A lezuhant Griffmadár

Új versek

A föltámasztás gyötrelme

1.

A rántottleves-zsírtól piros a költő bajsza.

Üvöltene: elég volt az űr Pegazus-hajsza!

A csillagokon futni, mintha forró fénylápon

ugrándoznál loholva, a fű-ecset buckákon:

mintha nagy szöcske pattan kalászfejről kalászra,

a rózsaszirom-szárnyas szalma-gép, hang halásza,

a kosfejű nedvszáraz ugróvillás nap-hárfa.

S néz a galaxis-téboly a Pegazus-vadászra!

Elég volt, már elég volt!, kínból, történelemből,

a gyűlölet-kriptából, gyászemberiség-szennyből,

koromból és aranyból, szólánc-vulkánszülésből.

Kifelé töpörödve, befelé tágasulva

a bennem-barlangokban Természet s Isten-hulla,

halandóság s öröklét rohad egymásba fúlva.

2.

Mert elég volt, elég volt: szegénységből, hiányból,

származás-elnyomásból, a gőg-fajtisztaságból,

a készpénz-szívű hálós pökhendiek hadából,

a hörgő párduc-nyájból, juh-arcú nem-hazámból!

Mintha égő gyufával éj-pettyköd szárnyú lepke

röptető bársony-lapját sütik tűz-lisztté esve,

tevenyakú fátyolka hajszáleres zöld tollát,

a zöld babhüvely-hegyes, cirmos fátyolvitorlát

s röhög a gyilkos fickó, test-kínnak nem irgalmaz

s ráng markában az izzó háromszög-parázshalmaz

s lobog a rovarcsontváz, s ikrás szem: sülttojás-csönd.

Így égetsz sorsom: Isten! Függő fénypárám: éj-fönt.

Nem hiszlek Lét-Mögötti! Úgy szeretsz hogy haragszol?

De gyermekkor-szívemben hajnali nagyharang szól.

3.

Hisz én is voltam gyermek! Szárnyas csikómon ülve,

mint arany-kitincsontváz gyöngy-sarló lódarázson,

fénypetty torpáncél-nyergen, szárnyközti szőr-parázson,

zöld nádtorok-szűzhártyán tűzszállal hegedülve.

S röpültem darázs-tarkón fagy-fekete űr-tömbök

vak éj-üregeiben táltos darázs-lovammal

s jégpáncél kérgesült rám, vér-ingem pára-hajnal

s háromdimenziós tűz-hálótérben láz-gömbök.

S szálltam a mindenség-gyász végtelen gömbterében

vacogó ihlet-szívvel, nádhegedűm rezgetve:

a cső-lék selyemhangszált, jajt űzve zöld zengéssel

és megvágott az ének, mintha játszanék késsel

s világ-kíváncsiságom lánghit-szívbe temetve!

Jaj, világ-szülés, kozmosz-temető gyermekvérben!

4.

Hát ezért üttök engem? Mert a Mindent akartam?

S vad lángszóró-lövéstek habdühe meghalt rajtam?

Nem perzselődtem szénné, füst-lomb hamu-kupaccá,

mint hulla-kemencében parázs-szék halott porrá.

A Mindenség volt minden reményem és hatalmam!

S az Isten-előtt-semmi virágoskertje abban!

s az Isten-mögött-semmi csönd-hólyag szívverése,

mint rovartest-szívzacskó páncél-mély működése.

Minden ami sors, élet, minden ami halál lett,

az élőből halottá, a halálból életté

s a Földgolyó-tömegbe, vízbe, űrbe temetve:

csillag, sárkánygyík, sas, sün, cet, zsiráf, ember-kezdet

s Jézusként fölszögezve akartam bűntelenné

megváltani az embert. Poklából kitemetve.

5.

Szolgálni téged árva fajtám: Emberiségem!

Te népek sokasága szenvedés, gyász, szegénység,

te Földgolyót beszövő szívekből-font gömbháló,

te megmaradás-mámor, Földre-száműzött szégyen.

Szerelmes, utód-nemző, apadt, bűn-buja, gyönge,

te bánat-kutak éje, fényseb-lépviasz-éhség,

te gyilkoló, öldöklő, részeg, hülye, zabáló,

erős, tudós, kutató, Krisztus-szem vérvíz-gyöngye.

Mert amit én akartam: az ti voltatok, népek

egyede, tömegei, hörgők máglyán, kereszten.

Akartam arany-csókot adni az ember-létnek!

Mindent, mit a Természet kivajúdott magából:

csillagot és virágot, állatot az ős-lángból!

Szakadék-sziklán függök. Jobb lesz, ha eleresztem?

6.

Jobb lesz, ha eleresztem, amire ráragadtam,

levelibéka-lencsés ujj-ízekkel tapadtam,

mint az a zöld-láng könnycsepp csipkés falevél-élre,

a csecsemőszem-rügyes: kő-uszony peremére.

S hullok sziklatű-csontváz szeplős éjűr-haltestben,

sikoltás-szöggel lógva a levegő-kereszten

s nincs ejtőernyő rajtam, varrt-cellás légyszem-párna,

hogy kötél-kürtjén ringva essek a túlvilágra.

S csak én leszek halott rom. Minden ami utánam

maradt a volt-világban: virágzik és tenyészik,

nemz, szül, növekszik, erjed, él Semmi-Szívbe zárva.

Mint szappanbuborékban. S árny-szilánkom árny-nyálban.

S az ikrás légyszem-gigász pontszemei nem értik

a tükör-gyászt: nélkülem a Kozmosz-tűz lett árva.

7.

S hullok az alvilágba, zöld levegő-torokba

s nincs kéz, szerkezet-tiltás, mi zuhanásom fogja,

halálból-mentő fogsor, szél-ingem súlyát hordva,

mint a kutya vak kölykét, a gyűrt nyakbőrt harapva.

Hát-ernyőm, vagy has-ernyőm, kinyíló ülő-ernyőm,

amin fékezve lógnék: cellás légyszem-esernyőn

s hólyag-hártyásra száradt buborékcsokor-légyszem,

befűzött látás-párna óvná ereszkedésem.

S zsinór-tölcsérén lengve jutnék a talaj-túlra,

pihepehely lágy omlás-örvénnyel halál-múltba.

De mint meteoritkő a Földgolyóba dörren:

fölrobban, ég és éget mindent tölcsér-gyűrűben.

És nemcsak ő pusztul el! A titán-lény Természet

párolog el a Földről. S nem tudja mi a végzet.

A kétméteres legyek, szitakötő-gigászok,

a százkilós varangyok, cédrus-nagy hangya-csápok,

a zsurló-pikkelyerdők, csipkekő-gyíksárkányok:

a szupernova-tűzcsók aranygyász-ütközésben!

Nincs fényrög-halálfékem: paplan-gombafürt-légyszem.

8.

Mert árva minden árva, önmagában tenyészik

létté-egybeszövötten és mégis külön-egyenként,

gömb-terpedéshálóban lángoló éj-szövetként:

ami száraz és nedves, ami nem vérzik s vérzik.

Csillag, kő, növény, állat, víz, fagy, fény, sors-törekvés,

elevenszülő, emlős, petét tojó, virágpor,

szárnyas, uszonyos, kagylós, vulkán: lávát harákol,

emberiség-mítoszjaj, élet-halál-tülekvés.

Minden, ami takonyból, nyálból, érc, márványszikla,

a tonna-szívű őshús, enyv-szem-titán rojt-éjjel,

keletkező égitest, metagalaxis-felhő:

mint önmagából bilincs, szégyen-virágzás titka,

élő szövedék-halál! S föltámad ha a költő

ránéz burok-törő és bűn-megváltó szemével!

9.

Árva akit nem látnak, árva minden lét-ablak

a föld fölött, a földben, folyamban, óceánban,

talajon, levegőben, poklon-át túlvilágban:

ha a szem-bozót néző lét-hűtlen kút, közöny-vak.

Akár a légy s rovarszem többezer lencse-pontja,

a szaruüveg-mohás befűzött moha-csomag,

amely szikrázva dülled, mint egy csokor őscsillag

s terében nincs szolgálat, csak éhség motor-gondja.

Mert minden önmagában erjed, nő, szül, gyarapszik,

nemz, gondoz, etet, meghal, függ sziklasúly-tömeggel,

mered, vadászik, őröl. S nem tud látó vers-szóról.

S űrbe-temetve, árván, tétova hömpölyöggel,

buján alak-változva tenyész-hálóval habzik:

ha már az Emberiség kihalt a Földgolyóról.

10.

Mert csak az, amit látunk, az van, az az öröklét,

akár csontváz a földben, vagy talajon burjánzó,

vagy tengerben gomolygó, víz-gyomorban virágzó

kis fényszerkezet-hintó, retinán aranyszekér.

És szem a képzelet is, kozmosz-végtelen szem-lét,

látomás-szemgolyótól él a világ-teljesség

ha szemeddel szólítod, szem-érintésed bőség,

mint égitest-tolongás habláza világfehér.

A Minden kéri: szólj rá, érintsd meg látásoddal,

mint a kigyűrt csigaszem toronyzár-bimbójával

fűszál-él zöld vonalát, fűszárcső bütyök-csontját.

S árvaságából fölszáll, mint Jézus a kripta-hal

bomlásbűz-barlangjából Grűnewald-szivárvánnyal:

üstökösláng-Megváltó. Gyíkbőrt vedlik: halálát.

11.

Mert addig minden mintha sírba zárva heverne,

önmaga sírja léte, temetve önmagába,

a tűz és a burjánzás, a láthatatlan máglya,

a mélybozont-atomlét halálába tekerve.

Kloákán tojást szülő, az ikrát, petét tojó,

vaginán vérrel, nyállal újszülöttet kigyűrő,

élő, kristály, atomrács, neutron-téboly erő,

Isten szívhabja: növény, csillag-őstér űrhajó.

Önmaga koporsója, sírja és temetője

minden ami anyagból, hisz halál-tokba zárva,

halál-virágzás Kozmosz a tér-teremtő idő.

S szabad lesz a haláltól, mint a Lét Teremtője,

magány-tojását törve, éj-ruhájából kinő:

hogyha ránéz a költő, hogy ne legyen oly árva!

Légy versemnek Istenből papiros

Kosáry Domokos 85. születésnapjára

Nőtt benned az Idő,

mint űrben a világ,

ahogy titok-váz nő,

gond-bozont ág meg ág,

tűz-tojásból robbant okos

Kosáry Domokos.

Nem volna az Idő,

ha világ nem volna!

A csönd, mint temető

önmagába folyva,

holtak nélküli éj-púpos.

Kosáry Domokos.

Fekete sziklakő,

semmiből végtelen,

se tág, se szűk, se bő,

se bűn, se értelem

az anyag-nincs, nem panaszos.

Kosáry Domokos.

Ami van nem kevés:

gyönyörű erjedés,

cselekvés, cselszövés,

émely-láng terpedés,

lét-terhes, lény-állapotos.

Kosáry Domokos.

Hányfajta szem is van!

Lombik-csokor vermek.

Nézni a Titokban:

idegcsipke-serleg

lencse-halmaz, szöge pontos.

Kosáry Domokos.

És amit te láttál

emberség-szemeddel:

történelem-vértál,

telve gyötrelemmel,

kín, gyász, veszteség, düh: okos.

Kosáry Domokos.

Amennyi ember-arc:

annyi magány-virág,

béke alig, de harc,

megváltás-szomjúság,

király: koronás, kalapos.

Kosáry Domokos.

Ami nekünk jutott

másnak se kevesebb,

kaptunk-e holnapot?,

jövőt is keveset.

Íj, kard, vas-sün jogar, fokos.

Kosáry Domokos.

Fejsze, vagy vas-ruha,

páncél-vár öltözet,

sisak-függöny-moha

az írisz-gyűrűzet.

kasza-erdő, fém-fény lombos.

Kosáry Domokos.

S modernebb fegyverek,

óbégató bombák,

mintha sír kisgyerek,

oltaná éh-szomját.

Emlő kéne, tej-illatos.

Kosáry Domokos.

Te is világból vagy

vén bánat-gyűjtemény!

Ne készülj, hogy elhagyj

anyag-láng költemény.

Vers-táj Istenből papiros

Kosáry Domokos.

Mindig vigasz voltál,

dac, erő, hit, remény.

Mintha nőt karolnál:

rádtapadt az ősfény,

minek térkristálya szagos.

Kosáry Domokos.

Bennünk a temetők,

világ-jaj, vajúdás,

asszonyok, szeretők,

földrengés, koldulás

s az éj láng-kertje harmatos,

Kosáry Domokos.

S harmatot lepke nyal,

tücsök-űr hegedül,

gén-parancs vonóval

comb-ráspoly mennyet szül,

millió Mozart szalma-kos.

Kosáry Domokos.

Az ember nem örül,

ha kopog a gonosz

hátunkon, szív körül

ujjheggyel, mint orvos:

gyulladt életünk mámoros,

Kosáry Domokos.

Dzsungelünk a kétely,

virág-gubanc métely,

mint gyöngy-izzó méh-tej:

cella-anyag étel,

gond-potrohunk szülő-toboz,

Kosáry Domokos.

S ebben a zöld gyolcsban

krokodil, gyík, kígyó,

majom fészek-lombban,

lepke, tatu, öv-só,

szövedékük halál-szoros,

Kosáry Domokos.

S szelíd szavunk, mint a

pipacs, tűzliliom,

könnyünk aranyhinta

merengés-ágakon,

tajték, villám-szakadékos,

Kosáry Domokos.

Hogy élünk s meghalunk

nincs abban semmi rossz.

Halandó holnapunk

végül földbe szoroz

s szög, kereszt inkább humoros,

Kosáry Domokos.

Megértés, szeretet,

szeretet, megértés,

dühöd nem gyűlölet,

vívásod nem sértés

ítéletedben alapos

Kosáry Domokos.

Világhit-forrongás,

mosolyláz-rózsaszín,

vagy, mint éber alvás

üledéke ránc, kín,

álmodban is indulatos

Kosáry Domokos.

Futásban víz-égve

válasz nedves hőre:

úgy nézel az égre

mint egy temetőre

s gyászod izzadtság-csatakos

Kosáry Domokos.

Állsz a kristály-éter

látódúc-gömbtestben:

halandó naprendszer

szitakötőszemben.

S az éj izzás-állapotos,

Kosáry Domokos.

Állsz, mint angyalkézen:

irizálás-lángon,

légyszem-fénytörésen:

pára-szivárványon,

ördöghöz nem hivatalos

Kosáry Domokos.

Tavaszi kert csinos

szemű agg jelenlét,

büszke sakk-játékos

nem győz le az árny-lét:

börtönben szerzetespapos

Kosáry Domokos.

Rabőr, cella-kősejt,

vas-sakktábla fényrács:

ha ember Istent sejt

virága nem romlás

rabon is szabadság-tudós

Kosáry Domokos.

Halál-magzatburkos,

füst szappanhólyagban:

születni mivé fogsz

ha vízhéjad robban?

S a foltos csönd varangy-nyirkos,

Kosáry Domokos.

Mint béka fejbőre

sarlós enyv-rügyekkel

dülled gálickőre

víz fogsora reggel,

s fönt a kék gond felhőcsíkos,

Kosáry Domokos.

S hőkölteti lovát,

ló-özönt terelve

durrantja ostorát

lángunk történelme,

mint múlt-idő betyár-csikós,

Kosáry Domokos.

S nádas-rengetegben

csúszunk sötét sáron:

rák-teknőc sárvízen,

fűbozót hínáron:

múltunkon, mint láp-csónakos,

Kosáry Domokos.

S mint papír-körhintán,

ringlispíl-játékon,

festett mozi-játszmán,

zsírpapír-táblákon

forgunk s alakunk árny-lapos,

Kosáry Domokos.

Pörgő lampion-test,

sorsunk hömpölygése,

mécslángtól átvérzett

háború és béke

s szabadságunk kurva-csókos,

Kosáry Domokos.

Gyerekujjal pödört

papírdoboz-körtánc,

suhogunk kerék-kört.

S mint rablábon vaslánc

rohaszt a keringés-dobos,

Kosáry Domokos.

Tökhéj-koponyában

világító gyertya

s a tök-szemben, szájban

a fény aranyhídja:

riadt éjünk túlvilágos,

Kosáry Domokos.

Köröttünk színfal-rács,

pingált lap körszínház:

azon nép-vonulás,

mint festményből színház,

s tagadni nem ajánlatos,

Kosáry Domokos.

Gyermek-ámuldozás

hite: Feszty-körkép:

festett honfoglalás,

Árpád, vitéz, köznép,

szekér: négy-ökör fogatos,

Kosáry Domokos.

Mint a Pingált szobák

legszebb népmesénkben,

kastély-kasban csodák:

sorsunk, halál, Éden:

festett kaleidoszkópos,

Kosáry Domokos.

Üst, tülök, fényparázs,

lovas Ázsia-rész.

S nem tudtuk, hogy csalás

a látvány-köregész.

S a táltos szellem-jóslatos,

Kosáry Domokos.

S az egész színpad-kör

jelen volt a múltból:

jóslás madárbélből

szarvas-lapockából,

kölyök-szemnek varázslatos,

Kosáry Domokos.

Ferde deszka-rózsát

kerítő festmény-fal,

hit, bár ál-valóság,

gyerek-nyáj asszonnyal,

s bűvöltségünk állhatatos,

Kosáry Domokos.

Ki tudta ezt akkor,

ki tudja ezt mostan?

Nem volt az aranykor

kertje, s ami most van.

Sejtésünk most se divatos,

Kosáry Domokos.

Sejtelmünk, hogy régen

mi volt az özönlés

földön s festett képen

akár a magömlés:

űzetés, vágy, álom: habos,

Kosáry Domokos.

Hogy az egész látvány

festett s úgy csalóka,

mint eső-szivárvány

ívén fény-paróka.

Tudtad történelem-tudós

Kosáry Domokos?

Hogy a festett élet

nem koszos valóság.

s gazdagból szegény lett,

mint rothadó rózsák

s vándor halandó a dacos,

Kosáry Domokos.

Mert benned a fény, mint

vér a szívüregben

dörög, mint a tűz, bent

minden égitestben

míg nem visz az Árny-csónakos

Kosáry Domokos.

Emberiség sors-váz,

emberhús mi fény lett,

ráncból gyúrt sugárzás

vagy halandó élet.

nem gyáros, nem földbirtokos:

Kosáry Domokos.

Ménes-ágaskodás

nyerítő bomlása

vagy: óceán-habzás

dörgése, omlása

s öblöd homok-toll homlokos,

Kosáry Domokos.

Vagy, mint a madárszem

merev-csönd tükör-gyász,

tollbóbita-füstben

kíváncsi búcsúzás,

pupillád kozmosz-gyémántos

Kosáry Domokos.

Nézzünk a szemeddel,

nézz a mi szemünkkel,

mintha szerelemmel

vércsókként a nap kel!

Hisz szív-lázad negyven fokos,

Kosáry Domokos.

Az Éden Halál-angyala

Az a fiatal férfi kék szalmakalapban,

a fülkagylókig csúszó kék szalmakalapban

titok és jelentés volt, vers: emberalakban,

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Vörös bajusz-ágai, mint a szöcske-csápok,

hajszálérháló-viasz cimpákig nőtt lángok,

rőzsetűz megszilárdult füstje tőr-sarjadtan

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Orrlik űr-tojásai alól ég felé tör

a két ágaskodó vak muraközi csődör,

a kék szemekig sörény rostkéve tajtékban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Nagy kalapját fülei tartják, csiga-porcok,

mint a felhőtlen eget a májusi lombok.

Szeme láng-púp türkiz-tűz, a halál van abban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Kalapját ha leveszi óriás fejtömbje,

mint egy száraz lopótök sárga kéreg-gömbje,

sima biliárdgolyó térkép-érfutamban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Kopasz, mint az elmúlás haja-nincs fej-gombja,

mint tenyésző rothadás kazlán fehér gomba:

növényállat-bőr ernyő lemezes hónaljban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

S mint Dali sajtlukakon átszúrt bajusz-kardja,

állkötő halál-kendő arca muflon-szarva.

Mint Joseph Beuys átizzadt bűn-posztókalapban

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Hogy álla a gégéig puhán le ne essen,

citromkristály-üvöltés fagy-kürt ne lehessen,

néma farkas-vonítás arannyá alvadtan

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Ujjhegyekkel szétnyomott bársony-oroszlánszáj,

virágbika-böfögés, jégliliom-holdtáj,

fogsoros pipacsszirom amin jéghegy-súly van

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Fejtetőn megcsomózott ajakzáró kendő:

angóra nyúl fülei szikratű-selyemből.

Gyász-lakat a szőrpatkó a parázskén arcban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Feje, mintás csigahéj, koponya-ősföldkor,

egymillió éves csont-hólyag ember-alkony

s bent az erjedés-kő vad karfiol-dagadtan

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

S atombomba-robbanás vegy-láng tűzrózsája

vére, s mint Madame Curie sírja: sugárzása!

Ő a rádium-ünnep láz-máglya álarcban,

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Pedig ő is az Éden, hisz bűn-nélküliség,

a szenvedés Édene, hiszen bűntelenség!

Pokol-magány némaság túlvilág-gyémántban

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Hol az élet-irgalom a nedv-keringésben?

Kígyófészek-agyában milliárd kígyószem,

dagad, mint a léghólyag a csönd-szív halakban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Ím az ember-Édenkert, szelíd, mint a szégyen,

párduc, zsiráf, strucc, zebra tolong kék szemében,

dzsungel, páva, rózsafal vérfüggöny-zuhantan

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

S ácsorgása fény-mosoly óceánba zárva

s benne nyüzsgő lény-gomoly, gyilkos, éhes, gyáva.

Ő a Halál Angyala mennyország-tudatban,

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Áll, mint koldus hatalom a bolygó-körhintán,

kék, hatezer szemű légy eres virágcimpán

s a lencse-hólyaghalom irizálás-hídban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

A szemdúcok és csapok szárvödre parázsló

kaleidoszkóp-kristály fénytörés köd-zászló,

mintha jégvirág-csokrot köt szalag zsibbadtan

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Áll, mint a halhatatlan romlás önmagában,

halandó várakozás gyanta-kert ragályban,

borostyánban ős-szúnyog: szeme mirigy-paplan,

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Lóg a szigorú fénykő bele: cérnacsontváz,

szeme száraz kaporfej, szárnya kereszt-fényláz,

szájszerv-szívópénisze s csápja páfrány-lakkban

a fiatal férfinak kék szalmakalapban.

Ő a Halál Angyala Kozmoszba temetve,

áll, mint galaxisokon az örök éj lelke,

Isten-küldött ember-éj mosoly-csomagoltan

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

A Halál Angyala ő! Úgy áll a reményen

űr-párolgás szárnyai fénypetty-köpenyében,

mint Szeráf a Földgolyón küldetéscsönd-szagban

az a fiatal férfi kék szalmakalapban.

Csikóval jöttél

Ördögh Szilveszter ötvenedik születésnapjára

Szilveszter!, most már te is tudhatod:

a szenvedést ingyen nem kaphatod,

se irgalmat, se minden annyi mást,

halált-hozó jövőt, bűnt, elmúlást,

se gyötrelemből gyémányt-szekeret,

tajték-lovakat kocsirúd mellett,

s azt is: az örömből csak annyi van,

mint szőrös magok csipkebogyóban,

s azt is: csöndet szóval betemetni:

mint a jeget forró vízbe vetni,

s azt is, hogy végül mindig magad vagy,

ha tömegben, ha a világ elhagy,

szerelem, kés, apa már a földben,

mint őslények ősföld-temetőben.

Ragyog alattad a tiszta-fűz fény,

mint nedvesség a szem felületén,

s a szemben, a bolygóban, kocsonyás,

hajszálér-tenyészgomoly víznyomás,

a kint, a bent léted egy-tudata,

mint fűszálon éj szikra-harmata.

Úgy ragadsz az idő szívbőréhez,

mint gyászlepke pipacs hús-selyméhez,

s az izomrengés vad szívfalai

dübörgését szívedben hallani,

két idő egy földrengés-morajlás:

az ugyanaz, mégis két sors-omlás.

Neved ördög, de lényed két szárnnyal

irizál, mint két szirt-magas kőfal,

csipkemagasodás hó-jegenyék

égő olajkutakként szárny-zenéd.

Csikóval jöttél, én is csikóval,

s most az öregebb szól rád vers-szóval:

mint a bányalovak megvakulnak,

szem-kiszúrtan földben bandukolnak,

a Kozmosz is vak lesz Isten-holnap,

s addig engedelme a dolognak,

teremt, temet, végső-súllyá alvad,

szül, sír, vérzik, így tombol hatalmat:

mi is húzzuk a szó-csillét csöndben,

botladozva talpfában, szénrögben,

s köröttünk az éjszaka szén-szikla

járatcsövek könny-rügyes vak sírja.

Szilárd tüzet viszünk koporsókban,

vaskerekű fémüst-féldiókban,

hogy ne legyen soha jégkor-alkony,

hogy az emberiség meg ne fagyjon!

A fordított Pietà

Ül a fiú görnyedésben,

kín a márvány-feledésben,

ül a fiú márvány-széken,

kő-hokedlin, nagy fatuskón,

mint sovány ifjú favágó

erdei havasesőben,

egész teste gyászból márvány,

görbe akár a szivárvány,

lencsés-ujjvégű áttetsző

levelibéka-kezével,

bütykös, tyúkszemes, vakfoltos

kezével test-csöndet fogdos,

ölében, mint márvány-barka

apró, vékony, csontos anyja,

halott anyja fekszik mélyen

nyugvó márvány-meredésben,

szinte a fiába mártva,

a fiú ölébe ásva,

mintha imádkozó sáska

térdepel a zöld homályban,

levelek közt csönd-idomban,

s csontszög-fésű karjaiban,

a tű-csapda csont-lakatban,

a kar-fogsor harapásban,

az ölelés-elmúlásban

hosszú, csíkos darázs fekszik

bőrtelen bütyök-térdein,

szemhéjtalan szem-málnákkal,

pillátlan morzsa-golyókkal,

s szárnyai levegő-tőrök

hímzett Mária-szívében,

fekszik márványból omolva,

mintha bárányfelhő volna,

hullámredős márványszalag,

felhőhab asszony-alakzat

üresen, mint nyitott ablak

éjén virágcsillag-tenger,

mint a kereszt fekvő ága

feszül gyász-görnyedt fiára,

feje, lába földig lógva,

mint súlyból a súly hiánya,

kicsi kontya márvány-rózsa,

térdtől földig szöglet-lába,

mint szöcske ugró-villája

lóg le szikrázva fehéren,

mint tejút Isten-pupilla

szemlencséje kozmosz-éjben,

márvány-karjai világ-vak

csöndbe borzolt korall-ágak,

szétnyílt szájában fogai,

mint aranyhal pikkelyei,

kettős félgörbe cölöpsor

márványforgács-papirosból,

vízszintes arc függőleges

arcot néz márvány-veszélyben,

a hanyatt-hullás kő-mélyből,

függőleges arc vízszintes

arcot néz, mint szirom-pajzsot,

a nyitott szem zárt szemhéjat:

békés márvány-üldözésben,

a nincs-van üdvözülésben,

két tükör-csönd ütközésben,

egymás rácsa tükrözésben

fénygúla háromszögében,

fényháromszöglapok csúcsán,

fénynégyzet-talpba ágyazva:

ősborostyánban falevél,

fénytrapéz két súlyzó-arca:

gyűrt, szögletes, komor márvány,

fekszik a halott mosónő

költő-fia gyász-ölében,

kereszt márvány-küldetésben:

ők a kereszt a fehérben,

fekszik a halott lét-szentség

az általa szült mindenség

mérhetetlen éj-ölében,

mint a kristály-kéve mélyben

szivárvány a légy szemében,

a kiváltott s a megváltó

belőlük született télben,

a jajtalan halál-éden,

s a kettő-egy márvány-kéjben,

nem fia anyja ölében,

de anyja fia ölében,

egymás vonzását lebírva

egymás halálát kibírva,

föld fölötti lebegésnek

nincs gravitáció-sírja,

fekszik a reménytelenség

a nincsen-remény ölében,

küldetés a küldetésben

bánat bánatba ragasztva:

nemzőtesten mágnes-csillag,

úgy tartja őt az ölében,

mint megszült nő csecsemőjét,

mint Isten a Világ-Éroszt:

ifjú kozmosz öreg kozmoszt,

úgy hullnak egymásba-forrtan,

mint havazás tél-éjszakán

hószobrok éjszaka-tokban

mint csillagok a titokban,

mint a tűz a csillagokban,

megváltó a megváltotton,

a megváltott a megváltón,

kiváltó a kiváltotton,

a kiváltott a kiváltón,

egymás márvány-türelmében,

bűn a másik szerelmében,

bűntelenség az igében,

összenőve, szinte részeg

ítéletben két természet,

mint megkövesedett ősfa

ág-törzs kő-háromszögében

üres márványfonat-fészek,

mint egy márványrózsa-kereszt

ha űrbe-nemződve feszül

az égitest hálógömbben,

mint magzat magzatburokban

kuporogva magzatvízben

lebeg a végtelen tűzben,

a skizofrén Gyémánt-Rózsa

a kőtenger űrt altatja,

a márvány-anya halottan

a horgolt tűz űrt szoptatja,

fiát fordítva itatja

halál-kövér semmi-tejjel,

fekszik a fiú ölében

a szigorúság, a szégyen,

árvaság a bűntudatban,

a skizofrén iszonyatban,

a rágörnyedő bűntudat

márványlombja lét-iszonyat

hanyatt fekszik a halotton

a halott, mintha épp szülne,

néma űrt fia szívében

fekszik márvány-elveszésben

a Mama a fehér télben:

József Attila ölében.

A márvánnyá dermedett kín

a kín jég-dermedt térdein.

Ők a fordított Pietà,

márványból az irgalom-fa

a menny-ágas kereszt-létra,

megváltás bánat-bozontja

márványbogáncs gond-bozótja:

egymás átka egymás sorsa

együtt-sors halál-szerelme,

iker-osztás kőselyemből,

két márványcsöpp halott szívből.

Anyagukban semmi romlás,

alakjukban semmi bomlás!

Egymásban a két öröklét,

s a kopár düh rázza öklét!

A fiú a szülőanya,

s az anya egyszülött fia:

Szűzanya József Attila

s halott Krisztusként a Mama.

A csodálkozás szégyene

Fáj a hátam, fáj a hátam, fáj, fáj.

Olyan, mint az eljegesedett táj.

Jégből ágak függöny-zuhanása,

márvány-tűzfal alkonyat-sajgása.

Jégkorszak lett a párás dzsungelből,

jégsivatag boldog lét-selyemből,

tövisbozót hús-tartó csontvázon,

csőrök, mészpánt a savó-hiányon.

Jajgatnék, mint a csönd az üresben,

mint a kozmosz a vákuum-üregben,

mint csillagok fényhab-tajtékrendben,

mint fogoly légy halálszalag-enyven.

De jajgatni semmi kedvem nincsen.

Megkoptam, mint a réz a kilincsen:

annyit nyitotta ajtóm az Isten,

hogy kezén a réz, nem a kilincsen.

Nem-panaszom sóhaj-nyugalomból,

mint darázsban a szív fürt-hólyagból,

ez a könnyű motor röpülésem

súly-emelő szárny-hártyarezgésem.

Győzelmem a föld-tömegvonzáson,

emelkedésben osztott látásom,

mint minden lét: pontok tömegéből

terül, zsúfolódik híg veszélyből.

Torlódik, feszül, rezeg, hullámzik,

vérzik, bomlik, szilárd köddé fázik,

s a világanyag káosz-mindenség

látható és láthatatlan egység.

És a fekete anyag átlátszik,

mint az üveg, min a fény átázik

és a látható a feketében

zuhog, mint a vér a véredényben.

Legyen testem is a teremtésre,

ne csak holttestem a temetésre,

kvadrillió fájdalom-atomból

szőtt torony, mi burjánzó pokolból.

Kisgyerekből öregember lettem.

Öregszik a mindenség köröttem.

Nem azt csodálom, hogy megszülettem,

s azt se hogy a halál sétál bennem.

Kopog, mint vak fehér vasbotjával,

csoszog, áll vak-vezető kutyával,

jobbra-balra üt hát-csontot bántva,

mintha téli jég-erdőben járna.

Jég-törzsek közt, zúzmara-csipkében

támolyog a fehér a fehérben.

S nézi szarvas, őz a tántorgó vak

halált, mely mint a háborús ablak.

S az a bennem-kastély, mesevár-tél

jégtű-csigaház forgószél-tölcsér,

kúp-sivatag számítógép-rajzból,

hálószarv-tolongás csönd-viaszból.

Szitavászon késes szárny-köbökben

föltoronyló csipkés toll-özönben,

géz-szirtek tömege a fagy-szépben,

mintha Szeráf ül a fénykristály széken.

Csak azt csodálom hogy megmaradtam,

mint földműves vetettem, arattam,

s egyre nagyobb üregmély alattam,

s abban gomolygok, mint tűz a napban.

S ez a csodálkozás, mint a szégyen,

mint haldokló verejték-ingében,

bolyong bennem, mint hörgés a szélben,

mint szivárvány légyszem-fénytörésben.

S lesz-e időm, abból ami még van,

hogy elmondjam ami azután van?

Van, vagy nincs? Mi gondom lenne másra?

Agyamban a képzelet-sakkjátszma.

Míg a szellem-akasztásra lökve

hurcolna a hóhér-csoport nyögve,

hónom alá ütött kar-horgokkal,

hátamat lökő tenyér-tányérral.

S a Dög petéit szívembe ontja,

mint a zöld légy véres húsra, csontra

s dög a dögön zománcosan hemzseg,

mint kalászfű réthulláma szélseb.

S beforrok, mint a víz roncsolt bőre

s befelé néz a mélyiszap-kőre.

S így leszek az, aki voltam annak:

veszteségnek, harcnak, diadalnak.

A lezuhant Griffmadár

Éposz-töredék egy halott öregasszonyról

Az a sárga öregasszony

sárga deszkakoporsóban,

mint egy lezuhant Griffmadár,

havas sziklabérc-taréjra,

Földgolyó-sziklafogsorra

zuhant Griffmadár nyílt szemmel,

mese-madár lény-óriás,

világ-szárnyú csoda-madár,

mennyen-poklon átrepülő

óriás-madár mese-ég,

mint jeges szikla-fogakon

fönnakadt jeges léghajó,

jégkéreggel borítottan

a bordázott ősuborka,

hangyabáb alakú sárga

elmúlás jégbőrbe zárva

fekszik kőbe-tört magánya,

mint egy lezuhant Griffmadár,

világ takarója szárnya,

két szeme két holdról nézett

Földgolyó világít kéken,

tollai, mint világ-boglya

a fekete űrbe tolva,

tollai közt holdak, napok,

galaxis-tajték tegnapok,

két lába a hegyről völgybe

letorlódó pikkelygörbe,

gótikus kőgerenda-váz,

földbe-fúrt nem-foszló villám,

körmei, mint vascsőr-horgok

Zeusz szigonya vasvillán,

két lába megfagyott villám,

Zeusz ősarany-villája

hegyével a földbe vágva,

Zeusz-isten fényvillája,

nyeles arany-szempillája,

lándzsatollas pillaszőrök

döfés-söprűboronája,

áram-nyelű aranyvilla,

a hab arany-szempillája,

a tajték pilladöfése,

földig-cikkázó rojtfüggöny

elektromos recsegése,

égi tűz gyökérkorona

fényzuhanás vízesése,

zöld habból aranyláz-karmok

nem-fosztó földbe-növése,

száraz örök erjedése,

az a sárga öregasszony

hosszú deszkakoporsóban,

az a hosszú öregasszony

sárga deszkakoporsóban,

mint egy lezuhant Griffmadár,

valaha gémeskút-magas

mindig-hajló ifjú asszony,

az a hangyaboly-hajú szép,

bozsgó kitinsisak-boglyás,

hangyatajték vihar-hajú

most nagy sárga koporsóban,

az a csontos öregasszony,

mindig-szegény öregasszony,

hosszú száraz öregasszony,

ifjan is szegény mosónő,

nagycsontú mosónő-mosoly,

kopott szűk barhet-ruhában,

virágmintás barna tájban,

agyonmosott ifjúságban,

feküdt üvegtok-magányban,

mint lázmérőben higanyszál,

fésűben kihúzott hajszál,

szaru-fogak közt ősz hajszál,

csönd-fogsorra ragadt ezüst,

köd-hegyvonulat, fagyott füst,

rózsakopasz fején hó-konty:

íbisz sziklányi kősóban,

feküdt: rozsdás kulcs a zárban,

bohóc-rongybaba bazárban,

átlátszó műanyag-zsákban:

angyal-álca selyembábban,

széles sárga felső-ajka

orrlikakig fölhúzódva,

s az orrlikak árny-salakja,

mint két lila vatta-dugó,

mint árnycsipke-mély néma kút

hold-rajz kerti éjszakában,

száraz, öreg gémeskútban

varangypislogás csillagtér,

száraz-szálka páfrányerdő

viaszmárvány kürtragályban,

két porcelán-trombitában,

csiga-hagyott csigaházban

beköltözött lilapetty rák:

csupa íz, cső, szemnyél-bajusz,

egymásba-tolt lemezgörbék

bajszos csévéje zománcból:

ami kilátszik a rákból,

s úgy állt ki a felső fogsor

kerítéskör holdrománcból,

mint tevekoponya kése

toll-ívét haragból vésve,

idő-redő homok fölött

a csonttaréj rothadt félhold,

alsó állkapcsa nyakgödrig

lehajló sárga madárcsőr,

aranybalta-orrú bárka,

kőfészek halál-selyemből,

mint egy tátott-szájú kobra

lándzsahegyes teknő-fodra,

nyitott, mély gyűlölet-kanál,

vízmerítő tenyér kőből,

alumínium-sarlóláz,

görbe asszír kúpfürt szakáll:

asszonykirály férfiszakáll

szőrtekercs-tülök egyszarvú:

homlok helyett a nyaktőből

meredő gigász csonttövis,

üvöltés-liliom szégyen,

hullafoltos tűzliliom

aszalt porzókkal, bibével,

páncélvér szirom-ejtéssel,

alsó állkapcsa tukáncsőr,

vízbe-süllyedt szarucsónak,

tekerccsel-zárt hegedűnyak,

húr-csavarfüles hegedű,

s a forgácsbojtrózsa végén

a sziklaszilánk-rács fogak,

mint rózsaszár csontuszonya,

csont-kúphorgok rózsaszára,

mint egy hosszú lókoponya

csontkefe alsó fogsora,

alsó állkapcsa, mint ló-vak

torkából kinőtt gereblye,

elkorhadt ókor-dereglye,

szaru-papírhajtás csónak,

mint keresztfa oldalága

a rászögezett jobb-kézzel,

hullamárvány-fonat karral,

a horog-csokor ujjakkal,

a gyík-gyöngypikkely körmökkel,

pikkely-tátika halál-csap,

kelyhe ágzáró bimbónak,

könyöktől kar sárga kézzel,

kéregtelen bütykös faág,

s fölhoronyzó jáspis-ujjak

köröm-kaktuszlevelekkel,

alsó állkapcsa hörgés-fok,

mint nyelv alól kinőtt potroh:

hosszú, hengeres, szelvényes

szalma-uborka lódarázs,

fekete bőr-pörsenéses

papír-uborka kő-ágon,

mint egy jáspis-violinkulcs,

libatalp-nyom hó-tányéron,

levegőbe kimeredő

recetűz-szitakötőszárny,

márványkanál, horgony, horog,

nyitott zsírpát-kancsófödő,

hosszú, hegyes, vízjeles, rab

papírhajtogatás-csónak,

húrtalan márvány-hegedű,

tenyér-könyörgés, de ajak,

koldus-kérés állkapocs-kéz,

előre-nyújtott esdeklés,

mint kékpettyes ugró szöcske:

lábszár-lombfűrész, drót-talpak,

térdbütykök, combsonka-zománc,

fejkúpon az antenna-ház,

száll, de földvonzáshoz kötve,

ökörnyálból puha szekér,

nyál-lobogás gyémánt-halál,

mégis merev tűz-tokban áll,

s benne a tőr az őszi kék,

s cirpelő csönd, mint őszikék,

alsó állkapcsa csönd-nehéz

nyitott tenyérrel ég felé

fordított hátvakaró kéz,

ókor-kínai viszketés

csitító csont-vakarókéz,

mint elefántcsont kínai

hosszú nyelű hátvakaró,

könyökcsonttól ujjhegyekig

hullafoltos karcsú csont-kar,

mint a térdbütyöknél letört

rózsapettyes zöld sáskaláb

a drótcsipke-csillagokkal,

az ízelt réz-bálvány talppal,

elefántcsont-horogcsokor

kínai hátvakaró-kéz

a gégéből síkban, hosszan

előmeredve nyitottan:

tárt tenyérrel, fog-ujjakkal

az űr-súly alsó állkapocs:

jaj-mérleg, vicsorgás-mérleg,

hörgés-mérleg hosszú-csőrű

aszalt csöndből, bűz-keményből,

üres kocsirúd, a lovak

kifogva elpárologtak,

a ganéjdombos csontszekér

lélek-lovai elfogytak,

mint a felhők, s csak a kékség,

a lila üreg-sötétség

kétoldalt a koporsóban,

a dög-vijjogás halottban,

s a nyelven, mint olvadt viasz

csillogás-tó, fényüveg-tó,

s abban egy kis aranyhintó,

mint tójégbe fagyott nagy pók,

s a pókfejen csiszolt rügyek,

mint lábujjon a tyúkszemek:

látólencsés gyémánt-tüzek,

ideghártyás üvegpúpok,

hántolt rizsszemből fény-gombok,

a nyelven az aranyhintó,

mint jégből-szőtt tündérkastély,

dióhéjban aranydoboz,

aranykerekű kristály-vár:

fénylécekből, fényüvegből

fénybarokk halotti hintó,

s a kis fénylovak kifogva,

némaság-füst fénysörényük,

a hullatinta-barlangban

álltak némán, mint a csillag

templom-béna bordás űrben,

s gyertyalángban szikrázó hab,

űrt-harapó cseppkőbarlang,

az életből kihantolva

a halálba tokosodva,

s ölni-nyitott krokodilszáj

halál-ásítása végső

citritkristály-liliomfej

halál-haraggal borítva,

bőrdobba nyomott bűz-harang,

első és utolsó harag,

bár a nyelv torokba süllyedt,

mint csigaszem lepényfejbe,

csak ráncgyűrű fejkút látszik,

hús-cérnagomb süppedt hóban,

citromsárga aranytóban

higanyfeszes ragyogás-zöld,

mint állatvizelet hóban:

kék, zöld, lila, vörös, piros,

s fenék-tenyészet a tóban:

a víz alján mocsárbarna

szerkezetek gyöngy-ág halma,

akár jeges zilált szalma,

kristály-ribizli, gyöngy-alma

a korhadás-szemfenéken.

Ez a halott öregasszony,

alázat-szirt szita-szégyen

föld-űrhajó koporsóban

mészfonat-lebegés kéken,

mint nádgyökér-gubanc tóban,

s a gyökér-rések közt kristály

rombusz, háromszög tükör-nyál,

csillogás-tű, ragyogás-szög,

szüneteiben aranyrög,

ez a halott öregasszony,

mint óriás asszony-bohóc:

sárga, piros, kék, fekete,

lila, ezüst, arany; vörös

pettyek, pontok, foltok, csíkok,

vonalhálók, sziget-nyájak,

vastag-festék ecsethúzás,

spahtlival kent kaszabolás,

Kokoschka lenyúzott úszás,

Ensor rücskös, merült, kása

festékragacs-tolongása,

Pollock-csorgatás hínárkép,

mint a színes világtérkép,

bohóc-tarka hulladék-táj

festék-avarból az arc-domb,

grízes iszonyból a homlok,

fekszik a nagy koporsóban,

sárga deszkakoporsóban,

mint nagy sárga papírszobor,

csomagolópapír-szobor,

mint a tómenti zöld réten

heverő bomlás-üresség,

mint a második szüzesség,

mint az evilág-veszteség,

mint a túlvilág-nyereség,

amin átnő a fű-ország,

a télre tavasz-orvosság,

zöld szár, zöld tűk, kalász-halak,

amin áttör a virágzás,

növényi s állati párzás:

gólyahír, kankalin, kákics,

mézmirigy-fejű kutyatej,

amin szöcske ül, kék lepke,

szitakötő kettőskereszt:

fénytörésből gyűjtött száraz

irizálás zománc-forgó,

gyémántvesszős herezacskó,

lábfején és lábujjain,

lábszárán, vastag csontjain,

visszeres combtőkig érő

bordás, barna flórharisnya:

hangyalánc spirálharisnya,

hangyafonat drótharisnya,

nyüzsgésköd kitinharisnya,

hangyakürt selyemharisnya,

combtő-bundáig drótcsizma,

rozsdás drótháló-harisnya,

nemi szőrig kancsó-csizma,

nemiszervig növő csizma,

hangyákból horgolt harisnya,

merev harisnya mozgásból,

nyüzsgés-csizma kitin-lázból,

mint aki óriás vörös

hangyabolyba süllyedt hasig,

a szőrfüstbe fúlt köldökig,

s őrült, izgatott, drótszáraz,

bundás, vad hangyatolongás,

vastag-szőr hangya-tódulás

lábfején, lábszáron, combon,

mint szőrpajzs szeméremdombon,

hangyalánc-cső drótharisnya

szorgalom-nyüzsgés cső-bunda

az a barna flórharisnya

hangya-fémcsizma sötéten

combon, lábszáron, a térden,

lábfejeken, lábujjakon,

körmökön, bokákon, talpon.

Ez a halott öregasszony,

ez a sárga öregasszony,

mint sárga sárkánygyík-csontváz,

mint jéghegyben mamut-nőstény,

hanyattfekvő zebranőstény

vicsorgással vigyorogva,

tátottan halál-röhögve,

mint elzuhant nőstényzsiráf:

torony-nyakú, torony-lábú,

sakál-sikoltás alkonyú

hullafolt-mozaik asszony,

koporsóban delfin-vigyor,

hiéna-ugatás hártya

fekszik önmagában zárva,

fekszik rothadásba zárva,

két szeme két bundás darázs

szemhéj-szirmok közé fagyva,

kihűlt, mégis véres parázs,

pupillafoltos kék kobra

kisziszegve levél-fejjel,

előre-hajtott marással

pupillákban nyitott szájjal,

gálickő-rügy gálic-ággal,

ágaskodó kék ernyővel,

semmire nyílt esernyővel

a fészekből gálictejjel,

szemek, nyitott kék esernyők:

bordás selyembuborékok,

fehér égben tintafelhők,

tintahal felhőköpése

a szemek rejtőzködése.

Ez a sárga öregasszony,

hajdan karcsú ifjú asszony,

szarvas-anya léptű asszony,

mufflon-nő járású asszony

hosszú deszka-koporsóban,

műanyag-zsákba pakolva,

fehér szembe csomagolva,

átlátszó, keskeny, hólyagos

pupillátlan szemgolyóba,

mint borostyánba lódarázs:

ősföldkori légrobbanás,

sárgafoltos, aranypettyes,

aranycsontváz potrohküllős,

májfolt-szív arcú kitin-réz,

akinek szeme két varangy,

zöldfoltos, tüzeshasú csönd,

lángcsipkés nyirkos pislogás,

nézése: párzó varangyok

összeragadt dülledése,

rücskös, izzadt, vizelet-fény

a szem halál-süppedése,

önmagába süllyedése,

a rügy-domb apró varangy-férj

hátulról öleli nőjét

két fakéreg-ág szűk karral,

enyvpálcika-csillag kézzel,

picinyke bőr-láng tenyérrel,

halandóságot öröklét,

a hólyag-tűz oldalakat,

a nemzéstől dermedt hasat,

mint óriás csírás krumplit,

zöld csírarügyes burgonyát,

s a csírák viasz-kúp zöldből,

az asszony jáspis-rét szögből,

s a hím-ujjak a nő-hasba

fúrva, mint dagasztó asszony

ujjhegyei nyers tésztába,

a fej a fejen, kúp a kúpon,

mint mohos sziklák hegy-úton,

a pillás nyílt szemhéj-csésze

vérhálós kék dülledése,

mint párzó varangyok néma

nyálköpés-púphalmaz fénye,

a halál szerelem-kéje.

Ez a halott öregasszony

a halál asszony-bírája,

s mocsaras kút a combköz-zsák,

mint összeragadt szempillák:

csipás, csiparög-csücskös éj,

mint összeragadt szemhéjak

az enyv-páfrány sarlós comb-mély,

mocsaras kút combja, szája,

varangyok buborék-nyája

a besüllyedt száradásban,

az összevarrt rothadásban,

halál-meddő pokol-táj az,

tüzeshasú béka-háló,

piros láng-kendő a sáron.

Ez a sárga öregasszony

kinyújtva a koporsóban,

idegesség és türelem

szövedéke ifjú asszony,

aki mikor krumplit kapált,

s a napon pihenni fölállt,

s a kapanyél végén keze

két óriás arany-polip,

szitaszövet aranyszobor

volt, áttört sejtes ragyogás,

aki totyogóssá görnyedt,

a szülésre gyűlt karcsúság,

görbült széles görbe lábbal

állt, mint földbe visszanőtt ág,

mintha egy dongátlan hordó

dülledne lábai között,

nagy levegő-hordó kéken,

égből hordó felhő-szélben,

oly idom két görbe lába,

mint egy rombusz-vonalábra,

szétnyíló és összefutó

combok és lábszárak között

a rombusz-idom levegő,

mint az elmúlás kristálya,

úgy imbolygott, úgy tántorgott

görbére hajolva járva,

mintha föld-érő szög-csúcsán

tátongó rombusz-csönd járna,

mint csituló búgócsiga

a pörgés-fék lassulásban:

billeg jobbra, billeg balra

a fémforgás csiga-gyászban,

amíg eldől s tűje, tornya,

a hasas bádog-pogácsa,

a színes csigaház-fejgömb,

az üres, hólyagbordás szép

ostorral pörgetett játék

dülten ül, mint könyöklő csönd,

görbe lábai, mint zöldzsák

bőrszűz kínai uborkák,

mint hódombba fúlt bokor-ág,

mint az elnyomott szabadság,

a hóba temetett futás,

a fehérbe visszacsúszás,

ahogy üresen kihajlik

önmagából be a hóba,

sötét vonallal tarajlik

szőr-tüskésen, csipke-kopasz

gally-hímzés kis legyezőkkel,

mint egy íj, húros fa-hullám

a semmi jég-düh kezében,

a fagy deres tenyerében,

s galagonya, som, vadrózsa,

kökény, bodzabokor, kalász:

száraz rozsdafű-maradás

körötte a tél-kékkőben:

szarvas s őz-szemű erdőben,

amik, mint a csönd csöppjei

fürtösen a fagyott függés

függönyein csüngnek barnán,

s ez a szemekkel átszőtt csönd

napfogyatkozás-pupillás

hatalmas csillogó rügyek

barna hálója fehérben,

s madárlábtól rúgott hópor

olvad szikrázva súlyukon,

akár a csillagok könnye.

Az a sárga öregasszony

sárga deszkakoporsóban,

átlátszó műanyag-bábban,

tátott pikkelyes vigyázzban,

mint kobra-test üvegházban,

feküdt mint nagy viharfelhő

tajték-lilán ezüst tóban

feketehab tátogásban,

zöld sörények, kék taréjok

szülni-kész hálózatában,

s a vízmélyi viharfelhőn

aranyfodor, rézdrótszobor,

márványszalagokból lepel,

potrohszelvény-nyiladozás:

aranyerdő-harmonika:

mint gigászi aranydarázs,

aranypotrohával görbén,

fény-erek, fény-deszkák lassú

selyemcsúszása a vízben,

fénymárvány hímzett szemfödők

lebegő lágy bolyongása,

s a fény szivárványtörésben,

mint nagy zöld légy zöld szemében,

a zöldkristály gömbkaktuszban

szivárványhíd zöld rúdcsokor,

látóideg kaktuszbokor

kristálypálca-tölteléke:

a kristályvenyige-zölden

szem-ezerré nőtt vödörben,

a szem domború hólyag-domb

csillogás, parázs, dérszőr-gomb,

mintha zöld üvegvödörben

háromezer lázmérő van,

üvegcsövek függő rácsa,

hólyag-izzás félgömb-rácsa,

pontok sejthalmaz-tömege:

üvegfödő az üvegen

mint zsákcsésze szitaselyem,

s a fényszüret közöny-mélyben

a látótűz szenvedélye

a nap az üvegkévében,

az egymásra tódult gombák

különből egy süvegében

szivárványos fénytörésben

abból ami fény maradt még

a lila-szenny őrülésben:

mintha bivalyhátak mögött

arany-ostyák fénytaréja

nőne ki, mint a tejfogak

rózsaláz csecsemőínyből,

rózsakoszorúból láng-tűk.

Az a sárga öregasszony,

az a halott öregasszony

a deszka föld-rakétában,

aki a bolygó-befelé

sűrű, kemény, nehéz űrbe

száll majd üvöltés-szűrő kard,

némán, mint aki csak boldog,

mint holdon nőtt gyermekfogsor,

mint holdsziklán fénygomba-fog

a fekete éjszakában

röpül be a feketébe,

a baktérium-fekélybe,

Földanyag titok-sötétbe,

s csontvázáig ott lesz otthon

akár a magány a Holdon,

nagy kezei úgy feküdtek

a hús-romlás koporsóban

csípője két oldalán lent,

mint zúzmarás téli gallyak,

agancsbozont korallágak,

lila languszták, homárok

körömhéjú szem-nyelekkel,

csáp-bajusszal, szelvénytokkal,

viasz-olló agancsokkal,

nagy körmei, mint sascsőrök,

zöld levelek márvány-ágon,

rózsabogár fedőszárnya,

hímpávafarok legyezők

zöldaranyban irizálva:

hosszú, horgas zölden ömlött

óriás krokodilkörmök,

páncélpókok ízelt lába:

csuklók, csapok kitin-részeg

karmos, pihés drót-állványa,

megfagyott sramli-zenészek.

Az a halott öregasszony

sárga deszkakoporsóban:

nyitott-csőrű sárgarigó:

bomlás-kürt a kerti hóban,

a rózsabokor tövében,

tüskés csontváz-kehely télben,

az a rég-volt ifjú asszony,

mozgó aranyszita-szobor:

most mint letört szarvasagancs,

rothadássá alvadt parancs,

az az asszonyi láng-torony

zsiráf-léptű nösténycsillag,

idegesség és türelem

szorongás-fürt szövedéke,

aki fiát, a négyévest

úgy csapta az udvar-fűre,

mint egy síró krumplis-zsákot,

üres szaggá fogyott zsákot,

mert szegény volt, hisz szegény volt,

a kisfiú meg éhes volt,

a férje munkanélküli:

ült az udvaron hokedlin,

a zöldgyepes, a zöldmohás,

kövirózsás kis udvaron,

mezitláb ült a hokedlin

öreg kerekeskút mellett,

aminek henger fölötti

keskeny zöld csákótetője,

mint korhadt koporsófödő,

vödre algás faliliom,

rozsdás abroncsú: luk és seb,

herpeszes ajkú, rohadt, vak

tüzeshasú béka-fészek,

lánca Prometheusz-bilincs,

varrat-vedlés rozsdás kilincs,

s a húspikkely kövirózsák,

meredtek páfrányok között,

mint hosszú sárkánygyík-nyakak,

sárkánygyík-csecsemő nyakak,

pikkelytorony tetejükön

zárt pikkelyszivekből csészék,

s a csészékben lisztpor-szemek:

zöld porcelán-csészékben liszt,

s azokban föltört tojások

fehérje, sárgája rezeg

mohapihés szendergéssel,

s a zöldcsipke rózsatornyok

akár a nyeles légyszemek:

zölden, rács-osztottan égtek

pislogástalan fénygőzben,

ült a férfi fölgyűrt ujjú,

nyakkendőtlen fehér ingben,

arcán kéthetes borosta,

arca mintha szőrpajzs volna,

barnavörös füstszőr álarc,

mint bundás darázs potroha:

arcán az emberi moha,

az unalom, csodálkozás,

szégyenkezés, ásítozás,

éhség, bűntudat, szemérem,

s mindenféle élet-dolgok,

s mindenféle halál-dolgok

összegéből szőrös viasz,

mint elhagyott síron a gaz:

vörösbunda-darázspotroh,

kezei lábszára mellett

lógtak, mint körmös gereblyék,

kék szemében zene-emlék,

nagy szívében oldott festék,

piktortégla, kettős létra,

mintha szíve szöcske volna,

piros szöcske, ugrásra-kész

rács-szemű levegő-fűrész,

gyomrában az éhség-kobra,

torkában sas-szörnyű sóhaj,

árnyékával olyan volt, mint

csontos, sovány ló a tóban,

tószél-vízben kanalasgém

bikafej-gyémánthálóban.

Fénye árnyék, árnyéka fény.

Ez a sárga öregasszony,

ez a halott öregasszony,

ifjúból vén köddé aszalt

régi szép fiatalasszony

anyámmal mosott tíz évig

a nagyteknő mellett állva

az öreg nyárikonyhában,

amely mint kőfalnak döntött

vaslap-tetős vályogsátor,

viperás kőfalnak döntött

zöld deszka-ajtós sár-sátor,

ablaka oly apró, gyáva,

mint kis gyöngy-gyík pupillája:

üvegtőr a zöld gyöngyszövet

fejkúp szemhéjas szemében,

a riadság, a rémület

zöld ribizli-szem tüzében,

szilárd látás-gömb vizében,

az az ifjú zsiráfasszony,

az a karcsú titán-asszony

anyámmal mosott tíz évig

a cementes nyárikonyha

síkos hablucskában állva,

ruhát görnyedten sikálva,

kinézve a nyárikonyha

üvegén az udvar-nyárra,

kinézve az udvar-őszre,

kinézve az udvar-télre,

nézve az udvar-tavaszra

azon a csöpp üveglukon,

mint letört zöld palack-nyakon,

azon a kis gyík-pupillán,

amely mint csöpp szárazvillám,

mint kútvízbe esett félhold,

álltak az apró gyíkszemben:

ideghálók, atomrácsok,

szemér-hajszál-lomb hullások,

álltak mezítláb a beton

szappan-nyálkás jég-szigoron

a köldökökig kigombolt

virágmintás ingruhában,

páragőz hajnalsugárban

nyíló tulipánfej-tokok,

mint űrbe öltözött fénycsomók,

munkájuk a bérmosás volt,

a bért kettejük közt osztva,

álltak az apró gyíkszemben,

mint a gond a türelemben,

mint a vágy komoly selyemben,

mint akik kérőre várnak

rézfúvós farsangi bálban,

szűk barna barhet-ruhában,

köldökig-nyitott alkonyban

a szappanosvíz-takonyban,

álltak mezítláb a jégen

a cipőtlen szegénységben,

asszonnyá lett tündérlányok,

sejtelem-Hamupipőkék,

s magas-sarkú körömcipő

volt a képzelet lábukon,

s a négy láb ott lent a végzet,

mint narancs-poliptenyészet,

bütyökcsomó láb-nagyujjak,

tyúkszem-gombos láb-kisujjak,

csigatest-alja nyálas vak

rózsasárga fagy-láng talpak,

térdcsontjukon a hab-kása

pezsgő szikrás fürt-omlása,

akár a szüret gyűrt habból,

szétpattant buborékokból,

szivárványfüst-habgolyókból,

s gyöngyházgombos lábujjakra

csurgott a folyékony szikra,

anyámmal mosott tíz évig

az a tündér-csontos asszony

a nagyteknő mellett állva:

mosónő fiatalasszony,

ifjú mosónő-anyámmal

az a szitakötő-asszony,

akinek négy gyereke volt,

s volt vagy ötven kürete is:

méhbe-dugott kénes zacskó

a térdig lógó spárgával,

asztalról padlóra ugrás:

magzat-kilökő dobbantás,

vérzést-indító sósfürdő

forróvizes nagyteknőben,

meztelenül ülve a nagy

sárga-sír mosóteknőben

a sósvíz-teknőfürdőben.

Ez a halott öregasszony,

ez a sárga öregasszony

anyámmal mosott tíz évig:

ifjú mosónő korában

ifjú mosónő anyámmal,

mezítláb a betonpadlón,

télen fűzőtlen cipőben,

magas-szárú nagy cipőben:

fűzőtlen férficipőben,

s a fémgyűrűs fűzőlikak,

mint csonthéjkör gyík-orrlikak:

zöld gyöngyszövet-zsák likai:

gyík-lélegzés ablakai,

mint narancsbőrrel beszegett

madárcsőrök orrlikai,

cinkék, rigók, seregélyek,

rózsapirókok, zöldikék,

őszapók, sármányok, varjak

szaruszünet-légpontjai

tökmag-héjhát sárga csőrön,

mostak, sikáltak görnyedten

tocsogva a cementpadlón,

s a cipők bőr-orr-oldala

ollóval lukká kivágva,

a belső cipő-orr oldal,

s a cipők korong-lukai,

mint denevér orrlikai

lomb-patkós denevérfejben,

s abból nőttek a láb-nagyujj

enyv-pupillás csontbütykei,

mint fakéreg-résből gombák,

a kemény fájdalom-csecsek,

a torzult láb kín-rügyei,

s a cipő-oldal vitorlák

izzadt bélésén a barna

felhők, gőz-toll, gyűrött víz-láng,

ez a halott öregasszony,

ez a tündérzsiráf-asszony

anyámmal mosott tíz évig

az öreg nyárikonyhában,

táncolva, mint csillagkása

fagy-üreg tél-éjszakában

egymással nősember-bálban,

ahogy szokták az asszonyok:

a két nő egymással forog,

tipeg, hopszasszázik, ugrál,

nősember-bál mindenségben,

mint a galaxis-örvények,

iker-csillag láng-testvérek,

fújtak, lihegtek, ragyogtak,

izzadt háttal toporogtak,

s hátukon a barna ruha:

verejték-foltos kő-moha,

s négy kéz öklözte és gyúrta,

mint kenyeret dagasztotta

két fekete fűrészbakra

fektetett sárga teknőben,

amely mint koporsó-állvány:

tücskökön a páncél-toron

fekvő sárga nagy koporsó,

s a kitinsisak tücsökfej,

s a lakk-uborka tücsökfar

felül villás, alul villás,

s feketére suvickolva,

mint cirpelő cúgoscipő,

négy kéz gyúrta, dagasztotta

a lúghabos szürke vízben

a festékláng-köpenyeket,

Veronika-kendő arcú

vérszakáll törülközőket,

teknő-oldalon sikálta:

a ferde koporsó-gyászon,

hogy hólyagzott, buborékzott

a fán a gyűrt, síkos vászon,

gyökérkefe-sikoltáson,

a nehéz sikálás-lázon,

azután egymással szemközt

a sárga teknő két végén

külön-külön láb-terpeszben:

vászonhidat csináltak a

fehérre mosott ruhából,

s két kézzel csavarni kezdték:

egyik jobbra, másik balra

a vizes ruhát tekerccsé,

vászon-fa síró gyökérré,

könny-hullató mese-törzzsé,

zokogó csigaház-ággá,

azután a két egymással

szemközt asszony széles kézzel,

mint ölelést öleléssel

széthúzta a mosott ruhát:

Szeráfok a menny kapuját,

s rázta, lobogtatta, húzta,

levegőben csattogtatta,

vízszintesen lobogtatta,

horpadt síkká cibálgatta,

s gőzölögtek, mint szél-korlát

a hatalmas sík vitorlák,

párologtak, mint a hajnal

harmat szitakötőszemen:

az átlátszó gríz-ponthalmaz

a kristály-szív görbületen,

aztán egymás felé lépve,

hogy emlőjük már összeért:

a két barnapiros bimbó

a gyík-pupillás bimbókkal:

a ruhát összehajtották,

négyzet-csomaggá formálták,

s a nagyfüles, barna száras

nagy ruháskosárba dobták,

a vesszőfonat-öbölbe,

a kezük szoknyába törölve

fénylett, mint zsíros papiros,

mint véres drótháló-kesztyű:

rózsapiros drótsejtkesztyű,

vérszivacsos henteskesztyű,

húsbontáskor a drótkesztyű,

s virágzottak a nagy kezek,

a munkától megnagyultak,

a lúgmarta kék sebhálós

kezek, mint vízmély-tenyészet

vörös tengeri-csillagok,

s a körömszélekből vér folyt,

mint kisgyerek orrlikából

ha kőfalba üti orrát,

s ököllel dörzsölték, le mint

fénycsók barna darázs-szemről:

orruk alatt a pihe-híd

szelid-láz verejték-porát,

mint mézelő méh fejével

a zománc-lakat zenével

liliom-üst virágporát,

a bizsergő pihe-bajusz

csillám-szitáját nevetve.

S mikor pihenni leültek

anyámmal a konyhaküszöb

előtti betonszigetre:

szürke négyzetlap-tutajra,

melyet a szeliden ferde

udvar cickfarok-tengere

nyaldosott, falt, zölden rágott,

mint orgonafa-levelet

kőrisbogár zöld koporsók:

kitin-grafit rágó-tüzek,

falánk zöld ceruzabelek,

s kamilla-hab fehér tajték

torlódva és tülekedve

ömlött, mászott, erjedt, dülledt

a betontutaj széléig,

millió sárga szemgolyó,

millió fehér szempilla,

sziromkörküllő fehérből

sárga pázsitgomba szemek

csipkeláng-habkoszorúja,

millió csöppnyi aranyhal

fehérből hímzett uszonnyal

lobbant, állt, bizsergett némán,

felhősen a növény-vízben,

s az asszonyok talpa, lába

bokáig a tenyészetben,

mint tojás madárfészekben:

zöld-pettyes, barnapont-szeplős,

bőrpórussal háló-himlős,

s az öreg szederfa űr-ős

felhő-magas csipkecsokra

csipkelaza árnyékában

ültek, mint egy hullaházban,

s rajtuk az árnyék-terítő:

feketehímzés szemfödő,

fekete szilánkok sík, gyűrt

halmaza a rezgő árny-fürt,

s a rombusz-rések közt fény-pont,

aranyszeplő, fűrészvonal,

aranysűrű merev, részeg

fénytűzből gyökérkötések,

mint az arany fogtömések,

csönd aranyhúr merülések,

s a szederfán fehér-hernyók

ikra-tejútjai függtek:

a szemölcs-hurka gyümölcsök,

mint zöld hálógömbön függő

fehérgríz uborkák, hurkák,

mint fölakasztott csecsemők

sárkány kopoltyúsan szétnyílt

száraz gégepikkelye közt,

mikor pihenni leültek

a zöld-óceán kis nyárra:

a zsiráftündér-mosónő

két combja villásan szétnyílt,

mint szöcske hónalj-állványa,

mint sáska potroh-állványa,

akár szalmacső-fűrészbak,

mint két oldalra elhajló

kitin-sonkás létra-olló,

ugróvillás szalma-nőstény,

s vérpont a comb-belső pöttye,

két combja villásan szétnyílt,

s szoknyája, mint barhet-ernyő

combokra feszülve kinyílt:

virágrét pamutesernyő,

s két combja, térde a küllő,

térdből függő nyél lábszára

meredeken állt a zöldben,

akár háromszöggé hajtott

collstok egyenes lap-szára

sárga, ízelt lap-vonalán

a fekete vonalakkal,

a fekete számjegyekkel,

vonal-létra vércsontvázzal.

Ültek a beton-tutajon:

a két mosónő-nyugalom,

a két mosónő-irgalom,

a két mosónő-fájdalom,

a két mosónő-szomjúság,

a két mosónő-ifjúság,

ültek árnycsipkébe rejtve,

mint szemfödőbe tekerve,

feketehímzés-fényostya

szemfödőbe csomagolva,

mint a halottak és szótlan

mosolyogva, hiszen élők,

ültek a rezgés-fátyolban:

a szemfödő-csipkelombban,

mint két mítoszi nagy gyermek,

kiket az Isten elejtett

földre ejtett játék közben,

s darázsfolt égitest-tűzben

hullva a hátukra égett

az egész kozmosz-tenyészet,

s arcuk attól olyan láng-vak,

mint űrre-nyitott éj-ablak,

s nyakuk attól olyan fényes,

recerajz-hullám hímzéses,

mintha olvadt viasz-tálba

mártod mohó gyerekujjad,

s ujjad hegyén dermedt sisak,

hártyahéj receüstöcske,

viaszhártya pórus-gyűszű,

s ujjaik közt a mindenség,

mint pihegömb-gyermekláncfű:

aranyszerkezet-ragyogás

csillaggömbvégtelen varázs,

mert kezükben az a virág:

az ujjak közt tartott világ,

s a mindenség tejes szára

bugyog, tört szár-karimája,

s tenyerükben fehér lepény

a tócsa-dermedt pépes fény,

s alatta, mint a jég alatt

nádgyökerek, fűszál-kalap

a hálós tenyérvonalak:

rózsaszín rombuszok, gallyak,

négyszögek, vázrész-futások,

küllősík-találkozások,

redővályú bőrcsatornák,

gyűrt-futó idomvitorlák,

ült a két asszony a nyárban

a beton-tutaj hidegen,

mint pingvinek jégszigeten:

az egyik virágszobor-szép

zártan, mint egy keskeny kis szék:

négyszögletes árvasággal,

egyenes nádfonat-háttal,

szoknyája két combja közé

gyűrve mintás vászon-puttony,

a másik mosolyból-hűség

ugróvillás-szétnyitottan,

mint kalászon szalmaszöcske

combjait kétfelé lökve,

ült a barnapettyes zene

a zöldringás árny-kalászon,

nyitva, mint őskori barlang,

szétnyílva, mint öt szirmával

a reggeli tulipánfej,

s barhet-ruhája combjain,

mint a lakodalmi sátor,

hímzett bársonyház-baldachin

Úrnapján virágszőnyegen,

s barna barhet-ernyő ott fent,

s a lábak a fűben ott lent

cickfarok tűzbe merülve,

fönt ruhából nyitott ernyő,

mint erdő fölött hab-hajó,

tajték-bivaly viharfelhő,

s bent kék barlang-árnyderengés,

s abban titok-máglya őskor,

rózsakút világfelejtés,

erjedt csöndből halál-hárfa,

hétfejű rubinkürt-bánya,

rózsakert egy Kérub-szájban,

sárkányszív körül száraz lomb,

csonttalan narancspolipok

nyüzsgés-nyája a sötétben:

fehér légző-pipák kéken

örvénylő óriás szemek

csillogáscsönd-örvényében,

füstözönbe göngyölt ragadt

eleven rubintkő-kastély,

kristályvár pipacssziromból,

izzásköd földrész-alkonyból,

tündér-szemhéjú alkonyat

túl az öröklét reményén:

a comb-találkozás mélyén

óriás szőrrózsa dagadt,

mint őserdő pók-óriás,

bokrokba fúlt barlangnyílás,

száraz szénából szőtt tojás,

óriás, csillogó, barna

szénatojás potroh-szarva,

s alatta a piros szirmok,

mint rúzsos száj, vörös pernye,

s nem tudtam mit akkor láttam,

mint vér-ágat látomásban,

menny-kaput a túlvilágban:

hogy mi az a barna kazal,

s a piros gyík a szőr-zsákban,

hogy mi az a barna púp benn

az ernyő alatti mélyben,

a szétnyílt combok tövében,

az árnyék-háromszög kékben,

atombomba robbanás-fa:

erjedő-halál tűzgomba

óriás táguló gombja:

gomolygó és mozdulatlan,

párás mohapálma-erdő,

mint nagy lila tengeri sün,

bolyhos hajú virágállat,

ami piros halat rabolt,

s az hajába gabalyodott,

összeragadt finom puha

duzzadt tűzliliom-csoda:

vércirmos, tüdőtest-pettyes

szirmok kelyhes tágulása,

mohakagyló barlangszájban,

hosszan ásító piros gyík:

ebihalfarok kék orral,

skarlát-bordás szájpadlással,

vérkút cinóber-torokkal,

mandrillhím-arc füst-keretben:

bordás ezüst-álarc estben,

rézfüst orangután-mosoly,

a szőrhínár kehely mélyén

az a vérduzzadt pióca:

olyan vörös, hogy szinte kék,

mint égő templomban szentkép,

füst-boglyában Szűzmária,

tűzben-hímzett templom-zászló,

templom barna ásvány-hideg

idomhalmazat-csöndjében

függő vörös örökmécses:

templommennyezetről lógó

három-ág lánckúp csúcs-alján

égő lázpiros üvegszív:

az üvegkehely-olajon

úszó parafin-pénzecske

kék-eres sárga lángszarva:

a vízszintes olaj-homlok

függőleges tűz-tüskéje,

az a barna erdő mélyén

ácsorgó Titok-Egyszarvú,

az az Isten-Unikornis

sercegéstelen öröklét,

az a piros tüdő-hárfa,

égő petróleumlámpa

nyáréji vályogszobában,

nádfödél-szempillás házban

vörösen izzó kis ablak,

összeragadt pipacs-szirmok

foglya: kék nyeles-szemű légy,

mint piros levélboríték

föltépve szilánk-nyitottan

csipke-üresen titkával,

rózsakoszorún papagáj,

üldögélő vörös tukán

fátyolmoha-rengetegben,

piros lepke fűszáradék

bogolyapúp barna kazalban:

lila csáptollal verdeső,

vörös szárnyakkal lélegző

lepkerab lézer-szemekkel:

infravörös szem-rózsákkal,

parázsrosta pontrács-púppal

bundás lepke-éjszakánkban,

parázs-vérpont tántorgású

éji vadász bársonygöngyből,

hajszálgyökér-barlangcsöndben

fejjel lefelé csukottan

függő vérvörös denevér,

alvadtvér-szárnyú bőrzacskó

piros kagylóhéj-fülekkel,

rózsakupac közepében,

barna venyigedomb-szívben

a kék érszívű gyufaláng

lángszivárvány hőszegéllyel,

sárga lánglevél hő-széllel,

lángpára tű-toll keretben,

akár egy izzó lepke-szem,

parázs-tócsa lepke-éjben,

mint tengerhínár rács-foglya

piros kékpetty pillangóhal,

uszonyaival vergődő

rózsaszínű ajakoshal:

ahogy evickél és tátog

rózsatányér láz-ajakkal,

albínó gyík rózsaszirmon,

szivárvány az éj-középen

fekete felhők öblében,

ebihal békanyál-lápon,

piros páfrány-ág fekete

erdő-árny süllyedt ölében,

rezgés-szítta hömpölyében,

akár egy piros csikóhal:

csigahéj-tekercs farokkal,

ágaskodva csikófejjel,

kocsonyaszarv-koszorúval,

piros takony-koronával,

dülledve tüskés pocakkal,

moszatlombok, hínár-ágak,

rongylevelek, növényhajak

rabja, vérből szőtt kérdőjel,

piros pamut-ostya kód-jel,

bordás szemű piros légyfej:

piros szivattyú-pumpája,

alsó állkapocsból kinőtt

piros fogaskerék-talpú

szelvényfujtató ág-ajak,

kis piros levelibéka

mohafátyol dzsungel-ágon,

rózsapirók füstözönben,

mint egy nagy madárfészekben,

az ősember barlangtüze:

barlangszájból vérparázsló

tűz az ősember-barlangban,

vörösmáglya kobra-csokor:

húslevél-fejből vér-korbács,

medveszájból kilógó nyelv,

véres szarvasfej gally-dombon,

levágott szarvasfej, nyitott

szemhéjak közt vérhólyag-szem,

hús-szív koronás bibével

meredő piros tulipán,

fekete nádguba-porzók

nád-címerek csönd-üstjében,

ötszirmú virágüst-csillag,

nem tudtam, hogy mi az a láng,

a barlangtűzből vérkapu,

mi az a húsevő virág:

csápbojt-fejkút virágállat,

kancsóvirág moha-házban,

vérpettyes tüdőszövetből

födeles húsevő-kancsó,

tüskekoszorús vér-gyomor,

állat-rabló pipacs-szobor,

vért izzadó piros naptár,

mint vérző, kifüstölt kaptár,

piros imakönyv kinyitva,

néma vörös szirom-malom,

bozót tövén piros sólyom,

alvadtvér-sas szivacs-álom,

piros zománcból puha lomb,

négy piros szem-szarv gombával

nyálas hullám-redő csiga

piros-fodor állománnyal,

piros redősziget fejjel,

szirom-örvény, lebeny-ajkak,

cimpák vörös tátogása,

örvény-szív vörös forgása,

piros imádkozó sáska

szájkoszorús sisak-fejjel:

szájcsőr körül apró kezek

mozgás-gyűrű koronája:

fűbozótban térdepelve,

hátán piros hattyúszárnnyal,

összehajtott karjai közt

szelvénycsíkos keskeny lángrés:

piros zománc-cséve hasrész,

Szűz Mária szívében tőr,

Krisztus-sebbe dugott rózsa,

rózsa, rózsa, vörös rózsa,

Krisztus vérző balszemének

fullánk-tüze a keresztfán,

Ájtatos Manó-lesekvés,

csöndbe-ágyazott cselekvés,

ragadozó néma zengés:

zománc-mellkasára hajtott

tűhal-karjai közt tűzvész,

tűzfüggésből vörösbársony

puha mellény, szirom-zuhant

örvény-függöny, vériszap-láz,

Jézus-mellkas jobboldalán

lándzsa-szúrás vörös sebe,

véres Jézus csütörtök-arc

Getsemané-hegyi éjben,

olajfák között vörös hold,

s vért-izzadó arccsont, homlok,

szemhéj, halántékok, szemek,

s fáj a rózsa, rózsakert fáj,

s az arc, mint a rózsa rezeg,

viharban remeg és lobog,

mert a rózsa rózsát zokog,

rózsa, rózsa, vörös rózsa:

az Isten halál-adósa,

vérkút titkos mag-erekből:

föltámadás-üzenetből,

megváltás-öröm a hajnal

vörös-sárga vitorlákból:

rózsakert szőrrost-özönben,

piros virágzás a kéken

füstgomoly mély üdvösségben,

titok-virágzás kinyílt fény

a combtő-köz asszony-éjben,

mint halál a szenvedélyben.

Nem tudtam, hogy mit is láttam:

piros tavat rózsaággal,

hínárdombba bújt csiklóval,

amely mint piros csikóhal,

a mély mint fölfordúlt csiga

habos talppal fodrozódva,

nyálasan és rózsasárgán

hullámzó redőláng-márvány,

szarvacskái kitolódva

szem-bimbóként ingadozva,

s fölötte a kis vörösbegy,

mint egy lila kinyujtott nyelv,

duzzadt pióca, rózsarügy,

hústövis, piros tyúktaréj,

tűz-eres hosszú gyufaláng,

ásító kakascsőrök közt

félgörbe lila kakasnyelv,

a vonagló fodrok fölött

a higany-látólopótök,

a tág rózsapokol fölött

az a rángó polip-pipa,

hegyes piros csőpaprika,

duzzadt kék szeder árny-éjben,

mirigy-ág a szenvedésben.

Nem tudtam, hogy mit is láttam:

vörös holdat sötét kútban,

csillagháló-vízben rezgő

túlvilág-tűzangyal-arcot:

mint aranyhálóban rengő

piros hal vér-tátogását,

kopoltyú-páfrány mozgását:

ahogy lágyan ringva-lengve

lilacsipkés fodrozással

küszködik az elmúlással,

fekete alagút végén

piros fényajtó izzását,

bokron rózsapetty kék sáskát,

tüdőlebeny szétnyílását,

tüdők összehúzódását,

szívrengést nyitott mellkasban:

véres, eres izzás-harcban.

Hogy ott bent a szőrgomolyban

húsevő tűzliliom van,

„odabent a mély vadonban”

egy halálos liliom van,

hogy a combtő-éjszakában

piros csillag szirom-lázban.

Hogy a gyapjúszőr-bozontban

bagoly néz éjszaka-gondban,

tűz ég piros dadogásban:

villám nádfödeles házban.

Ötévesen ott mászkáltam

a kamilla-szőnyeg udvar

zöld szagában, mint a hernyó,

mint meztelen foltos hernyó,

meztelenül és négykézláb

a fehér kamilla-habos,

cickfarkos udvar-lepedőn,

a fehér-sárga hab-dunyha

zsongás-csöndjében négykézláb,

jobbra óriás szederfa,

balra óriás diófa,

elől lapulevél-hátas

pince, mint zöldpikkely-sárkány,

hátúl kocsikerekes kút,

orgonafa, ecetfából

szilánk-küllő páfrány őskor,

ültem a habos zöld fűben,

köldökig merülve fehér

lángtócsába, zöld kevélybe,

az izzadt ifjú mosónők

lábainál, mint nádszékek

karcsú szőke lábainál,

pihe-harisnyás rudaknál,

a szederfa, a diófa

árnycsipke hullámcsöndjében,

fölágaskodva a mélyben,

mint a láng a szenvedélyben,

muskátli cserépedényben,

mint citromkristály-csikóhal

hínárlomb-üvegszekrényben,

lovagoltam a fűháton

lábam közt aranycsikóval,

ködfénykristály-halcsikóval,

hiszen nyár volt, fülledt sárga

várakozás a hőfényben

rengve az öntudatlanság

pillérvitorlái között,

mint a vér a szívedényben,

s mint újszülött mézszínű légy,

picinyke-hím borostyánlégy,

száraz mézgából, gyantából

szerkesztett légy, puhapáncél

ragacsával, szárnylapjával,

dülledt vérnarancs-szemekkel,

lét-mohó kíváncsisággal,

elvarázsolt származással,

irgalom-éhes magánnyal,

hús-vágy zománc-csücsörítve

szakálltalan gyermek-mosoly

szívó-szakáll gége-lábbal,

nyálbő varázslat-pumpával:

néztem az előttem álló,

néztem a fölöttem nyíló

asszonylábak csillám-porát,

mint csillagfényből szőtt csizmát,

s nem tudtam, hogy mi az a táj

combtövek háromszögében,

a fényderengés-barnában

piros korall-ág az árnyban,

az a combtövek szája láng,

májsziromtó, tüdővirág,

nem tudtam, hogy mi ég ottan

a barnaszőr füst-dagadtban,

az a nyíló-csukódó nagy

bíborcafat puha csillag,

s fönt az égen hömpölygő sok

fekete tajték-bivalyok,

lila, narancs titán-ökrök,

s bőgtek, tülköltek a fodrok,

foguk villám, erezésük

villám-repedés rojt-kendő,

föltorlódó üszök-kúpok

elektromosság-hálója,

ér-arany recsegés-függöny,

s én mint a közöny virága:

a cellásan osztott légyszem:

hálótér-kötötten néztem,

sejtes rács-gömb dülledéssel

a látókürt-csokor fölött

párna-ernyőként befűzött

pontszem-mozaik félgolyó

látásgörbe tér-osztással,

mint aki nem tud mit tenni

a túlvilág-látomással:

a vörös angyal-köteggel

örvénylő szárnyas testekkel,

az alvilág-látomással:

tűziszap láp-lángolással,

hisz nem tud törődni mással,

csak mászás-hű önmagával,

nem tudja, hisz nem is érti,

hogy mit jelent halni, élni,

mért a nő s miért a férfi,

hogy odabent az árny-mélyben

az a hajnaltűzből vércsík,

az a napkelte az égből,

fodros, puha vértrombita,

nyíló-csukódó mirigykürt:

az emberiség kezdete

bűnből, kéjből, szenvedélyből,

halál-testű szenvedésből,

megváltást-váró szeszélyből,

hullamosó vak veszélyből,

a hajnal irgalma éjből,

gyász-születés vörös kútból,

csillaghullás alagútból,

giga-galaxisok álma

tűz-torlódás hab-viszálya,

erő, gyűlölet, hatalom

robbanás-fény szánalom-láz,

gravitációs ősparázs,

mint szúrótűs vörös darázs,

mágneses szivattyú-örvény,

törvény-előtti ős-törvény,

hogy ott a barhet-barlangban

az Édenkert szelíd álma,

az Édenláz almafája,

együtt pálma, virág, kígyó,

tigris, elefánt, őz, zsiráf,

galamb, fűz, szelíd keselyű,

víziló, bárány és béka,

hatalmas kék angyalszárnyak

alatt, mint ős-üvegsátor

alatt komoly derengésben,

kék a zöldben, zöld a kékben,

bárányhimlő-pettyezésben

mező, dombtáj, hóbérc-orom,

s az őzszemek mélyén korom,

s a merev madárszemekben

fényliszt, aranypor, alvadt köd,

s az emlős-szemekben gyáva,

hintázó márvány-sakktábla,

s azokon tűhegynyi részeg

angyalcsordák heverésznek,

mint hajón a tengerészek,

tűhegy-szúráspont fekete

angyalnyáj világ-köpete

özönlik a csöndvirágra,

mint zöld döglégy-potrohokból

tojócsövön a gyöngypete:

húsevő élet a húson,

dögevő halál halálból,

s vér zuhog az angyalszárnyból,

amely sír, nyikorog, zokog,

forog, mint szélmalomkerék,

forog, mint a vízimalom,

s a pörgő keréklapátok

tollán halandóság zuhog,

mint szíven-szúrt szőke disznó

torkából a bársony-láng vér,

s nem tudtam hogy együtt ott van

a nekem ködláng-titokban:

kezdet és vég, vég és kezdet:

a mulandóság-szerkesztett,

az ifjú mosónő telke

piros ribizlibokor-kert,

bársony-mámor rózsakertje,

a halál s a föltámadás

kútja pipacskoszorúból.

Aztán óriás dörrenés,

aztán óriás csattanás,

Zeusz-szemből aranyszigony

szúrt a vén fa zöld fejébe,

mintha gigász zöld hab-darázs

fullánkja döf sárkányhátba,

az ősföldkor tántorgású

gyíksárkány pikkelydombjába:

madárcsipogású ős-nő

gyíktéboly tövisvárába,

s kettéhasadt a szederfa,

a lomb-varánusz csontvázig

szakadt szét s eldőlt zokogva,

szétnyílt két féloldalával,

mint kinyitott kőlegyező,

fehér belsejéből habnyál

ömlött, mintha epét hányna,

mintegy kettévágott zöld szív

eső-ágakra akasztva:

a zöld lombfélgömb-szív jobbra,

a zöld lombfélgömb-szív balra,

ült a két lombfél a földön,

mint két tonnás öreg varangy,

szeme levélpislogásból,

bőre levélnyüzsgés tájból,

lomb-hasában víz-ág erek,

gally-kúszadék háromszögek,

szúrt a mítosz-isten öreg

zöld szemével, mint zöld darázs

a lombfelhő-koponyába

elektromos recsegéssel,

mintha disznót ölnek késsel:

üvöltés-arany döféssel,

s döfése asszonytest-sikoly,

mint csatakos méhkaparás:

a hab-menny tág halál-szüret,

zöld test-kútban villám-küret,

s a bokorba bújt madarak

vacogtak a vízverésben,

s a víztollas tyúkok, kacsák

a disznóól alá bújtak,

s visított a sovány disznó,

mintegy szaros hús-dinamó,

s a kakas kék zománc-zászló,

vesztes zászló csata-habban,

páncélos vihar-csatában,

s a csigák házukba bújva,

házukba visszaszívódva,

vakon, mint a becsukott szem,

szemhéjjal vakká fedetten,

mészkürt-tekercsbe húzódva,

mint szájban nyál habja, fodra

ragadtak csonthéj-koponyák

fűgyapotban, falevélen,

hevertek kő-gomb fehéren,

mint gyűrűkör néma pénzek

gyűrt-sima tengerfenéken,

s izzott a test-agyvelő benn

dagadtan a kürt-csövekben,

s a fehér koponya-sapka

redőtalppal beragasztva,

testhab-csillogású pénzzel,

mint üveghártya ablakkal,

s a keskeny kőrisbogarak,

mint ág-inyen kinőtt fogak,

zöld fogak az orgonafán,

kígyópupillák víz-szitán,

s vörös haja nőtt a földnek

a baromfi-udvar lápon,

kimásztak a kemény sárra

az elől-hátúl pont-szájú

gyűrűcső földigiliszták,

gyűrűredő vastag szálak:

a föld-velőjű hajszálak,

a húscsőrű, pontcsőr-seggű

hegyes piros hús-hajszálak,

bepórusozták a sarat,

pórusháló lett a sárból,

lencsenagy sár-krátereket

pupilla-nagy sárlukakat

túrva föl húscsőr-fejükkel,

rózsaszín gyűrűsor-csöccsel,

sárra szőtt vastag pókhálót

hímeztek a vihar alján

bordavályús kúszás-csöndből,

s vörös haja lett a sárnak

dühöngő hab-kalap alatt,

őrjöngő hab-sisak alján,

s a virágok összetörtek,

kelyhük, mint az akasztottak

feje lógott szárnyak-törve,

széttépve a hűség-erdő

petrezselyem-csipkeernyő,

s a krumplivirágok sárga

zacskócsillaga kert-sárba

taposva víz-robogásból

dübörgő eső-patáktól:

nomád horda lovaitól,

amit a jégverés patkol,

hegyes hólyag sziromcsöcsük

sárba gázoltan bőr-árva,

fehér fodorkoronájuk:

széttaposott ajkak, szemek,

csőr-orrhegyek, cafat-fülek:

péppé vert szelíd rémület,

s ömlött az égi okádék,

mint rossz szívből a rossz szándék,

füvön hempergett a felhő,

égből ledagadt birkanyáj,

tajték zöld tajtékkal bagzott,

zölden zizegve torlódott,

áradt, mint a sáskajárás,

kaszált, zabált, rágott, szökkent,

zizegve fémesen zengett,

csipkés tornyokkal harákolt,

zörgött a zöld kitinzománc:

ezer fejkúpból borona,

hártyából szőtt halálszőnyeg,

az égi hab földi habra

zuhant egymásba harapva,

pezsgett egymásba habarva,

püffedt, émelygett hadarva

tajtékkúpokat kavarva,

víz-csigaházat csavarva,

egymást a mélybe zavarva,

mint fehér szakállt cibálva,

sziszegés jajjal vitázott,

szuszogás zörgésben ázott,

milliárd göndörhab bárány

ágaskodott egymás hátán,

orrlika, szeme, kék körme

rángott egymásba ömölve

hab-szigetté gyúrva, gyömve,

tajték-bégetésük sárga

uszony, mint a habok szárnya,

meredeztek a tej-szögek,

mint lavinába vert cövek,

hab-sün, jáspis fenyő-avar

lepény-szuszogás az udvar,

pokol viasz-pislogása,

ördög-álcákból kín-kása,

áttetsző, árny-kehely szemű

szúnyoglárvák horog-rácsa,

a viharvíz-állatkazlak

egymáson úgy dulakodtak,

buborékokkal pattogtak,

hömpölyögve tülekedtek

tajtéktűz-koronás fejjel,

mintha tej forr hab-delejjel,

mintha menny-nagy légy görbére

kuporodva szederkéken

sárga pete-gúlát tojna,

potrohából tejút folyna,

s szétdurrantak, mint az átok

a viaszgyöngy szűz tojások,

az egymásra boglyásan nőtt

átlátszó nagy hártyacsöppek,

vízhártya-félgömb keresztek,

akik tűzből vízzé estek:

párducok gazellát lestek

úgy ahogyan ők egymásra:

vízrácsból halál-parázsra,

s dübörgött le a víz-folyam,

a függőleges toll-futam,

mint angyalok kinyílt-szárnya

egymás körül kotorászva,

egymás örvényét halászva,

mint csatázó angyalok vad

vijjogása, nyerítése,

habos egymásba-omlása

vívásból nem-pusztulása,

szárny-kavargás örvény-váza,

szárny-köd összeolvadása,

félelmes, tollas vitorlák

egymásba-gabalyodása,

a vízomlás kerítése

angyalcsordák röhögése,

angyaltrombiták tajtékból,

angyaltülkök ökörszarvból,

s az egész zuhanva olyan,

mint egy régi szuronyroham:

villogva csatornás fémmel,

üvöltés-iszony szeszéllyel,

sikoltva, füstölve vérrel,

szúrt nyakkal, hassal, herével,

mellkassal, dinnyeként lékelt

kettérepedt koponyával,

bajuszra folyt kiszúrt szemmel:

kocsonyás lüktetés-enyvvel,

s a buborék hártya-tevék

mint szőrbe-ragadt szemlencsék,

szemlencsékből lágy főzelék

a halott szőrös arcokon

a nyüzsgő esőbuborék,

elfoszlott látás-szüzesség,

vakká főtt látás-tüzesség,

fényosztó láng-szórás kapu

márvány-pénzekké aszalva,

márvány-pettyekké sugallva,

fénytelen csönddé olvadva,

s nyafogott a hemzsegés-jaj,

mint felhővé bolydúlt méhraj:

fehér méhek vak felhője,

vak szemgolyók temetője,

mert a temető száll vakon

a buborék-csillagokon.

Víz-láng volt az udvar-dunyha,

bolygó virágállat-szoknya,

imbolygó hajcsillag-erdő:

tengerfenéken bizsergő

hajcsillagállat-mozgástér,

füstjükben a halál elfér,

borzongás-parókák büszke,

komor ragadozás-füstje,

parafacső-kőtokokból

kitolongó hajszál-lombból

vízvergődés lila nyárból:

fehér hajból, szőke nyálból,

kinőtt minden önmagából,

begyűrődött önmagába,

mint csigaszem csigafejbe,

hömpölygött láz-habot verve,

mint a mindenség szerelme:

Krisztus vére Grál-kehelyben:

a Kozmosz a Semmi-serleg

alján ahogy pezseg, hemzseg,

mert a Semmi a Mindenség

kelyhe, Titok-edény Bőség,

s Krisztus-vér a Lét-Összesség,

ugrált millió szem habból,

milliárd szem vese-babból,

folyékony kristály higanyból

és vasseprűvel csapkodta

az égi büntetés-főzet

a lázadva levert földet,

mint mikor égő konyhában

tüzet oltunk cirok-lázzal,

ciroksöprűvel, lapáttal,

s forrt a földre-őrjöngő ég,

mint vízben a lúgkő füstölt,

fehér lúgkő-kristály dühödt

habhólyag-csokrokat köpött,

víz vert víz-szalma uszályra,

mint villámszúrt égő házra

földet dobálnak lapáttal,

a nádtető láng-darázsra,

eső-retina parázsra,

a bíborzöld szemfenékre:

vakfoltra, rubint-haj érre,

s mint a vízben olvad a jég:

csupa lemez, hártya, füst-pont,

csipkeszilánk a maradék:

olvadt az égi omladék

a kamilla-paplan mélybe,

az átlátszó a fehérbe,

sárga pont-nyáj tengerébe,

zöld száracska vonal-erdő:

ami fölött pillás felhő:

fuldoklott a Düh alatt lenn,

mint a Sátánba bújt Isten,

Sátánba gyömöszölt Isten,

mint dunyhacihába toll-hab,

s benne a Mindenség-oldat,

s nőtt a Sátán-hólyag ütem

akár a világegyetem,

dagadt, hártyahéjként tágúlt,

terjedése jövő s a múlt,

s a Teremtő benne ámúlt,

mint magzat magzatburokban:

Fénytitok az Árnytitokban,

sugárcsönd a sötét térben:

a gőgös Sátán testében,

aki, mint az élet sírja

pöfeteg-gomba magában

tágult növényhús ernyőként,

hogy Isten-telt magát bírja,

az Édent csöndjébe szívja,

létből a létet kiszívja,

mint pók légynedvet légytestből:

hűvös nedvet a szövetből:

az összetett szem pálcái

üvegkéve ideg-púpból

fénykocsonya puha nedvét,

hogy a hólyaghalom szem már

száraz hártya-lámpák csokra,

látónedv-nélküli nemlét,

száraz mák-koponyákból gömb,

cellulóz-hólyagtér gömbrács,

kiszívni a vért az estből,

a puhát a híg-tömörből,

ahogyan a háló-csel öl,

fölinni azt ami csak sír,

mint tintát itatóspapír:

a sík kapilláris-lomb sír,

s láthatók a bolyhokon kék

írás-kacsok, tinta-szemcsék,

hurkok, kampók, horgok, szárak,

gömbök, hasak, bajusz-szálak,

s a behímzett felület-kép,

mint esőben ázott térkép,

akár egy gazból szőtt ország.

Hisz a gyászban a Fény-Igen

akár a kriptába hullt hó,

halál-éden injekció,

ragyogáscsönd örök oldat,

szilárd fénybőségből korhadt

lángszivacs-összesség holnap,

kit a bűn testébe tolhat:

legyen a gyász takarója,

belső ragyogás-adója,

tömje ki, mint a madarat

száraz fűvel madártömő,

szénakóccal a bűn-idő,

legyen rab a világosság,

a bonyolúlt ok és okság,

a végtelen oktalanság,

a Titok-teljesség Minden,

ami kívül volt és innen,

kozmosz-fagy vak altatója,

idő-üres megállt óra,

fényüreg a gyászba tömve,

zárt sötét üregbe töltve,

a Fény korom-koporsója,

bagónyál-köpés a hóra,

anti-Biblia és Tóra.

Egymásból két halhatatlan

egymásba gyömve szúr, jajgat,

zokog a bűnbe gyúrt Minden,

s vihog a minden-nem burka,

egész bőrével úgy röhög,

ahogy a kandisznó röfög,

szartúró orral sündörög,

szartányér poklon ücsörög,

széles farral ül a sárban,

mint butaság a királyban,

kunkori-göndör kis farkán

kis szakáll, mint köd a barkán,

millió szájjal vicsorog,

teste minden része nagy száj,

mint pontrácsból-szita légyszem,

egész teste fekete fog,

akár a zöld vadrózsaszár,

egész teste szemgolyókból:

pupillás genny-dudorokból,

háta, nyaka, hóna alja,

a felsőkar-kezdet gödre

szemgolyó-szőlőfürtökből,

mint a szőrpihés bőr alatt

duzzadt nyirokcsomók, göbök,

vad nyirokmirigy-daganat,

szemgolyó-kút minden szája:

szemekkel bélelt a bordás

disznófej-belső szájpadlás,

akár százezer gyöngypatkó,

mint kifordított gyöngyzacskó

a száj-belül, a nyelv, torok,

a fogakon is szemgolyók,

mint vérpettyes erdő-gombák,

szemekből külső pofája,

tarkó-szárnya, koponyája,

szem-szakáll lengő tokája,

a toka-redőkben szemek,

gyöngykagyló-héjak a fülek:

szem a kint fodor-lapátban,

s dobhártyákig a csigában,

lábujjain, kézujjain,

tenyerein, kézfejein,

lábfejein, kék körmein,

arcán, ülepén, a talpán,

a szárnycikkely vázon, hártyán,

herezsákján, vesszőcsövén,

fitymakúpon, fitymabőrön,

a szémhéjon, a fanszőrön,

a combokon, lábszárakon

dülledő szem-sokadalom,

a szemgolyókból kirakott

szemgolyó-lény Sátán ragyog,

mintha szénrögökből lenne

tajték-létű nincs-türelme,

vihar-őrület szerelme.

Az Őslégy pete-rakása:

a rothadás-tűz tojása,

kupacos láng-tolongása,

mint feketehimlő rácsa:

gennypúp-ragály halál-kása,

teste minden tája pontból,

mint a pontmálna nagy légyszem,

gyűlöletből, iszonyatból,

ragyogásdüh-tartalomból,

piros, méz-eres golyókból,

látás-iszonyat csomókból,

gondolattalan bűn-gondból,

mint egy érett ribizlikert

vérzett a test-látás összeg

s lógott a pillátlan Ősrém,

lengett a víz-akasztófán,

s világ-tetoválás bőrén,

félt, mert lenyelte az Istent,

s szűk volt a Fénynek a test-bent,

habzott, folyt belőle minden,

hosszú nyelvvel kukorékolt,

némán dagadt, némán bókolt,

hiszen már nem is üvöltött,

mint akasztott a kötélen,

mint az öngyilkos csütörtök.

A vihar tajték-víz fodrán

Sátán-seggből döfködött ránk

a világűr-hosszú fullánk,

mint világűr-tág ősdarázs

potrohszájából a ménkű

fényrecsegés szempilla-fű:

szelvénypotrohból aranytű,

a világűr-hosszú fullánk

az Isten-rabságból nőtt tűz,

az Isten-belsejű Sátán

potrohából a fény-szigony,

a Sátán-külsejű Isten

irgalmatlan tűz-dárdái

robbantak aranycsőr-fénnyel,

szabadsághű szenvedéllyel,

arany-ejakuláció

kilövellés halál-kéjjel.

Szűk volt Istennek a Sátán,

s széttörte mint a földrengés

a szervezett világvárost,

s repedt bőrén tódult a fény,

mint faoduból darázs-raj,

s mi küzdelme és győzelme

alatt, mint a virágoskert

reszkettünk a tombolásban:

Isten-fölszabadulásban,

Sátán-halál tajték-gyászban.

Én meg négykézláb víz-zárban,

mint kék tajték-csigaházban,

piros légy ősborostyánban:

álltam a vihar hasában

meztelenül elkeverve

habláng esőbe tekerve,

ezüst nádbojt vízzel verve

ámúltam a zúduláson:

némaság a hervadáson,

rózsakukac: sorvadáson,

nyögve: víz-aszalódáson,

vert virág az elmúláson,

s fölöttem az eső-rácskúp,

mint a keményített vászon

horgolt fehér csipkesüveg,

horgolás-kúp csipkevászon

normandiai asszonyok

fején búcsúban, vásáron

és a fehér csipkehalom

asszonysüveg-sokadalom,

mint jéghegyek szirterdeje,

sárkányok csipkekéz-feje

mereven fölmagasodva,

mint cérnahorgolás-fogsor

szúrt föl a föld-állkapocsból,

a nyitott száj ünnep-térből:

a fehér a feketéből.

S fölkapott a két mosónő,

fölkapott a két ifjúság,

s szöcskeként ugorva, szállva

vittek a nyárikonyhába,

úgy pattantak, mint a sáska

combvillás test-surrogása:

égitest-rugó nyílása:

összenyomva pontspirálba,

s gyűrűhúr-híddá robbanva,

s álltak ott a nyárikonyha

ajtajában: két jaj-angyal,

s én közöttük hosszú hajjal,

kis marokkal jobbra-balra

a vizes szoknyákba marva,

a két nő belső lábszárát,

mint menny-trónus arany-lábát,

fogva a lábszár fény-bőrét,

az érpihés lábak selymét,

a két lábszár-izom-almát,

mint levelibéka ágat,

s körmeim a húsba vésve,

mint a jaj tizenkét kése,

pikkely-arcú kukac-gallyak,

a bűn kéz-fölismerése,

s ők a tajték-dögöt nézték

gnu-pupillás tág szemekkel,

s nézték a vihar-örjöngést,

a dühöt fehér szakállal,

a düh-szakállal leomló

fehérkóc habzás-fény tébolyt,

a részeg-mámorú harcot,

kamillás zöld udvar-arcot,

s a szitás lebenyű habcsont,

mint bálna-szila szájfüggöny

szűrő-szemfedő: csont-horgolt.

Aztán a zöld udvar-térre

pattant egy nagy aranylabda,

csengő, csilingelő arany

futball-labda táncolt ottan:

csengettyűgömb vízlángokban:

rigódal-hangú gömbvillám:

elektromosság-héjgömb-tűz,

elektromosság-bőr gömbhéj,

elektromosság-töltetű

tűzlabda zárt árambőrrel,

gurult, ugrált, pattogott, szállt,

pattant, mint egy aranybolha,

óriási aranybolha

elektromosság-aranyból,

s csengett, csilingelt, mint négyes

csengő ministráns kezében,

mikor a pap haldoklóhoz

jön, s utolsó kenetet hoz,

amit később én is kaptam:

legényfiú haldokolva,

s gurult az aranygömb, gurult,

mintha egy angyal-szemgolyó

gurulna az éjszakában

át űrön, angyal-hagyott

aranydinnye önmagában,

mintha egy ördög-szemgolyó

cikázna pokol-tengeren,

arany-gömbhal tüske nélkül,

elektromosság-erőtér,

gömbvillám fény-aranylabda,

párologva, mint köpésnyál

gurul izzó kályhalapon,

málnavörös köpésgolyó

lila izzáson sistereg,

s a ház-veranda falába

süllyesztett óraszekrényben

a fekete, plombás doboz

villanyórában szétrobbant:

a vízszintesen ketyegve

forgó apró fűrészkorong

könnyű szám-sor biccenését,

az üvegtégla szem alatt

a fogaskerék-pupillát

fekete cserép-cafattá

robbantotta megszűnése,

s kiégett a ház-érrendszer,

a villanyhálózat megsült,

mintha atombomba robban,

s az embertest ereiben

kő-ággá sül az embervér,

az állatvér feketére,

a növény-hajszálcsövesség

edényekben a keringés,

a szilárdság-szerkezet víz

szétreped mint a szüzesség,

elszakad, mint a szűzhártya,

s szétpukkant a villanykörte,

széttört, mint szappanbuborék,

s kormos lett a szobafal bent,

mint aki meglátta Istent,

s elektromosság-lényétől

üszög csobog bőrből, szemből,

hajból, orrlikból, fülekből,

fekete por a szétrepedt

daganatból kukoricán.

S mikor már csak szivárvány volt,

mint fénytörés a légyszemben

az idegpálca-kosárban,

ideg-gombostű-csokorban,

híg-kristály látó-kazalban,

s nehéz vízcsöppek potyogtak

a zöld diólevelekről,

a szederfa-levelekről,

a lapulevél-fülekről,

az orgonabokor-zöldről,

mint piciny levelibékák

elevenszülő békából,

has-alatti vér-kosárból,

arany-pislogások nyálból:

mostak tovább, hisz a dolguk

a mosás volt, a bérmosás.

Aztán a nők lefektettek,

nagy ruháskosárba tettek,

letakartak ruha-gyásszal:

szakadt férfi-kiskabáttal,

rongyos bélésű szövet-zsák

izzadtság-szag elmúlással,

letakartak szegénységgel,

valaha-volt reménységgel,

régi vőlegénykabáttal:

rozmaringos büszkeséggel,

bélése-rongy feketével,

a virágzást a romlással,

a kezdést az elmúlással,

s én meg, mint az anyaméhben,

a méhburok méz-vizében,

tompa vízrózsa-sötétben,

átvilágló rózsakékben,

mint vér alvó méh szívében,

darázs-szemben a sötétség,

darázs-szemben rács-gömb éjfél,

szemhéjtalan látógombok

mozaikpúpjában az éj,

alvó légyszemben éjszaka:

celláiban az éj szaga,

barna parázspont-kupolán

a fekete fény harmata:

aludtam a nagymosásban,

meztelen a gőz-vár nyárban,

az ezüstpára gyomrában,

mint alvadtvér a légy-szakáll

ajakcsizma szívókában:

a hús-mágnespatkós lakk-fürt

pumpa-lopótök szárában,

légy bögyében a nem-értett,

egészen meg nem emésztett

vér a szakáll-bürök tollban,

aludtam a nincsen-gyászban

hüvelykujjammal szájamban,

amely édes sáskapotroh,

aludtam szivárvány-lázban,

mint csönd éjjel a darázsban,

mint a zengés a legyekben,

üveglevél-szárnyerekben

a rezgető izomkéve

szárnyhónalj motorcsöndjében,

sakktábla-ruhájú testben:

sárga hold vesszőkosárban.

S most a hosszú öregasszony,

a zsiráf-magasság asszony,

a halottá érett asszony,

citromsárga kősivatag

kő-tutaja öregasszony,

hosszú sziklás szétnyílt arca,

mint a széttört krokodilfej,

fakéreg-híd alsó ajka

rozsdafenyős földfélsziget,

a korhadt fenyőtörzs-fogak

meteorit-robbanás vak

földcsipkék, sziklaszilánkok,

földfélsziget alsó ajkán

mintha csónak szélén körben

húsz kitömött pingvin ülne,

gipsz-törpék ladik-peremen,

porcelán varangyosbékák

amalgán-gyökér szemekkel,

törpe keselyűk sziklából

evezőtollak csontfából:

barna, korhadt, rostos, sárga

fatollak karéj-magánya,

kőcölöpök vasbéléssel,

drótkosár ezüst-töméssel

ez a halott öregasszony,

citritkristály-öregasszony,

aki csonthárfa lesz gyorsan

az ember-olvasztó földben,

nyűvek, férgek, vas, víz-erek,

baktérium-ősrengeteg

máglyán vízzel égő forró

asszonyölyv-Giordano Brunó,

akit nem a pénzért vettek,

a gazdagoknak eretnek

hosszú csontos öregasszony

sárga deszkakoporsóban,

olcsó deszkakoporsóban:

kiszáradt kút, kéreg-kancsó,

bodzabokrokkal befedett,

száraz bodzaágak, gallyak

kúsza kazlával betakart

öreg, mohás, gyökérzászlós

kút a csönd dombjai között,

s bent a mélyben, kút-retinán,

a szikkadó szőr-mocsáron

pislogó láng-golyó lények,

tüzeshasú békák, mint a

könnyekkel telt lángbőr-kupák,

gyík-nézés pikkely-halottak,

giliszta kúszásból háló,

redővályusor-vonalból,

ez a halott öregasszony

hosszú deszkakoporsóban:

száraz kút, öreg gémeskút

kőkagylós, sziklás dombpusztán,

meredés-kereszt holdfényben,

merülés-vödör holdfényben,

s a favödör rozsdapántján

tücsökcirpelés ősz-csöndje,

holdas kőbánya-hasábfal,

szilánktáj, bomló üresség,

szigorú köd barlangja kő,

cső, ami sohase hull,

kővé dermedt viharfelhő,

lila felhő, száraz tajték,

szivacsok, szűrök, bőr, csontok,

körmök, inak aszály-halma,

árvízben roncs-gályává tört

vályogház szalmakalappal,

kóc, szőr, papír, repedt falak

gerenda-kazal váz-gyomrú

pikkelyüst piros palából,

ablaktalan keret-magány

üvegszilánk rózsáiban

óriás kék gyíkszemgolyók

düllednek fény-párolgással,

akár a semmi fészkében

frissen tojt madártojások,

mint zöldpettyes lázadások,

mint kékszeplős ásatások,

a pusztulás néz így kéken

s aranypontok gyíkszemében,

ez a sárga öregasszony

száraz deszkakoporsóban

mint vérpettyek, tintafoltok

nagy dagasztó-teknő lisztben,

kristálycukorban, vagy sóban,

orrlikakból folyt vérháló

a virágoskerti hóban,

a békával, hallal, náddal

fagyott vízhús halastóban,

s a jégmélybe fagyott lények:

kecskebékák, hínártények,

halak jéggel tömött szája,

buboréklánc-fulladása,

odabent szikrázó gyöngysor,

hal-nyelű buborék-ostor,

tűzliliom narancskőből,

halott metszet az időből,

az időből kitakarva,

az időbe becsavarva,

az életből kitakarva,

a halálba becsavarva:

bőrébe, mint a kékítő,

mosóvízben oldott vegyszer

a hullafolt fölszivárog:

epefoltok, tintafoltok

mozaik-csöndjétől boldog,

zöld mályvalevél-csönd foltok

lila pettyek, piros pontok,

aranyszeplők, ezüst lombok

gyűjteménye varangy-tarkán,

szögletsivatag nagy arcán,

kiálló szirt-arccsontjain,

lila páfrányerdő jégben

ibolyadomb szemgödrében,

akár a vérszivacs-salak

szivacsmáz a fültő alatt,

horpadt halántékán sárga

gyíkok pikkelytolongása,

orrlikaiban a béke

szikrázó kék ásvány-kéve,

nyitott szemében vérháló

vérpont-terülés tojástér,

szeme, mint a kitömött sas

üvegszeme homály-hínár,

csőrös krokodilszáj arcán,

büdös csőrként szétnyílt fején

hosszú zománc-szűrőkanál,

lekvárkeverő-fakanál,

alumínium-félhólyag

hajnal-nyelű merőkanál,

csontfészkes-ág alsó-ajkán

földhöz vágott tökként szétnyílt

hulla-arcán, kézfejein,

kisujjain, hüvelykujján,

a körmök alatti sárga

ránc-csövön, bőr-könyökcsövön,

az ujjléc-viaszlevélen

kék szivárgás hálóspárga,

piros rothadás-tollpihék,

cérna: kék gomolyba zárva,

zöld tüskék akár az ujjban

kinőtt cápa-rózsaszárak,

csalánlevelek zöld lázból

szúrás-szőrök bomlás-bőrből,

lehetetlenség parázsból,

lehetetlenség tudásból,

s hárfahúrokból kék korsó,

ez a csontos öregasszony,

ez a halott öregasszony,

s lesz mint az éjt fölakasztó,

a csillag-űrt összehajtó,

lepedőként hajtogató

földalatti nő-kakasszó,

Földgolyó belseje hajnalt

ébresztő asszony-rikoltás,

a föld-test jobb gömbhéjától

a föld-test bal gömbhéjáig

áttörő hajnal-üdvözlet,

Apokalipzsis-trombita:

aranykürt a jaj kezében,

s a kürtszó a Földgömb-belsőt

bevilágítja, mint lámpa,

mintha ős-sárkány tojásban

a hangtalan csipogásban

föld-belső nagy villanykörte

égne, mint magzat anyjában.

S feszül a fény a Halálban!

Ez a sárga öregasszony

sárga deszkakoporsóban,

hajdani jegenye-asszony,

zsiráfköd-fiatalasszony,

sárkánygyík-nő pára-asszony,

mindig fáradt, sose fáradt

szerelem-öble tűz-asszony,

aki most a csöndbe száradt:

ő mosta le az apámat,

halott apám ő mosta le,

meztelenre vetkőztette:

halott apám ült az ágyban

alvadtvér-tenger dunyhában,

lila tajték-alvadásban,

olyan volt az ágyban ülve

vérpárnák közt a konyhában:

mintha kék porcelánszobor

csönd-hegedűn hegedülne,

csönd-vonóval hegyesülve,

a csönd-húrokra görnyedve

a hörgés, ugatás után,

vérhányás, vérköpés után

márvány-ággá csöndesülve,

márvány-gallyá szigorodva,

márvány-sáskává kövülve,

mintha jaj-szekéren ülne

lakodalmas hóesésben:

harmonikázva részegen,

ült akár egy vérszekéren:

a gőz-lovak télbe szálltak,

ült megdermedt ámulásban,

nyitott-szemű elhagyásban,

nehéz alvadtvér-palástban,

lila alvadtvér-mellényben,

vigyorgott a gyertyafényben,

kezei véresek voltak,

gége-gödrében alvadtvér,

mint egy összegömbölyödött

sün éj-terpedt bokor-árnyban,

ujja, kézfeje, tenyere

lila-csipkés vérkesztyűben,

mint amikor disznót öltünk,

s a nagy kék zománcvejdlingből

nagy bádog-hurkatöltőbe

töltötte a véreshurkát:

nyomta a lángvörös pépet

akárcsak a cigarettát,

hártyapapír-csőbe dohányt,

arc-borostáján a vérhab

már nem csorgott, hisz megalvadt,

s haja, mint az árvalányhaj:

domb-szikrázat száraz sóhaj.

Száraz Krisztustövisből font

hártya-tű üreg szobor volt.

Az a láng-szép ifjú asszony

mosta le halott apámat,

a sárga mosóteknőben,

aki úgy ült a teknőben,

mint csönd halott csecsemőben,

pedig tegnap még szuszogva

a tejútfürt-emlőt szopta,

csillagoktól átragyogva

ő volt a Kozmosz-éj csokra,

apám úgy ült a teknőben,

sárgán a sárga ládában,

a konyhakőre fektetett

koporsó-alakú fában,

mint tóban félig elsüllyedt

bütyök-májfoltos ladikban,

mintha véres tócsavízben

a fordított mítosz ülne,

halott kentaur könny-dobozban:

feje hátul a farából

kinőve, mint szőke rózsa,

lábai előre-lökve

gyöngykéreg-barkák a vízben,

ült apám, mint kancsal kentaur

a lizergsav-látomásban,

ahogy ló fekszik a szalmán

húgyos ammóniák-szagban

mindenség-vén istállóban,

s ahogy az az asszony mosta

véres ronggyal, szappanozva,

falusi menzesz-kendővel,

öreg inggel, lepedővel:

folyt, ragyogott, lángolt a víz

szalmakazal görbe hátán,

pikkelykakas derék-völgyben,

eresen folyt, csúszott, égett,

mint a gőzölgő esőnyál

piros háztető-paláról,

a szöglet-rács pala-lázról,

mint ősföldkor, ősesőben

a száradozó ég haja

Dinoszaurusz-ősgyíksárkány

kő-mozaik páncéljáról,

a kő-halál őshátáról,

síkos a síkosra hintve,

mintha nagy víz-ér kendővel,

piros berliner-kendővel

lenne ülő görnyedése,

hideg teste beterítve,

mint tóvízben rezgő nádszál

árny-bojtja vízbőrre hintve,

mosta az az asszony némán:

arca alumínium-táj:

kúpokból, háromszögekből,

vonalvályú rács-álarcból,

a halott meg a teknőben

ült, mint egy sárga csikóhal:

csupa tüske, csipke, tű, szög,

taraj, harmónika-szöglet:

citromkristály-ragyogás nem

vizesen a véres vízben

dölve, billegve a kéken

munkálkodó asszonykézben,

ahogy az a nő sikálta,

mosta ronggyal a halottat,

apám feje véres ló volt,

feje mellkasáig lógott,

feje nagy véres dió volt,

nyirkos barlangmennyezeten

függő piros denevér volt,

kőág-csipkén kapaszkodva

függő barlangdenevér volt,

havas, tűs vadrózsa-száron,

havas csipkebogyó-ágon

hópúp-csésze madárfészek,

piros hal szőke hálóban:

ránc-rács merítőputtonyban,

szárnyaka törten lebillent

óriás lila bogáncsfej:

lila tűkből szőr-makk virág,

melyen a levegő-szikla,

mint üres celofán-sas ült:

szárnyai jégkéreg-tölgyfák,

papírlemez tölgyfasátrak

konyhaplafonig dagadva,

feje szőrös lódarázs-fej

páncél-arcvas véres arccal,

véres szőrből kidülledő

pontrács-dinnye véres szemmel,

a föld felé hajlott száraz

növény-légyszem napraforgó,

madaraktól kicsipkedett

fogú napraforgótányér,

s harmat-tűz a fogfészkekben,

a hártyapohár-cellákban,

hold a horizont-éj alján,

vércsöpp a csönd madárszáján,

az átlátszó semmi-csőrkúp

szájtövén kibuggyant vércsöpp,

a bőrrel-szegett háromszög

csőrtövön rezgő vérhólyag,

az orrlik receovális

szarucsipesz s pihemező

találkozás, metszésgörbén,

porcelánhold csuklott feje

a mellkas-szőrig lehajló

Krisztus-gipszfej gipsz-ránc arccal,

redő-zuhatag leomlás

amiben már ott a bomlás,

s szűk szaga az orrlikakban,

mint a büdös kenőszappan,

mint a föltört záptojásból

párolgó sötét büdösség,

s óriás kék szálkára szúrt

a már működő enyészet,

a bőrpórusokon kinőtt

baktérium-téboly füst-haj,

mintha kék kaktusz-erdőre

hulltam volna, s ejtőernyőm

rámborult gomba-szemfödő:

szúrt a hullaszag-terpedés,

gáztű ciánkristály-bomlás,

mert a holt hús erjedése

kéken szúrt, mint nagy gázfelhő,

szagos volt már feledése:

kék ájulat gázszivárgás,

mellére lecsukló feje

porcelánviasz harangsúly,

rózsaromlás hullaémely

akár a romlott élesztő,

penész befőtt-üvegben, zöld,

száraz szilva-ágon ringó

penészrühes ráncos ringló:

sárgagyűrűs vérpattanás,

rozsdapettytáj bárányfelhők

a gyűrt aszalék-zuhanás

vályúpengés lila bőrön,

a teknőben ülő férfi,

a meztelen halott férfi

feje lebillenve csüngött

borda létra-mellkasára,

mint a nyakcsigolyája-tört,

mint a gégeporccsöve-tört

akasztottnak, ha levágják

a kötélről s ül a földön

zománcmárvány-kérdőjelként,

mintha nyakába akasztott

láthatatlan márványharang

húzná fejét köldökéig:

a horpadt hús őspontjáig,

a köldökzsinór-anyáig,

nyakában a meghaltam-gond:

tehén felhő-nyakán kolomp,

vaskolomp az ácsorgáson,

hangtalan hang a múláson,

csengő halál-ámuláson,

hisz a fehér Halál-Angyal

fojtotta fehér-kezével,

vastag vérhörgés-kötéllel,

mint a fagy az eget téllel,

s lesz szikra-csönd feketével,

sascsőr-körmű nagy kezei

hulltak: őszi vérláng-lombok,

sárgadinnye-gerezd háta

akár egy görbe vérlámpa,

derékszögben ült halottan,

holt háromszöggé hajlottan,

és hátvonal csigolyái

kiálltak, mint sárkánytaréj:

csontlevél-háromszögekből

őssárkányon nőtt hátfűrész,

horgas, csámpás lábujjai

függőleges meredéssel

álltak ki a véres vízből,

mint csontgereblye fogai,

körmei zölden ragyogtak,

mint a tavaszi falevél,

mint a tavaszi fűlevél,

csak ágyéka farost-bokra

dülledt mint egy óriás szem,

heréi, lila vesszője:

mintha gyík tojáson ülne,

gyöngyszövet-gyík kőrakáson,

köldöke alatt púpköd éj,

s köldökében vízcsöpp-titán

mint Küklopsz gyémántrügy-szeme,

gyémántkönny bőrtulipánban,

s a kő alatt fölnagyúlva,

mint nagyító lencse alatt

a gyűrt bőrredő-rügy kereszt,

és az ifjú lángcsönd-asszony

mosta meztelen apámat,

s ujjaiban nem volt bánat,

ujjaiban nem volt szégyen,

ujjaiban csak szorgalom,

s kis mosórongy a kezében:

mosta nyakát, arcát, hátát,

hasát, ülepét, vesszőjét:

a gesztenyerügy-vérlámpát,

combját, karját, herezsákját,

lábujjait, kézujjait,

drótkefével minden körmét,

mintha véres ruhát mosna.

Azután letörölgette,

azután felöltöztette,

ő adott rá inget, gatyát,

zoknit, nyakkendőt: köd-selymet,

nem félve a fuldoklás-gond

türelmét, mint vak szerelmet,

s ketten tettük koporsóba:

ő a halott vállát fogta,

én a halott lábát fogtam

a bokáknál megmarkolva,

emeltük a koporsóba,

mint teli cementes-zsákot,

mint nagy hidat halott testből,

homorúból vízszintesre

a test-összeg halál-hidat

befektetve az üresbe,

egyenesre egyenesből:

a világsúly nehéz összeg

Kozmoszt, ami Minden, Semmi,

ami tán csak Isten-ötlet,

vágy hogy meg is kellett tenni:

hogy lesz a Semmiből Minden,

hogy lesz a Mindenből Semmi!

Pedig már csak habláng-kóc volt:

mint púderezett bohócot.

S a hajnal, mint kivájt szemű

óriás piros emberfej

szemhéjai begyűrődtek

a vérhálós szemgödrökbe,

mint szőrcsipkés virágszirmok

önmaguk üres üstjébe

jégcső-ujjakkal benyomva,

az arc-sárgödör takonyba:

két szirmokkal betömött luk

vakság-lámpa szemhiányból,

kút: szemhéjból, vérből, nyálból.

S őt, aki mint használt bánya,

elhagyott kő-szirtek csokra:

ki mosta le? Özvegy lánya!

S nem látta a meztelen nő,

az ősz szőre ős-zsiráfkő

az irtózat-szövedék lányt:

halott magány élő magányt.

Ezt a halott öregasszonyt,

ezt a sárga öregasszonyt,

rothadás-cérnából horgolt

halálcsipke-öregasszonyt

nézem, mintha holdról nézném,

nézem a halottas-házban,

száraz ravatal-szobában,

mellette állva, fölötte,

aki itt fekszik csönd-ágyban

barna-rét barhet-ruhában,

barna vályúcső-csizmában:

ifjúság-flórharisnyában,

aki tengermélyben fekszik,

mint egy virágállatokkal,

színes állat-virágokkal,

bojthaj-fejű kaktuszokkal,

színes csigákkal, rákokkal,

szépiákkal, polipokkal

benőtt evezős ősbárkát,

őskori vitorláshajót,

nézem, mintha holdról nézném

a kék űrcsöpp messzi földet:

holdon állva, holdra ért hit,

mellettem a gép-vízipók:

lencsés-talpú gúla-állvány,

s a gyertya-csönd gyertyatartók,

onnan nézem én, a holdról,

hol az ember szkafanderben,

üveg-arcú holdsisakban,

nem-mágnes mese-csizmában

könnyen szálldos, mint a szöcske:

egy lépése szöcske-ugrás,

egy lépése pára-omlás,

szöcske-sisak feje fényes,

törpébb gravitációban:

eleresztő hold-csókjában,

szárazon nézem a holtat:

szeme, mint a föld világít,

akár a kék föld világít,

mint a Lyra csillagképe:

kék szikratű-pont világít,

körötte kék cérnagyűrű.

Zománcmocsár véres szeme,

a kiálló fagy-gesztenye

akárcsak a holdról nézett

Földgolyó kéken világít:

árván, boldogtalan kéken

függ az árva Mindenségben.

Hasonlatok

Bori Imre hetvenedik születésnapjára

Már te is hetven vagy!

Én meg hetvenegy.

Ne siess hogy elhagyj

sok közt te: az egy.

Mint az egyszeregy.

Sorsunk: gömbhéjakból hagyma.

Aki érted készül

jobb ha békén hagyna.

Ha letör egy gömbszeletet

az a Kéz, nem a te kezed.

Így fosztja létünk a más

közönyű héj-ritkítás,

s egyre kisebb lesz a gömb,

az egymásra tapadt zöld

gömbhéjhalmaz hagyma-tömb,

a jövő fogy, nem a föld,

a darázs-szúrás szagú,

a csípős könny-illatú

időhéj-fogyatkozás,

mintha rácsból hull a rács

az ér-húsos és szitás,

s végül a Semmi marad:

az üresség-villanat.

Mint a fény ha földagad:

ami volt nincs pillanat.

Idő az időhöz fagyva,

mint szirtkúpos lassú jéghegy

lebeg, úszik lassú csöndön,

fehér szikrabércként csúszik

két titok közt ringva, oldva:

lent a lény-hemzsegő zöld zár,

fönt az égitest láng-erdő,

lent a folyékony üvegből

nehéz mélység lénnyel töltve,

hússal, szemmel, rágószervvel,

tűz-aganccsal, lét-selyemmel,

rabló vad virágoskerttel,

hús-inda szenvedély-esttel,

hullással és maradással,

csontváztalan puha lázzal,

lepke-csönd hal-villogással,

behemót ős-óriással,

fönt a tűzpont-förgetegből

a semmi-pupilla töltve,

s az egész közöse együtt,

mint egy végtelen szemgolyó.

S a titok-jéghegy a szemben,

mint fehér vitorláshajó:

a forrva egymáshoz fagyott

idők szikra-piramisa

ring, száll lefelé a másban:

elmúlás az elmúlásban,

a hegyes a terülésben,

tömör talp a merülésben,

a könnyebb a nehezebben,

a szilárd test puha testben,

a fehér a feketébe

merülve óceán-mélybe

száll, hogy szinte biceg, csoszog,

mint mi, kötött idő-rabok,

öreg, fáradt vulkán-lények,

kiszáradt élet-edények

a sír felé jég-fehéren

rángva szenvedély-tölcsérben,

hisz szívünk, amelynek ritka

rejtély-pókháló a titka,

abba csomagolva voltunk:

pók-enyv szálak háló-kürtje

sírásunk, zengésünk, sorsunk

halandóság-hálófürtje.

Szívünk, amely vággyal szabad,

mint ős-dzsungel tenyészik vak

haló-talaj halál-alján.

A tenyészet fölött állva,

a tenyészet hamujába

süllyedve: jéghegy-sors tisztán.

Mint a vízfelszín alatt,

a vízbőr lángja alatt

széthálózó zöld hínárhaj

lebeg, laposan tenyészik,

kapilláris-legelészik,

s a göbös szár-erdő törzse,

levele, gubanc-gond ága

bevonva vastag penésszel,

sárga nyálcsönd-lepedékkel,

gomba-pázsit dudorokkal,

szenny-rügyekkel, moszat-habbal,

víz-mozgása sár-csomókkal,

s lent a szemfenék-mocsárban,

a puha iszap-talányban,

a vulkán-rühes gáz-ködben:

mint a szemfenéki erek

a madárláb tő-gyökerek,

s ring a vad növényzet kéken,

mint a vágy a szenvedésben

a borostyán-köd víz-éjben,

a mézga-súly derengésben,

a gyanta-gyász erjedésben,

mint a kín a sziszegésben,

mint fájdalom a seb-gézben:

szívünkben a gond ilyen vad

burjánzás Isten-héj alatt,

akár a tó-tükör alatt:

Isten tükre szívünk mélyén

túl az irgalom reményén,

túl az izgalom szegélyén,

a tükrözés szenvedélyén,

a felület bőrén, mélyén,

ami kék, ha süti a nap,

fekete, ha árnya felhő,

s ami a csillagig felnő,

lángpettyes az éjszakában,

hajnalban rózsa-por ernyő,

s alkonyatkor alvadtvér-tál,

penészes szarvastüdő, máj,

s később lesz csak lila kristály,

hipermangán szuszogás-táj,

lombrezgésből szikra-vázlat,

fűkalászon a csillagok,

aranylepkék, fény-rovarok

könnyű súlyuktól a hajlás

halhatatatlan vízmorajlás

az érhálózat-csövekben,

vízszál-szövet edényekben.

Mint barlangmélyi patakok:

bennük is öröklét csobog.

S bennünk testünket betöltő,

agyunkat szirommal bérlő

iszonyat, mint madártömő

madarában a száraz kóc,

a szorongás üvegtömlő

szemgödrünkben a merev gömb.

S nézzük a herpeszes fáradt

nem-létet, egymást a két csönd.

A késsel megvágott bánat

vérzik, mint a habos arcbőr

megcsúszott borotvakéstől.

Zománc-porcelán-utánzat

volt lények szárny-csőr-ütésből.

Ne irtózz a szenvedéstől,

higgy a gyötrelem dühében.

Szaporítsd meg a kevésből

ami gyáva a növésben,

s nem hisz a növekedésben.

Kondítsd meg a világ-hangot,

ne mint a lélekharangot,

de mint gyémánt-Szeráfokból,

tűzaranygőz-Kerubokból

szőtt lét-kupola barlangot,

csald ki a szív-mélyi hangot,

a bűn gödréből a gondot,

szilárd gőgjéből a rangot,

mint gyerek a csigabigát:

kürt-várából rece-húsát,

hogy kinőjön lassan abból

a tekercs-ház mészcső-habból,

nyálfodrokkal, testhabokkal,

orrhegyén fölgyűrt csöcsökkel:

a négy látó-lopótökkel:

elől a két hosszú szarv-szem,

mögötte két kisebb szarv-szem,

tapogató finom álmok:

fejhullámon tulipánok

kelyhükben higany-csapokkal.

Töprengésünk kertje virág

az a négy szorongás-világ

higany-gombostű kék szem-ág.

Mondd ki te bátor félelem,

tapintat-büszke türelem,

okosság nedve vér-elem

mondd ki amit most már sejtek:

jövőnkben a sok rák-sejtet,

a világ-tűzvész jövendőt,

az emberiség esendőt,

az emberiség-veszendőt,

hogy mit akart, hogy mit akar,

hogy amit kínjára csavar,

mint sebre fehér gézkendőt:

az a vérző csont-hús roncsra

tekert hit-láz felhő-rongya.

Gyűrd ráncvonal-legyezővé

a lepkeszárny-eres időt,

a halálfejes lebegőt:

fájjon, izzadjon, vérezzen

létünk a vályú-szárny sebben.

Ne nőjön, mint gaz a kertben,

csalán, s más növény-gyalázat,

bennünk a halál-alázat

a gubanc erjedés terpedt

rém-vaddá, mint halál-sejtek,

rák-mohó burjánzás-sejtek

lét-faló kő-rózsakertté

a szerelem-éhes testben.

Az emberiség-részletben.

Hidd el, ami van: az Éden

akármi pokol-kövéren,

s ami nincs: az csak a szégyen

menny-háborgása köd-fényben,

árny-ácsorgás árny-szegényen

sugárzás-tömegek néma

emberiség-hulladéka.

Isten-koldulás szerényen,

túlvilág-világszegényen.

Mondd el, amit eddig mondtál!

Kell szívemnek amit szóltál:

kell, amit még mondanod kell.

Lázam elől ne rohanj el

fogsoraid közt szívemmel!

Mint kutya ha madarat fog:

s eleje száll, hátában fog.

Az a szív nem egy a sokból!:

megfagyott könny-fürt pokolból,

jég-szőlőskert márvány-fürtje,

s fénye Sátánfog ezüstje.

Mint alma az alma-ágról

lehullunk az idő-fáról,

s nincs Newton ki megfordítva

a lehullást: föltaszítsa

lebegő emelkedéssé:

lehullásból föleséssé,

fölfelé szálló gömb-lepke

testté s az ágra növessze!

A nagyobb súly a kisebb súlyt

amit apróbb tömege sújt

úgy szívja szeme vizére,

mint az állatgép-szerkezet

miniatűr sejtrács-legyet

nyár-vihar a tó tükrére,

harag-lila ég-dühére,

sárga szenny-üveg lapjára,

hab dühe csönd pupillára.

Amit az enyészet-kéz nyújt,

s bennünk tarló-tüzeket gyújt,

hogy a fácán, őz, nyúl rohan:

lángrohamtól állat-roham:

az a gond-sziget: mi voltunk.

Az a büszke gyász: mi voltunk,

az a futás láng-tömörben,

a fuldoklás füst-özönben.

S életből közöny-fagy: holtunk!

Hűségemet eléd rakom,

s ott ragyognak asztalodon

lángok, páncélok, gyémántok,

héjak, burkok, ihlet-lázak,

kocsonyás lény kürt-gyöngyházak,

ősföld sárkánymadár-vázak,

mindenféle kő-hegedűk,

földmélybe írt csontház-betűk,

őskőzetekbe belesült

szálka-cimbalom-levelek:

halcsontvázak, gyanta-legyek:

borostyánban szúnyog lebeg

pontgombóc szem-dülledéssel,

cérnahorgolás-kereszttel,

ünnep-fehér asztalodon

amit hoztam. Odarakom:

ősföldkori sárkányvázak,

bálnaporcogó-csontvázak,

orrszarvú, elefánt, zsiráf,

zebra, rajtuk mozaik, stráf,

teve, kenguru-csontvázak,

gázlómadár, futómadár,

Moa-titok őscsontvázak,

mamut-milliók csontváza

ember-előd kis csontvázak

orangután és gorilla,

csimpánz-csontváz elédrakva,

milliárd ember csontváza,

az emberiség csontváza,

a múlt-idő emberváza,

mint a mítosz arany-ága!,

apró, óriás, közepes,

törpe, görbe és egyenes,

a mítosz emberistenek,

a mítosz istenemberek,

titán, gigász, Föld-óriás

mesetündöklet-létvarázs,

sziklabérc csoda-csontváza,

s a képzelet emberláza:

Szeráfok gyémánt-csontváza,

Kerubok tűzkristály-váza,

az angyal-üdvözlet váza,

a Sátán-hulla csontváza

asztalodon, amivé tett

a bűvölet és igézet

és apám, anyám csontváza

és öcsém korhadt csontváza,

és az első asszonyé is,

akiben már csak a föld hisz,

ünnepeden, ami vétek,

korok, koronák, ős-létek:

titán kő-kakas futások,

páncél-tüskés sárkánytyúkok,

tévedések, kezdemények,

Földfejlődés ősbukások,

templomtorony-csipogások,

óceánok, vulkán-szüzek,

önhömpölygés-öngomolygás

aranyizzás messzi romlás

telepek, alakulatok,

mindent, ami volt az ének,

ami elbomlik szemétnek,

s lesz mint rothadás-mosolygás,

galaxisok, Isten-álmok,

máglyán megsült szivárványok,

meg az egész történelem:

meg a téboly-történelem,

emberiség-jaj gyötrelem

asztalodon amit hoztam,

Mindenségtől amit kaptam,

szerelemtől, szenvedéstől,

asszonyi gyermek-szüléstől,

elmekórházi sikolytól,

gyűlölettől és átoktól,

skizofrén gyémánt-rózsától,

kegyetlen-láng ragyogástól.

S az új asszonyi mosolytól,

ami, mint az arany-Éden

lángol a hetvenegy évben:

csontban, húsban, agyban, szívben:

örök teremtés-hitemben!

Gond-fényem, ami ha bántott

benned arany-hantot szántott,

s abba magokat vetettél:

arató-gazdám te lettél.

Apa-anya nemzés-csókból

szárnyas csikónak születtem:

egy-való a két valóból,

kozmosz-szárnyú gyöngy-keresztem

ködgríz szitakötő-testen.

Pegazus lett a juhászból,

s te vagy a Pegazus-pásztor.

Mint a természet sok ága:

növénye, dühe, virága,

emlőse, sejtje, madara,

molekuláris mosolya,

tenger titok-takony lénye,

csápos, karos szenvedélye,

hala, tűz-rács tüneménye,

szarvasbogár, cincér, lepke,

rozmár, pingvin, jegesmedve:

lettünk nősténnyé és hímmé

csigaszűz hermafroditává,

önnemző szent ősvilággá,

remény-gyász emberiséggé.

Sorsunk súlyát szárny mi vinné?

Árnyunk súlyát el ki hinné?

Így lettünk szellemmé intve:

mindenség-mezőn elhintve,

mező-magányból kinőve

lét-árnyékok az időre,

kalászok az elmúlásban,

ringás-nyarak gazdag gyászban,

hullámzások a halálban,

kalász-földek darázs-lázban,

szitakötő gyémánt-röpte

rezgő levegőre kötve,

rábízva a szánalomra,

sors-kerék vízimalomra,

rábízva a szenvedésre,

alvásra, fölébredésre,

rábízva kötélre, késre,

az örökből a kevésre,

sokból egyként az egészre

és aztán valami másra:

egyből szanaszét-oszlásra,

kvadrillió pont-bomlásra,

talán a föltámadásra.

Rábízva az Isten-rímre

testvér-társam Bori Imre.

A szerelmes Mindenség

Egy darázs döng, brummog, zeng, döngicsél,

kettős rozsdagomb-szemálarcú vörösöves kék pamutcsöpp,

lóbab-nagy könnyű szikra,

apró illatbogáncs-kristályszikla

és úgy röpül,

ahogy a holdsarló az éjen ül,

lemezbordás barka-potroha

sarlósan görbén behajlítva,

s a kinyílt szelvénypalák háromszög-ürességbajusz fugáiból

is a gégemalom hangfüstje párolog,

hiszen ő egész testével beszél,

hisz lénye szerelem-dolog és zene-dolog,

és meglendülve csúszik jobbra-balra,

lefelé a mélybe,

fölfelé a magasba,

oldalt-lódulva, mint a rozskalász

ha folyékony forró kezével meglöki a szél,

forrón taszítja,

s csúszik, mint a patakjégen, tójégen,

sárra-nőtt jégkérgen a fahíd-cipős gyerekkor,

s a fahíd talp-szánon acéldrót a szöges ostor,

a rozsdakönny-darázs a kékgáliccá alvadt hőremegésben töfög

a tetves, rühes, herpeszhólyag-légcsavarlevelű, hegyes,

gyűrt malacfül-levélhaldoklás rózsabokrok fölött.

És fénylik az ég

és száradt, hőokádó repedésháló a föld.

Mindig hiányzol!

Te jóság, hűség, egyszeri halandóság,

türelem, vágyra szemérmes mohóság,

ha nem vagy velem,

ha bőröd nem érinthetem,

ha szemed kék lázát nem szagolhatom barna szememmel,

ha testedbe nem merülhetek

újra és újra,

mint kútásó ahogy leszáll a kútba:

a csőmerülés titok-útba,

mint űrbe a tejút-csóvarengeteg,

ha nem mondhatom,

hogy fáj nagyon

ami fáj

és megaláz, mint az adósság

ha csak szavakkal fizethetek,

hisz a sápadt adós csak bénán magyaráz

és minden iránytalan világegyetem-irányból

titkos és megsemmisülés-páfránnyá megszűnő

őskezdet-neutronokat,

világtűz-vágypontokat

lő belém nélküled-magányom,

s csak a türelem

teknője hátamon, hasamon,

mint óriásteknőc mintás, csontvirág-kazettás páncél-buborékja:

a félelem és a védelem csontgyöngykéreg-koporsója,

a süllyedhetetlenség csonthajója,

ami húst véd és hitet.

A termékenység tokja páncélöltözet.

Nélküled mi lett volna velem?

Csak az időt ismerem,

mint bajszos, fáradt öreg parasztot,

elefántvállú, Jézus-kékszemű bérest,

az időtlen-évest,

óriáskezű, óriáslábú cipőtlen cselédet,

ahogy ül a gőzölgő, friss szántástaréjon,

a föld-kakastaréjon,

mint fekete légy a zsíroskenyér-héjon,

s szikra-kagyló az ekevas,

s füstölögnek a hegy-nehéz, légy-bundás barna bivalyok,

mint az őstűz-öreg

vulkán-kráterek.

Ki tudná jobban az elmúlást, mint én?

És nem tudom: bűnöm ez, gyászom, vagy szerencsém.

És miként és hogyan és szintén.

A halandóság szintjén.

Hogy tud az ember türelemmé lenni?

A csönd ráömlött, rászáradt őskőzet-rétegeit

vágyhínár-fölszivárgás-csöveivel és ágaival

mozaikhálósan és függőlegesen

háromdimenziós pókházként

áttörve

napfény-szerelemmé magát fölüzenni

hogy tud, mint a hálókút,

mint a zöldszárú virág, zöldszárú fű,

a föld-hű, napfény-hű,

száregyenesében

az edényes víz-út:

vízhálógomoly-horgolások fordított

nyalábszakállával:

ami köbmozaik-borzoltan fölfele nő

és nem nyitott, mint az idő

és sík, terpedt, feszes függönylapjaival,

edénycsipkéivel leveleiben, szirmaiban

nedvtűzzel ég,

nem mint az elveszett emberiség,

de azért van,

hogy majd a sziszegő, szuszogó darázs,

állati apró villanyvarrógép szélforgatta méh:

a szerelmes hűség

sziromkehely-szemhéjai

közé dugja két pajzsbimbós moha-páncélfejét,

s a sárga pordorongok küllőkosara mélyén

kotorásszon,

szaglásszon,

legeljen,

ujjongva mulasson,

matasson virágpor-részegen,

mint Jézus,

a földre visszaszállt Jézus

fénykút mellkas-sebében,

ami a beforrhatatlan Éden,

jobb mutatóujjával Tamás:

az előbb kétely, aztán hit-robbanás,

mint hajléktalan a kukában,

amiben nem szemét, de életvarázs van,

s vas-arca, csillagvizsgáló-gömb szeme,

rézmellény-mellkasa

liszt-ingben, liszt-álarcban,

mint karneváli sárga holdpor-maszkban,

s az áldás-oszlopok közt fehéren ténfereg,

mint a malomban dolgozó gyerek,

mint én

a gyerekkor szegénység-szintjén,

amikor a lisztes-zsákokat cipeltem

nyögve, lisztsúlytól agyonverten,

és nyakán a könnyűként nehéz, a kisfiún a létsúly-egész

liszt, akár a géz:

mikroszita szemcse-kötés.

És a napfény epe volt és a holdfény se illatsúly-virágméz.

És néz az Idő

ős-öreg béres-szemekkel.

És néz az Idő

hatalmas szemöldök-kéve bajszú,

kopár, könnytelen cseléd-szemekkel.

Én meg a csöndet nézem,

amire ráragadt a zizegés,

mint legyek a légypapírra.

A finom nyafogás, jajgatás, sziszegés,

mindenség-zizegés.

Én leszálltam a Halál közepébe,

mint kútásó a mélybe,

a maga-ásta föld-csőbe,

a köldökön át az elemi bölcsőbe.

Mint a nem-gyáva

fény a pupillába,

a lencse-kíváncsi szembe,

a látóideg arany-izzására,

az érhínár rubint-ragályra.

A kútásó

lassú kaszáspókként

ízelten, tagoltan

lemegy a földalatti csőbe,

az egyre-feketébb csőbe,

szétterpesztett kezekkel, lábakkal

támaszkodva, araszolva a földhenger-falon

az emberből X-alak,

a víz-reménye víz-hit,

vagy favödörben leeresztik

a mélypuha sárkorong-fenékre,

ahol a víz-erek

könnyei ömlenek,

mert sír a föld,

vizet vérzik a föld,

folyékony gyémánt-ágat,

iható kristályt, kristály-bánat

virágot.

Én a Halál kútmélyéből

látom a világot,

ami kis kék pont

a magasban,

a csővég kék szikra-csöppje:

az ott az ég,

a világító mindenség

kék üveg-gombostűként

szúrva a földbe.

És hol még az öröklét lángja, habja, zöldje?

Először nem volt semmi.

Csak a Semmi.

Aztán a gondolat,

aztán a teremtés-gond

fölrobbant, a t-0 pont.

Az egy-atomnyi

Ennyi!

A Gond!

A Gondolat!

A Teremtés-Istentudat!,

vagy Öntudatlan Annyi!

Az egy-Istenatomnyi

Ennyi!,

vagy istentelen Erőcsomag-Indulat

Annyi,

amelyben minden ami majd a tág

Világ,

tér, erő, idő, lökés, taszítás, vonzás, szívás,

akarat-megvalósulás,

terv, test, dolog, kiterjedés és minden alakzat,

anyag-eső,

erjedés-düh és minden szerves és szervetlen létező

attól, hogy elindul,

tágulva ráng, bolyong, szerveződik, meghal és megújul!

Így lesz örök és így lesz szenvedő. Tér, vákuum és idő!

Aztán a Semmi elkezdett teremni,

önmagából kifelé, szétfelé menni,

robbanni, erjedni, terpedni

iszonyat-forrón és alázat-éhesen,

hogy belőle égitest, tárgy, fényhalmaz-habdolog,

élet és halál legyen,

hogy kezdet-működése indulatosan gyűrődjön tovább,

hogy növekedés-dühe osztottan, részletesen

dolgozzon tovább,

betenyészve a nincs-tér, nincs-idő

üregeit,

vagy egyetlen végtelen üregét,

ahogy a fény nemzi a fényt

a sötét

magányban,

ami nem is üreg, csak végtelen tág nem-lét,

nem valami anyag bő bemélyedése,

a mégisben a mégse

barlangja, ami körül sziklatömbök

oszlopai, falai, függő lemez-agyar halmazai,

cseppkőmimóza és cseppkőszakáll

világító ragyogás-szilárd könnymirigy növényei,

könnyzuhatag ömlés-terhei,

s a szikra-csöndben az üres levegő-gyomor.

Mint az éhező nyomor.

S lesz milliárdszor milliárd lét, lény, indulat,

önmaga-akarat,

megvalósulás, módosulás, sűrű öntudat

és híg öntudatlanság,

erőtér rácsozat-kazal rabság,

elmúlás, rothadás, bomlás, születés, keletkezés,

vágy, remény, rettenet, gyűlölet, bűn, iszonyat,

gyilkolásra kés,

szerelemre test és testre szerelem,

fénygyalázat és mágnes-türelem

amit önmagából önmagával szőtt,

s általa az időt

a lenni-akaró tűz, erő, nehéz teremtődés-áhítat.

Amit a vágy nedvtüzével, sugárzás-ihletével átitat.

És mindenütt gát, oszlop, akadály-kőgörgeteg,

láz-ing, mint a vért-köhögő tüdőbeteg,

szenvedés-lavina, bozót, szenvedély-szövedék,

halálból cölöpsor, aszály-kín, temetőfejfa,

kereszt, gyászba-vert vasazott facövek,

koporsó, ami kék.

És mindenütt hangyanyüzsgés-mezők, lánctenger, füstözön,

fehér és piros láng-zátonyok és fekete szakadék-ágak,

amiken, mint fűcsont-madárfészkek,

ahogy tántorog a részeg:

lógnak és lengnek a világok,

a burjánzásból kidagadó álmok,

a ragyogáskoszorú rettenetek.

A szenvedésből gyűrt erőlepel halmaz-kötegek.

Az egyszerű és bonyolult tündökletek.

A meg-nem-váltó üdvözletek.

Áhítatok, ideák, misztikák, képzetek.

A világ se rossz, se jó.

Csak arravaló,

hogy legyen,

hogy aztán talán ne legyen.

S ami belőle marad,

mint a vízben rothadó halak:

csak pikkely, szem-hely, szálkacsontváz, salak.

A világ se rossz, se jó:

dől, hajlik, hintázik, ring, remeg,

mint háborgó, tajték-sziszegés és hab-csattanás

kikötő-öbölben a lehorgonyzott hajó

és elmúlik belőle ami múlni-való

és kivilágítva minden ablaka,

s az ablakkorongokra tapadva a semmire kinéz

az egész

ott-tolongó emberiség:

a milliárdszor milliárd szemgolyó:

a barna, a fekete, a borostyánpettyes, a szürke, a sárga, a piros, a zöld, a kék,

mintha méhraj lepne be vastagon, szőrösen,

fejbúbtól talpig méhészt a kertben,

alvás-moccanatlan darázs-szobor ő az égitest-virágoskertben

és mégis dolgozik nehéz zsongás-pontokból ragasztott szoborként,

feledve ami tegnap, megint és ismét és imént,

a savat, a lúgot, a lángot, a ként,

dolgozik a zizegő, síró, szuszogó, sustorgó méhraj-öltözetben,

puha és nyüzsgő, nyafogó páncélruhában,

mikron-hegedűkből szőtt jajgató hártyakabátban,

létezés szem-harang összetett pontszövet látáskupolában.

És kinéz a mindenség hajó-ablakain

a volt emberiség,

a már-halott emberiség-szép,

a már csak álomkép,

a volt természeti lény,

a már halott létezés-vidék,

a volt élet-tény, ami már halál-tény,

kinéz az egész szerves és szervetlen létezés,

az öntudatlan halál-beismerés

és semmit-ámulása,

bűne, bűn-beismerése, rejtelme, tudása, önhervadt árulása:

állat-emlős, elevenszülő, szájöblében-kicsinyeit-hordó:

a pikkelyes, mirigyes hidegláz védelem-hordó,

madár, rovar,

puhatestű és csontvázas, kitines és kocsonyás halandóság-vihar,

irdatlan tömegű és elektron-párapont cikkanás-piciny

villanásnyi sugárhullám őserő-csíny

és páncélos és kővel borított, kőlemezekkel bepalázott,

a taréjos, a pikkelyes, a tüskés,

az eleven sziszegő kés,

elefántagyart, mamutagyart, őstigrisagyart, rinocéroszagyart

növesztett többtonnányi belül-véres kard,

és pontsorlánc és önmagával hurkolt

minden létezés,

minden osztottan is ugyanaz-egész

ájulat és föltámadás és újra-szenvedés.

Ami lett a Nincsben,

mikor fölrobbant

az egy-atomnyi Minden

Istenen belül és Istenen innen,

amikor fölrobbant az egy-atomnyi erőcsomag,

az Isten-nélküli mag,

az Istenben-kigondolt mag,

aztán úgy állt a végtelen Vákuum-ingben

az újszülött, a kisded, a jövő-alkalom,

a lehet-hatalom,

mint kamilla-virágabrosz udvaron

kisgyerek földig-érő fehér ingben

és harmat-cipőcskékben piciny meztelen lábai.

És rezgett a vigasszal,

mint ezüst talpnyom-láng eres hassal

a tóparti nyárfalevél

ha fújja a szél,

lökdösi, nyalja, billegteti,

s szinte hallani

ahogy selymesen, göndören sustorog

a maradék-dolog,

a koporsódeszkaforgács ezüstgyász-valami.

De jó, hogy kinyíltál nekem még a halál előtt,

hogy kinyíltál nekem halálom előtt

szent és gyönyörű virág-varázs,

engem-akarás, értem-akarás

és én szépséged illatos kelyhébe bújva,

mint virágkehelybe a nászmohó darázs,

mint illat-fodorcsomag vörös rózsafejbe:

a sziromsaláta rózsatengerbe,

duruzsolva és nász-zenét szuszogva

legelhetem és falhatom lényed, legelhetem és falhatom létezés lángpor-kegyelmét,

hogy megrészegíted a szívet és az elmét

és dörmögő, dinamó-majszolással

fújhatom ki lényem magány-özönéből

a nem-lét

világtereit, világszigeteit, elmúlás-abroszait,

fényvétek-asztalait,

hatalmas szenvedés-kendőit, a tűzháló-gomoly kavargását,

mint a nem-létre-ítélt galaxisokat.

A bűnbe-csomagolt titkokat,

a titokba-csomagolt bűnöket.

Amit lehet és amit nem lehet.

Ahogy a csillagos űr néz:

úgy néz ő:

a tebenned legelésző,

te titok, kút, tartály, illat-üst,

szerelem-sziromcsillag,

erezett fényhúsú befogadás,

göndör sziromsaláta illatvarázs,

megmaradás-kehely

a pórusos zöld megmaradás-száron,

aki átnőttél a halálon,

mint végtelenségen a boldog türelem.

Világmerész szerelmes mindenség

őstiszta-kék.

Szerelem.

Hogy itt vagy velem.

Ó, te örömből-szült Nem-Félelem,

de galaxis-táltoscsikó,

jó

hogy itt vagy velem!

Hogy itt vagy elem.

Hogy itt vagyok veled.

És te énbennem vagy és nem kívülem

valami sugárzás-határon túl.

És én tebenned vagyok és nem kívüled

ahonnan a nincs-is elindul.

Te éhségem tápanyaga: test,

te fönnmaradásom folyékony bíbor testszövete: vér,

szilárd kötőanyag, mint csontokban a kálcium:

a megmaradás mágnes-rácsa,

összefogó szilárdság-tudása,

mint csontokon az ízület tapadása

és nem reped bennem olvadó jégmezőként,

fagy-leheletű, sárgán párolgó jégkorszak-világként

a csont-szövet,

szerelem-szövet,

élet-szövet

és nem dübörög át jégvilág-halálkoromon

a barbár, bozontos, gigász-agyarú titán horda

mamut-csorda

és nem ül nyakamba vulkán-angyalként lovagolni

a tajték-tó-szemű dühöngő őrült ördög,

nem ül vállamra a Sejtelem-Sas.

És szívébe nem szeret

az infravörös-szemű, röntgen-látású rettenet.

A Sejtelem-Hatalmas.

Se kedd, se péntek, se szerda, se csütörtök.

Általad élek, mert teveled.

És nem temet,

mint hegyről lehömpölygő sárfolyam,

ferde gyűrődés-lepedőkkel csúszó iszap-óceán:

se bűn, se bánat, s árulás, se babona,

se rémület, se rettenet, se gyávaság-pocsolya,

se hajszolt, véres, tajtékos, barnapettyes fehér lovon

vágtató fekete álom:

csillaghímzéses mítosz-köpenyű, vas-sisakos halálom,

s ha izzadt álmomból

rózsasárga kezdet-fényhálójával kimerít

a hajnal,

mint halász a ráját óceánhabos hajjal,

s ébredek lucskos alvó-vászonruhában,

verejték-csipkesapka hajjal,

s vizes ujjhegyemmel nyakad, emlőbimbód,

hasad, derekad, combközöd, felsőkarod,

homlokod, vállad érintem,

rád ujjaim vízárok-pajzspecsétjét,

mint egy szétnyílt búzakévét,

hozzádtapadva hintem,

hogy víz-stigmás leszel, mint a hajnalharmatos virágszirom,

álmomból, mint héjtekercs-házából a csiga kibújva

bőröd érintem, mint a csodaméz-állat kigyűrt négy szem-ujja,

s harmatláz sziromcsönd csodát érint látóbajusz-szeme:

érintelek és tapintalak,

mint tejfeszes emlődombot a csecsszopó öntudatlan kisujja,

az alig-körmű rózsahernyó-ágaskodás görbén,

hisz ez a törvény,

hajnalban,

abban az éber hódolatban

fehér testhéj-álomtekercs kürtömből kibújva

megértem újra,

megértem, hogy mért élek,

hogy attól vagyok újra,

hogy itt vagy velem:

kívülem-bennem, bennem-kívülem,

s mosolyom napcsillagként dörög,

mert testében az elemi tűz hánytorog, gomolyog, hömpölyög,

s nukleáris szárnyas csillagként égek,

mint az a sarlóssá görbült,

átlátszó szél-tenyérből lökdösött darázs:

fényvihar-kéztől taszított zene-élniakarás,

aki nyilallás, rohanás, taszigált hinta-lobogás,

fénytől fújt galaxis-csillagdomb szemű szerelem-dohogás,

bolyhokból, pamutokból, páncélokból és celofánból szőtt

szerelem-duruzsolás

a virág kelyhe éden

sziromörvény-rózsatüzében,

illatkút-szívében

kutató, kotorászó, matató,

egész ponthalmaz látópajzs szem-arccal szagoló

koldus-virradás, koldus-visszaadás, koldus-virrasztás,

király-koldulás

ehető, testemben testemmel mézzé átváltozó szerelmedért,

az átlényegülés megváltás-hitért,

az anyagért,

s ami van abban

a mézselyem édes asszony-anyagban.

És nem kérdem, kiért.

Mert érted.

Mert értem.

Mert mindenért.

Mert mindenért

amit az ember meg-nem-ért

és megért.

Az ihletből kicsordult szerelemért.

A szerelemből kicsordult ihletért.

Ami tombolva, lánggal-föltolódva magasan kilövődik,

mint a Földgolyó-pórusok kúpos kráterkürtőiből

a sűrű, habzó véres ősanyag,

ami édes, mint a méhek bögyében mézzé átemésztett

bezabált virágpor,

sárga születésömleny virág-csillag talajból,

ami az anyagképző csöndből pikkelytéglásan okádva kitolódik,

mint a méhek potrohszelvény-fugái közt

a finom viaszlemezkék,

s izzanak, mint a naplementék,

ami Jézus-szeme kék

és Jézus anyja szeme barna hűség-parázs,

fekete-pupillás domború selyemragyogás Isten-hordozás,

ami puha, mint kályhában a téli nehéz lángduruzsolás,

tűz-dorombolás,

ami akár a gőztrombitás szarvasfutás

a téli havas erdő fekete rácskazal-ketrecében,

táj-pörgetés figyelme saskörözés,

mert lassú lengése suhanás-gyűrűje alatt a táj,

mint színes örvényű búgócsiga forog

és kattogva legyezősen ég,

mint a pörgetett rulettkerék,

ami kemény, mint egy Szeráf gyémánt-igén a túlvilág-ragyogás,

ami szilárdan lágy, mint a virágszirom,

szilárdan puha, mint virágkelyhed,

amibe darázsként bújva magamat veleddé tudom

az alkony-úton

a barlang-csillagcsönd kapudon:

te mindörökké édes,

te hűségre-éhes,

halhatatlanság-illattól fényes

halandó örökkévalóság,

örök-vagy halandóság,

mert létezése jóság

és nemcsak halál-ütem:

mint a világegyetem.

Titkok párlata fény!

Meg-nem-szűnő remény.

Éjemet infravörös szívvel átvilágító értelem:

hogy látszanak benne a könnyek, a szörnyek,

mint gyémánt-szőlőfürtök a földmélyi őskőzetekben,

mint belezsúfolt denevérek, páfránylevél-bajszú

emlős éj-edények,

sárkánymadarak, sárkánygyíkok,

a benne tülekvő sereges halál-szú, a féreg-bosszú,

ősmocsarak, ős-zsurló erdőrengetegek,

fekete fények,

fehér lengések,

mint a rácsos hózápor,

ami szirmosan özönlik a felhő-tojásból,

s a tukáncsőrű, királypapagáj-fejű Halál.

És tebenned az ember hazatalál!

A férfi tebenned hazatalál.

Mint az állomásról a hóviharban a gyermek,

akit a szél láng-ostorai vernek,

s amíg hazajut

leng a fehér ég, mint világvihartól ráncigált tejút.

Otthon van mosolyodban merengve,

mint konyhaasztalnál könyökölve

aranyhártyaharang lámpafényben.

A téli éjben.

S mint napsütötte lepke-pontszemek

szikráznak a tárgyak, tények, konyhaszögletek.

Az a legszebb, ha kimondom:

te vagy az otthon.

Így kellett!

Szívverésed vérzenéje mellett.

Hogy közösen egy legyen

minden rész, részlet, változat, indulat, akarat, elfajzás, módosulás

mivelünk,

mint a végtelen, befejezhetetlen, örvénylő, duzzadó, áradó,

önmagából önmagával szüntelen petét ontó, nem-száradó

világegyetem,

a megmaradás

akár egy világvégtelen óriás,

szikrázó, dünnyögő ősizzás fénydarázs.

Ó, te

testmélyből kifelé virágzó,

köldöktől test-alja mélyből

kifelé és lefelé nyíló Szent Liliom,

Szent Tűzliliom,

mirigyes, pázsitszivacsos

lefelé sziromkürt,

a titkos és óceánmélyi világító-halak

néma függés-örvénye, lengés-galaxis fénybozótja alatti

gyűrt-szirmú pipacsok csokra,

tűzliliom az éjszakában:

aminek gyökere, szára, levele

bent a csontvázas rózsahomályban

a hús-éjszakában:

a szív alatt,

a tüdők alatt,

a gyomor mögött,

a húgyhólyag fölött,

a belek mozgáslávacsövei alatt,

a belek örvénylő, hullámzó, bizsergő,

töltött hártyacső-dombja alatt,

az ánuszpont fölött,

a pontmályva előtt,

a máj alatt,

a lép mögött,

a vesék felé ágazva kétnyakú gyökércérnalombjával,

a szent hajszálérkazallal

fordítva fölfelé nőve,

hogy lefelé függ a piros virágfej,

a barna pázsitpajzs alatt kinyíló pipacskehely,

mint vörös harang mirigyszivacsfodrozásból,

a klitorisz-bibéjű fodros édes lángból.

A rózsa, rózsa, rózsa, piros rózsa

áhítozásból és ragadozásból.

Kút: rózsa-ragadozásból.

Fordított kút vérvirágból.

Ó, te napfény-vert,

harmat-ing ölelt

Hajnal!,

szőke hajjal.

Ó, te Csoda-kert,

benned, alakodban,

megszentelt húsodban

a Test-Virág,

Titok-Virág

fordítva nő:

lefelé, a föld felé nyílik

és szárcsövével, gyökérlombjával

mint a szétzilált vörös haj

fölfelé,

a szív felé,

az ég felé

nő,

mint visszafelé a múlt-idő

és kelyhével a tömegvonzás félé a mohó jövő-idő! A fordított Jövő-Idő.

Gyökérbozótja a szív felé felhősödve,

kelyhe a föld felé tölcséresedve,

mint a tűnődő alkony-láz bíbor naplemente.

Magát holnappá, jövővé mentve.

Örökké segítve!

Mert ez is vagy.

Nemcsak az a másik

napkelte, éjszaka, nappali pávaviaszból

a tájra hintett természet-mosolygás,

nemcsak az a világegyetem-rács

mágneses sürgés, káosz-rend mozgás,

ami köröttünk ring

akár a világító, tűzmirigy-üst szájú, tűzbojt-tarkóbajszú

halrajok végtelen szikrabozót ütemtágulással, fényhallgatással.

Mert tebenned ég

a szerelmes mindenség.

Az ember is halál, meg halál-korlát.

Az ember képzeletével is lát,

nemcsak a szemével.

Bár benne a hiány nyüszít,

mint lilatajtékos nagy nyári viharban

a kútkerék oszlopához láncolt kutya,

mert okádásig retteg a narancsláng-dübörgő,

fekete tajtéksárgával hörgő,

elektromos recsegés-fényágakkal durranó különöstől,

a lilaezüst mennyei füsttől,

s lapul a ráomló vízoszlop-erdő könnyrengetegben,

az özönvíz mítosz-testben,

s körötte a tócsán esőhólyagok nyüzsögnek,

nőnek, elpattannak, összetörnek

a hártya-pillanat vízhólyag-szemek.

Jaj földi világ, jajvíz, jaj, emberek.

Jaj, mert nem elég az elég!

Jaj, emberiség!

Él, mert szép az ami van.

Bár lehet, hogy boldogtalan

és hűsége, mint az észak-mohaszalag-törzses

fák az erdőben,

a vének és akik még csak most-eredőben, növekedőben,

mint a száraz hatalmas sziklakő,

mint a hűtlenségben hűséges idő,

mint a fűszál-levélen billegő feketepettyes piros katicabogár,

mint a tyúkláb-csillagnyomokkal behintett friss csipkesár,

mint a tejköd, ami a bokrok, a fák közt dagadva áll.

Áll puhaszilárdan széttenyészve a szerkezet fölött,

a szerkezet-részben,

a külső bozontban és a belső gallykúszaság űr-rendszerében,

földig pamutgríz-terjedéssel izzik kövér-fehéren,

akár a párazsír.

A fölfelé-ágazás katakomba-sír.

Hisz az kapta aki adta

és vízlisztet sír

a pára-vatta.

Ez az egész igen-nem

szép, mint a lószem.

És mert sír, aki sír?

Hogy zeng, mint a fekete legyekkel teleragadt enyvszalag légypapír.

A hiány sír benne, mint az éhség?

A hiány sír benne, mint a kisgyerek disznóöléskor

a hajnali hófehér rózsakékben ácsorogva,

mert visít, sikít, hörög a jobb mellső lábánál elkapott

jövendő jóllakok-állapot,

az oldalára döntött

göndör-szőke

halálfélelem-szerelem,

mikor a csillagos hajnali ég még rácsorogva

szikrázik szőrén, halált-ásító fogsorán,

hisz a csillag-szigora ég lángpettyekkel testére ömlött

és aranykönnyeket sír a tokától-befelé szívenszúrt disznó,

mikor a kés a szívében forogva kotor,

a feketekék

első világháborús baka-bajonét,

s fröcsköl, omlik zsíros lila vére

az állatgyilkos arcára, kezére, a vállkendős denevér-öregasszony fáradt szemére,

a hajnali téli hókövérre,

a szemétdomb hó-tevepúpjára.

a fehér fekvő tevére,

a fölfogó kék zománcedénybe,

amit gyors fakanállal az asszony kavar,

s a kanálmozgás a vérben,

mint a pörgő légcsavar

és vicsorog a disznópofa, a hosszúkás üvöltésben, s a fejvég

óriás fekete pázsitgomb-függőleges,

hosszú krokodilfej-hegyes a csőrpofa ajak-egyenes,

a hiány sír benne, mint a csillagterek és csillagmindenek

közötti feketekék

láthatatlan anyag:

a talán nagyobb mennyiség

és dermedéstér koromtömbök láthatatlan könnyei,

a hiány sír benne, mint szélviharban a száraz fanyikorgás,

a hiány sír benne, mint bűnösben a romlás,

mint a csönd pontjai szárazon a légy összetett pontszemében,

mint a szegénységben a szégyen.

Vagy csak a lét-magánya szégyen.

Vagy a nem-lehet

éhsége rettenet.

Vagy az atomrezgés, molekula-mozgás,

sejt-szuszogás,

sejt-kapu-kinyílás

az összetett részek lucskos sivataga egészben,

a teljes gyász a részben.

A hiány sír benne, mint az éhség az éhezésben,

a múlandóság a dagadó Egészben,

mint az erjedés a rabban

növekvő és cselekvő rák-daganatban,

éhezőben az anyag-vágy,

mint elfáradottnak a tiszta víz, szappan, frissen-húzott ágy,

a létezés szíve anyag-ágy:

ami csak köd,

csöndbe-kötött szikra-láz derengés.

Mert hiány ami van,

az nemcsak a gyomorban,

de az egész embertestben talptól az agyig,

az agykoponya varrat-gömb csontbuboréktetőig,

minden élőlényben a sarkantyútól a csillagig,

a lét-lehetőig.

És áll gyászba-öltözötten

az éhező hiány emberi nem

és nem-emberi szégyen,

mint temetéskor a férfi fekete kalaptól fekete cipőig.

Bennem,

ha nem vagy velem

hiányod nagyobb, mint az örökké izgatott értelem,

hiányod megaláz,

mint a láz,

a nedves mellhártya-gyulladásos,

a Fekete Angyal Halálos,

forró piros ingbe, piros ruhába öltöztet engem,

piros zokniba, piros cipőbe,

hogy lázba-csomagolva haljak az időbe.

És nem hagy innom és nem hagy ennem.

Hisz a háborúba egyedül kell mennem.

És hogy újra lásson

a túlvilág aranyzöld fényhártya-kapuján kopog vacogásom.

A teremtésnek mi hiányzik?

A néma állapot?

A dübörgésnek a csönd?

A csöndnek a súlyos robajlás?

A csönd,

amit simogathat, mint egy szelíd széles állatot,

csókolhat, mint Nietzsche

a barnafoltos, sárga, öreg ló fejét,

mikor megőrült,

önmagába őszült,

s csókolgatta a bársonykút orrlikat, fekete szivacsperemét,

a ló lúdtojás-nagy könnyező ősz szemét, véres szemét,

mint jéglatyakos zokogó tavat,

a lófej hosszú arcpázsitját, a homlokot:

a bársony-hidat,

a sörényes, foltos kese bánatot, az állatfej-tátikát,

a ló nyálas fogsorát,

motyogva, mint egy téli litánián

a feketefog

öregasszonyok:

Ó, Mutter, Mutter! Anyám, Anyám!

Mert ez jön.

Mint kutyának a nyárvihar-vízbörtön.

Mert se ott fönn,

se itt lenn

nem kapja az életet kölcsön.

És nem tudja hol az Isten.

De ha itt vagy velem:

Test,

Jóság,

Szelídség,

Megértés,

Hűség,

Türelem

Szorgalom,

Szemérem,

Szerelem,

Szem-adakozás,

Kéz-adakozás,

Hús-adakozás,

Hit-adakozás,

Ihlet és Varázs,

Mindig-kisimulás,

Soha-gyűrődés,

Bűntudat,

Áhítat,

Dolgozni-tudás,

Megfejtés,

Munka-tudat,

48 óra ébren,

Halál-megállító,

Életet-visszahódító,

Végzetet-visszafordító,

Szekció-tűnődője,

Pontosság,

Megbízhatóság,

Akarat,

Makacs Élet-tudat,

Tudás,

Kutatás,

Fölismerés és Megismerés,

Szent Egyszerűség,

Szent Bonyolúltság,

ha itt vagy velem

Szerelmes Mindenség,

Éden-Mindenem,

ha itt vagy velem,

ha bennem vagy fénybátor Egyszeriség,

fénytiszta szerelem

és én tebenned Egyszerű Éden,

Egyszemélyű Emberiségem,

s én illatos sziromcsomag szívedbe,

kelyhed illatrészeg sziromörvényébe bújva,

pupillád kelyhébe bújva

részegen

éledek újra,

a vakfolt, bíborfolt

idegszövetség fényáhítatában,

a rubint érháló üst-alj

talaj

fénymocsarában

mutatkozom, mint a világ a tükörben,

a természeti és nem-természeti

mozgó, álló, szálló, rengő dolgok tömegei,

a lobogás-foltok,

napkilövellések, fortyogó napfoltok,

s ott matatok, szaglászok, kotorászok,

mint tómélyi, patakmélyi

napsütötte bíborzöld mocsáron,

az arany-sáron

a csíbor, csíkbogár, vizicsiga, tarajos gőte,

ahogy a vízmélyi méh-csikó legelészik

a hínárszőnyeg-abrosz nehéz mocsáron:

győzök a halálon!

Győzök a Halálon!

Ha Szíved Kelyhében,

Elméd Kelyhében,

Húsod Kelyhében,

Tested Kelyhében,

Szemed Kelyhében,

Hallásod Kelyhében,

Nyálad Kelyhében,

Hús-lázad Kelyhében

egész lényemmel énekelek,

bolyongva, duruzsolva,

mászkálva, matatva,

lakatcsipesz-ollós szájjal legelve,

kristálygríz-álarc szemmel döfködve,

buzogányos homloktető-bajusszal tapogatva

benned aratom

boldog indulatom,

világmindenség-szerelem-akaratom,

virágtartályban csillagmindenség-tartalom,

akiben a fény és az árny találkozás

összecsúszás se napfogyatkozás,

komoly elhullás,

komor ritkulás,

akiben a világosság és a sötét összehajtogatva

mint egy époszi könyv.

Az Isten és a könny.

Olyan vagy te kék

szemű idő,

mint a szerelmes Mindenség,

mert Szerelmes Mindenség vagy te

öröklét-nappal

és öröklét-este,

öröklét-hajnal:

te szőke hajjal

virágzó hajcsillag-örökség,

haarstern-örökkévalóság,

amiben a jóság,

mint világcsokor eleven porcelán-edényben,

virágcsokor,

ami fényével mindenséggé forr,

mert anyagod a ragyogás,

hited a lángolás:

abból vagy világegyetem,

ami azért kell nekem,

hogy tartalmaidban élni tudjak.

És lényed betöltsék tartalmaim.

Úgy élünk egy-testű ketten

függve a förtelmen:

a véres történelmen.

Mert szerelmünk éppoly csodás,

mint a megfeszítés-varázs

Istenné-ájulás!

Nem jajszó,

de virággal világ-hangzó,

mint a halállal-üzekedés

Istenné-szétfeszülés,

az emberből-kiereszkedés

szent élet-epekedés

vége: Istenné-ereszkedés.

Függés, ami már nem csüggedés,

könyörgés, hörgés, bátor kínszenvedés,

boldogság, ami már nem a szenvedés

tüske-keresztfáján vérláz-függeszkedés!

De mindig-megújulás:

emberből Istenné átváltozás.

Ketten

egy élet-Kereszten!

Ketten

eggyé-vált két testben.

Eggyé-forrt ketten

a szerelmes mindenségben.

Bár férfi és nő emberi lények

egy-test szerelmes mindenségek.

Ó, te Üdvösség-Virág, Sejtelem-Virág! Virágzó Világ!

Ó, te Megtartó Virág! Föltámadás-Virág!

Ó, te Fénytartományok

Gyűjteménye Szerelem!

Ha itt vagy velem:

aranyvirágzás tóparti mezőn állok

bárányfelhős kék ég alatt

és a kék ég

magasságból mélység,

s az a mező belőlem nőtt ki boldogan:

a Van!,

mint a szitakötős, lepkés, darazsas reménység:

világegyetem-tágulással, ahogy a semmiből terjedve, erjedve kinő

és szívemben forog, mocorog, hömpölyög, gomolyog a hűség:

a Bonyolúltság és Egyszerűség,

mint a túlnőtt magzat a méhburokban:

a világmindenség emberalakban,

mintha szülni készül a nő.

És mindent tudok és nem akarok soha a földbe lemenni,

a buta és béna indigó-árnyalakok sürgése Alvilágba.

Hogy ott legyek árva.

Hisz élni csak veled akarok

és nem halál-szemüvegben mint a vakok,

te Szerelmes Mindenség,

akit nem kaptam ingyen,

te Csoda-Mélység!

Mert a szerelmes élet a Minden!

A halál a Semmi!