A csodálkozás szégyene

Fáj a hátam, fáj a hátam, fáj, fáj. Olyan, mint az eljegesedett táj. Jégből ágak függöny-zuhanása, márvány-tűzfal alkonyat-sajgása. Jégkorszak lett a párás dzsungelből, jégsivatag boldog lét-selyemből, tövisbozót hús-tartó csontvázon, csőrök, mészpánt a savó-hiányon. Jajgatnék, mint a csönd az üresben, mint a kozmosz a vákuum-üregben, mint csillagok fényhab-tajtékrendben, mint fogoly légy halálszalag-enyven. De jajgatni semmi kedvem nincsen. Megkoptam, mint a réz a kilincsen: annyit nyitotta ajtóm az Isten, hogy kezén a réz, nem a kilincsen. Nem-panaszom sóhaj-nyugalomból, mint darázsban a szív fürt-hólyagból, ez a könnyű motor röpülésem súly-emelő szárny-hártyarezgésem. Győzelmem a föld-tömegvonzáson, emelkedésben osztott látásom, mint minden lét: pontok tömegéből terül, zsúfolódik híg veszélyből. Torlódik, feszül, rezeg, hullámzik, vérzik, bomlik, szilárd köddé fázik, s a világanyag káosz-mindenség látható és láthatatlan egység. És a fekete anyag átlátszik, mint az üveg, min a fény átázik és a látható a feketében zuhog, mint a vér a véredényben. Legyen testem is a teremtésre, ne csak holttestem a temetésre, kvadrillió fájdalom-atomból szőtt torony, mi burjánzó pokolból. Kisgyerekből öregember lettem. Öregszik a mindenség köröttem. Nem azt csodálom, hogy megszülettem, s azt se hogy a halál sétál bennem. Kopog, mint vak fehér vasbotjával, csoszog, áll vak-vezető kutyával, jobbra-balra üt hát-csontot bántva, mintha téli jég-erdőben járna. Jég-törzsek közt, zúzmara-csipkében támolyog a fehér a fehérben. S nézi szarvas, őz a tántorgó vak halált, mely mint a háborús ablak. S az a bennem-kastély, mesevár-tél jégtű-csigaház forgószél-tölcsér, kúp-sivatag számítógép-rajzból, hálószarv-tolongás csönd-viaszból. Szitavászon késes szárny-köbökben föltoronyló csipkés toll-özönben, géz-szirtek tömege a fagy-szépben, mintha Szeráf ül a fénykristály széken. Csak azt csodálom hogy megmaradtam, mint földműves vetettem, arattam, s egyre nagyobb üregmély alattam, s abban gomolygok, mint tűz a napban. S ez a csodálkozás, mint a szégyen, mint haldokló verejték-ingében, bolyong bennem, mint hörgés a szélben, mint szivárvány légyszem-fénytörésben. S lesz-e időm, abból ami még van, hogy elmondjam ami azután van? Van, vagy nincs? Mi gondom lenne másra? Agyamban a képzelet-sakkjátszma. Míg a szellem-akasztásra lökve hurcolna a hóhér-csoport nyögve, hónom alá ütött kar-horgokkal, hátamat lökő tenyér-tányérral. S a Dög petéit szívembe ontja, mint a zöld légy véres húsra, csontra s dög a dögön zománcosan hemzseg, mint kalászfű réthulláma szélseb. S beforrok, mint a víz roncsolt bőre s befelé néz a mélyiszap-kőre. S így leszek az, aki voltam annak: veszteségnek, harcnak, diadalnak.