat sziklába nem faragják |
A szerelem karácsonyfája, |
ahol a vágy színes gyertyái égtek, |
valami messzi gyermekkorba csúszott, |
s a könny, mit értem ejtenek, |
nem friss halottra, múmiára hull. |
|
Hová lettek a fiatal nők, |
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit |
tartósították illatos olajban, |
érzelmeimet tűdobozba zárták? |
akik örökké félhomályos egemen |
csillagpályájukat ragyogva rótták? |
|
a fényreklámok zöld levében áztatom, |
búvár gyanánt bukdácsolok |
a múlt mélytengerében, érzem, |
hogy árnyékom alattomban leválik |
két sarkamról, s ellenkező irányban |
nyihogva, fölkantározottan. |
|
Már egyre tűrhetetlenebbek |
a képernyőn úszó lepényhal-arcok |
a koponyán belüli omladékok. |
Egyre többször állok meg, és tünődöm |
egyre gyakrabban hallatom |
a megcsonkított cédrus jajszavát. |
|
|
Lángok árnyékában
|
Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak
a világegyetem tíz pontján.
Nhat Hanh
|
nem készül annak szemfedél, |
|
égboltján alvadt vérsugár. |
|
a széthullt csillagok helyén. |
|
parázsló mocska hömpölyög. |
|
Sújtják a dél néma villámai. |
|
könyörtelen vércseppjeik. |
|
|
Hérosztratosz
A félmagon fogant vénarcú csecsszopó, |
a majdnem elcsinált kilencedik fiú, |
szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya, |
a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz, |
a mazna kásapusztító, a nyálfolyós |
kétbalkezes, a mindigútban lökdodább, |
az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott, |
az asszonynak, leánynak ittnelássalak |
túléli híretek, ti délceg kérkedők, |
nevét el nem felejtik, míg csak ember él, |
s az alvilágban is külön hely illeti. |
|
Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok |
érlelnek, kéz letép és bendő eltemet |
egy perc alatt. Házat, mely álló éven át |
épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc. |
Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket, |
de dárda s nyílvessző legott végez vele. |
Anészidóra és Khlóé lassan teremt, |
de Árész kardja gyors, az ollós Moira is |
sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak |
aiónok óta álló csillagképek is |
egy égi szélviharba fúló végnapon. |
|
Fehérségtekre büszke márványoszlopok, |
leomlotok. A törmelék, mi megmarad, |
mészégetők kemencéjébe vándorol, |
s bódé vagy istálló falához jó lehet. |
A csóva lángja lobban, mit rátok dobok… |
Ítéljétek halálra a szentségtörőt, |
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon, |
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok! |
A máglya kóválygó füstjében feltörök, |
s kométafarkként rémít nemzedékeket |
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm! |
|
|
Hamlet elkallódott monológja
Éjbe merültek öblök és mezők. |
Magam ődöngök, álmatlan királyfi, |
ama holdfény-sütötte grádicson, |
hol egykor a szellem léptét követtem. |
Visszatérjek-e hát a palotába? |
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas |
hortyogását pántolt ajtók mögül? |
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt, |
s a ködös légbe írt ábrákra lessek, |
miket rónak láthatatlan kezek, |
s emberésznek fölfoghatatlanok? |
|
Várjak ama rémlátásokra tán, |
mik éji órán ütnek rajt halandón, |
midőn akadozik légvételünk, |
midőn szívünk szilaj verésbe fog, |
s lüktetése a vaskos rétegekben |
rárakódott nyugtalanságot tördeli? |
Idézzem arcát az ártatlanoknak, |
kiknek porait irigyen takarják |
a sziklakatlanok hamvvedrei, |
kiket megmenteni volt hivatásom, |
s tán labdajátszmát folytattam hiún, |
míg remélve kiáltozták nevem, |
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre? |
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket, |
kiknek ősz esői, tél karmai |
szétbomlasztották csontjaik körül |
a hús túl romlandó sövényét. |
|
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék, |
s körém a fuldoklók sereglenének, |
a csónakszélért kapkodó kezek, |
és nem tudnák, hogy én, a csónakos, |
immár közéjük számítom magam… |
akik mulatságul formáltatok |
fénylő csillagot fénytelen agyagból, |
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv |
munkál túl gyarló alkotásotokban! |
Én, az úgyis hamar veszendő, |
szégyenetek szemetekbe kiáltom! |
|
Tanúim az elhullott milliók, |
őspáfrányok nyomai a palában, |
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak |
földből kifordult csontdarabjai, |
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh, |
honnan, miként föld gyomrából a csont, |
kifordul a máris halálra szánt, |
Tanúim a természet oly csalékony |
csodái, ama szemkápráztató |
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán, |
tanúim az esti kertek lakói |
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő |
virágharag, mikor a nap kötésig |
Tanúim a folyók kikoptatott |
torkolatának fövenyén a kagylók |
s csigák üres héjai. És tanúim |
a legszentebb eszmék, miket kigondolt |
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak |
a légben, mint naggyá fújt hólyagok, |
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol. |
|
Nem, ily kezektől én a büntetést |
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár |
intő jelül csőr-tépte májdarab! |
Midőn a tengert kémlelem, tudom, |
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti |
csalétkeitek hajórakománya |
fut be a révbe, a portéka, mely közt |
mohó kézzel turkál a póri nép, |
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr. |
|
Én megvetem e szennyes kacatot, |
mellyel rosszra bírjátok rá az embert. |
Üzletelésetekben semmi részem. |
Szabadon fogok meghalni, s ha már |
ellenfél nem lehettem, el nem állok |
|
|
No nézd csak
No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt, |
amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög! |
Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok, |
szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök. |
Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál, |
a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor, |
a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély |
kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor, |
s nem tud megállni azóta, évmilliókon át. |
A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül, |
és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga! |
Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl. |
Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép. |
És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény, |
hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út, |
mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény. |
|
Egy moralista intelmei
kik tisztes summát örököltek, |
s a bölcs ingatlanügynökök, |
kik felvásárolják a földet |
szent hírű remeték körött. |
|
Jobb egy aranyból vert hatos |
ólomból öntött lázsiásnál, |
s aki lopott szőlőt tapos, |
kártyát cinkel s orrába vájkál, |
alig érzi, hogy ragacsos. |
|
A mérlegnyelv kedvezve ing, |
ha megpöccentjük észrevétlen, |
|
Zárt ajtó mögött böjtös étel |
|
hattyút nyúzni, herélni zebrát, |
s vaddisznótorban holmi zsebrák |
|
Gyümölcsünk más fáján terem, |
más földjén érik a vetésünk, |
ha előbb szűzlányt csöcsörészünk. |
De ne szólj szám, nem fáj fejem. |
|
|
Egy rossz költő halálára
sohase költött, noha kotlott. |
Hol járt, göröngyös volt az út, |
s helyette is verslába botlott. |
|
Mint falkából kimart vadállat, |
rítt a sorvégről lemaradt rag. |
Rímei párra nem találtak, |
s végül is pártában maradtak. |
|
Mennydörgés volt ajkán a sóhaj, |
s átkot nyöszörögve kiáltott, |
mit visszapöcköltek azonnal |
fejére ügybuzgó szeráfok. |
|
Nem boldogul a föld alatt se, |
mert kötött formájú a kripta. |
Lábvizek nimfája, fogadd be |
lelkét szürke hullámaidba! |
|
|
Megszívlelésül
de régi hullájukban felbotoltak. |
|
Tanács halaknak
Ne kapjátok be, jó halak, |
Kiderül néhány perc alatt: |
|
A kegyelet oltárán
Hová lettek a családi ereklyék, |
a be nem vett orvosságok a polcról, |
a titokban iddogált hajszeszek, |
alig használt óvszerek, sérvkötők? |
|
s az ezüsthangú éjjeliedények? |
Hol a családhoz hozzáidomult |
pamlagdíszítő oroszlánfejek? |
|
Hol van Henrik bácsi műfogsora, |
mit éjjel loptak el vizespohárból? |
Hová tűnt el nagymama álszakálla, |
amit viselt matrózinas korában? |
|
Hol a gordonka, melyet nagypapa |
elásott az erdőn, de rajtakapták, |
s mit a diófa tetején felejtett |
Máli néni, a szép burnótszelence? |
|
Hol a bugylibicskával kiszedett |
vesekövek, a spirituszban eltett |
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs, |
mit tortába sütöttek tévedésből? |
|
Hová lett a hascsikarás miatt |
el nem mondott névnapi felköszöntő? |
Hol van a Bösendorfer zongorán |
örökké megbicsakló Für Elise
|
|
s a férfiágon örökölt bibircsók, |
melytől nemegy kasszírnő megvadult? |
Hol a lényegesebb aranyköpések |
|
Kallódnak holmi szeméttelepen, |
vagy az Andromeda-ködben lebegnek, |
s iparilag föl nem használható |
szellemképüket az utódok őrzik. |
|
|
Széljegyzet
Akad, ki megunta a szépet, |
s nem játssza az álmodozót; |
|
Ha lába tilosba botorkál, |
a nyalnok, a tollnok, a polgár – |
s hajdú, ki harangot önt. |
|
Látom, amint nekem esnek – |
mondván: „Anathema sit!” –, |
|
Szégyen alázna, ha járnám |
hol annyi az unt tabu s bálvány, |
|
Szégyen alázna, ha tűrném |
|
|
A kannibál család
állkapcsával a nagymamának, |
családi körben, múlt vasárnap. |
anyácskának, s pirul a jó nagy |
sült a fogatlan nagyapónak, |
ki benn csibukozik, s kiált: |
„Ebédet, mert éhen halok, hej!” |
S mit kedvetlenül rágicsált, |
gurul a félig elszopott fej |
kik egy padon enyelgenek, |
s a holt szem pilláit kitépve |
kérdezik: Szeret? Nem szeret? |
|
Ártatlan kedvtelés
Munka után a hóhér hazamegy. |
Pohár bor mellett, kenyérgalacsinból |
emberkéket gyúr, cérnaszállal |
formán megtört fogpiszkálóra, gyufaszálra. |
Az asztal körül tömzsi kisfiúk |
bámulják ügyes apukájukat. |
|
Város- és önarckép 1955
a járdák szürke tigrisek. |
e város, hol feszengve élek, |
mint a rozmár, mely visszatorpan |
mint a tapír, mely büntetésből |
dodgemet kénytelen vezetni. |
Bár lennék boldog pörsenés |
gyógytornász egyengette háton, |
zártkörű klubot alapított, |
s tarkón hajszál, mit maradék |
Ehelyett, úszólecke közben |
a fuldoklót kell játszanom, |
hogy mélyvízből kihúzzanak |
és kést fogjanak rám a parton, |
miközben a porondra lépnek |
s harakiristákat gyanítva |
jámbor önborotválkozókban, |
mit sem sejtő lábakra ejtik |
a súlyzót. S ha nem az enyémre, |
gyanúba fog néhány divatfi, |
az ormányforma-változásról. |
Sajnáljam-e hát, nem tudom, |
a vidám-parki rendezőség, |
s örvendjek-e, ha a jelenkor |
szerzett érdemeimre eszmél, |
s még árleszállítás előtt |
selejtbe tett mentőövet tűz |
|
Walpurgis éj
A teremben folyt annak rendje-módja |
szerint a bál. Loknit, vuklit, tupét |
vagy parókát viselt minden boszorka, |
s hímes tojásként hordta a fejét. |
El voltak látva kezdetben ruhával. |
Majomdzsessz játszott, refrént énekelt |
egy szolgálatkész orrszarvú. Az álhaj |
a csillárgyertyákkal versenyre kelt. |
De megjött a mindentudó kucséber, |
mire belátták, hogy úgyis hiába, |
s mivelhogy szombat éj volt ez az éjjel, |
pőrén szaladtak ki az éjszakába. |
S míg a pálmák phalloszokká dagadtak, |
s cirokseprőin szétrebbent a lányhad, |
s míg szilaj főpincérek elragadtak |
pisztonkacajtól spicces bálanyákat, |
tüzet fogott a csillártól a lokni-, |
tupé-, paróka- s vukligarmada, |
s az ablakon mint forgószél csapott ki |
a terem elárvult hónaljszaga. |
|
Shakespeare: XIX. Henrik
(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)
DOWNTAR
|
|
Felség, a franc föld künyső parlatán |
|
|
elült a hadvasak zadorlata. |
|
|
Bék ül kevély-csornáló Mars helyén; |
|
|
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát, |
|
|
pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép |
|
|
tallót subál, polyhót vet parlagon, |
|
|
s ha pönty aszalva, surboly ha beért, |
|
|
újpénz fejében vesterát lakik, |
|
|
zengő pakád szavára jár hokornyást, |
|
|
s dibározik Bonárdus innepén. |
|
|
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót, |
|
|
s hétért kitesz, még morcolánkodik, |
|
|
Richárdot fölcihellve ellened, |
|
|
ennhorjodat, míg téged elsümérel, |
|
|
pihál, de csak kurtán s fonátosan. |
|
|
Mert hosszú nótát a cölöpmadár – |
|
|
hajósok tartják – ritka nap pityog. |
HENRIK
|
|
Csitándiságomat csotválja még |
|
|
e purhonya, ez a pöhös nyagóc! |
|
|
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak! |
DOWNTAR
|
|
Cáp cselkesiddel sunnyog és butog |
ANYAKIRÁLYNÉ
|
|
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha! |
|
|
Szotykon vatyorgó, páhás veckelem! |
|
|
Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin |
|
|
ennhorja ellen ily pórén pocáz! |
|
|
Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke, |
|
|
folyánk cihó duzzon rút harpocsán! |
|
|
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma, |
|
|
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád! |
|
|
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők, |
|
|
miknek nedén a ded földemhedett! |
|
|
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb, |
|
|
még torzs pöhöndiek között se, mint |
|
|
e csép, ki szétmandangolá a hont! |
(elhónyál)
|
Meglepetések
ki évek óta vár a parkban, |
s mikor már lába gyökeret eresztett, |
és szél kuszálja lombhaját, |
meglátja hölgye ablakában |
a gyors, felvillanó fényt, |
az elmulasztottnak hitt jeladást. |
|
ha feldobott labdájából parányi |
pontocska lesz, majd elnyeli az ég. |
|
aki azt hiszi, fennsíkon poroszkál, |
s egyszerre látja, hogy az árkok |
ha egy rézsútos ösvény kaptatóján |
az átugorhatatlan orrsövény. |
|
Meglepődünk mindannyiszor, |
ha arcot vált a megszokott jelenség, |
vagy ha az emlékek madárrajában |
megpillantunk egy szárnyas, különös lényt, |
valami ismeretlen szellemet, |
vagy ha unalmas zátonyunkról |
távoli part felé sodor a hullám, |
ahol üvegként átlátszók a sziklák, |
a földnyelvek mint pántlikák lobognak, |
s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet |
|
|
Dél
felbolydult darázsfelhő talál rám. |
Forró szélben mozdulatlan állok |
|
Vénülő, töppedten aszalódó |
Cserben hagyja torkomat a hang. |
Cserben hagyja arcomat a vér. |
|
Állok száraz porviharban. |
Állok parázsló szőrbozótban. |
hőhullámok ostromgyűrűjében. |
|
Majd ha a szivacsos éjszaka |
likacsaiból hűvös fény szivárog, |
ujjal megérint, ki lát először, |
s összeomlok marék hamuvá. |
|
|
Hétköznapok
lemondó legyintései a mélynek. |
|
Szomorú sziklákon az ének |
partra vetett limlommá züllik a szó. |
|
A sötétség gyepűin nem hatol át |
a fény káprázatos ellenérve. |
Az áldozatok szentelt mezején |
patkány futkos, sündisznó sündörög. |
|
a hátukhoz tapadt batyut, |
sem a bőrükkel összenőtt darócot. |
|
|
A szemtanú
Őszi csillagok lombhullása. |
Maga köré falat álmodik a mező. |
Háztetőkről tengeri tajték |
csorog a meztelen bokrok közé. |
Ablakok tébolyát tükrözi künn a táj. |
|
Fogytán a haszontalan türelem, |
mit a százfogú óra morzsol. |
Elbotorkálni még a szemhatárig, |
hová csalóka, márványos derengés |
hálója hívogat, s ott halni rovarok |
|
forgott egy képzelt középpont körül, |
és csak a fegyverek hiánya védte, |
aki arcán üszkös mosollyal |
látott száguldani tüzes tekéket, |
s keze hamuba fúló fény után nyúlt, |
amely térképet hatálytalanít, |
mit is keresne még a sivatagban, |
homokszínű körmenete vonul át? |
|
Jobb helyben állni mereven, |
amíg görcsüket el tudják tagadni |
a zsigerek, s kétrét görnyedni nem kell |
Mereven, mintha vallatásra várna, |
mely – sajnos – úgyis elmarad. |
|
|
Magányosság
Füstgomolyokkal, felhőcafatokkal övezve |
száguldok, ahol nincsen előre, se hátra. |
Farkasszemet néz velem az önfényében sütkérező, |
elégedett, aranyszínű arc. |
|
Nincs se takarni-, se félnivalóm. |
Nyugodt szívvel, ha tehetném, |
szembeköpném zsarnokomat. |
|
ringatja örvénylő fejemet, |
altatgat, hamuval betakar. |
|
|
Szeles napon
Selyemtekercsek az őszi felhők…
Jü Hszin
|
Képzeld, hogy béna lábbal tolószékben ülsz, |
s úgy nézel föl az októberi égre, |
ahol csak imbolygó szigetekkel találkozol |
egy végtelen tekintet tengerében. |
|
Várj, míg a szél nemcsak a fák |
dohánysárga szakállát tépdesi, |
de téged is megfoszt vonásaidtól, |
hogy arcod meddő karsztvidék legyen, |
ahol a szakadékok, vízmosások |
egy cseppfolyós lávában gázoló |
őrült megfagyott lábnyomai. |
|
És selyemtekercsekről szó ne essék! |
|
|
Az idő szintjei
Egymást kergető és utol nem érő |
Vonaglások a glóbus arcán. |
|
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat |
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk. |
|
Az amfiteátrum lépcsősora, |
hová önnömagunkat ünnepelni |
|
Lejtők, hol a hazugság, öncsalás |
szeméthegyei halmozódnak. |
|
egy lift nélküli felhőkarcolóban. |
|
kőtáblák, ahol elmosódva is |
a legrosszabbat sejtetik az ábrák: |
|
a gyilkos tűzben sistergő szemek, |
egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva |
valami végzetrejtő gomb felé; |
|
sokáig tűrő hátasállatunk, |
mely lerázná nyomunkat is magáról; |
|
amint lemondóan továbbvonulnak, |
s más csillagot keresnek. |
|
|
Kalandozás egy égitesten
Szürkéskéken alvó hegyek, |
élettelen síkságok lábaiknál. |
Legszomorúbb a városokba térve |
látni a sárgán szanaszét szórt |
csontok seregét a sikátorokban, |
téglafalak vörhenyes csonkjait |
az esti fény utolsó lobbanásakor, |
és a kőlépcsőket a kikötőben, |
melyekről a rászáradt vért lemosta |
|
Hamueső hullt a könnyelműek |
tetemei fölé, kik félrevezető |
ösztöneiknek engedtek. |
A mélyben |
pestisnél iszonyúbb járvány dühöngött, |
de a csillagok ugyanúgy ragyogtak. |
S ezt teszik akkor is, ha elborítja |
a szobrokat s pártás toronytetőket. |
|
Kudarc volt ez, de sötétjébe némi |
hősiesség visszfénye is vegyül, |
mert magasba törtek az elbukottak. |
Szánalmasan végezték, de a szégyen |
el nem törölheti soha a gyászt. |
Itt az alázat most is leborul, |
s csókolgatja a talaj sebeit, |
az emlékezés horgával szivében. |
|
|
Csak mint a fák…
Egyedül állni a nyári délutánban |
egy ismeretlen város főterén, |
bámulni a gótikus tornyokat, |
testes kupolán a rézrozsda zöldjét, |
jótékony, langyos sortüzét, |
és hálásan, halkan sóhajtani, |
|
A régi ház
Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik, |
tüze tompán fénylik a ködön át, |
és a kőszobrot ellepő bozótnak |
ormótlan, zöld szoborformája van. |
Fölösleges belépni a szobákba, |
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős |
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél, |
s a tapétáról megszöktek a színek. |
a jövevényt, ki halasztást kapott, |
a földön vesztegelni egyelőre. |
a homlokát szorongató vasabroncs. |
|
a korlát nélküli fahídon át, |
vagy nézni lenn a vasszínű vizet, |
amelyben arca eltorzult ellipszis, |
és szája megvonagló téglalap. |
|
|
A fény fonákja
A fáradt szél kékes foszlányai, |
merev mozdulatok egyformasága. |
Egy molyrágta arc megmerül |
a szürkület mosdóvizében. |
|
egy ág hullása az emlékezetben. |
|
Terasz, hol sárga fű tenyészik |
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak, |
s megszelték a nyöszörgő kenyeret. |
|
Inas, szikár árnyékok járnak erre, |
s félresiklanak a kinyújtott kéz elől. |
|
kinek hajában hullócsillagok, |
s tekintetében egy sereg hal el, |
az elszivárgó fény fonákja lenne. |
|
|
A háttérben
Messze hintázó lámpák fényköre, |
lassan megérő, halvány sejtelem, |
éjszakai, tompa lábdobogás, |
árulkodó nyomok a parthomokban… |
Valaki les, figyel a házból, |
arcát az ablakhoz szorítja, |
rovátkolják az eső szálai. |
|
Itt mindig nyirkosak a fák, |
itt mindig egy irányból fúj a szél, |
itt csak a némaság kiált, |
itt semmi sincsen az arcokra írva, |
itt nem lüktet az idő szívverése. |
Itt, ami él, csak a háttérben él, |
s nem önmaga, sápadt jelképe csak |
valaminek, ami magára hagyva |
vergődik, de nem képes megjelenni, |
s folytatni, aminek nincs folytatása. |
|
|
Meddő órán
Mit ér vajúdni, tépelődni? |
Kisiklanak kezemből a szavak, |
láncos golyót hurcol a gondolat, |
szürkés iszap az órák üledéke. |
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek, |
vonulnak a koronás évszakok, |
ahol tánclépésben fut át a szél, |
ahol szárnycsapás minden mozdulat, |
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak, |
és mögöttük halomban állt a kincs… |
|
Bizonytalanság
A sűrű sötétből előrobog, |
sisakos feje áttör a falon, |
szemgödréből szél süvölt. |
|
Melyik pillanat szülte meg |
az éjszaka alvadt tócsáiból? |
Mikor rohan tovább, s mikor talál ránk, |
honnan tudnánk, te meg én, |
gyanútlan, védtelen alvók? |
|
|
Nyársirató
Miért bukunk föl az éjben |
az óraketyegés egyenletes hullámaiból, |
marokra szorítva az álmot, |
mint aki játszadozik viperákkal, |
kifeszíti s pengeti őket? |
|
az elmaradt tűzvész ígéretét? |
Már fölszakadoztak a nyár sebei, |
harciszekér tördelte robogva a fák koronáját, |
és elgereblyézték a kerti porondon a vér nyomát. |
Viaszfehér az arcunk a zöldes fénylucsokban. |
Hisz elvérzett a nyár… A kakukkszót hallod-e még? |
|
Hallod-e még vágtatni a távoli lángparipákat? |
|
|
Láng és sötétség
Egyszer csak fellobogtál, |
éjjel-nappal kéklő lánggal égtél, |
hiába próbált elfújni a szél, |
hiába formált az út porából |
Visszatartott szigorú iránytűd, |
|
Mi volnék mostmár nélküled? |
Lyukas vederből elpergő hamu, |
papírfoszlány, korláton fennakadva, |
egy homályban eltűnő állat árnya. |
|
Egyszer majd keresni fogjuk egymást. |
Végigmégy, mint vak, a szobán. |
Tapogatsz karszéket, padlót, falat. |
Érinted létem kihűlt körvonalait, |
s nem hallod, hogy hangtalan tátogással |
Azután feladod. Ülsz egyedül. |
És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull |
|
Kedvedért megjátszom, mintha hinném |
hogy van fogódzó a bizonytalanban. |
|
|
Nélküled
Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod, |
ülök, homlokom kezembe temetve, |
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem. |
szétszórták a gyűrött újságpapírt. |
Az ablak alatt lámpák sorfala, |
meghajtja nyakát a sötétség, |
|
Nem számít, hogy éreztek hasonlót |
előttem mások, és érezni fognak. |
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem… |
Nem vigasztal, hogy évek óta |
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek. |
|
Siess! Mire visszajössz, nem találsz, |
egy üres képmás pótol ezután, |
ő ül székemen, ő iszik poharamból. |
Mint kés hasít tekintete. |
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül. |
|
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban, |
gondolattalan ülök egy fatönkön, |
arcomon át hangyák vonulnak, |
nap, hold értetlenül bámul szemembe. |
Nélküled hagyom múlni az időt |
|
|
Újraszületés
Majd fölemel, majd magasba emel |
aranyszín tenyerén a feledés, |
hol a gyülekező évszakok táborában, |
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén, |
a pirkadat parázsló ketrecében, |
a madárfüttyös ég halálkék harmatában |
görbülten fekszünk, mint az embriók. |
|
Az elsodortak
Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, |
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel, |
az egri főutcát a század harmincas éveiben, |
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig |
terjedő kurta útszakaszon, |
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat, |
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit, |
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők |
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan, |
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját, |
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását, |
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról, |
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag, |
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat, |
mert máskülönben a fiúkat simogatná, |
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban |
végzi esti sétáját a telekkönyvezető, |
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol, |
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok, |
és hat vagy hét templomtoronyból |
hangzik föl egyszerre az estharangszó, |
s már hullámozni kezd a kép, |
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik, |
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor, |
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket, |
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok, |
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem, |
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé, |
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim |
sokáig ott csillognak még az alkonyatban |
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán. |
|
Az emlékező
És látja őket, látja arcukat, |
amint egy pocsolyából fölmerülnek, |
eszelősen csapódnak rá az ablakokra, |
s esőpászták maszatjává fakulnak. |
|
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni, |
kóvályognak fel s alá a szelekben, |
s ő tudja: nem lehet nem hallani |
a morajló hangokat a falakban, |
|
s dübörgéssé növekvő ütemük |
fájó halántékán úgy hatol át, |
mint mikor a zongora fedelét |
durván lecsapják, és a futamok |
ideges csillagszóróját kioltják. |
|
|
A menekülő
Míg talpa a zsombékot tapogatja |
az éjféli árnyékok mocsarában, |
a félelem recéje lepi arcát. |
|
Mázsás ólomtömb lett a levegő. |
Egy fal tövében összerogy. |
|
Minden hiába! Már titokban |
|
Irgalmas kéz nyújt színezüst |
pengét feléje egy felhő mögül. |
Megkönnyebbülten dől belé. |
|
|
Minden napra
Hiába lázongsz, nincs meghallgatás. |
Hiába küszködsz, a legyőzhetetlen |
titok csonthéja nem fog szétrepedni. |
Nincs fény. Lerakta díszeit a nap. |
|
Tűrj vád nélkül. Késéles szél hasít |
arcodba minden reggel új rovást. |
Egy szálat minden este elmetélsz. |
Minden éjjel utolsó éjszakád. |
|
|
Sorsvonal
Talán csak egy marék agyag |
vagy csillagok felé kitáruló növény, |
talán egy csontgödréből kiszökő, |
független szemgolyó leszek. Nem tudhatom. |
|
Talán majd egy fasor fedélzetén |
hajózom el, ha a száraz, meleg szél |
az akácok fehér vitorláit dagasztja, |
talán az irgalom magasságába lendül |
a sorsomat himbáló mérlegserpenyő. |
|
Talán kiválik a homályból a határkő, |
hol tündöklő kard vágja ketté |
az ösztönök sötét gubancát. |
|
|
A látogató
Te közelítesz-e hozzám, vagy én |
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja? |
Lépéseket jelez halk ropogással |
a kavicsos út. Szél motoszkál |
a lepattogzott zöldű zsalugáteren. |
|
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak, |
az elmosatlan poharak, edények |
mint valami alkalmi vérpad |
|
Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod, |
mutasd palaszürke csillagaid |
tompa fényét a hamusivatagban, |
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál |
pallosoddal, akár az őszi kertet, |
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek |
|
|
Visszatérés
Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre, |
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon, |
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat, |
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival. |
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött, |
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt. |
|
Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb, |
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből, |
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába. |
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet: |
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok. |
|
|
Egyszerű fejfa
Anyám emlékének
Arc, mit tükrözött a tiszta tenger, |
szétroncsolt a hullám, nem felelsz. |
|
Dallam, emberi ajkak lakója, |
házadat elhagytad, nem felelsz. |
|
Mondat, mit a föld porába róttak, |
elmosott a zápor, nem felelsz. |
|
Kör, mit madár írt a levegőbe, |
az a madár elszállt, nem felelsz. |
|
Láthatatlan lettél, néma lettél, |
mint aki sosem volt, nem felelsz. |
|
|
Találkozás
Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben. |
Arcod sárgán világító holdudvarában |
elhalnak a fényérzékeny növények. |
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk. |
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár, |
és jeladás reccsen a bútorokban. |
|
Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak, |
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész, |
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham, |
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal. |
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred, |
s találomra botorkál valamerre, |
székekbe ütközik, és tapogatózó keze |
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja, |
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak… |
|
|
Egy hiányérzet margójára
a felejtés vegykonyháján, ahol |
kenetteljes mozdulatokkal? |
|
mikor beleegyezésünket adjuk |
Részvétlenekké, vagy tán cinkosokká? |
|
Hiába néztük megrendülve végig |
az értelmetlen szenvedést |
– végül csak annyi volt a test, |
mint földre hullt, sötét ruhacsomó –, |
ha egy homályos ablak áll utunkba, |
ahol még az árnyék sem látszik át… |
|
|
Magányos utas
Leszállsz a földre, nehézkes madár, |
szárnyaidról lerázod a havat, |
csőröddel kopogtatsz az ablakon, |
de nincs kéz, hogy kinyissa. |
a nappal földre hullatott |
Körülnézel, a környék ugyanaz még, |
amott bóbiskol a formátlan kőszobor. |
Fejed vállára hajtanod mit érne? |
Nincs semmi más, csak ami volt, |
és amiért nem érdemes maradni. |
Zajt hallasz, tebenned zuhan le |
valami súlyos tárgy, az egyedüllét |
purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény, |
csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét, |
mint aki nem felelhet a történtekért. |
|
Újra felszállsz. Mögötted sárga fényben |
félbemaradt építkezés állványzata. |
|
|
Megbánás
arcod megmártanád sekélyes pocsolyákban, |
gyászlobogóba takaródznál, |
|
Holtágak csöndje vesz körül, |
döglött halak hasán látod viszont |
korommal festi az egekre: |
|
|
A bocsánat
A házak ingón féloldalra dőlnek, |
rézsútos sávok, át az arcokon. |
Jön egy madár, csőrében levelet hoz. |
Talán a várva várt feloldozás! |
|
Elmúlt a tél. Ideje, hogy fölengedj. |
Vágj neki a mezőknek szabadon. |
Sebaj, ha lábad kásás hóba süpped. |
Csüggedésed senkit sem boldogít. |
|
S mégis tölcsérszerű kínzószerszám az önvád, |
minden új nap új mákonyt tölt belé. |
Izzadó tenyérrel elkapod, |
és szürcsölöd, és szürcsölöd mohón, |
|
míg belekábulsz, támolyogni kezdesz, |
s úgy érzed, meg kell hogy fogóddz, |
hisz egy lélegzet is továbbsodorhat, |
s a párás messzeség magába szív. |
|
|
Szégyen
Terepszínű sátrak a félhomályban. |
Emitt egy villanyfényes udvar. |
Még látni őket, akik négyszögében |
állnak az alacsony épületeknek. |
|
Egy ajtó fölött bádogtábla: FÜRDŐ. |
S porlepte, izzadó embertömeg |
tolong a víztelen csapoknál. |
|
Mért kellene folytatni, részletezni? |
Egy pontba is sűríthető a látvány: |
egy vércsepp, mit az erőszak kisajtolt, |
|
|
Hűség
Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik, |
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét, |
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak kozmikus viharban, |
sosem találnak vissza közénk. |
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket, |
vérem hiába lövell ki az érfalon, |
föl nem melegítheti őket, |
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét. |
Nem érhetem őket utol, akikhez nem vezet út, |
akiknek a reggel is éjszaka, a dél is éjfél, |
akik tehetetlenül fekvő csemegék valami zsarnok asztalán. |
Mégsem nyugszom bele. Viaskodom erőtlenül. |
Holtomig fog lüktetni értük |
harcban kapott, állatszív formájú sebem! |
|
Évfordulóra
In memoriam T. P.
Huszonöt éve, hogy nem élsz. |
Felbukó fejeden a szőke haj |
a föld ragacsos hullámaival. |
|
Nem tudom, hol van az a ház, |
ahová most is visszajársz még, |
amint belépsz, törékeny árnyék. |
|
Mint aki vízben gázol, úgy |
botorkálsz a vetetlen ágyig. |
Állsz, mint fehérlő gyertyaszál, |
sápadt tested az ingen átvilágít. |
|
A mozdulatlan liftbe szállsz, |
fölcammog a legfelső emeletre. |
|
Nyöszörögsz, a falat tapogatod, |
járod a kihűlt romszobákat. |
az elguruló csillagok után kap. |
|
És minden így gurul tovább, |
amiben már-már megkapaszkodol. |
partra dob, aztán elsodor. |
|
|
A látszólag burkolt fenyegetések, |
a sivatagi szél, mely el nem ül, |
a jövő járhatatlan tartománya, |
amint kiterjedéstelen terül, |
a hullámpostán hányódó palackban |
érkező, szem nem látta üzenet, |
az alkonyati ég alján a messzi, |
tőmondatszerű torkolattüzek, |
a színleg hebehurgya támadások, |
a kardcsapás, mely mellettünk suhan, |
a sanda mordály, mely csütörtököt mond, |
a célját tévesztő lovasroham, |
az ólálkodó ezerféle rémkép, |
mely jön, hogy lelkünkön erőt vegyen, |
ablakon beleső kocsonyaarcok, |
formátlan lábnyomok a szőnyegen, |
az éjszaka, a sötétség erői, |
mik játszanak velünk tetszés szerint, |
érzékeink utolsó lobbanása, |
kihunyó belső naprendszereink, |
a kés, a méreg, a kötél a torkon, |
a szívbe fúródó acélszigony… |
Min estél túl? Mi zajlik még előttem? |
Nem tudom! Jaj, nem tudom! Nem tudom! |
|
Feketeruhás koporsóvivőid |
nem kívántak neked rosszat, se jót, |
mikor föléd borították az éjjelt, |
ezt a belül üres ólomgolyót. |
|
Magányos voltál, kiszolgáltatott is, |
mohó ellenségek közt védtelen. |
Fehér férgek nyüzsögtek rajtad ott is, |
hová nem nyúlhatott az én kezem. |
|
Jobb nem tudni, nem is gondolni arra, |
az a tivornya meddig tarthatott, |
amit messze kerül el minden élő, |
de mozdulatlan tűr el a halott. |
|
S hogy végre megpihentek fölfalóid, |
mert látták, hogy nincs egy falat se már, |
de nem lehetett hová menekülni, |
s győzött a férgeken az éhhalál, |
|
hosszú csend jött, majd a széthullni vágyó |
csontok utolsó roppanásai… |
Porod faggatnám: mondd, csak ennyi történt? |
De titkait a föld nem adja ki. |
|
|
|
Letépett álarcok
Szélben lengő mécsláng alatt |
halovány fénykörben kuporgó, |
idomtalan fejű, reszketeg árnyék. |
szétloccsanthatja koponyáját |
lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt, |
S a mindenséget ostromolni készen, |
|
„Köröskörül romlás és rombolás! |
Lávakövekké fagynak a csillagok, |
melyeket egy képzeletbeli égbolt |
tereit bevilágítani öntök. |
Képek vesznek körül, káprázatok, |
miket a puszta légből bűvöltem elő, |
mítoszaimat vakmerően fölidézve, |
noha nem tudom, egyenesen állok-e, |
vagy fejjel lefelé függök az űrben. |
Öklöt rázok a menny felé, |
ha tarjagos felhőkből lecsapó |
villám fonódik tornyaimra, |
vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget. |
Mert bátran káromol hatalmakat |
a lény, ki ellenséges környezetben is |
ki nem hóember és nem szalmabáb, |
de eszméletre ébredt sárkolonc, |
az anyag élő kétségbevonása, |
vályogviskó a mocsár szigetén, |
egy mélyre süllyedt isten menedéke. |
|
Ez a trónfosztott szellem gyújt világot |
hamar rozsdásodó drótszálain |
Ő nem tűri, hogy a legyőzetés |
Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim |
tövisbozótjából magasba nézni, |
hogy lássam a kárpitok lebbenését, |
melyek mögül álarcok kandikálnak. |
Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben |
ő kényszerített szőni terveket ellenük. |
Az ő tüzes ösztökéje tanított |
repülni, hogy egyszer zsarnokaim |
csillagálmú, nyugodt völgyeinek |
kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg, |
hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait |
És ő bátorított, a messzeségben |
sápadozó fénypontokra mutatva: |
Nézd! Ott az én lámpáim égnek! |
|
A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba, |
testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat, |
s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora, |
vonzza milliárdnyi képmásomat, |
hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt |
elvágják, és súlyuktól szabadultan |
induljanak ama fények felé, |
hogy a leplek, álcák, miket ma még |
néven nevezni nem tudunk, |
de művük szenvedés, nyomor, halál, |
egyszer ronggyá foszoljanak. |
Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, |
féregcsupasz teremtmény, ki csigánál |
védtelenebb, egyedül mit sem ér, |
annál veszélyesebb sokadmagával, |
s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. |
Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, |
|
|
Ígéret
A reggel mint ünnepnap reggele, |
az utakon sűrű menet vonul, |
zászlókat visznek és jelvényeket, |
az arcokon várakozó komolyság. |
S ünnepies fölöttük a nap is, |
a langymeleg, szélcsöndes levegőben |
a felhők mint szikrázó pendelyek, |
és zene szól a messzi csarnokokban. |
|
Nem mi vagyunk, egy más kor népe már ez, |
szemükben irigység, se gyűlölet nem ég, |
évfordulóikhoz vér nem tapad, |
a madarak vállukra telepednek. |
Nálunk sokkalta szebbek, okosabbak, |
fakó lángunk ragyogássá növekszik |
bennük, avítt, elkopott szavainkat |
színessé bűvölik és dallamossá. |
|
Lassan hömpölyög az emberfolyam, |
mint hullám csap magasba énekük. |
Látva derűs, de elszánt arcukat, |
vicsorogva torpan meg a halál, |
s mi egy ilyen nap kedvéért hiszünk |
az öröklétben egy kevés időre, |
és markoljuk, mit elveszíthetünk, |
és ismételjük a felejthetőt. |
|
Már nincsen a légkörben semmi baljós. |
Boldogságunkban térdre roskadunk, |
s úgy érezzük a fényt felénk hatolni, |
mint egy aranyszárnyú ígéretet. |
|
|
Egy mutatványos feljegyzéseiből
Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük, |
a fűrészporban bukfencet vetünk, |
hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk, |
és piruettezünk, komédiázunk, |
az ingatag egyensúlyt, aminek |
fanyar megalkuvás az ára. |
|
Lefolyik, mint színpadon a cselekmény, |
lefolyik, mint a türelmi idő, |
lefolyik, mint az esti tárgyalás, |
lefolyik, mint a hajnali kivégzés, |
lefolyik, mint esővíz a falon, |
lefolyik, mint vak tükrön a köpés. |
|
|
Az ügyelő intelme
Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl, |
míg színpadias megvilágításban |
csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén, |
a zsinórpadlásról lógnak föléd? |
|
Jelenlétednek mi az ürügye |
mind megfordíthatatlanok, |
s megválik inkább gyíkfarkától az idő, |
mintsem hogy visszarántsd? |
|
Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól, |
az izzó szájkosártól akkor is, |
ha cipődben már más láb lépegetne, |
és levágott hajad a más fején |
|
Lásd be, hogy e festett világban, |
hol álom-ételt és italt fogyasztunk, |
de roncsolni tud akkor is a kő, |
ha vízen tükröződő arcba dobják. |
|
|
Pályám emlékezete
Nem sejtettem, hogy minden utamat |
előre megrajzolták és kimérték, |
s megszabta egy idegen akarat |
arcvonásaim minden rezzenését, |
hogy ostorpattintásra kell ugornom, |
ha látom a lángoló karikákat, |
s hogy körbenforgok egyre a porondon, |
én, idomíthatatlan állat. |
|
Mélytenger
Vállam ágak súrolják a sötétben. |
A fák tövébe hullok, mint a lomb. |
Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak. |
Eltűnök. Egy falon kirajzolódom, |
|
és más leszek. Fölkelek és lenyugszom |
fényreklámok éjében s hajnalában. |
Hídkorlátok peremén siklom át, |
egyenletes zúgássá hengeredve. |
|
A holdnál gyorsabban fogyatkozom, |
felhőbe fullad sárga cikkelyem, |
s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma |
pamutbálák között érthetetlen sikoltás. |
|
|
Személytelenül
Féltérdedet fölhúzva ülsz |
az üres délutánban, ottfeledve |
egy árokparton, félig-meddig |
fűhajjal már, s száraz kórószakállal. |
|
De mielőtt magába olvaszt |
s megemészt a falánk növényvilág, |
hártyásodó szemréseden keresztül |
meglátod a mozgalmas színpadot, |
ahol a névtelen szereplők |
minden fölbukkant s le nem írt sort, |
minden fontos, mégis elhallgatott szót, |
minden tagjaidban rekedt mozdulatot |
megismételnek személytelenül. |
|
|
Sötétedés
Mielőtt elsüllyedne a talajban, |
a fényt újra fölemelkedni látod, |
érzéketlen kolosszusokat vádoló |
hajszálvékony tiltakozásul. |
|
Míg szaporázzák táncukat a percek, |
átjár a veszély madárvijjogása. |
Egy farakás őrtornyából figyelsz |
az agyafúrt hurkot vető utakra. |
|
Kit rémalaknak hittél messziről, |
a te másod jön talpig feketében, |
álmatagon halad melletted el, |
|
|
Farsang utóján
Rég kialudt vonzalmak lobbanása, |
mit az emlékezet elnyomni nem tud, |
tiltott táplálékok ízlelgetése, |
úttévesztések váratlan kalandja, |
félrevezető kiáltások a ködben, |
ki nem bogozható szagok csalétke |
és ablakrésen át elpárolgó zenék, |
ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért, |
s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak, |
mint hóra kitett csecsemők… |
|
Nem nyughatom, míg újra s újra |
kibontom őket bugyraikból. |
Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem, |
kiket marasztalnék, nem alkudoznak. |
Ferde képű vakremény jár előttük, |
nyomukban évtizednyi másnaposság, |
lankasztó eseménytelenség |
és az örökös józanság kolonca. |
póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng. |
|
|
Lemondás
Ha egyszer nem a megszokott eget |
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart, |
ahol hajnalban összesöprik |
a fényevesztett csillagtörmeléket, |
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni, |
ha egyszer érezzük, hogy a szavak |
a magunk választotta alvilágba |
|
Fojtogató emlék
A megvetemedett ajtót kinyitják |
az ismeretlentől megborzongó kezek. |
A homokóra alján mozdulatlan |
parányi sivatag: a halott évek üledéke. |
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét |
egy tenger, mely fölfalta partjait. |
|
Azután egy fonográf hengere kezd forogni |
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett |
hang szól, de alig van szavához már közünk. |
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, |
nem lábunk nyűtte el a küszöböt, |
nem mi vagyunk a fénykép a falon. |
Vagy ha igen, el kell felejteni! |
|
Ha menekülünk is, tovább viseljük |
az eltörölhetetlen nyomokat. |
Ami történt, durván birtokba vesz |
bármelyik órában, tetszés szerint, |
s testestül-lelkestül övé vagyunk. |
Sejtetőn simogatva érint, |
a kegyencnő szőrig csupasz hasát. |
|
|
X. Y. elkárhozása
A várakozás tikkadt percei… |
Előbb-utóbb megjelenik az arc, |
mit oly keserves eltorzulva látni. |
Lassanként minden összedől, |
szakad a vászon, kétségbeesett |
kezek tépik a délután egét, |
s a nyitott szemek lámpáit kioltják. |
valami szárnyak fémes csattogása… |
Felkapnak a földről, elejtenek, |
hogy új szemével láthasson a vak, |
ne tapicskoljon önsajnálata |
Látom, ott lóg, már élettelenül, |
a régen félárbocra vont remény. |
Vigyázva, mint tükör felületén, |
lépések nélkül siklok, távozom, |
eltűnök egy korhadt palánk mögött, |
és beissza árnyékomat a föld. |
|
A labirintus
ahol a palota kapuján belépni már bukás |
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik |
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
ahol a palota kapuján belépni már bukás |
|
Szvidrigajlov utolsó éjszakája
Aludnék, s nem jön álom a szememre. |
Miért hánykódom itt, hepehupás |
ágyán egy kéteshírű fogadónak? |
Mi ült lelkemre, mint a por, |
mely könyvek lapjai közé szivárog, |
a fák zúgása künn, a szélviharban? |
Mily messze tűnt vidéki kúriám, |
a megszokott pipák és bútorok, |
az oly szükségesnek hitt kényelem, |
az éhomra felhajtott papramorgó, |
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék, |
früstökre kis kövér fenyőrigók, |
a kamrában oldalszalonnák, sódarok, |
a zongoraszó este a szalonban, |
a whist-partik, a megejtett leányok |
ölelésbe fúló tiltakozása, |
sok titkos, bűnös, édes összebújás, |
a lejtős úton a csilingelő szán, |
s fakó lovacskák árnya a havon. |
|
engem, akit halottak látogatnak? |
Már nem vesz semmi sem körül, |
csak a tárgyak fekete foltjai, |
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű |
s az undorító ételmaradék |
a tálcán, legyek lakomája. |
Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom. |
s az út végét előre sejthetem. |
|
Igen! Igen! Az örökkévalóság |
nem szent mennyország, nem tüzes pokol. |
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, |
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, |
nádfonatú rossz szék, a falusi |
fürdőkamráknak korma a falon |
és sűrű pókháló a szögletekben. |
Ott ásítozik, bóbiskol az ember |
ezredévtől a másik ezredévig. |
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall |
az ajtón, pedig csak kihűlt szive |
dobban meg néha. Bosszúsan legyint, |
s nehéz feje ismét mellére kókad. |
|
|
Fohászok senkihez
Az álnokság, a félrevezetés |
selyemkesztyűs simogatásai… |
|
kristálykemény, elrendező igazság! |
|
Engedj bármilyen megszégyenülést |
mint nemiszervek ábráit, amelyek |
egy vizelde falán az esti fényben |
|
|
Megállapítások
réztrombitákon a holdfény |
|
a fotelokból felszálló por |
szürkén rakódik a gondolatra |
ujjaira most húz hüvelykszorítót |
|
ismeretlen rovarok isznak |
fon fölöslegesen az árnyék |
|
tömegjárvány-e vagy személyes ügy |
|
|
További megállapítások
vadkan törtet a rózsakerten át |
ormótlan bálnahegy takarja el |
ezüstrácsát a hullámfodrozásnak |
s a kékben zölden úszó szigetet – |
miről úgy hisszük tiszta és világos |
bepöttyözi tudós széljegyzetekkel |
a kommentátorok ügyeskedése |
akik az érthetőt s nyilvánvalót |
homályos-bonyolulttá magyarázzák |
(avagy világossá az érthetetlent) |
|
életfogytiglani zárkámban ülve |
hallom a piac örök hangjait |
a medvelánc-rázó melldöngetést |
nyakkendőmintás szószátyárkodást |
legokosabb lesz elhallgatni mindent |
amit megtudtam másokról s magamról |
|
mit építgettem egy életen át |
látnom kell hogy már életemben |
a hanyatlás penészes foltjai |
ütköznek ki a város arcán |
és a falak megunt felhámjukat |
egy vállrándítással levedlik |
|
megérkezésünk pályaudvarán |
oroszlánképű mozdonyok pöfögnek |
olvadt arany csordogál a magasból |
sasok röpítenek kék baldachint |
de sorsunk már kiosztott kártyalap |
és nem leszünk azok akik lehetnénk |
|
vidáman csillogó csempék között |
lubickoltunk jó forró volt a fürdő |
s ekkor élvezetünk tetőfokán |
nagy hirtelen kihúzták a dugót |
ijesztő zúgást hallunk fázva most |
s nagyobb hidegtől tartva reszketünk |
a kádat lassan elhagyó időben |
|
|
Verstöredékek
Korszakokkal születésem előtti |
időben élek, nyúlós félhomályban. |
Nyálkás falú gödörben forgolódom, |
valami ellen védekezni készen, |
rovarokat szaporító melegben… |
|
A partokon élhetsz örökké, azt hiszed, |
csorgatja aranyszínű levesét |
éjjel madár visz csőrében csillagot, |
ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal |
mint menekülő, őrült menyasszonyok. |
mikor vér fröccsent ki az ingaóra |
|
Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni, |
és nem lehet a szél gyökereit kitépni. |
Egyszer hanyatt vágódom a földön, |
megfáradt, kiszolgált madárijesztő, |
fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva, |
s ezer képmásom jár-kel a világban, |
Hol én hasztalanul vesződtem, |
emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot, |
pirosló lángot a sötét kandalló hamujában… |
|
A törmelékkupacból föltekint |
egy arc, szakálla órainga volt, |
a májkonzerves doboz boldogan |
pihen az ülőkád ágyékzománcán, |
és csigahéjba préselt tánczene |
mászik át nyálkás dallamlábain |
|
A már üres színpadok a fennsíkokon… |
Szomorú, borvörös fény kíséri |
az árba lassanként alábukókat, |
a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt… |
|
erősödik, mitől halkul a csend? |
a gyermek a sötét, hideg szobában, |
a szúnyog a homályos levegőben? |
Ugyan mi nehezedik reájuk |
földrétegnél is súlyosabban, |
akik nemrég itt jártak közöttünk |
tiszta szemmel, gyanútlan arccal? |
Ha próbálnék beszélni róla, |
lepattogzana arcomról a máz, |
ha érte kapnék, markolnám a semmit, |
ismételném a rég tudottat… |
|
Rongyos zászlót tépáz a szél, |
képzelt szabadságommal áltat, |
nevetséges mozdulatokra késztet, |
csatázni porviharba küldene, |
árnyékbóbitát tűzne sisakomra… |
|
Szennyszürke sugarat lövell az ablak- |
A tágas udvaron alakok állnak, |
hogy holnap bontják az épületet… |
|
Az óriás kétéltűek elűzték |
melynek egy tűzhányó a köldöke. |
Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük, |
mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban, |
hajnaluk párakastély, delük égő vitorla… |
|
Alvadt fényű télvégi hajnal |
Arcunkon kényszeredett mosoly, |
pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit… |
|
Ólomarccal néz alá a készülő vihar, |
fehér sörétje sortüzével ostoroz, |
fakón nézünk a mészárlás elébe, |
talán félórai haladékot kapunk, |
vagy szimatolunk gyanútlanul, |
mint puha orrú, szelíd állatok, |
azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat… |
|
A visszafordulás mozdulata… |
Végig az ösvényen a kifacsart napok |
elkékült hullái, köröskörül |
kartácstűzben elhulló kuglibábuk. |
Nincs hátra más, mint megadóan |
sebezhetetlenségünkről lemondani |
Addig is, az alig járható terepen |
a félbe nem szakítható menetelés, |
a kitágult pórusokból szivárgó |
nyirkot nem törölheti le kezünk, |
nem kötözhetjük be a nyitott sebeket, |
merev szemmel bámulunk a napba. |
Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből |
visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel. |
éneke akkor is magasba szárnyal. |
Mi fuldokolva köpjük ki a hangok |
|
Az elhúzódó, apró lángokat |
sorban kioltod, mint a szél, |
ha meglebben sötétlő köpenyed. |
Lépéseid a levegőbe vesznek, |
fák csonka ágbogán pihensz, |
elhiteted velünk: nem is vagy! |
Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz, |
utat vágsz benső tömbjeink felé. |
Pedig testünk kamráiban fogantál, |
s nekünk kellett téged világrahozni, |
|
Még minden reggel magamra öltöm testemet, |
szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem, |
s a mindennapi szertartásra készülök, |
mint ismeretlen szekta papja. |
Mindenütt holtak lábnyomába lépek, |
hajdani körvonalaikat súrolom |
|
|
Egy magánzó emlékirataiból
Egy közérzet módosulásai
Nem sokkal a felhők alatt |
egy labda mosolyogva száll. |
Vakon állok a nyálkás tófenéken. |
|
A korsóból kiloccsant víz vagyok, |
mely megfagyott a levegőben, |
mit egy óriás karja ellök. |
Lyukat ütök a földgolyó szivéig. |
|
amint a házakat lomhán elönti. |
Megértem a homlokomat tapogató, |
majd agyvelőmben kotorászó |
poros lábujjak lelkifurdalását. |
|
Kincseim: egy fölrobbant pillanat szilánkjai, |
zafírok szűkülő szemrésben elenyészve, |
sérült felhámról hulló bőrdarabkák, |
habzó ürességtől kicsorduló pohár. |
|
|
Kerülőutakon
Mindig tilosban jár a kéz, |
zsebet metsz, vagy egy női hát |
langyos hómezején siklik tova. |
akár az útmenti pléh Krisztusé, |
aki legyintene, ha tudna, |
s meghal, látszatra együgyűen, |
kufárokért és zsoldoskatonákért. |
|
Csak a tükörben pusztít a tűz, |
a falak, bútorok sértetlenül maradnak. |
Ezért ver bilincsbe a tél, |
ezért fojt a vértolulásos arcú nyár |
Ezért lép ki homályos műhelyéből |
a szájnyílást beforrasztó közöny. |
|
A tudás szívszorító kaptatóján, |
szúrós szemek kereszttüzében, |
a rosszakarat bozótjába veszve, |
téves tapasztalás csapdáiban, |
és mereven halottat játszani, |
tud a veszélyt sejtő gyík vagy bogár. |
|
|
Legélesebb emlékeim
Az állandó léghuzat, a börtönszerű |
toronyszobában, a kísérteties |
fehér függönyök, a fülsértő késfenés, |
a fenyegető suttogás, a porcukorral |
megédesített visszautasítás, |
a megtapsolt, látványos elbukások, |
az észrevétlen fölemelkedések, |
kapálódzása, ha bagószagú, |
izzadt markok nyomják le az asztallapon. |
|
Ami közös minden dologban
A rét füvét harapdáló csikó, |
a felemás korláton billenő |
tornászlány, a halánték forradása |
egy horpadt, öreg arcon, a nyakék |
drágaköve, a megnevezhetetlen |
mocsok, amit egy csizmatalp hagy |
a küszöbön: egyetlen, közös elv |
|
Elmulasztott megváltás
A szorosan egymáshoz préselődő |
vagy présben egymáshoz szoruló |
kárhozott holttestek steril |
poklában álombeli, fojtott |
sikoltások nyomják el a szokatlan |
részvét csillapító szavát, |
félbemaradt freskón a lábatlan, kezetlen |
törzsek és a befejezetlen arcok |
görcsösen vonagolva kikerülik |
a tanítvány segítőkész ecsetjét. |
|
Régi történet
Elhallgatott a zene. A teremben |
egy csillár terjegette karjait, |
mint hogyha áldást osztogatna, |
s csatakos fényeit kínálta. |
De ők hátat fordítottak, kimentek, |
és ültek a szálloda folyosóján, |
átnyirkosodott kabátok tövében, |
míg tigrismancsát fektette közéjük |
a hallgatás. Álmatlanságtól sárga volt |
a fiú arca. A lány szájszélén a rúzs elkenődött. |
Kint a hajnal gőzfürdője gomolygott, |
mint egy kivégzés reggelén. |
|
Az arc homálya
Szép az, hogy van, de mégis az a legszebb, |
hogy végül semmi sem marad belőle! |
Mint amikor egy súlyos rongy letörli |
a fényt az égről, vagy ha a lyukas |
zsebből kihullnak az utolsó |
pénzdarabok. Nincsen homályosabb, |
mint egy fakuló arc homálya, |
mely az egész világra rátelepszik. |
|
Zene
bíbelődöm. Gondolat-pasziánszot |
rakok ki piszkos, rég megunt |
kártyákkal, s arcomba lövell, |
A földre kell hanyatlanom, |
rajtam, legyőzöttön, az ütemes |
patkócsattogás, dobpergés, a csizmák |
díszlépése, a rézfúvósok ellenállhatatlan |
|
A város bevétele
az alattomban folytatódó, |
bekerítő hadmozdulatokat. |
Fellegváramba visszavonulva, |
már szinte közömbösen szemlélem a mélyben |
az apró, szürke martalócok |
dúlását, míg lángolva hulló zsindelyek, |
üszkösen zuhanó téglák között |
hajtják a lakosságot csorda módján, |
nyárson forgatják a megnyúzott barmokat |
a csapra vert hordók között, |
és a templomfalról letépett |
szentképeket a bordélyház falára |
|
Egy kishitű motyogja
Dohos, sötét dobozba zárva |
ráébredek, milyen szűk a világ. |
Poharamban lángot vet a bor, |
de ereimben aludttej kering. |
ha ezzel másnak örömöt szereznék. |
Szív és tüdő zihálva fuldokol |
a jelentéktelen vállalkozások |
katlanában. A kétdimenziós |
az asztallap kitörni vágyó |
nyomoronca. Talán megkönyörül |
rajta egy kéz, és két ujja közé |
csippentve, óvatosan emeli |
mielőtt spirituszba tenné. |
Hányan végezzük szebben, ó felebarátaim! |
|
Mi vagyok én?
Zongora a süketnémák intézetében, |
kőkorszakbeli táskarádió, |
csillagászati távcső egy szénbánya mélyén, |
szélmalom teljes szélcsend idején, |
lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra, |
kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz, |
tévedésből kopaszra nyírt paróka, |
tékozló fiú malacperselye, |
madárijesztő a Szaharában, |
eltűnt protézisét kereső macskacápa, |
gyalogló bajnokságból kizárt százlábú, |
könnyeit felszárító krokodil, |
egérfogóba szorult kandúr, |
gazellák elől futó leopárd, |
téli álmatlanságban szenvedő barnamedve, |
etruszk nyelven beszélő papagáj, |
farkasvaksággal megvert szentjánosbogár, |
heverő alatt sétáló zsiráf, |
elvonókúrán sínylődő gödény, |
kéményseprő fehér szmokingban, |
Földnélküli János árendása, |
lepkevadász az Északi-sarkon, |
fagylaltárus a pingvinek honában, |
búvár a sivatag kellős közepén, |
alkoholundorban szenvedő pincemester, |
abrakadabrát szállító futár, |
villanyszerelő Mátyás király udvarában, |
|
Használati utasítás. A régi költők szerint a 33 bűvös szám volt. Balassi Bálint ezért állította össze első verseskötetét 33 versből. Állítólag még két, egyenként 33 verset tartalmazó kötetet tervezett, mivel a 99 szintén mágikus szám volt. Tervének megvalósításában korai halála és egyéb kisebb kellemetlenségek megakadályozták. Az én itt közölt versem 33 verssorból áll. 11 sorban valamilyen tárgyhoz, 11-ben valamely állathoz és 11-ben valamilyen személyhez hasonlítom magamat. Ez a részarányosság természetesen növeli a költemény bűverejét és gyógyhatását. Elmondhatjuk ráolvasásként, rosszat kívánva ellenségeinknek, és bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi hasznuk. Ha influenza-járvány idején mondogatjuk, lehetséges, hogy nem kapjuk meg a betegséget. Légzőszerveink fölé rögzítve is hordhatjuk ilyenkor a verset; természetesen csak ing, kombiné vagy garbó-pulóver alatt, hogy feltűnést ne keltsünk. Strandon, uszodában fecske vagy bikini helyett semmi esetre se viseljük!
|
|
Paraziták
Egy kert, mely bokrai között |
eltűntet minden rejteni valót, |
kötélen lógó, rosszul kimosott |
fehérneműt, százéves öregasszonyt, |
kit a rokonság ottfelejtett |
egy rozoga nyugágyon. Arcán |
már a kövületek nyugalma ül, |
fülét belepte a moha, nem hallja meg, |
hogy citerán játszanak valahol, |
hogy uzsonnázik a szomszéd verandán |
a nagy család. Teletömik gyümölcsízzel, vajas kaláccsal |
soha be nem álló szájukat. |
Csak görbe úton tisztelik a törvényt, |
őszerintük erkölcsös minden ügylet, |
ami haszonnal jár. Kiszopják |
a csontból a velőt, s csupaszra rágják, |
mielőtt odadobnák a kutyáknak. |
Nem is kell messze mennetek. |
Sokan vannak, lépten-nyomon |
beleütköztök az élősdiekbe, |
s mert arcra nézve hasonlítanak |
ők az emberiség jobbik feléhez, |
érdemük szerint, sőt a föld |
sem tudja széles hátáról lerázni |
ezt a kisszerű, de új ötletekből |
ki nem fogyó, hatalmas söpredéket. |
|
Villámfényben
Szemében a megvetés jégverése, |
ajkán ki nem mondott ítélet. |
jelzi csak, hogy mind bűnösök vagyunk. |
nincs már sehol, nem küld megérdemelt helyünkre. |
|
S mi gyanútlanul hentergünk a porban. |
|
|
Papírlámpák
Ma még az ősz fellobbanásai, |
|
A köszörűkő s a kés párbeszéde |
|
Fölébredsz az éj közepén. |
fénye sistereg idegszálaidban. |
Ha most rés nyílna emlékezeted falán, |
hogy szemed eltakard csupasz karoddal? |
|
drótszálon foszforeszkáló fejek, |
papírlámpák egyformasága. |
|
Eltűnnek a ködben a fáklyavivők. |
|
A részegítő hajnal poharából |
mérget fröccsent szemembe a fény. |
Megfagyott virágarcok szerte a fűben. |
Lyukas bádogeresz csorgatja nyakamba |
sebzett felhők fekete vérét. |
|
|
Sirató
Nagy László emlékének
Hagyod, hogy szertehordja |
Szóm rajtad nem segíthet. |
Szód rajtam nem segíthet. |
|
fekszel zöld fűbilincsben, |
|
|
Eltávozók nyomában
Rónay György emlékének
Nyakamba még nyári hőségben is |
piszkos-szürke konfetti-havazása |
záporozik… Didergek… Meg-megállok. |
Kapkodva szedem már a levegőt, |
de nem találok pihenőhelyet. |
Azt a kék sziklát a magaslaton |
szeretném még elérni, s odafentről |
szemügyre venni a megtett utat, |
s a felhőszürke kísértethajót, |
mely nélkülem húz át ma még fölöttük. |
Kiterjedés nélküli s mégis |
határtalan. Rosszabbra, jobbra |
többé már nem fordítható. |
|
Milyen jó lenne megmerülni |
a belenyugvás langymeleg vizében, |
és elmondani: jobbat nem tehettem, |
s ha elhibáztam, akkor elhibáztam. |
Milyen jó lenne úszkálni a mindent |
közömbösen vevő halak között, |
halnak álcázni, mint a delfinek. |
S nézem vágyódva, tehetetlenül |
a lemenőfélben levő napot: |
az ő útját éppúgy kiszabták, |
mint azokét, akik hamarosan |
a véresen hullámzó fényözönben |
merülnek el, s minden nyomasztó |
terhük semmivé foszlik. Szabadon |
áramlanak tova, s magamra hagynak… |
|
|
Határon
Festmény az arc az ablak keretében, |
de hátralép, és elnyeli a háttér félhomálya. |
Vissza hiába hívnám. Mindez a múltban |
történt, vagy meg se történt. Egy idegen halott |
álmai úsznak át félálmom szürke tükrén. |
Oszlop vagyok, mit elfogyaszt saját belső tüze, |
míg összerogy, és rajta átvonul |
a néma kórus, nem méltatva gyászénekére |
a törmeléket, bár a réseken |
tűzszikrák pattannak ki még… |
Már nem sokáig. Hangtalan mennek tovább, |
kámzsába burkolózva az úton, hol lassan elfogynak a fák. |
A rom marad, árnyék borul rá, és fölötte |
szederjes arcú szél kering. |
|
Végső tennivalók
Lobogj, sötét arc, lobogj, égő diófa lángja! |
bohókás táncot járni bokáig érő, cifra ingben, |
vagy penészedő alkonyatban. |
Sietni kell, mert nem ejthetik ki az élők |
a tiltott szavakat a mozdulatlanok helyett. |
Siess, hogy mire a menet megérkezik |
viaszfáklyákkal, koszorúkkal, |
Térj ki az útból, ahogy szelíden elhárítja a síkság |
a dombok tolakodó ölelését. |
A többi úgysem tartozik rád. |
|
A helyszín visszaállítása
Igen! Itt folyt le. Igen! |
A szavak örökre belefúltak a szőnyegekbe, |
de a levegőben ott kóvályog |
a vér enyhén édeskés szaga, |
pedig nem folyt itt vér soha, |
Nem is szobában, víz alatt vagyunk, |
súlyunkból annyit veszítünk, |
cselekedeteink nyomnak a mérlegen. |
Szerencsére nincs, aki leolvasná a számot |
(magunk sosem tudnánk megtenni ezt,) |
homokba dugott fejjel állunk, |
mint az elbújni vágyó struccmadár. |
Az ágy bevetve, a halott rég eltemetve, |
de kinyúlnak az aranyozott falikarok |
a gyertyaégők hosszú, fénylő ujjai, |
és ránk mutatnak vádlón, mert hiszen |
nem akadályoztuk meg azt, |
úgyiscsak meg kellett történnie. |
Fölmenteni mégsem tudjuk magunkat, |
vergődünk vakon, tehetetlenül |
a visszatérő emlékképek ketrecében. |
|
A lehetséges változatok
száma hiába végtelen, akkor se több |
a szürke szín árnyalatainál, monoton kattogásnál. |
lelassul, fölgyorsul, meg-megáll. |
Mindig megújulnak a minták, |
de mintha láttuk volna valamennyit |
a távoli múltban. A jelen |
unalma egyenlő a régi évek |
mulasztásainak lajstromával |
vagy a beszűkülő, zsugorodó |
jövőben várható szemernyi jóval, |
sokasodó bajjal. A szobrok |
ürüléke potyog. Húsz évben egyszer |
letisztogatják őket. A verseskönyveket is leveszik |
a polcról hébe-hóba. Valaki megért |
egy-egy sort, saját vérével telíti |
a kihűlt ereket, fényt lop a megtört |
látszatnál, ártalmas önáltatásnál. |
lesz akkor már az arcunk, |
csak a szelek vésik belé érthetetlen |
ábráikat, csak a pusztaság |
nyughatatlan, örökké szomjas szelei. |
|
Néma párbeszéd
Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztal mellől. |
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek. |
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt. |
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját, |
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot. |
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer, |
de mégis vár, valami sötét lebernyeges, |
formátlan alak vagy árnyék: |
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha, |
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát: |
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent tudok. |
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom |
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont |
hosszú asztalnál ítélkezni fognak fölötted. |
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet, |
és te ebbe a bűnbe estél” |
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában. |
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat, |
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot. |
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér. |
Poharát teletöltik, koccintanának, |
de ő csupán mímeli az ivást. |
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet. |
Néma hívása meg nem tagadható parancs. |
Néma vádja sötétben lobbanó igazság. |
S amit ő válaszolna, nem lenne több |
némán dadogó beismerésnél. |
|
A sötétség felé
Felhőket terel a szél, juhnyája |
lelegel minden csillagot az égről. |
Láthatatlan utain sodor a vér |
halált hozó, parányi szörnyetegeket. |
Beszívjuk orron, szájon át |
végzetünket. Nem küzdünk ellene. |
Bennünk szaporodik, elhatalmasodik, |
lelegeli bensőnk égboltjának |
csillagait. Már nem ijeszt ránk |
a sárga arc a tükörből, a fakuló |
kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő |
tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld, |
beroppantja koporsónk fedelét. |
Orrlyukon, szájon át belénk szivárog |
az őszi esők nyirka, de mégsem |
fázunk többé, pedig csak a melegség éltetett. |
Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük. |
Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát |
hideg szél lengeti jobbra-balra. |
Könyörögni kellene, de nincs kihez, |
lázadni kellene, de nincs ki ellen. |
Csuklya takarja a hóhér fejét, |
nem akar, nem tud a halálraítélt |
számonkérő szemébe nézni, |
pedig védtelenebb az a hernyónál, |
|
Mutatvány
Meghajlok, pedig úgyse lát |
e pillanatban eleven lény. |
talpam alatt képzelt emelvény. |
|
Szememben bámész öntudat. |
Bódult vagyok és elfogódott. |
Fák fordítják el arcukat, |
mikor meggyújtom a kanócot. |
|
Halk robbanás… Holthalovány |
szeme bámul az ablakoknak, |
míg fönn az égen koponyám |
csontszilánkjai felragyognak. |
|
|
Kettéhasadtan
|
„…a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk…”
Egy fülszövegből
|
Néha-néha az ember elbizony- |
talanodik, ha versenyt fut a verssel, |
egyszerre két lépcsőn rohanna le s fel, |
le az egyiken, fel a másikon. |
|
Mert szembefutni maga az iszony |
önnönmagunk felével, nemcsak egyszer, |
de többször is. Ezért van, hogy az ember |
elbizonytalanodik, el bizony. |
|
Megváltó berregés vet véget ennek. |
A manzárdszoba fél lakója csenget |
a félemelet fél házmesterének. |
|
Vannak, akik hiszik, s vannak, akik nem, |
hogy fölcsendül a rég-várt mester-ének, |
ha újra eggyé válnak ők a liftben. |
|
|
A szellem kéjelgései
Én, azaz a százbillió atom, |
mely engem képez, s mit énnek neveznek, |
én, hű antennája gyanús neszeknek, |
melyek átszűrődnek a falakon, |
|
én, aki majd kicéduláztatom, |
én, kit mumifikáltan polcra tesznek, |
én, akit decimálnak, jegyzetelnek, |
s bibliográfiákban lakhatom, |
|
megteszem az élőtől adatig |
vivő utat, s túljutok ama zónán, |
hol a kijózanult költő belátja, |
|
hogy az emberöltőnyi pásztorórán |
simogatnia más nem adatik, |
csupán egy pontosvessző térdkalácsa. |
|
|
Az ihlet csapdája
Beismerem, hogy inkább csak alattom- |
ban vágyom lenni túl világias, |
mert rám ijeszt a túlvilágias |
koporsódeszka-reccsenés alattam. |
|
De ha többet törtettem és arattam |
volna a múltban, túl csekély vigasz |
lenne számomra: akkor is igaz, |
hogy az egyenleget ki kell mutatnom. |
|
A kegyelmet, melyben annyit csalódtam, |
mert lényege tömény irónia, |
nem csalja hozzám színlelt ájtatosság. |
|
Úgy járok, mint ha fölfedezi a |
pap a szentségtörőt az áldozóban, |
és szája elől elkapja az ostyát. |
|
|
Mező és mezőny
Mintha nem léteznének alkotók, |
csak úgy íródnának a költemények, |
burjánozva, akár a gyomnövények, |
az önmaguktól elszaporodók. |
|
De üvegházak is találhatók. |
Virágzik a mesterséges tenyészet, |
hiszen a kényelmes kertészlegények |
vadvirágért nem másznak kaptatót. |
|
Látható néha párviadal is, hol |
vakra töltve a lovassági pisztoly: |
sértő és sértett egymást le ne lőjék! |
|
Büszkén vonul el szerencsés golyó- |
váltás után a két párbajozó. |
S két lyukkal szellősebb a levegőég. |
|
|
Eszmefuttatás a költészet mikéntjéről
A fenségeset, a magasztosat |
ma már ellensúlyozni illik |
gúnnyal, öngúnnyal, a retorikát |
farba rúgni, csokoládéval enni |
a fokhagymás kolbászt, kirúzsozott |
száj fölé kackiás bajuszt ragasztani. |
S mi zajlik ezalatt belül? |
Ólomkatonák harca papírtigrisek ellen. |
|
Fontos-e a mellékes? Meglehet. |
Sőt meglehet, hogy a legfontosabb. |
Mellesleg szólva, a mellékes új |
mellékeseket s a mellesleg is |
új melleslegeket szül. Nem szabály ez, |
csak következmény, már-már követelmény, |
mit a költőnek tudni illenék. |
S a többit is, a fenntartásokat, |
a módosítást, a frissen leírt |
felülvizsgálását, és ráadásul |
tudni illik, hogy a központozás |
egyenrangú a mondanivalóval, |
sőt néha még több. Természetesen |
mindennek az ellenkezője is |
igaz, mert medvecukorhoz hasonló |
a költészet: édes is, savanyú is. |
|
Honni soit qui mal y pense.
Ennének-e medvecukrot a medvék? |
Elvileg igen, ha a csemegét |
el nem nyelné a széles szakadék, |
mely embertől medvét tátongva megvéd. |
|
De látom, medvéknek keresve kedvét, |
sétálgatni mackóival D’Orét, |
kinek bitorlom most szerepkörét, |
féltve medvék üdvét, ügyetlen ügyvéd. |
|
Jó volna nem látni többé trolit, buszt, |
csak mászni hajlékony fatörzseken, |
s mohón rágcsálni az eukaliptuszt. |
|
A járható ösvényt fölismerem |
már messziről, s száll szívem sóhaja: |
Jó írni s élni à la koala.
|
|
|
|
Három bagatell
Nagyítón át vizsgálnám a világot, |
magamon át, de minden változatlan. |
A nézőszög új, a homály a régi. |
Micsoda düh van egy-egy mozdulatban! |
Szemembe csapnak az üvegszilánkok. |
A vers őrült bokor, vadul kitépi |
lábát a földből, s világgá rohan. |
|
Tömjéngőzfürdő hencserén, |
s mint szektánk tartja, szent erény. |
Nem finnyásak, mindegy nekik, |
hogyha dögönyözik a lelket, |
vagy ha szalámit szeletelnek. |
|
Kábán, vakon táncol, pedig |
freskó-alaknál kecsesebben. |
Lobog csiszolatlan szemekben, |
suhog rögös füljáratokban. |
Aztán nagyot lobban… Kilobban. |
|
|
Egy magánzó emlékirataiból
Első olvasótermem
1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút, |
mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg, |
de akkor még nem gyanította senki, |
noha alsókarján, lábszárán, combján néhány ártalmatlannak látszó, |
kisebb-nagyobb rózsaszínű foltocska támadt, |
mit az emésztéssel összefüggő, csekélyebb rendellenességnek |
minősített a háziorvos. Egy bérkocsis tüdőbajos feleségének |
tüdőbajos gyermekei voltak a kisfiú állandó játszótársai, |
kikkel egy házban élt. Talán nem is kell mondani, |
ki volt a fiú, de időben egymástól annyira eltávolodtunk, |
hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla. |
Vendéglátója H. bácsi volt és hitvese, |
H. bácsi százhúsz kilós férfiú, az egri főkáptalan gazdatisztje, |
felesége finom hölgy, aki magázta férjét, |
s oly módon beszélt vele, ahogyan egy nem harapós, |
csak reménytelenül idomíthatatlan állathoz szól az ember. |
De H. bácsit ez csöppet sem zavarta, s ebéd után |
– mert jókat ettek e nehéz időkben is, |
ha mást nem, hát kacsát, csirkét, libát –, |
mindennap egy egész görögdinnyét kebelezett be, |
s utána hamarosan horkolt az ebédlő bőrkanapéján, |
mialatt neje a bárdolatlan hang elől a lakás |
legtávolabbi szobájába fölvetett fővel visszavonult, |
Ilyenkor az üres szalonban szokott őgyelegni, |
ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora, |
de csak H. néni játszott rajta néha-néha, |
mikor vendégek jöttek vacsorára, |
például F. úr, szolgabíró a járás székhelyén, |
a híres nótaköltő öccse (vagy unokaöccse?), |
alacsony, ripacsos arcú, karikalábú ember, aki mégis fennhordta orrát, |
s H. néni körül legyeskedett. H. néni sudár, |
szemrevaló asszony volt, legföljebb negyven éves, |
de jöttek H. bácsi gazdatiszt-társai is a szomszédos tanyákról, |
s vigadtak, mint távoli szigeten, ahová a nagyvilág hírei nem jutnak el. |
Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek |
halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán |
vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz |
szaga csalogatta az ostoba rovarokat, |
(abba is fulladtak belé.) |
Ekkor mintegy mentőötlete támadt, |
s ha nem hajtotta is a természet parancsa, |
a kert egyik zugában álló kecses fabódé felé vette lépteit, |
bement, maga mögött behúzta a reteszt, |
s körülnézett a félhomályban. |
Nem érződött a helyiségben oly büdösség, mint várható volt, |
csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag, |
mivel az ülőkén a köralakú nyílást |
kerek, fogantyús falappal zárták el használat után; |
különben is, a bódé résein keresztül |
állandóan behatolt a napfény meg a friss levegő. |
Egyáltalán nem volt kibírhatatlan. |
S amiért a fiú jött, fontosabb volt. |
Egy horgas szögre ugyanis nagy, négyszögletes papírlapokat |
tűztek föl vastag rétegben gondos kezek. |
Kivágatokat újságokból, képeslapokból, |
talán füzetes szerelmi- vagy ponyvaregények lapjait is, |
és noha mindegyik lap szövege megcsonkult a nyirbáló olló nyomán, |
mégis akadt elég olvasnivaló mindegyiken, nyilván azért, |
mivel a nyirbáló tekintetbe vette H. bácsi ülepének méretét, |
Tehát minden olvasmány töredék volt, és közülük |
csupán kettő ragadt meg a kisfiú emlékezetében. |
Az elsőben egy fiatal nő kétségbeesve könyörög |
ősz atyjához, ki kastélyából elűzni akarja |
igazságtalanul, valami el nem követett, |
irtóztató nagy bűn miatt szegényt. |
Nem derült ki, voltaképpen mi történt, |
de a fiatal nő őszinte kétségbeesése, |
a méltatlanul megbántott ártatlanság szenvedélye szavaiban, |
már akkor meggyőzte a fiút, hogy a vádlott igazat mond, |
s az atya téved. A fabódé födele alatt |
tragédiák felhői gyülekeztek, |
s kövér dongók hallatták gordonkahangjukat, |
kerülgetve az ülőke fogantyús zárófedelét, |
de a történet megszakadt, befejezetlenül, a lap alján. |
Közel két évtized múlva felbukkant a fiú olvasmányai közt |
ez az elbeszélés; Heinrich von Kleist szerezte, |
Montaigne anekdotája nyomán: O. marquise, a szép, fiatal özvegy |
atyjának kastélyában élt (aki, ha jól emlékezem, |
határőrgróf vagy valami eféle volt,) |
s váratlanul teherbe esett (mármint a marquise, nem az ősz atya,) |
noha makulátlan tisztaságban élt férje halála óta, |
s atyja most el akarta űzni házából és kitagadni, |
megszégyenítve mindörökre egy ártatlan szívet. (Ekkor következik |
a bódéban olvasott töredék jelenet.) |
Végül a lengyel tiszt, a ház vendége |
– ki hazája szabadságáért harcolt, s mert elbukott a szent ügy, |
külhonba menekült – bevallja, hogy halálosan |
beleszeretett a szép özvegybe, de mint földönfutó, |
nem léphetett föl kérőjéül, s mert vágya űzte, |
egy ízben meglopta imádottjának délutáni álmát, |
míg kerti nyugszékén pihent. |
Most az ifjú özvegynek is eszébe jut, |
álmából ébredve, mily zavart arccal látta egyszer a ház vendégét |
a bokrok közt tovaosonni. |
Mellesleg szólva, jó alvókája lehetett, |
s a lengyelnek is elég dolga akadhatott a hosszú szoknya |
no meg a csipkés bugyogó szalagjaival, pertlijével, |
míg kibontotta belőlük szíve hölgyét, |
majd újra visszacsomagolta észrevétlen. |
(S a nyugszéket sem két személyre méretezték.) De ilyen apróságokon |
nem akadtak fenn a régi írók. Azonban rövidre fogom szavam, |
pedig most jön az érdekesebbje, a másik történet, |
valami ponyvaregény töredéke, valószínűleg |
idegen nyelvből fordították. Két fiatal nőt |
autón szállítanak valahová, s az utasok csak későn veszik észre, |
hogy elrabolták mindkettőjüket, mert ismeretlen útirányba |
száguldanak szédítő tempóban velük, |
(talán óránként ötven kilométeres sebességgel is.) |
Ne feledjük, hogy még csak 1919-et írunk. |
Végül ismeretlen épület udvarára fordulnak be csikorgó fékezéssel, |
majd durva kézzel megragadják s végighurcolják őket lépcsőkön, folyosókon, |
aztán betaszítják a két szánalomra méltó teremtést |
egy hófehér ajtón, egy műtőnek fölszerelt helyiségbe, |
ahol rájuk vár a sebész, asszisztenseivel, szája előtt gézzel, |
És itt ért véget a papír, épp a legizgalmasabb pillanatban. |
Ugyan mit akartak velük a gonosztevők? Mai napig találgatom. |
Mivégre kellett a sebész? Hisz egészségesek voltak és fiatalok, |
nővérek vagy barátnők. Ha az előbbiek, |
talán alkalmatlanná akarták tenni őket az anyaságra, |
hogy ne szüljenek gyermeket, aki sokmilliós vagyon örököse lenne. |
Vagy talán neves történelmi nőalakokra hasonlítottak, |
az egyik, mondjuk, Mária Lujzára, a másik Marie Antoinette-re, |
s egy őrült panoptikumába kellettek élőből preparált viaszbabának? |
Sosem tudom meg… De a két történetet |
leginkább tanulságuk miatt adtam elő. |
Darwin (vagy talán Siegmund Freud) szerint |
ugyanis az ember őse olyan állatfajta volt, |
amely az ivarérettséget ötéves korára elérte, |
mondván, hogy a gyermek szexuális lény, míg be nem tölti ötödik életévét, |
azután teljesen aszexuális, saját pubertásának kezdetéig. |
Nem merem megcáfolni a nagytekintélyű tudósokat, |
az általam elmondottak mégis azt sejtetik, |
hogy az aszexuális korú fiúgyermek érdeklődési köre |
inkább egyezik a kamaszokéval vagy a felnőtt férfiakéval, |
mint a kicsiny gyermekekével, |
mivel mindazt, amit első olvasótermemben |
e két töredéken kívül tanulmányoztam, |
mindazt, aminek valószínűleg nem voltak szexuális vonatkozásai, |
maradéktalanul elfeledtem. |
|
Azután már csak a hosszú utazásra emlékszem, váltott lovaskocsikon, |
Biharból át a Tiszán, s messze tovább, északnyugatra, |
ugyanazon a nyáron. A távolból nemegyszer hallatszott tompa ágyúdörgés. |
Elől a jóltáplált lovak trappoltak, időnként felcsapva szépen nyírt farkukat, |
hogy ügetés közben potyogtassák a kerekded, sárga lócitromot, |
|
|
Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása
„Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása!” Nyilván sokan |
elmarasztalnának e csúnya képzavarért, |
de aki így gondolkodik, nem egy gyékényen őröl velem, |
Legjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé, |
s jóelőre fölhívni a figyelmet, |
hogy már az ókor (kivált a perzsák) művészetében |
találkozunk szárnyas oroszlánokkal, és kétségtelen, |
hogy szárny nélkül semmiféle körmök sem képesek szárnyalásra. |
Mindenekelőtt meg kell vizsgálnom, |
mennyi a hasonlatosság köztem és egy oroszlán között. |
Látszólag semennyi, hiszen erőben vagy bátorságban |
nem mérhetem magam a sivatag királyához: |
az ő sörénye sárga, dús, az enyém ősz és ritka már, |
ő bojtos farkával hessenti el testéről a legyeket, |
magam csak kezemet használhatom e célra. |
De egy dologban mégiscsak hasonlítunk: |
az oroszlán egyetlen példányt ejt el csupán az antilop- vagy gazellanyájból |
s beéri vele másnapig. Magam úgyszintén, |
ha megírok egy négysorost, vagy lefordítok egy epigrammát, |
abbahagyom aznapra a munkát, |
szóval, a legcsekélyebb zsákmánnyal is beérem, |
és elégedetten heveredek le barlangom |
szegényes vackára, ha van pihenni ürügyem. |
De ideje végre visszaemlékezni, hogyan |
kezdtek el réges-rég sajátkezű oroszlánkörmeim |
szárnyat növeszteni. Egy kicsit hóbortos nagynéném |
nyolchónapos koromban észrevette, |
hogy ha szavakat mondanak előttem, ismételni próbálom azokat, |
de egyelőre eredménytelenül, pedig még |
erőlködő fejmozdulataim is tanúsítják szándékomat. |
„Maga még megőrjíti azt a szerencsétlen gyermeket!” |
– kiáltott ilyenkor húgára anyám. |
Úgy gondolta, hogy az életkoromhoz képest |
túl nagy szellemi erőfeszítés ártalmamra lehet. |
De nagynénémnek nem voltak efféle aggályai, |
s néhány hónappal később, amikor már valóban tudtam beszélni, |
elkezdte fölolvasni mesék helyett |
Ady Endre versesköteteit, |
ami ellen nem tiltakoztam, sőt figyelmesen |
végighallgattam „Az ős Kaján”-t vagy „A fekete zongorá”-t. |
Alig múltam három éves, máris elkezdtem versikéket faragni, |
s ezek közül a családi szájhagyomány egyet-kettőt megőrzött. |
De nem idézek belőlük, hiszen szájhagyomány és szövegromlás |
ikertestvérek. Mégis, egy-egy épségben maradt sortöredék, |
például: „ott léptet a halál…”, vagy ugyanezen versike befejező sora: |
„és semmi, semmi, semmi…” arról árulkodik, |
hogy Ady lírájának ha nem is a lényegéből, |
de hangulatából és külsőségeiből már kisgyermek koromban |
megsejtettem valamit. Mikor ötéves múltam, |
oldalszámra tudtam idézni „Az egri csillagok”-ból, |
és mivel különös véletlen folytán egy Mariska nevű kamaszlány, |
akinek bátyja Gárdonyi Géza kertésze volt, |
egyszer magával vitt, amikor testvérét meglátogatta, |
én, élve az alkalommal, a virágágyak között sétálgató |
idős író elé pattantam, és saját könyvéből hosszan idéztem, |
ő pedig példás türelmet tanúsítva, meghallgatott. |
(Ma is előttem még a jelenet; |
látom a napsütötte kertet s magammal szemben az írót, |
soványan, őszes kefefrizurával.) |
Gárdonyi ezután bement a házba, s levelet írt anyámnak. |
Azt tanácsolta, ne írasson be az elemi iskolába. |
Nem tudom, mivel indokolta ezt, mert a levél, |
sajnos, elkallódott. Mindenesetre, |
ha anyám megfogadta volna a tanácsot, |
nem tanulok meg írni, következésképp verseket sem írok. |
Lehet, hogy csak nyert volna ezáltal a magyar irodalom, |
de bízzuk a kérdés eldöntését az utókor ítélőszékére. |
Az iskolai olvasókönyvben aztán |
olyan verseket olvastunk, hogy közöttük Eötvös Józseftől „A megfagyott gyermek” |
kiemelkedő remekmű-számba ment; |
kezdett hát elmenni a kedvem a költészettől. |
Igaz, nyolcévesen még megírtam „Az Attila népe” című |
hazafias költeményt, hangsúlyos hatosokban, |
a rímelés terén már-már megközelítve Pósa Lajos színvonalát, |
sőt ezt az általános sikert aratott művemet |
elszavalhattam az évzáró ünnepségen, |
s még a helyi lap is közölte, mint egy nyolcéves gyermek alkotását. |
Költői pályafutásom ezután mégis hosszú évekre lezárult. |
„Az Attila népé”-t szövegromlás nélkül tudnám idézni, |
de rövid fontolgatás után rájöttem, hogy nem érdemes. |
Nekem legalább nem kell szégyenkeznem miatta, |
s akik nem ismerik, semmit sem vesztenek. |
|
Egy (vagy két?) letört liliomszál
Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni |
éjszaka, forrók és engedékenyek. |
Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők, |
látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra. |
Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók |
azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon, |
egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen |
csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól. |
Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli |
szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén |
azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem |
házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt |
se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem, |
de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést, |
mely ama házba vezet. Álmaim |
úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai |
általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet |
maradt nyomukban. A természet |
igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal |
egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere |
folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint |
az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán |
istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak, |
miért látogatták mégis olyan szorgalmasan |
ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó |
szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot |
jó két éven keresztül tartott, és az sem segített, |
hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk |
elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben |
a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás |
módozatairól. A várva várt feloldást |
csak a gyakorlat hozta meg, amikor, |
kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai |
Birkenhead városának közelében megrendezett |
dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem, |
és két héten át éltem a táborban, meglehetősen |
mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül |
esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül, |
csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos, |
olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél, |
továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő |
gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam. |
Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény. |
Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta, |
ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen, |
ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig |
fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk. |
Az egymás mellett alvók egymásnak vetett |
háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást, |
mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként, |
melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon |
forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban |
s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg. |
A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki |
a táborparancsnokság élelmezési részlegének |
a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke, |
mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen |
élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú |
kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk |
a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját, |
halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább |
nem illatosított fogpasztához hasonló |
pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső |
határához, de aki olyan éhes volt, mint mi, |
meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk, |
hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat, |
a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló, |
jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva, |
fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló |
kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez, |
aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá |
férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen |
elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet |
rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba |
tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal, |
a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők, |
a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves |
fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány |
váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül, |
jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én |
kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó |
nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban |
szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam |
jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható, |
de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú |
voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet, |
hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon, |
arcát simogassa, majd láttam, hogy keze |
becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb |
és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért, |
a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt |
a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik, |
rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni. |
Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami |
elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem, |
beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban |
az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve |
láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal, |
vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat. |
Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben |
botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét |
leterítettük az ázott fűre, azonban annyira |
dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül |
szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság |
akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk |
a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán |
mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom |
ama kis kertet és a házikó bejáratát is. |
Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan, |
de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű, |
hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen. |
Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul |
hintették ránk a vizet a nedves lombok közül. |
Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány. |
Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél |
az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta, |
s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket. |
A lány arcának és hajának angol esőszaga volt. |
Nyilván nekem is angol esőszagom volt, |
ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga |
volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó |
csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit, |
számomra ismeretlen anyanyelvén. |
Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett. |
Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt, |
de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás. |
Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó |
lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát, |
az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan |
felhagytam a kereséssel. Mint említettem, |
csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter; |
abban az időben ez is középtermetnek számított. |
Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után |
három centit veszítettem testmagasságomból, |
mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két |
centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között |
kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott. |
Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom, |
cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha |
fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének |
talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való |
kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás |
viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal, |
hogy él valahol külföldön egy gyermekem, |
aki most hajszál híján ötvenéves. |
De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen, |
javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát. |
És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa |
csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival. |
Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből |
ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben, |
annak idején meghökkentett ez a mondat: |
„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra |
nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak |
vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom, |
hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok |
ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt, |
|
Több dolgok vannak földön és egen
Nemigen történtek velem csodálatos események, nem lehettem |
természetfölötti dolgok tanúja, páratlan kalandok részese. |
Nem kaptam el villámgyors mozdulattal |
a fülem mellett elzúgó ufókat. |
(Igaz, sohasem is zúgtak el fülem mellett, sőt távolabb sem.) |
Nem szólt be ablakomon az édes aquinói doktor, |
mint néhai pályatársamnak, H. Bélának ablakán. |
De hiába szólt volna be, én akkor is félnék a gonoszoktól. |
Mégcsak egy tüzes meteorkő se csapódott be közelemben, |
noha láttam nemegy, a meteorkőnél veszedelmesebb becsapódást, |
sőt számos alkalommal magam is becsapódtam, |
hála kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaimnak. |
Szóval, csodák nélkül zajlott le életem, |
s ámbár nem a csodavárás jegyében, |
mégsem teljes híjával a különös és meglepő élményeknek. |
Három ízben tapasztaltam olyasmit, amit azóta sem tudok megmagyarázni. |
Az első eset a század húszas éveiben történt, egri lakásunkban. |
Anyám, Elvira nevű barátnőjével együtt, kinézett egy vasárnap délután, |
virágmintás diványpárnára könyökölve, |
szalonunknak a Főutca nyüzsgő sokaságára tekintő, első emeleti ablakán, |
mindketten nagy állatbarátok. Odalent |
egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyával oldalán. |
„Jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya” |
– szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp sem hallhatta meg.) |
Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére. |
Kevéssel utóbb mindketten elhagyták az ablakot, |
hogy uzsonnához készüljenek. E pillanatban |
nagyot csattant az előszoba-ajtó rézkilincse |
– az ajtó nappal nem volt kulcsra zárva –, |
s a szép kutya ott állt az előszobában, gazdája nélkül. |
Beinvitáltuk a kedves állatot, s kínáltuk volna ezzel-azzal, |
de ő csak körüljárta a szalont, hagyta ugyan fejét |
megsimogatni, mégis, mint aki kívánságunknak csupán udvariasságból tesz eleget, |
jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott, |
ahogyan jött. Többé sosem láttuk viszont. |
Hadd tegyem hozzá, hogy az ablak helyzetéből |
nem találhatta ki az utcai járókelő, |
melyik a lakás ajtaja. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen, |
hogy a kutya leolvasta az ajtóról apámnak |
fémlemezre vésett nevét. A másik különös eset |
ekképp történt: egypár évvel később, kamaszkoromban, |
anyámmal együtt észrevettünk a hálószoba egyik ablakának |
virágládájában a muskátlin pihenő |
két különös rovart. Légyfélék voltak, de a házilégynél jóval nagyobbak; |
fekete testük hosszúkás, átlátszó hártyaszárnyukon |
tűzpiros pettyek. De a legkülönösebb, |
hogy a rovaroknak kétágú farkuk volt, akár a madaraknak, |
parányi, szürke tollakból. Éppen rekkenő |
nyár tombolt, nem meglepő hát, hogy anyám meg én |
arra gondoltunk, e rovarok petéit |
valami banánszállítmánnyal hozhatták be a trópusokról, |
s a tartós nyári forróságban itt is kikeltek. |
Mint vérbeli állatbarátoknak, eszünkbe sem jutott |
foglyul ejteni őket. Egyedül természetrajz-tanárunknak mondtam el |
a furcsa fölfedezést, ő azonban leszamarazott, mondván, tollfarkú rovarokat |
nem ismer a természettudomány, |
sem a forró égöv alatt, se máshol. A harmadik |
meg nem magyarázható esemény 1949-ben történt, |
kevéssel apám halála után, mikor anyám felköltözött Budapestre. |
Négy napon át folyt a ládák kirakodása, képek felszögezése, |
könyveknek szerzőik szerinti alfabetikus rendberakása, |
mert csak ketten végeztük mind e munkát. |
A negyedik nap estelén elkészültünk, fáradtan lefeküdtünk, |
s álomba szenderültünk, miként a régi költők mondanák. |
Körülbelül másfélórai alvás után, éjszaka egykor |
pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat |
vagdaltak volna a padlóhoz az ebédlőkredenc előtt. |
(Ez az egyetlen, nagy szoba szolgált hálószobának, könyvtárnak, |
ebédlőnek, dolgozó- és fogadószobának.) |
Az utolsó két csattanást ébren hallottam már, ágyamban felülve. |
„Eddig nem hittem kísértetekben, de úgy látszik, mégiscsak vannak” |
– így szóltam. „Ez borzasztó!” – mondta anyám is. |
Villanyt gyújtottam, bejártam a szobát, de teljesen eredménytelenül. |
Másnap reggel mégis találtam valamit, egy képkeret belsejéről levált, |
mintegy ötcentiméteres, szinte súlytalan lécdarabkát a szőnyegen, |
az ebédlőkredenc előtt. Próbákat végeztem vele, |
fémtárgyakra ejtettem jó magasról, |
teljes erővel hozzávágtam egy ezüst cukortartóhoz, |
de csak alig hallható, gyengécske hangot tudtam előcsalni, |
nem cintányércsattogást. Mint mondtam, 1949-ben történt ez a különös esemény. |
Azóta nem tapasztaltam újabb, megmagyarázhatatlan jelenségeket. |
A csodák kora, úgy látszik, lejárt. |
|
Mintsem bölcselmetek álmodni képes
Időzzünk még egy kicsit a meglepő dolgok övezetében, |
és essék szó ezúttal a tárgyak |
kiszámíthatatlan viselkedéséről, titokzatos |
tulajdonságairól. Volt két egyforma, nikkelezett vasból készült, |
igen erős cipőhúzónk, megvoltak már gyermekkoromban is, |
olyan masszívak és szilárdak, hogy talán egy cirkuszi |
erőművész se tudta volna meghajlítani őket, |
s mégis egy reggelen, amikor jobb sarkammal |
a szokásos mérsékelt nyomást alkalmaztam cipőhúzás közben, |
éreztem, amint meglágyulva görbülni kezd ez az oly kemény tárgy, |
s valóban, csúnyán meggörbült állapotban maradt, |
noha még jobban meghajlítani minden erőm megfeszítésével se bírtam, |
hiába is próbálgattam. Szépséghibája miatt |
mégis nemsokára kidobtuk ezt a cipőhúzót, |
a párja ma is megvan görbületlenül, |
csupán nikkel-bevonatát pettyezték be apró szeplőkkel az évtizedek. |
„Úgy látszik, van az anyagnak valami gyönge pontja, |
csak éppen nagyon nehéz telibe találni.” |
Így gondolkoztam akkor felületesen, később sem jártam utána. |
Ma sem tudom, hogyan vélekednének erről |
a fizikusok. De voltak egyéb titokzatos tárgyaink is, |
például az az alpakka evőkanál, amelynek öt társa |
együtt tűnt el megmagyarázhatatlan módon |
apám temetése napján, akinek kedvencei voltak |
ezek a kanalak, mondván, hogy könnyebbek a többinél, |
kellemesebb velük enni. Nem tudom, miért hagyott |
apám számunkra emlékül egyetlen kanalat, föltéve, hogy a többi ötöt |
ő vitte magával a másvilágra, amiben erősen |
kételkedem. Mégis meglehet, hogy néha a halottak is |
feledékenyek. Ez a kanál használaton kívül helyeztetett, |
de mégsem dobtuk el, sőt magunkkal hoztuk végül Budapestre is, |
és még évekig pihent a fiókban, |
egyéb evőeszközök társaságában. Volt azonkívül egy üvegpoharunk is, |
már szintén egyedi darab, s noha társai |
nem egyszerre tűntek el, hanem egymás után |
törtek el a használatban, s jóllehet anyám nem vonta ki végképp |
a forgalomból, bárki más ihatott belőle, |
egyedül ő nem, és ha némelykor magam terítettem meg az asztalt, |
s megfeledkezve a pohár tabu-jellegéről, |
anyám terítékéhez állítottam, nem szólt semmit, |
csak fölkelt, és kicserélte. Kérdésemre, miért teszi, |
nem adott magyarázatot. Így hát nem firtattam tovább a dolgot, |
de egyszer, évekkel később, ezt a poharat |
vittem magammal a szabadsághegyi szanatóriumba. |
Amikor tíz hónap múlva elbocsátottak onnan, |
táskám kicsinek bizonyult minden holmim befogadására, |
ezért a rossz emlékű ivóalkalmatosságot |
néhány más aprósággal együtt |
otthagytam. Mindez nem lenne említésre méltó, |
hogyha nem ez lett volna utolsó szanatóriumi tartózkodásom. |
A pohárral együtt ott maradt a több mint negyven éven át |
kínzó betegség is. Kigyógyultam a Csokonai Vitéz Mihályt, |
Reviczky Gyulát, Tóth Árpádot s még annyi más költőt sírba vivő |
kórból. (Persze, a következményes bajok, |
a tüdőtágulás, a jobbszív-elégtelenség, |
a nehézlégzés, azóta is gyötörnek.) |
Jó volna tudni, miféle poharat |
kellene még elhagyni valahol, hogy elmúljék tőlem |
|
Egy elkallódott lángész
Van úgy, hogy hitvány szállásra talál az égi láng, |
de silány otthonát mégsem hagyhatja el, |
ott pislog, veckelődik, nem képes föllobogni, |
s kialszik ő is, amikor a sárház összedűl. |
Sosem tudjuk meg, milyen lett volna fénye, |
ha szabadon áraszthatja azt. |
Ily hitvány szállása volt annak idején a géniusznak |
H. Anti zeneművész porhüvelye; |
később kiderül, miért illethetem őt csupán |
ezzel a nagyon is általános megjelöléssel. |
Első emlékem H. Antiról, mikor apró fiúcskaként |
meghallottam őt nagybőgőn gyakorolni |
anyai nagyanyám házának kertre néző, |
földszinti szobájában, mit bérbe vett, |
s ahol lakott, mint notórius lakbér-nem-fizető, |
mindaddig, míg nagyanyám ki nem adta útját. |
Egy, hogy H. Anti vállig érő hajat viselt, |
ami gyermekkoromban nem volt olyan általános divat, mint manapság, |
sőt párját ritkító különlegesség-számba ment. |
H. Anti valószínűleg művész-voltát kívánta hangsúlyozni ezáltal. |
Akkor még lágyabbak voltak vonásai, |
csak távolról utaltak arra a karvalyorrú, |
rezes képű férfiúra, akivé az ital |
formálta őt az emberélet derekán. |
Művészünknek sokáig dédelgetett álma volt |
egy nagybőgő-hangverseny, amit majd ő fog világ csodájára adni, |
bebizonyítandó, hogy ez az instrumentum |
voltaképpen kiváló szóló-hangszer is, |
és ő lesz annak első virtuóza. |
Egyedül az volt a bökkenő, hogy a zeneirodalom nagyjai, |
sőt kevésbé nagyjai sem írtak |
versenyművet nagybőgőre, úgyhogy H. Antinak |
magának kellett volna ilyen műveket szereznie, |
de mivel ezt elmulasztotta, a hangverseny is füstbe ment. |
Kamasz koromban H. Anti gimnáziumunk zenetanára és az iskolai zenekar |
dirigense volt néhány éven keresztül, |
s noha még nem jutott túl az egyre lefelé vezető |
élet- és művészpálya fele útján, |
nem volt már keményített mellű inge, csupán |
manzsettái és ing nélküli plasztrona; |
utóbbit nyakába akasztotta, rá csokornyakkendőt kötött, |
keményített kézelőit pedig kabátujján belül végigfutó |
cukorspárga tartotta, s miközben |
Hérold „Zampa”-nyitányát dirigálta vagy pedig |
Middletontól „A néger álma” című szerzeményt, |
mivel csak ezt a két számot tanította be, s vezényelte |
felváltva a tanév-nyitó vagy záró ünnepségeken |
vagy bármilyen más alkalomból, |
szóval, vezénylés közben néha félrecsúszott a plasztron, |
s H. Anti sovány bordáit láthatta egy pillanatra |
előtűnni a zenekar, a keményített kézelők pedig nemegyszer |
előrecsúsztak ujjai hegyéig madzagostul, |
mindaddig, míg a gimnáziumunkat vezető |
cisztercita atyák megunták a pálinkás üvegtől |
bűzlő kottaszekrényt a zeneszobában, |
és ők is kiadták szépszerén H. Anti útját. |
Évek múlva hallottam, hogy kisebb cigánybandákat |
„stimmel össze”, vagyis tanít meg azonos hangnemben játszani; |
fizetése itt is inkább ital, mint pénz lehetett. |
Volt egy úri ivókompánia, tagja H. Anti is, |
akit még mindig úriember-számba vettek, |
hisz jobb családból származott, és a zenetanári képesítést |
Borát fizették, de csúnya tréfákat követtek el rovására |
ennek fejében. Hallottam, hogy pohara szélét méregerős paprikával |
dörzsölték be, mialatt kisebb dolgát végezni távozott. |
Szájához emelte s lecsapta azonnal a poharat. |
„Gazemberek! Kutyák!” – üvöltötte, de csak röhögtek rajta cimborái. |
Nem volt megállás már a lejtőn. |
Ötven éves korára valami gerincbántalom támadta meg, |
kétrét görnyedve vánszorgott az utcán, |
az ivócimborák is megtagadták, ágyrajáró lett egy találkahelynek |
használt szobában, s ha párocska érkezett, |
át kellett engedni a helyiséget. |
Azt beszélik, könyörgött: „Nagyon kérem magukat, |
ne kívánják tőlem, hogy kimenjek sétálni éjszaka |
ebben az istenverte hidegben. Nézzék, |
itt ez a bekecs, ha a fejemre húzom, |
semmit se hallok, és semmit se látok.” |
Hírlik, hogy jobb érzésű pároknak |
meg is esett a szíve rajra. |
Aztán meghalt H. Anti, nem tudom pontosan, |
milyen betegség vitte el. De a hűtlenné lett kompánia |
megemberelte még egyszer magát, s nagy temetést rendeztek neki. |
Feje alá egy nyaláb kottát helyeztek, amikor koporsóba tették, |
jobb oldalára egy liter vörös, bal oldalára egy liter fehér bort, |
s cigánybanda húzta a nótát a halottaskocsi előtt a sírig. |
|
Egyszer, szülővárosomban járva, megkérdeztem doktor F. Tivadart, |
az említett kompánia legokosabb tagját, |
aki bridzs-könyvet is írt, |
lángelme volt-e csakugyan H. Anti zenetanár, |
és ő habozás nélkül igennel válaszolt. |
Arra a kérdésemre, hogy vajon zeneszerzői, |
előadóművészi vagy karnagyi minőségben |
juthatott volna a legnagyobbak közé, |
doktor F. Tivadar mély meggyőződéssel azt felelte: |
„Akármelyikben, ha akarta volna.” |
(Sajnos, úgy látszik, nem akarta.) |
|
|
Egy magyar Don Quijote
Ó, hogy rá tudtok nehezedni az emberi lélekre |
mázsányi súlyotokkal, égi és földi hatalmak! |
Küszködik veletek a gyarló, halandó lény, de hiába. |
Küzdelme olyan, mint hogyha haragvó kisded |
dörömbölne parányi ökleivel egy óriás |
boltozatos mellkasán. Ekként kiáltanak |
átokszavakat alanyi költők a puszta űrbe, |
s zagyválnak össze tücsköt-bogarat a létezés rémségeiről. |
Versem hőse, doktor F. János is ilyen |
háborgó lélek volt, de a földöntúli hatalmak |
túl messzire estek tőle. Nemkülönben a földi |
uralkodók, diktátorok, tehát praktikus ésszel |
az ellen lázadt, ami inkább keze ügyébe esett, |
s bár nem volt alanyi költő, igénybe vette |
még a poézis fegyverét is, a mű- és népköltészetből, |
valamint a saját leleményéből egyaránt merítve |
verses mottóit, miket periratok, fellebbezések |
szövege elé szokott biggyeszteni. |
Mikor még nem ment tönkre praxisa, |
s irodájába be-betévedtek még az ügyfelek, |
egy gyermektartási díj iránti perben, |
hol az alperest képviselte, |
doktor F. János az alábbi versikével |
vezette be ügyfelének fellebbezését: |
|
De te arról nem tehetsz. (Népdal.) |
Hadd említem meg, hogy doktor F. János |
a „megkaptalak” helyett sokkal erőteljesebb |
igét használt, mit nem merészelek leírni. |
Később nem akadtak már peres ügyei, |
mert a közvélemény bolondnak kiáltotta ki, |
pedig logikus elme volt a maga módján, |
csak észjárása ütött el sajnálatosan |
a szokványostól. Ekkor haragját |
a közigazgatási hatóságok ellen fordította, |
s megfellebbezte a városi képviselőtestület közgyűlésének |
valamennyi határozatát, vagy legalább a fontosabbakat. |
Mikor az említett közgyűlés a húszas évek elején artézi kutak |
fúrását és a város vízvezetékkel való ellátását, |
valamint nagyobb állami- és bankkölcsön felvételét |
határozta el, doktor F. János fölvette a harcot, |
„a városunk vizenyős egén pislákoló hármas ikercsillag”-nak nevezve |
a határozat kezdeményezőit, s a város akkori polgármesterét, |
aki szőkés, gyenge szakállnövésű |
férfi volt, ezzel a mottóval pécézte ki: |
|
Egy szem szilva, két szem szilva, |
Mondanom sem kell, hogy hiába akarta |
meghosszabbítani a kútra járás, a fazekakban való |
fürdővíz-forralás időszakát, s útját állni |
az újmódi csöveknek és csapoknak, fürdőkádaknak, vízforraló hengereknek, |
ezt a fellebbezését ugyanúgy elutasították, |
akár a többit, kimondva rájuk az „alaptalan” szót. |
Utolsó éveit szűkös viszonyok között töltötte, |
ügyvédi irodáját bezárta, kolbászon és kenyéren élt, |
s miután kiszámította, hogy a létfenntartáshoz |
hány centiméter kolbász elegendő naponta, |
nem restellt centimétert ragadni és késsel bejelölni |
e rúdalakú hentesipari terméket, úgyhogy |
személyében többek között a kalibrált füstöltkolbász |
feltalálóját is ünnepelhetjük. E nélkülözést |
elkerülhette volna, sőt jólétben élhette volna le |
utolsó éveit, hogyha eladja Káptalan utcai |
egyemeletes házát, de mivel e ház |
pontosan ott állt, ahol a kanonoki barokk palotácskák |
sora véget ér, doktor F. János, katolikus létére, |
házát a református egyházra hagyta végrendeletében, |
lelkészi hivatal és lakás céljára, ezzel az indokolással: |
„Hadd legyen Egerben egy református kanonok is!” |
E tréfa kedvéért vállalta a hosszú füstöltkolbász-diétát, |
s nyilván megrövidítette életét is. |
|
Lehet, hogy szörnyűséges bűne miatt |
lángpallosú kerub állta el doktor F. János útját |
Látom lelki szememmel a kicsiny, de szikár öreget, |
látom lengeni halotti ingét, ősz haját a túlvilág szelében, |
amint a zárt kapu felé epébe mártott tollal írt |
fellebbezést lobogtat, gúnyos mottót süvölt. |
|
|
Eretnek a századfordulón
K. Ákos, anyai nagyapám testvére falusi plébános, majd Egerben |
az érseki líceumi könyvtár könyvtárosa volt. Nagyapám népes családjában |
bőven akadtak mindenféle rendű és rangú emberek, főispántól |
sipistáig, de sohasem hallottam, hogy e családból bárki is |
papnak ment volna, K. Ákos kivételével, akit személyesen megismerni |
sohasem volt alkalmam, noha körülbelül húsz éven át |
mind a ketten Egerben éltünk, de ő a családból, |
korai fiatalságától eltekintve, senkivel sem érintkezett. |
Hallottam, hogy papnövendék korában a teológia |
tudományában az akkori évfolyamok egyik |
kiválósága volt, úgyhogy a szeminaristák többször is |
vitatkoztak, vajon kiből lesz egykor egri érsek, |
K. Ákosból-e vagy a másik kiváló teológiai tanulóból, |
Sz. Lajosból. Nos, végül is Sz. Lajosból |
valóban egri érsek lett, K. Ákos pedig nem sokra vitte. |
Talán már kora fiatalságában is kiütközött |
hóbortos természete, ami később oly sok galibát okozott, |
de ez az idő örökre eltűnt a múlt |
homályában, kénytelen vagyok tehát arra |
támaszkodni csupán, amit magam |
hallottam, vagy tapasztaltam. Arról sem tudok, |
hogyan teltek K. Ákos papi pályafutásának |
első évei egy Tisza-menti faluban, |
csak arról a botrányos eseményről értesültem, ami a századforduló |
táján történt, amikor közvetlenül a nagyhét előtt |
K. Ákos vendégségbe ment egy ismerős |
plébánoshoz a Tisza túlsó partján, a folyó pedig |
másnapra úgy megáradt, hogy a vendég nem juthatott vissza idejében |
a saját falujába, ott pedig a falusiak nem tudtak már másik papot |
szerezni hirtelenében, talán nem ismerték a módját, |
hogyan fogjanak az ilyesmihez, s vegyük tekintetbe |
az akkori kezdetleges hírközlési és utazási lehetőségeket. |
Mert akkoriban sokkal lassúbb tempójú volt még az élet, |
mint a miénk. K. Ákos csak a húsvéti ünnepek utáni kedden |
jutott vissza falujába valamiféle ladikon, s alighogy megérkezett, |
körülfogták a hivők, s főképpen a vénasszonyok |
sápítoztak: „Jaj, jaj, főtisztelendő úr, még húsvétunk se |
volt az idén!” K. Ákos azonban megőrizte |
nyugalmát e kínos helyzetben is, és így válaszolt, |
elhallgattatva az asszonyi sírást-rívást és kishitűséget: |
„Nem volt? Majd lesz!” És már a következő napon, |
szerdán nekikezdett a nagyheti szertartásoknak, |
és annak rendje-módja szerint el is végezte valamennyit, |
persze mindet egy heti késedelemmel. Mivel pedig faluhelyen |
a húsvét nemcsak ünnep, hanem szórakozás is, |
a legközelebbi hét falu népe, amikor elterjedt a hír, |
hogy K. Ákos falujában későbbre esik a húsvét, |
odasereglett, s végigélvezte újra a nagyheti |
ájtatoskodások örömeit. K. Ákos jót akart, |
de amit tett, már-már eretnekség-számba ment, |
mert noha a húsvét időpontja változó, |
mégis szigorú szabályok szerint a tavaszi |
napéjegyenlőséghez igazodik, aminek K. Ákos |
fittyet hányt. Nem is kerülte el |
az illetékes egyházi hatóság vizsgálatát, |
melynek folyamán kiderült, hogy gondolkodása, |
de talán elmeállapota is erősen eltér attól, amit az egyház |
papjaitól megkövetel. Nagy szerencséje K. Ákosnak, |
hogy nem az inkvizíció korában élt, mert bizony akkor |
el nem kerülte volna a kínpadot és a máglyahalált. |
Ez emberségesebb időkben fölöttesei megelégedtek annyival, |
hogy berendelték szolgálatra az érsekség székhelyére, |
és kinevezték az érseki liceumi könyvtár |
könyvtárosává. Különös egy intézmény volt ez, |
mivel könyvet sem kikölcsönözni, sem az olvasóteremben használni |
nem volt szabad, s a látogató a zárt szekrényekben elhelyezett |
kötetek aranyozott gerince helyett csupán a mennyezetnek |
az egyes tudományágakat ábrázoló freskóit bámulhatta meg, |
de tudományt nem szívhatott magába. |
Elmondták az idegenvezetők, hogy itt őrzik Mikes Kelemennek |
nem létező nagynénikéjéhez írott leveleit is. |
Közbevetőleg, egy nem létező nagynénivel folytatott levelezésnek |
egyaránt vannak előnyei és hátrányai, |
mert válaszra, vigasztalásra, nyájas szavakra hiába várunk, |
viszont feddéstől vagy kellemetlen családi pletykáktól sem kell tartanunk. |
K. Ákos tehát kapott egy stallumot, ahol nem volt semmi dolga, |
szerény fizetést, ellátást az érseki konyháról |
és egy szobát a liceum épületének második emeletén. |
Mivel pedig az egri liceumban igen magasak az emeletek, |
annál csodálatosabb, hogy amikor anyai nagyapám, negyvenegy évesen, |
egy éjszaka, éjfél körül váratlanul meghalt szívrohamban, |
bár előzőleg nem betegeskedett, és nem is panaszkodott a szívére, |
K. Ákos éjjel két órakor megjelent a halottas háznál, |
mondván, hogy kevéssel előbb megzörgették az ablakát, |
s fölismerte nagyapám hangját, aki ezt kiáltotta be: |
„Ákos! Elpályáztam!” Egyébként K. Ákos, mióta falujából |
visszakerült, senkivel sem érintkezett a családból, |
noha senkivel sem volt haragban. Az említett éjszakai |
látogatás után nagyanyámnál sem járt soha többé. |
Már említettem, hogy K. Ákos ablaka az érseki liceumban |
igen magasan volt. Legföljebb tűzoltólétrával lehetett volna |
kívülről megközelíteni, de nagyapám |
nem tűzoltó volt, hanem törvényszéki bíró. |
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy amikor nyolcéves koromban |
ki-kirendeltek, mint többi osztálytársamat, |
ministrálni a nagytemplomba, s egy ízben épp K. Ákoshoz kerültem, |
aki az egyik mellékoltárnál misézett, félénk kisfiú létemre óvakodtam |
fölfedni előtte kilétemet. A misét |
szentségkitétel előzte meg, s K. Ákos, miután |
elhelyezte a szentségtartót az oltárszekrény tetején, |
mielőtt visszajőve elkezdte volna a lépcsőimát, |
egy ujjal megfenyegette az oltáriszentséget, e szavak kíséretében: |
„Aztán le ne essél!” Nemigen hallotta ezt rajtam kívül |
senki, mivel messze voltak onnan a templomi padsorok, |
s a főoltárnál nem is folyt mise, vagyis a templom |
szinte üresen állt. K. Ákos azonban nem |
fenyegetőleg, kihívóan vagy tiszteletlenül tette, amit tett, |
hanem tréfásan, ajkán hamiskás mosollyal, |
mint aki oly bizalmas barátságban van |
a mennyeiekkel, hogy efféle ártatlan |
tréfálkozást bízvást megengedhet magának. Természetesen, |
a középkorban ezért is máglyára került volna, |
ha valaki följelenti. Ezután hosszú ideig |
csak a városban láttam néha-néha K. Ákost, |
aki alacsony, kopasz emberke volt fiatalságom idején, |
arcán a jámbor együgyűek jóindulatú mosolyával. |
Nem is láthattam gyakran őt, mivel egyre inkább |
kerülte az embereket, és csak a kora délutáni órákban, |
kivált nyáron, amikor legforróbban sütött a nap, |
sétálgatott a Főutcán, ahol mi laktunk, |
s kétszáz méterrel odébb, a túlsó oldalon |
állt a cisztercita gimnázium, ahol tanáraink |
délután tanították a gyorsírást vagy a tanrendben nem szereplő |
idegen nyelveket. K. Ákos még mindig az alacsonyabb rangú papok |
fekete cingulumát viselte. Hetvenéves korában |
hajdani szemináriumi vetélytársa, Sz. Lajos egri érsek |
esperesi címet akart neki adni, hogy lila színű papi övet hordhasson, |
de K. Ákos visszautasította, ezekkel a szavakkal: |
„Lajostól nem kell!” És fekete övet viselt mindhalálig. |
Élete utolsó két évtizedében a kóbor kutyák |
istápolója lett. Télen szobájába vitte fel őket éjszakára, |
hogy meg ne fagyjanak. Nyári forró délutánokon pedig, |
mikor a gimnáziumba tartó vagy onnan jövő diákokat kivéve, |
legföljebb egy-egy városi utcaseprő kavart |
nyírfaseprőjével a Főutcán hatalmas porfelleget, |
de össze nem söpörte a leülepedett port, |
talán azért, hogy munka holnapra is maradjon, |
aztán, pár méterrel odébb másik felhőt kavart, |
K. Ákos a kocsiút közepén kenyeret osztogatott a kutyáknak. |
Utoljára is így láttam őt, nem sokkal halála előtt, |
s ez a kép él róla örökre bennem. |
Áll az út közepén a kis, töpörödött, öreg pap. |
Hat-nyolc kutya ugrálja körül, a kicsik hasáig tudnak csak felugorni, |
de a nagyobb kutyák K. Ákos kopasz fejét szántják végig ugrálás közben praclijukkal. |
A magasba tartott kenyérszelet körül a napkorong |
mintha színarany monstrancia lenne. |
S ahogy a csoport közelébe érek, látom, hogy K. Ákos ajka mormol valamit, |
talán latin szavakat, mielőtt a kenyeret szétosztaná |
a szegény, éhező, négylábú teremtmények között, |
melyeknek nincsen halhatatlan lelkük, és ezért |
nem juthat részükül a túlvilági élet, mit a saját |
kiváltságának tekint a tudatlan emberi dölyf. |
Pedig habozás nélkül áldozzák értünk életüket, |
hogyha rablók törnek a házra. És hány, de hány |
pusztul el szomorú hűségből éhen-szomjan gazdája sírján. |
S ha rosszat tesznek is, csak ösztönből cselekszik, |
nem gonoszságból, mint mi, emberek. |
|
Egy szállóige születése
Fegyvert s vitézt éneklek, vitéz Z. Aladár alezredest, aki |
kardcsörtetve vonult be hajdan a helyi lap szerkesztőségébe, |
elégtételt követelve a neje becsületén esett |
hallatlan sérelemért. Természetesen, meg is kapta a megfelelő |
elégtételt, de ne vágjunk a dolgok elébe, |
haladjunk sorjában, ahogy az epikus költészet |
törvényei megkövetelik. Hiszen a trójai háború történetét sem |
kezdte világtalan pályatársam annak idején |
a város elestével. Elbizakodottsággal vádolhatnának, hogyha szerény személyem |
jobban akarná tudni nála a dolgok rendjét, |
az események egymásutánját. Kezdjük tehát |
a seregszemlével vagy inkább seregszámlával, |
ami szebb és patinásabb szó. Kezdjük a seregszámlával |
még akkor is, ha ez esetben a számlát, |
úgy értem, a becsület kontóját, a hadsereg |
egyetlen tisztje nyújtotta is be a megriadt és bocsánatért esedező, |
hebehurgya báli tudósítónak, a lap újonnan alkalmazott |
fiatal munkatársának. Történetesen |
az Egri Római Katolikus Nőegylet abban az esztendőben is |
megrendezte, mint minden évben, a szokásos |
farsangi, jelmezes táncmulatságot a Korona szálló összes termeiben, |
ahol jelen volt e költemény szerzője is. |
A végzetes hibát elkövető fiatal hírlapíró |
feladata volt, hogy az álarcosbálon résztvevő |
hölgyek névsorát följegyezze, s zárójelben jelmezüket is megjelölje |
eféleképpen: Andrássy Muni (pierrette),
|
Benyó Baby (kéményseprő), Bogma Lucy (fantázia-kosztüm), és a többi. |
Közeledett vitéz Z. Aladárné is férje kíséretében, |
s a fiatal és tapasztalatlan báli tudósító, akit már |
messziről is erősen vonzott a kavargó bálterem, |
a kölnivíztől és az ifjú női testek illatától |
párolgó dzsungel, ahol úgy szoktuk átkarolni |
a lányok karcsú derekát, mint kanmajmok a fiatal fák |
hajlékony törzsét, ime kövérkés, |
középkorú hölgyet látott fehér madártollakkal díszített |
álöltözetben közeledni, s mialatt a kövérkés termetet |
és a fehér tollakat szemlélte, figyelmen kívül hagyta, |
hogy a tiszteletre méltó hölgy oldalán piros pecséttel ékes |
táskát visel. Futólagos benyomásai alapján, |
megbocsáthatatlan felületességgel ezt jegyezte föl a hevenyészett |
névsorba: vitéz Z. (teljes név) Aladárné (liba). S az áldatlan névsor |
ekképp jelent meg a helyi hírharsona |
legközelebbi számában. Ekkor következett |
a versem elején említett, kardcsörtető |
szerkesztőségi látogatás, és a látogatást követő napon az újság a következőképp |
szolgáltatott elégtételt föltűnő helyen |
és kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet
|
farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba |
sajnálatos hiba csúszott. Ezúton tájékoztatjuk |
lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (tejes név) Aladárné |
az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses |
postagalamb volt. Városszerte hatalmas derültséget |
keltett az eset, azonban erről vitéz Z. Aladár, a kövérkés, de ízléses |
postagalamb férje és három kövérkés leány atyja |
aligha szerzett tudomást. Úgy emlékszem, nemsokára |
egy másik város gyalogezredének helyőrségébe |
vezényelték. Így hát nemigen tudtatta meg, |
hogy szülővárosom szólásmondás-készlete |
a botrány óta új szállóigével gyarapodott. |
Szokásossá vált, hogy ha a társaságban valaki |
tévesen mondott valamit, s szükségesnek találta |
szavait utólag helyesbíteni, |
a társaság egy másik tagja rövid szünet után megjegyezte: |
„Nem liba! Ízléses postagalamb.” Mikor tíz évi távollét után |
hazalátogattam, és a régi ismerősök kellemes, |
meghitt körében ültem, egy kiigazított nyelvbotlás után |
újból hallottam a már-már elfelejtett szállóigét, |
amely újra eszembe idézte a kardcsörtető alezredest |
s családja kövérkés hölgytagjait. |
Azóta újabb huszonöt esztendő telt el. Már csak kevesen élnek |
a régiek közül. Ugyan akadnak közöttük, |
akik még mindig mondogatják megfelelő alkalommal: |
„Nem liba! Ízléses postagalamb.” |
|
A nudisták bejövetele
Nem is voltak igazi nudisták, csak meztelenül fürdő skandinávok… |
Vagyis szót sem érdemelne az egész ügy, ha nem a világ legerényesebb |
strandfürdője lett volna a színhely, szülővárosom fürdője, az egri strand! |
Mily nehezen, mennyi vita és kompromisszum árán |
jött létre annak idején az akkor még szerény, vidéki fürdő! |
Hisz még a harmincas évek elején is külön-külön uszodába |
jártak a férfiak és a nők, csak hogy véletlenül |
rá ne jöjjön a lakosság, hogy a természet nem egészen |
egyformának alkotta a két nemet. Nem is értem, |
hogyan születhettek a házasságokból gyermekek, |
hogyan jött rá a férj és feleség, mit is kell tenniük, |
ennyi titkolózás, képmutatás és álszemérem ellenére! |
A közigazgatás vezetői fürdővárossá akarták fejleszteni |
szülővárosomat, ahonnan a gyáripart és nagykereskedelmet |
jóelőre száműzte a bölcs, főpapi előrelátás, |
amely megakadályozta, hogy vasúti fővonal |
érinthesse a várost; essen csak ki a kárhozatos |
fejlődésből és forgalomból. Most ugyanez a kenetes bölcsesség |
kapálózott kézzel-lábbal a férfi és a női nem |
együttfürdése ellen. Végül, 1933 nyarán, |
hosszú harcok után mégiscsak megnyitotta kapuját |
a strandfürdő, az egyetlen e hazában, |
ahol a férfiak nem viselhettek úszónadrágot, csakis |
teljes fürdődresszt, mint a nők; az úszómesterek pedig |
cirkáltak egész napon át, és figyelmeztették a vakmerőket, |
akik felváltva csúsztatták le jobb, majd bal vállpántjukat, |
s próbáltak szőrös vagy sima mellkasukra fölszedni némi |
napbarnította színt. „Tessék fölhúzni a vállpántokat!” |
– hangzott hol ott, hol itt, úgyhogy idegen nyaralók |
nem is látogatták a fürdőt, mert országszerte elterjedt a híre, |
hogy Egerben csupán keménykalapban és szalonkabátban |
szabad az úszómedencében megmerülni. |
A nyolcvannégy éves Rotschild néni volt az egyetlen kivétel, |
aki csak ősszel járt a strandra, amely ilyenkor szinte már üres volt, |
és nem cirkáltak már az úszómesterek, |
bár a pénztár még nyitva tartott. A néni |
régimódi, bő, fekete fürdőruhája |
jó pár liter vizet magába szívott, |
s gazdája, a híg elemből kilépve, didergett a szeptembervégi napsütésben, |
s miután letelepedett egy padra a medence mellett, |
dresszét letolta köldökig, s mezítelen |
felsőtesttel szárítkozott. Ma már elmondható, |
hogy Rotschild néni a monokini-divatnak korai |
előfutára volt, bár bizonyos, hogy nem ismerte ezt a szót, |
ahogy mi sem ismertük akkor. Meglepő, |
hogy az öreg, kövér Rotschild néni túl szabados viselkedésén |
éppen a fiatal lányok háborodtak föl leginkább. |
Talán azért, mivel nekik lett volna mit mutogatni, |
de nem mutogathatták. Ami engem illet, |
sohasem mertem Rotschild néni csupasz idomait |
közelebbről szemügyre venni. Nem megbotránkozásból, |
inkább az attól való félelemből, amit látni fogok. |
Számomra az ő emléke egy messziről fehérlő |
hájas hát foltja maradt. Történt azonban egyszer, |
hogy skandináv túristák érkeztek városunkba, átutazóban. |
Hírük nem előzte meg őket. Futtában megnézték a várost, |
majd alkonyattájt elindultak a strand felé, lemosni az út porát. |
Anyaszült meztelenül jöttek elő a kabinból, |
mint hazájukban szokásos. Dehogyis akartak botrányt kavarni. |
Nem is volt botrány voltaképpen, mert a fürdőzők s úszómesterek |
egyaránt hazamentek, csak két három elkésett |
látogató csavarta ki vizes fürdőruháját, megállva |
a medence kőszegélyén. Mint később állították, |
nem hittek a saját szemüknek, megpillantva a szürkületben |
a meztelen alakokat. Azt képzelték, érzékcsalódás |
áldozatai lettek, avagy talán a délibáb |
Egerbe költözött a Hortobágyról. Mikor pedig rá kellett jönniük, |
hogy nem káprázik a szemük, lóhalálában elhagyták a fürdőt. |
Másnapra hűlt helyük volt a pucér idegeneknek, |
mint lázálom fantomjai éltek tovább a szemtanúk képzeletében. |
Sokan nem is hitték a hírt, amely utóbb, |
mint fojtott tűz, lassan, lappangva mégiscsak terjedni kezdett, |
mert csupaszok közt cinkos, aki néma, |
|
Egy régi sörtalp paleográfiája
Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban, |
betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat |
– ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –, |
vagy talán egy gebines-falatozó teraszára |
– honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem megfejteni, |
azaz etimologice megmagyarázni –, |
ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre |
egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon |
egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről |
föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény. |
Ilyet se láttam vagy harminc év óta, |
ilyen sörtalpat, amilyet, nem fognak soha többé gyártani, |
aminőt nem fognak soha látni unokáink, |
legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban, |
ha lesz valaha ilyen intézmény. |
E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú, |
arzéntartalmú légyirtó papírra, |
amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok |
vízben áztattak ki, majd a vizet |
pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon |
hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat |
avagy nagytermészetű férjüket. |
De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt |
Móricz Zsiga bátyánk annak idején |
a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején. |
Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak, |
a Dréher-féle baksör emblémája, |
helyesebben, nem volt már látható, |
legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta, |
és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet |
egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár, |
de 1945 végén vagy 46 elején |
az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette |
a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével: |
A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői. |
Nyilván idegenül csengett fülükbe |
a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző: |
De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből, |
s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj, |
hiszen a szőrözők száma ezidőtájt |
népesebb volt, mint a sörözőké, |
mivelhogy a sör pénzbe került. |
Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől |
egyetlen, általam ismert költői művét, |
mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra. |
Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen |
mulatságos verset olvashatnánk manapság! |
De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra |
valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma, |
a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira |
elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe, |
mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé. |
(A palimpszeszt olyan pergamentlap, |
amelyről letörölték a régi szöveget, |
hogy helyébe újat írhassanak; |
eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is –.) |
Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud, |
noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé. |
És szellem keringett föl a söröspalackból, |
egy régi hentesmester szelleme, |
akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett |
– de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt… – |
szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest |
tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel, |
s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval, |
melyet nyakába szíjazott, |
járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját, |
s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak |
kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca, |
a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül, |
és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá, |
és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek, |
viszont a zsömlék még ropogtak. |
De a sörtalp nem vallott róla sem. |
Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete. |
A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón. |
Nem mondta el, mikor rontottam el az életem, |
vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon. |
Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá, |
hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek. |
Közben a nap gyorsan aláhanyatlott. |
A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé. |
|
Utószó
Megszokott dolog, hogy a költők közül sokan javítanak régi verseiken, sőt néha teljesen átírják azokat. Mint versfordítónak, nem csekély munkát adtak annak idején Pierre de Ronsard költeményei, melyeket először a „Les amours”-nak saját könyvtáramban meglevő, Ad. Van Bever által szerkesztett, kommentárokkal és jegyzetekkel ellátott, 1918-ban megjelent, kétkötetes kiadásából fordítottam. Nemsokára kezembe került a Pléiade kiadású Ronsard, s megdöbbenve láttam, hogy a versek szövege sok esetben eltér az általam fordítottakétól. Úgyszólván elölről kezdhettem a munkát, mert egyetlen megváltoztatott sorral megszűnt a korábban adódó rímlehetőség, s mivel például Ronsard szonettjeinek első nyolc során csupán két rím fut végig abba, ritkábban abab rímképlet szerint, egy-egy, a költő által újraírt sor az egész rímszövedék felbomlását eredményezte. Az átírások oka után kutatva megtudtam, hogy Jean Dorat, a közepes költő, de nagy tekintélyű klasszika-filológus volt az, akinek iránymutatása Pindaroszt jelölte ki a fiatal Ronsard eszményképéül. Ronsard érettebb fejjel úgy találta, hogy „pindarizált” versei túl szertelenek,
homályosak, eksztázisuk sokszor csak mímelt, s belátva ezt, klasszicizálta korábbi verseit. Rónay György szerint „1555-ben, ódái harmadik átadásában képeit már erősen mérsékelte, nyelvét alaposan kigyomlálta, letett vad túlzásairól, kerüli a homályt, s már korántsem a hunytszemű elragadtatást tartja egyetlen méltó irányítójának”.
A másik, hasonló meglepetés szerzője Szabó Lőrinc volt, akinek 1943-ban megjelent, addig írt „Összes versei”-t olvasva, láttam, hogy első négy verseskötetének („Föld, erdő, isten”, „Kalibán!”, „Fény, fény, fény”, „A sátán műremekei”) anyagát jelentősen átdolgozta, néha teljesen újraírta. Az átdolgozás körülbelül 200 verset érint. Minthogy Szabó Lőrinc számos költeményét betéve tudtam, sorai százszámra belém rögződtek, úgy éreztem, hogy az átdolgozás nem volt szerencsés, a költő sokkal többet rontott, mint javított régi versein. A legkorábbi át nem dolgozott kötet a „Te meg a világ”, melynek megjelenésekor Szabó Lőrinc harminckét éves volt. Rába György az Akadémiai kiadó „Kortársaink” sorozatában megjelent, kitűnő Szabó Lőrinc-monográfiájában így foglalja össze véleményét a költő átdolgozásairól: „Az átírás nemegyszer úgy hat, mint az eredeti értelmezése, másrészt néha az alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról.” Idézet segítségével mutatja be ezt Rába György, két variáns összevetésével, majd így folytatja: „Elejt egy-egy merész képet, mint
például ezt: égigágyúzó zivatar. Olykor pedig anakronisztikusan vetíti vissza érett stílusát, így gnómáit művészi forrongásának időszakába.”
Valahol maga Szabó Lőrinc is nyilatkozik átdolgozásairól. Mint említi, egyes barátai és ismerősei részéről az a szóbeli vád érte, hogy meghamisította költői múltját. Emlékezetem szerint a költő azzal védekezik, hogy fiatalkorában nem tudta még gondolatait olyan költői pontossággal kifejezni, mint ahogyan szerette volna. Szerintem Szabó Lőrinc kész és kiforrott költő volt már első négy kötetének megjelenése idején is, mint ezt akkori remek versfordításai is tanúsítják, annak ellenére, hogy később ezekből is igen sokat átdolgozott, és nem mindig szerencsésen. Korai Verlaine-fordításainak például vers-zenéje is nagyon szép, de később lemondott a zenei szépségről a nagyobb értelmi pontosság kedvéért. Pedig Verlaine költészetének talán legnagyobb erénye éppen zeneisége. Úgy gondolom, mind az eredeti versek, mind a fordítások átdolgozásának indokát a költő ízlésének megváltozásában kereshetjük és találhatjuk meg.
Harmadik és megint új fajtája az átdolgozásnak, amit akkor tapasztaltam, midőn a Szépirodalmi Könyvkiadónál lektora voltam „József Attila összes versei” 1954-ben megjelent kiadásának. A kötetet Szabolcsi Miklós szerkesztette, s miután József Attila igen sokszor dátummal látta el verseinek kéziratát, a szerkesztő filológiailag nem helyteleníthető szempontja az volt, hogy variánsok esetében (és igen sok variáns került elő) mindig a legkésőbbi szöveget kell véglegesnek tekinteni. Bevallom, hogy nekem több ízben jobban tetszett valamelyik korábbi változat, talán csak azért, mert emlékezetembe vésődött, és a fülembe csengett. Nem egy esetben vitatkoztunk is efölött, de végül többnyire meg kellett hajolnom a szerkesztő érvei, kivált pedig az általa felmutatott, József Attila által saját kezűleg datált kéziratok fotokópiái előtt.
Az utolsó eset, melyről említést teszek, már a hetvenes években történt. Kormos István, mikor „Szegény Yorick” című, gyűjteményes kötete megjelent, elmondta, hogy fiatalkori versesfüzetét, a „Dülöngélünk”-et teljesen átírta, sőt jóbarátaitól és ismerőseitől, akiknek annak idején dedikált példányt adott, cserébe az új kötetért, visszakérte a régit, hogy lehetőleg nyoma se maradjon.
Mindezeket nem a saját mentségemül bocsátottam előre. Verseim mostani gyűjteménye eredeti költeményeimet tartalmazó mind az öt kötetemet magába foglalja, s ezek közül csak legelső művemet, „Az árnyak kertjé”-t dolgoztam részben át. 1972-ben jelentek meg válogatott verseim „Letépett álarcok” címen. Ebbe a mintegy 1500 verssorból álló fiatalkori kötetemből körülbelül 1000 verssort, vagyis a kötet kétharmadát vettem föl. Eltekintve attól, hogy „Az árnyak kertje” megjelenésének éve, 1939 óta megváltoztak a magyar helyesírás szabályai, és a központozás, továbbá az összetett szavak egybeírása és különírása tekintetében 1972-ben már az új szabályokat alkalmaztam régi verseimnél is, végül, hogy első verseskötetem nyomdai hibáit kijavítottam, vagyis, ha ezeket a változtatásokat nem tekintem szövegmódosításnak, mindössze 30–40 verssort javítottam ki az említett 1000 sorból, s ott is sokszor csak egy-egy szót cseréltem fel találóbbra, vagy csupán a szórenden változtattam verstani okokból. Ezenkívül előfordult, hogy „Az árnyak kertjé”-ben csupán számozott verseknek válogatott verseim kötetében címet adtam, vagy ciklus-címen belüli alcímeket.
Maradt mintegy 500 sornyi menthetetlenül gyenge vagy legalább ilyen részletekben bővelkedő költemény. Szívem szerint most is mellőztem volna valamennyit, de nem hagyott nyugton a gondolat, hogy egy esetleges posztumusz kiadásban a szerkesztők visszarakhatják ezeket a verseket eredeti helyükre. Úgy gondoltam, hogy ezt csak egyetlen módon akadályozhatom meg, csakis akkor, ha a gyenge verseket részint újraírom, részint átírom, s akkor az új verssel pótolt vagy átdolgozott régi költemények korábbi szövegei még egy szövegkritikai kiadásban is csupán a függelékbe kerülhetnek.
Ezt az átdolgozást a következőkben részletezem. „Az árnyak kertje” „Szonettek” című, 9 számozott verset tartalmazó ciklusa helyett teljesen új, szintén 9 szonettből álló ciklust írtam, s ez most, összegyűjtött verseim kötetében „Első szerelem” címen jelenik meg, s a cikluson belül az egyes versek is alcímeket kaptak. A teljes újraírásra az szolgáltatott okot, hogy annak idején, 21–22 esztendős koromban erősen hatottak rám Shakespeare szonettjei, s ezért első szerelmem történetét én is egy fiatal férfi és nő közötti drámai küzdelemként ábrázoltam. A valóságban inkább komikus, mint drámai volt a helyzet, noha annyit szenvedtem akkoriban, hogy három tragédiához is elegendő volna. Mégis módosítottam a „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” vojtinai elvét, s inkább azt vallom: „Költő, ne hazudj, hacsak föltétlenül nem szükséges!” Most ironikus hangnemben írtam meg ugyanennek a szerelemnek a történetét, ami legföljebb teljesen lényegtelen apróságokban tér el a prózai valóságtól. A „Szonettek” ciklus két legsikerültebb darabját, a VII. és VIII. számúakat, már 1972-es válogatott verseimbe is átmentettem „Szanatórium 1933” címen. Ezt a kétrészes költeményt mostani összegyűjtött verseimben a
„Szerelem nélkül így szeretni…” című darab helyére tettem. Ez ugyanis „Az árnyak kertje” leggyengébb verse. Úgy érzem, csupa közhelyből tákoltam össze annak idején, s még központi mondanivalója sem egyéb közhelynél, úgyhogy ezt a verset sem kijavíthatónak, sem újjáírhatónak nem találtam. Első kötetem versei közül tehát csak a „Szonettek”-ből 7 vers, és az előbb említett, menthetetlenül gyönge vers maradt ki teljes egészében a mostani kötetből.
Az „Elégia” I–III. részeit már 1972-es válogatott kötetembe is fölvettem, viszont kihagytam akkor a 93 verssorból álló IV. részt, melyet túl naivnak és gyengének tartottam. Ezt a részt mostani könyvemben újraírtam, megtartva a vers alapgondolatát a versformával együtt, s átdolgozásomba majdnem változatlanul fölvettem régi versem hat sorát is. Az „Emlékek fényénél” című verset viszont úgy dolgoztam át, mintha műfordítottam volna saját korábbi, azonos című és tartalmú költeményemet. Ugyanígy jártam el „Az egyetlen bosszú” esetében, melynek most címét is „Az igazi bosszú”-ra változtattam. A „Játékszerek” című verset is ugyanígy dolgoztam át, főképp ritmikai okokból.
Több évtizedes versfordítói gyakorlatom, legkivált az a tény, hogy mint fordítónak, a legkülönbözőbb költők hangját kellett magyar nyelven visszaadnom, képessé tett rá, hogy a saját fiatalkori hangomat is utánozni tudjam.
Kisebb-nagyobb, de csak néhány verssorra kiterjedő javítást végeztem „Az árnyak kertjé”-ben található, de 1972-ben a „Letépett álarcok”-ba föl nem vett következő verseken: „Jégvirágkisasszony”, „Magyar költő a XVI. században”, „Ima”, „A tengerész”, „Négy hasonlat”, „Virágszedés”.
Nem vettem föl összegyűjtött verseim kötetébe egyetlen olyan költeményt sem, amelyet minden kötetemből kihagytam, és csak folyóiratban, heti- vagy napilapban jelent meg. Ezeknek a száma azonban becslésem szerint mindössze 10–20 között lehet. Kéziratban lappangó versem is csak kevés kerülhet elő utólag. Költői végakaratom, hogy ezek is legfeljebb a függelékébe kerüljenek bele egy posztumusz kiadásnak.
Második kötetemben, a „Lázas csillagon”-ban a helyesírási változtatásokat még 1972-ben, a „Letépett álarcok” szövegében elvégeztem. Most a szöveghez csak az „Oszlopszent” című vers negyedik versszakában nyúltam, ahonnan egy tárgyi tévedést tüntettem el. „Farsang utóján” című kötetemben pedig csak a „Hűség” című költeményben cseréltem fel egyetlen jelzőt egy másikkal, a „mágneses viharban” szövegrészt javítottam „kozmikus viharban”-ra, mivel rájöttem, hogy az előbbi áthallás egy Pilinszky versből. Ezen a két változtatáson kívül, második kötetemtől kezdve nincsen szóra érdemes javítás az 1972-es „Letépett álarcok” szövegéhez képest.
Hadd említem még meg, hogy valamennyi verseskötetemet, amennyire lehet, megkomponáltam. A versek sorrendje az egyes köteteken belül nem igazodik szorosan keletkezésük időrendjéhez. Könyvkiadói felelős szerkesztő koromban tapasztaltam, milyen sokat árt egy-egy költő életművének, ha a szerkesztő megbontja az eredeti kötetek szerkezetét, és időrendi sorrendben akarja csoportosítani a költeményeket, ami úgyis kilátástalan vállalkozás. Utólag például még én magam sem tudnám verseim pontos időrendjét megállapítani, mivel 1966-ban, egy kényszerű költözködés előtt elégettem azokat a füzeteket, melyekbe verseimet tizenöt éves koromtól kezdve keletkezésük sorrendjében beírtam. Megsemmisítettem akkor nemcsak sehol meg nem jelent zsengéimet, hanem mintegy 1800 verssornyi, „Az árnyak kertje” megjelenése után írt, de a „Lázas csillagon”-ba már föl nem vett, egy-két kivétellel soha sehol meg nem jelent anyagot is.
Miért kellett első kötetemen ennyit változtatnom, és úgyszólván semmit a többi négyen? A válasz egyszerű. „Az árnyak kertjé”-t huszonhat éves koromban adtam ki. Ma ez elég korai indulásnak számítana. Akkor a „Nyugat” harmadik nemzedékének költői közül én jelentkeztem a legkésőbb. Ennek magyarázata, hogy egy vidéki kisvárosban, Egerben éltem. Egyetlen élő költőt vagy prózaírót sem ismertem személyesen, aki számított volna valamit az irodalom életében. Mikor első kötetem megjelenése után megismerkedtem Radnóti Miklóssal, Vas Istvánnal, levelezésbe kezdtem Weöres Sándorral, verseimre tett egy-egy megállapításuk a költészet ismeretlen tájait tárta föl előttem, ők rajzolták be térképem fehér foltjait, nekik köszönhetem, hogy költői fejlődésem meggyorsult. Hogy miért könyveltek el sokan, hosszú időn át egyversű költőnek (a „Szanatóriumi elégia” volt az a bizonyos „egyetlen” vers), mások miért tartották költészetemet csupán fordítói munkám melléktermékének, arra itt nincs értelme kitérni. Talán ez a kötet nélkülem is rájuk cáfol.
Kálnoky László
|