Hasonlatok

Bori Imre hetvenedik születésnapjára

 
Már te is hetven vagy!
Én meg hetvenegy.
Ne siess hogy elhagyj
sok közt te: az egy.
Mint az egyszeregy.
Sorsunk: gömbhéjakból hagyma.
Aki érted készül
jobb ha békén hagyna.
Ha letör egy gömbszeletet
az a Kéz, nem a te kezed.
Így fosztja létünk a más
közönyű héj-ritkítás,
s egyre kisebb lesz a gömb,
az egymásra tapadt zöld
gömbhéjhalmaz hagyma-tömb,
a jövő fogy, nem a föld,
a darázs-szúrás szagú,
a csípős könny-illatú
időhéj-fogyatkozás,
mintha rácsból hull a rács
az ér-húsos és szitás,
s végül a Semmi marad:
az üresség-villanat.
Mint a fény ha földagad:
ami volt nincs pillanat.
Idő az időhöz fagyva,
mint szirtkúpos lassú jéghegy
lebeg, úszik lassú csöndön,
fehér szikrabércként csúszik
két titok közt ringva, oldva:
lent a lény-hemzsegő zöld zár,
fönt az égitest láng-erdő,
lent a folyékony üvegből
nehéz mélység lénnyel töltve,
hússal, szemmel, rágószervvel,
tűz-aganccsal, lét-selyemmel,
rabló vad virágoskerttel,
hús-inda szenvedély-esttel,
hullással és maradással,
csontváztalan puha lázzal,
lepke-csönd hal-villogással,
behemót ős-óriással,
fönt a tűzpont-förgetegből
a semmi-pupilla töltve,
s az egész közöse együtt,
mint egy végtelen szemgolyó.
S a titok-jéghegy a szemben,
mint fehér vitorláshajó:
a forrva egymáshoz fagyott
idők szikra-piramisa
ring, száll lefelé a másban:
elmúlás az elmúlásban,
a hegyes a terülésben,
tömör talp a merülésben,
a könnyebb a nehezebben,
a szilárd test puha testben,
a fehér a feketébe
merülve óceán-mélybe
száll, hogy szinte biceg, csoszog,
mint mi, kötött idő-rabok,
öreg, fáradt vulkán-lények,
kiszáradt élet-edények
a sír felé jég-fehéren
rángva szenvedély-tölcsérben,
hisz szívünk, amelynek ritka
rejtély-pókháló a titka,
abba csomagolva voltunk:
pók-enyv szálak háló-kürtje
sírásunk, zengésünk, sorsunk
halandóság-hálófürtje.
Szívünk, amely vággyal szabad,
mint ős-dzsungel tenyészik vak
haló-talaj halál-alján.
A tenyészet fölött állva,
a tenyészet hamujába
süllyedve: jéghegy-sors tisztán.
Mint a vízfelszín alatt,
a vízbőr lángja alatt
széthálózó zöld hínárhaj
lebeg, laposan tenyészik,
kapilláris-legelészik,
s a göbös szár-erdő törzse,
levele, gubanc-gond ága
bevonva vastag penésszel,
sárga nyálcsönd-lepedékkel,
gomba-pázsit dudorokkal,
szenny-rügyekkel, moszat-habbal,
víz-mozgása sár-csomókkal,
s lent a szemfenék-mocsárban,
a puha iszap-talányban,
a vulkán-rühes gáz-ködben:
mint a szemfenéki erek
a madárláb tő-gyökerek,
s ring a vad növényzet kéken,
mint a vágy a szenvedésben
a borostyán-köd víz-éjben,
a mézga-súly derengésben,
a gyanta-gyász erjedésben,
mint a kín a sziszegésben,
mint fájdalom a seb-gézben:
szívünkben a gond ilyen vad
burjánzás Isten-héj alatt,
akár a tó-tükör alatt:
Isten tükre szívünk mélyén
túl az irgalom reményén,
túl az izgalom szegélyén,
a tükrözés szenvedélyén,
a felület bőrén, mélyén,
ami kék, ha süti a nap,
fekete, ha árnya felhő,
s ami a csillagig felnő,
lángpettyes az éjszakában,
hajnalban rózsa-por ernyő,
s alkonyatkor alvadtvér-tál,
penészes szarvastüdő, máj,
s később lesz csak lila kristály,
hipermangán szuszogás-táj,
lombrezgésből szikra-vázlat,
fűkalászon a csillagok,
aranylepkék, fény-rovarok
könnyű súlyuktól a hajlás
halhatatatlan vízmorajlás
az érhálózat-csövekben,
vízszál-szövet edényekben.
Mint barlangmélyi patakok:
bennük is öröklét csobog.
S bennünk testünket betöltő,
agyunkat szirommal bérlő
iszonyat, mint madártömő
madarában a száraz kóc,
a szorongás üvegtömlő
szemgödrünkben a merev gömb.
S nézzük a herpeszes fáradt
nem-létet, egymást a két csönd.
A késsel megvágott bánat
vérzik, mint a habos arcbőr
megcsúszott borotvakéstől.
Zománc-porcelán-utánzat
volt lények szárny-csőr-ütésből.
Ne irtózz a szenvedéstől,
higgy a gyötrelem dühében.
Szaporítsd meg a kevésből
ami gyáva a növésben,
s nem hisz a növekedésben.
Kondítsd meg a világ-hangot,
ne mint a lélekharangot,
de mint gyémánt-Szeráfokból,
tűzaranygőz-Kerubokból
szőtt lét-kupola barlangot,
csald ki a szív-mélyi hangot,
a bűn gödréből a gondot,
szilárd gőgjéből a rangot,
mint gyerek a csigabigát:
kürt-várából rece-húsát,
hogy kinőjön lassan abból
a tekercs-ház mészcső-habból,
nyálfodrokkal, testhabokkal,
orrhegyén fölgyűrt csöcsökkel:
a négy látó-lopótökkel:
elől a két hosszú szarv-szem,
mögötte két kisebb szarv-szem,
tapogató finom álmok:
fejhullámon tulipánok
kelyhükben higany-csapokkal.
Töprengésünk kertje virág
az a négy szorongás-világ
higany-gombostű kék szem-ág.
Mondd ki te bátor félelem,
tapintat-büszke türelem,
okosság nedve vér-elem
mondd ki amit most már sejtek:
jövőnkben a sok rák-sejtet,
a világ-tűzvész jövendőt,
az emberiség esendőt,
az emberiség-veszendőt,
hogy mit akart, hogy mit akar,
hogy amit kínjára csavar,
mint sebre fehér gézkendőt:
az a vérző csont-hús roncsra
tekert hit-láz felhő-rongya.
Gyűrd ráncvonal-legyezővé
a lepkeszárny-eres időt,
a halálfejes lebegőt:
fájjon, izzadjon, vérezzen
létünk a vályú-szárny sebben.
Ne nőjön, mint gaz a kertben,
csalán, s más növény-gyalázat,
bennünk a halál-alázat
a gubanc erjedés terpedt
rém-vaddá, mint halál-sejtek,
rák-mohó burjánzás-sejtek
lét-faló kő-rózsakertté
a szerelem-éhes testben.
Az emberiség-részletben.
Hidd el, ami van: az Éden
akármi pokol-kövéren,
s ami nincs: az csak a szégyen
menny-háborgása köd-fényben,
árny-ácsorgás árny-szegényen
sugárzás-tömegek néma
emberiség-hulladéka.
Isten-koldulás szerényen,
túlvilág-világszegényen.
Mondd el, amit eddig mondtál!
Kell szívemnek amit szóltál:
kell, amit még mondanod kell.
Lázam elől ne rohanj el
fogsoraid közt szívemmel!
Mint kutya ha madarat fog:
s eleje száll, hátában fog.
Az a szív nem egy a sokból!:
megfagyott könny-fürt pokolból,
jég-szőlőskert márvány-fürtje,
s fénye Sátánfog ezüstje.
Mint alma az alma-ágról
lehullunk az idő-fáról,
s nincs Newton ki megfordítva
a lehullást: föltaszítsa
lebegő emelkedéssé:
lehullásból föleséssé,
fölfelé szálló gömb-lepke
testté s az ágra növessze!
A nagyobb súly a kisebb súlyt
amit apróbb tömege sújt
úgy szívja szeme vizére,
mint az állatgép-szerkezet
miniatűr sejtrács-legyet
nyár-vihar a tó tükrére,
harag-lila ég-dühére,
sárga szenny-üveg lapjára,
hab dühe csönd pupillára.
Amit az enyészet-kéz nyújt,
s bennünk tarló-tüzeket gyújt,
hogy a fácán, őz, nyúl rohan:
lángrohamtól állat-roham:
az a gond-sziget: mi voltunk.
Az a büszke gyász: mi voltunk,
az a futás láng-tömörben,
a fuldoklás füst-özönben.
S életből közöny-fagy: holtunk!
Hűségemet eléd rakom,
s ott ragyognak asztalodon
lángok, páncélok, gyémántok,
héjak, burkok, ihlet-lázak,
kocsonyás lény kürt-gyöngyházak,
ősföld sárkánymadár-vázak,
mindenféle kő-hegedűk,
földmélybe írt csontház-betűk,
őskőzetekbe belesült
szálka-cimbalom-levelek:
halcsontvázak, gyanta-legyek:
borostyánban szúnyog lebeg
pontgombóc szem-dülledéssel,
cérnahorgolás-kereszttel,
ünnep-fehér asztalodon
amit hoztam. Odarakom:
ősföldkori sárkányvázak,
bálnaporcogó-csontvázak,
orrszarvú, elefánt, zsiráf,
zebra, rajtuk mozaik, stráf,
teve, kenguru-csontvázak,
gázlómadár, futómadár,
Moa-titok őscsontvázak,
mamut-milliók csontváza
ember-előd kis csontvázak
orangután és gorilla,
csimpánz-csontváz elédrakva,
milliárd ember csontváza,
az emberiség csontváza,
a múlt-idő emberváza,
mint a mítosz arany-ága!,
apró, óriás, közepes,
törpe, görbe és egyenes,
a mítosz emberistenek,
a mítosz istenemberek,
titán, gigász, Föld-óriás
mesetündöklet-létvarázs,
sziklabérc csoda-csontváza,
s a képzelet emberláza:
Szeráfok gyémánt-csontváza,
Kerubok tűzkristály-váza,
az angyal-üdvözlet váza,
a Sátán-hulla csontváza
asztalodon, amivé tett
a bűvölet és igézet
és apám, anyám csontváza
és öcsém korhadt csontváza,
és az első asszonyé is,
akiben már csak a föld hisz,
ünnepeden, ami vétek,
korok, koronák, ős-létek:
titán kő-kakas futások,
páncél-tüskés sárkánytyúkok,
tévedések, kezdemények,
Földfejlődés ősbukások,
templomtorony-csipogások,
óceánok, vulkán-szüzek,
önhömpölygés-öngomolygás
aranyizzás messzi romlás
telepek, alakulatok,
mindent, ami volt az ének,
ami elbomlik szemétnek,
s lesz mint rothadás-mosolygás,
galaxisok, Isten-álmok,
máglyán megsült szivárványok,
meg az egész történelem:
meg a téboly-történelem,
emberiség-jaj gyötrelem
asztalodon amit hoztam,
Mindenségtől amit kaptam,
szerelemtől, szenvedéstől,
asszonyi gyermek-szüléstől,
elmekórházi sikolytól,
gyűlölettől és átoktól,
skizofrén gyémánt-rózsától,
kegyetlen-láng ragyogástól.
S az új asszonyi mosolytól,
ami, mint az arany-Éden
lángol a hetvenegy évben:
csontban, húsban, agyban, szívben:
örök teremtés-hitemben!
Gond-fényem, ami ha bántott
benned arany-hantot szántott,
s abba magokat vetettél:
arató-gazdám te lettél.
Apa-anya nemzés-csókból
szárnyas csikónak születtem:
egy-való a két valóból,
kozmosz-szárnyú gyöngy-keresztem
ködgríz szitakötő-testen.
Pegazus lett a juhászból,
s te vagy a Pegazus-pásztor.
Mint a természet sok ága:
növénye, dühe, virága,
emlőse, sejtje, madara,
molekuláris mosolya,
tenger titok-takony lénye,
csápos, karos szenvedélye,
hala, tűz-rács tüneménye,
szarvasbogár, cincér, lepke,
rozmár, pingvin, jegesmedve:
lettünk nősténnyé és hímmé
csigaszűz hermafroditává,
önnemző szent ősvilággá,
remény-gyász emberiséggé.
Sorsunk súlyát szárny mi vinné?
Árnyunk súlyát el ki hinné?
Így lettünk szellemmé intve:
mindenség-mezőn elhintve,
mező-magányból kinőve
lét-árnyékok az időre,
kalászok az elmúlásban,
ringás-nyarak gazdag gyászban,
hullámzások a halálban,
kalász-földek darázs-lázban,
szitakötő gyémánt-röpte
rezgő levegőre kötve,
rábízva a szánalomra,
sors-kerék vízimalomra,
rábízva a szenvedésre,
alvásra, fölébredésre,
rábízva kötélre, késre,
az örökből a kevésre,
sokból egyként az egészre
és aztán valami másra:
egyből szanaszét-oszlásra,
kvadrillió pont-bomlásra,
talán a föltámadásra.
Rábízva az Isten-rímre
testvér-társam Bori Imre.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]