| Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok. A halál felé lök minden tény, |
| jövő, minden múlt, minden jelenés, állapot, megtörtént dolog. Hátúlról lök, vad kézzel hátúlról taszít, hátúlról |
| tol bőrkesztyűs kézzel, bőrkesztyűs tenyere hátamon. Hátúlról lökve taszít, mint hadifoglyot a sárga sír |
| felé, a sárgaföld üresség-doboz elé a katona, s nem hívja irgalom, nem lopja szánalom. S letérdepel a sír-széle |
| sárga élre, a sárga földvonalra mezitláb, feje lehajtva, pelyhes tarkóján pisztolycső, hideg, vastüske-taréjas vasgyűrű-kék, |
| s visszanéz nevetve, s kék kisfiú-szemében az ámuló, egyszerű emberiség. Mint gyönge, szőke, barnafoltos borjút |
| faránál tolnak a hentesudvaron, a vér-avar, vér-lomb hajnalon, nyakába hurkolt kötéllel húzzák, s májfoltos |
| feje, indigó-foltos orrlika, barna anyajegy-foltos szemgyűrűje aranyba-mártott ecsettel csíkosra huzigálva, s csúszik |
| a szőkén befelé-ágazó csontos szőroszlopokkal, mint egy kávéfoltos selyem-állvány, vörösborpecsétes selyemabrosszal leterített |
| áldozat-asztal, halotti-tor asztal, csúszik fölpúpozódva, selyem-fölpúpozódva, mint sárga szőrhernyó, hernyókaktusz |
| nagy lila foltokkal, szétszórt kávépöttyökkel az oldalán, a hátán, s nem várja elektrosokk, kábító injekció, csak |
| egyfogú fejsze, hosszú hajnali kés, s göndör homlokán véres szilánkluk lesz, csontszilánk-csillaggödör, s arca |
| foltos szőrén vérgyökérsöprű, szemében halál-szivárvány, s fölugrik az ütéstől behúzott lábbal, mint az aranypettyes |
| szalmaszöcske, s hasrazuhan, lábai térdnél collstokként behajtva, s májfoltos, vérhabos orrlikában fölgörbűlt nyelve |
| rubintlándzsa-csücske. Így tol, taszigál, lök a halál felé, a halál elé az elmúlás szigora engem. S fehér kóchajak, tajtékos |
| pókháló-szakállak, nyüszítő kövek, zöld gyíkkal pihegő mohasziklák, ezüst boronák, aranyfésűk nőnek a szivemben. |
| Mint burjánzó daganatot tüdejében a férfi, aki még nem tudja, nem érti, aki tudja már, mégsem érti, vagy megérti: |
| viszem magamban a Krisztus-megváltó földet, megyek a lépcsőkön fölfelé, gyűrűzve egyre följebb. Megyek szerelmesen, |
| szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban, |
| hogy a következőben meghalok. Tolom magam előtt a nehéz időt, a jövő-időt, a halállal-rakottat, a múltat, |
| mint tehervagont a vasrugó-csőgyűrűs ütköző-tányérok között, nekifeszülve két tenyérrel, nekidőlve vállal, |
| s himbál az óriás fekete vas-gémkapocs, leng a kampós fekete vashorog, az orrszarvú-csonttüske orr-horog, leng a |
| vagon-far vas-szakállal, s a májszínű fadoboz nyikorogva gördül a fényes sineken, elmozdulva lassan gurulni kezd, |
| mint a mesebeli várfal, a mese-vár, a csipkés kődoboz, amit a legkisebb fiú tol meg élettel és halállal, s bent, túl |
| a köveken élő pikkelyfa lángol, néz tízezer szemgolyóval, karmait talpába húzza, mint a macska. S én az ezüst- |
| híd sínszárak között, a vasdió-csavarfejű olajos talpfákon, az olajszivárvány-gránitköveken mezitláb taposva, |
| olaj-betétes talpaim piros vályú-térképei, rece-rózsái véresen bearanyozva, s a fű-torsok rozsdás szögek, szívóka- |
| kéregcső-hegyük gyötrelem-talphúsomba állva, mint a vérszívó aranylegyek szigonycső-szívókája. S tolom a sors-vagont |
| lassan magam előtt, s halottak a vagonban, halottak a májszínű, drótrács-ablakos, vaspántos, guruló fadobozban. |
| Halott kitelepítettek, halott száműzöttek, halott hontalanok, halott elüldözöttek, halott foglyok, halott csecsemők, halott zsidók. |
| S a vagonban a nehéz világegyetem, a halott Föld-történelem, az embertörténelem, fehér mészrögök, fekete széntömbök, |
| tetves háborúk, mocskos dáridók. A szénné aszalódott növényi, állati lét, a szénné préselődött fekete, csillogó, darabos |
| lemezrög-emberiség. S tízezer szemmel kacsint az állatpikkely-tölgyfa, s duzzadtan megváltó-asszonyra várnak a mítoszi |
| isten-herék, a monda-kanok a költő halott szemében legelésznek, farkbojtjukat rázva, farkukat csóválva, s a mítosz- |
| tehenek kövér isten-tej tőggyel a költő pupilláján heverésznek, fekete bivalytehenek, fekete bivaly-isten asszonybikák |
| ezüst orrlikakkal, arany szakállal. S én tolom a halál-dobozt, a vörös sors-vagont véres tenyerekkel, fölsebzett vállal. |
| A fekete éjen, a fekete réten százmilliárd fehér nárcisz, a semmiből nyílik, a semmiben virágzik. S én tolom a világ-súly |
| mindenség-dobozt a szívfulladásig, agyér-szakadásig. Hisz ember vagyok, tudatos világanyag, tudatos testi dolog. |
| S les a virágállat-magány, bizsergő csáplombja koszorúsan lobogva lengő, fodrosan örvénylő üvegfüst-állatsóhaj. |
| Bizsergő csápkorona-selyemkévefeje, mint egy csokor árvalányhaj. Növényi füstgomolygás, növényi ködbolyongás |
| üveghús állati létből. Fölborzolt paróka-vendéghajborongás állatcsönd-türelemből, állathús-virágéhségből. |
| Vár, hogy pikkelyes rácsgörbület úszás-arannyal bodrozódó fodraiba merüljek. Vár a mocorogva gyűrűsen lengő |
| virágfüst-állatéhség, a türelem-koponyaszakáll körbe a fejcsont gyűrűjébe szőtten. Vár az éhség-ének, vár |
| a halál-ünnep. Hogy füstkévéibe sűllyedjek, mint az őszi piros falevél, ha lengve, forogva és hintázva |
| rőzsetűz zöld füstjébe hull lappal vagy éllel, mert letörte a belső kristályujj s a kinti őszi szél. Vár, hogy |
| kitágúlt szakállas gyomorszájába tömjön, viaszos gyomortörzsébe gyömöszöljön, s tág viaszhólyag-gyertyateste |
| legyen szivemé, csontvázamig börtön. Hogy rengeteg körömtelen üvegujjal, üveggiliszta-üvegkákics-ujjal. |
| fodrosan, hurkosan visszahajolva gyomorrá tágúlt testszájába töröljön a lobogó szőke rafiaszoknya, a fodrozódva ringó |
| állatrafia-hajzat, s ezer viaszláng-ostornyelvvel nyalogatja újabb halál-reményét, nyaldossa a hosszú hegyes |
| viaszcső-rablónyelvekkel halálzsák-koponyakehely-peremélét. Rólam csak emésztőnedveivel tudva, a savakkal, |
| mirigynyálakkal, hús-oldó mérgekkel. Hiszen már érte vagyok. Hiszen szívkorsójában vagyok. Szívgyomrában vagyok. |
| Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok. Én úgy élek minden másodpercben, hogy a |
| következőben meghalok. Néznek és elhiszik nekem az anyagommal mélyben egy-anyag virágzás-testű csillagok, elmúlás- |
| testű csillagok. A titokmező csillagok. A rejtelemláz csillagok. Isten-várakozás csillagok. Az Isten-elhagyás csillagok. |
| Mint vak a haldoklót: kezemmel tapogatom az én időmet, a sors-időt, tapogatom a sorsom-időt, mint vak |
| sárga kezeivel a haldoklót: vagy te még?, vagy-e még?, vagy te még?, vagy-e még? S meddig leszel sorsom élet-idő? |
| S az idő-testmeleg tapogató, mohó, szerelmes ujjaimban, tántorgó, gyors, kapkodó, szerelmes ujj-mozdulataimban, |
| s ideges, sors-éhes ujjhegyeimen ég a sors-bőr, sors-hús, sors-anyag, a könnyes szemgolyó, a nyálas orrlikak, így |
| tudja ujjaival a vak, hogy a másik anyag, a verejték-emberkereszt van-e még, lesz-e még, meztelen forró |
| ujjbögyeivel a testet végigtapogatja, hónalja szőrét simogatja, heréit tapogatja, súlyát fogdossa, a zacskós golyókat érinti, emeli, |
| csiszolgatja ujjhegye örvényes bőrbordázatával, a lécpajzs-spirállal, mint asszony ujjhegyei közt a tyúktojást, |
| s szagolja, szimatolja: van-e a kéreghólyagokban élet? S rügyes vesszőjét simítja, azon az eret, a bőrpalástot, |
| a gyűrűs sisakvédő nyak-sapkát, tapint szájcimpát, szempillát, fület, s mosolyog, nem nevet, s szív-éhes |
| fülét a mellkasra szorítja, fülével a szivet szólítja: hogy ver-e még?, hogy üt-e még?, s hallgatja, hogy |
| az ember-idő az embertestben hogy dobog, a sors-idő hogy zihál, ahogy a vér suhog az erekben, mint folyékony |
| piros selyem, s a nyirokrendszer csomóiban bazsalikom, citromcsalán, zellerlomb, mályva, petrezselyem dereng. |
| Hajnalodik. Az űr már nem zsibong. Az ébredésből kinémúlnak a csillagok. Cigarettázom. Az éjszakát arany-söprűvel |
| kisöpörtem szívemből. Ami gyémánt és kő és tűz és üresség. Nemsokára majd cikáznak a fecskék, piros vércsöppel |
| merül el a hajnali éjszaka, a tegnapi este. Sűllyed, mint a naplemente. S a fecskék fekete suhogás-ívei, |
| fekete selyem-ollói nyitott szájjal, nyitott aranytőr kettős-kanállal nyírják, nyesik, metszik a rózsakék, |
| aranyfehér levegőt, a függőleges zöld páramezőt, s apró állatszemcséket, pont-surrogásokat, zizegő rögöket, |
| élet-morzsákat csípnek ki a hajnalvörösből, mint gyerek arany-zsírpettyeket a húslevesből, s szőrös lomb- |
| gomolygással aranyszitákat szűrnek ki a rózsaszínű csöndből a sárga kristályzizegés muslica-rajok. |
| Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok. Rágyújtok újra. Sistergő csillagszórót suhanva |
| robban a gyufásdoboz dörzspapír-téglalapja, csiszolópapír-tartománya. A szikrát mondja a szenvedésben. |
| A gyufásdoboz üvegpapír-ráspolya, mint a légyszem. Többezer üvegszilánkból összerakott kék reszelő-lap. |
| Mint az űrön a Teremtésvödörből végigöntött csillag. Ez is hasonlat. Isten-hasonlat. Hasonlatok. Levetkőzöm. Sorsod őrzöm. |
| Mellédbújok. Mellédbújok az ágyba. Mellédbújok a hajnali ágyba. Veled vagyok. Velem vagy. Szeretlek. Nem vagy árva. |
| Szívdobogásod testemmel látom. Mint az ezüstfénypárás rózsaszín sivatagi tájon az isteni-lábnyom, |
| amit néztem kétezer évbe visszamerengve, mint sivatag-rózsaporban a fénykristálytócsa Jézus-lábnyom: |
| sugárzik pontos szívverésed. Boldogságod és szenvedésed. Mint a Siratófal! Mint a kőszikár száraz- |
| szikra Jeruzsálemben a Siratófal, ahol hajlongva, topogva, toporogva, bizseregve, bozsogva, zsibongva és tolongva imádkoznak |
| a fekete, feketeszakállas zsidók, fekete térdig-kabátban, fekete selyemkalapban, s a fal előtt a kőtéren sisteregve, |
| zajongva, énekelve, dudálva, trombitálva, hegedűlve és bolyongva, tülkölve, dobot verve és kürttel Istent lángolva, |
| harmonikával ricsajozva újjong a hömpölyögve rajzó zsidó-nép, a hímnemű, a férfi-nép, |
| s pajeszuk, a gyűrűs hosszú hajcsövek, mint lengő fekete banánok, a homlokcsontból kinőtt |
| rugógyűrű-selyemcsövek, a fülbütyöktől az állkapocsig lógva, selyemharisnyás fekete bricsesznadrágban |
| a lábuk, mások koponya-búbján apró domború hímzett selyemsátor, agy-takaró bársonykupak, szív-védő fitymabőr, |
| Isten-látást-félő vászon-melltartó, s kezükre, karjukra csavart fekete imaszíjak, homlokukon fekete imadoboz: |
| párás asszonyhátad előtt hajnali emberarcom. A csönd lombjai zizegve mozgolódnak. Zizeg a csönd piros |
| hajnal-levelekkel. Mint ősföldkori zsurlóerdő árnypettyei, árnyfésűi, páfrányerdő aranyfésűtollai alatt gigászi ősemlős |
| hasoldala: a hajnal. Szuszog pirosan, arany-emlőit leönti aranyhajjal, csobogó nehéz aranyolajjal. |
| Meztelen hátad, mint a Siratófal. Meztelen hátad: hit. Nem alkony. Hátadnál fekve állok. Nem alszom. |
| Meztelen hátad: Siratófal. Homlokommal nekidőlök, csókolgatom két tenyeremmel. Sorsomat nem bánom, |
| bűneim megbánom. Siratófal-asszonyhátadon homlokom görgetve, mint Jeruzsálemben a zsidók. |
| Segíts meg Örök Tudat, segíts Rejtelem, Erő, Bámulat! Sóhajom Krisztus szögei, a nehéz arany-diók! |
|