| Halottak napja jön megint. Megint halottak napja. Halottak napja jön megint. Boldog halottak |
| napja. Halottak napja jön megint. Halott boldogok napja. Majd kimegyünk a temetőbe, viszünk gyertyát, |
| viszünk virágot. Halottnak gyertyát, magunknak virágot, magunknak gyertyát, halottnak virágot. Köd lesz, hó lesz, |
| hóeső lesz, hópontokkal berácsozott esőszálak zizegő vékony zuhogása, folyékony hosszú tűzuhanás zöld gyűlölettel sziszegve, |
| a köd a csontokból szívárog, a köd a lombokból szívárog, a palás vérdulakodás lombrések fekete vicsorgás-szövevény |
| oduiból. Vagy párducpettyes, tigris-csíkos arany-nyújtózkodás az üszkös vérlemezekkel taréjhabos sírokon, sírköveken, |
| megszáradt sáskaláb-háromszög sírkereszteken, a sírszobrok márványredőpalástos vállán, kőcsigahajfonat sisakfején, |
| a kőlapockákig érő kőparókák eső-szemgolyós gyűrűfürtjein, nyújtózkodik, álmosan hempereg a pettyes, csíkos |
| aranytömb-fénylepény a földíszített, égő halál-asztalon, a tarajos, csigaházpikkelyes, fölkunkorodó kivágott |
| embernyelvek dombgyűjteménye lombravatalon, mint ásító tigris, hörgő párduc, ásítva és pislogva doromboló |
| oroszlán barna mocsárcserép-völgybe száradt krokodílus-halálkötegen, elfonnyadt leguán-hasáb sivatagon, |
| a csipkehalmazon, hasábhalmazon, vicsorításhalmazon, fuldokláshalmazon. S földíszítve lánggal és virággal |
| a temető, mint lakodalmas asztal, halál-tavasszal, gyötrelem-vígasszal, mint boldog lakodalmi asztal. |
| Kemény és folyékony viasszal becsöpögve a hullámzó, gyűrt, pudvásan goromba, rost-lomha rozsdaterítő, aranyhártya- |
| cigarettapapírként hajladozva és lobogva ropogó gyertyalángok hálóterpedése a halálföldön, az aranyhártyákba |
| izzó árnyék-kévét csavar a jajtalan halál-ősz, az ezüstkörmű szél, mint nehéz ujjak barna dohányt |
| fehér cigarettapapírba, kereszt-alakú vízjele van a lángnak, vízjel-érkeresztje a hártyalapcsavarodásnak, |
| az arany begyűrődés csigaházkürtjének, s zöldlombos száron fehér velőcsomók, véres nyálhabgombócok, |
| fehér salátagyűrűk, lila tüdővérkelyhek a virágok, s a köd a csontokból szivünkbe szivárog, s a lenti csontok, |
| oszlások, puffadások, váz-virradások és láz-susogások tövises ködboronái hajunkban, bajszunkban, |
| orrlikainkban. És megtölti húsunkat nemlét-panasszal, megtölti árnyunk emberalakú fekete kötényét habzó és |
| egyszerű rothadás-tavasszal a láng-ének virágasztal, halállal túlvilági-részeg lakodalmas asztal, ezüstnász-irgalom. |
| Ó, utak, élet-utak, halál-utak, utak a halálig! Kifakúl a temetői írás a napon, a fekete, fehér, sárga, piros |
| márványvályú-betűkbe festett aranybetűk homorú-híg aranya vedlik, mint a gyík, szálkásan, foncsorosan, |
| habosan, pikkelyesen, forgácsosan gyűrődik föl a márványcsatornák arany-írása, s egy-egy betű, mint repedezett |
| hártyacső üres rovarbőr, foszlányos, mintás kígyóruha, szilánkos, szirmos faforgács, aranylemez-verstöredék, |
| s fekete esőkönny-árnyék-polipok, zöldkék esőlé-árnymedúzák csorognak csillósan, lebenyesen, görcsös, |
| rozsdaszegélyű gyökérkarokkal a márványsík barna penészfoltjaira, zöld gomba-fenékhalaira, s kiálló |
| arany kerettojásokban, aranyozott porcelán gyűrű-ablakokban a barna mellképek, szürke mellképek, |
| s a barna arcok hólyagosak, mint a megfagyott rozsdás esőtócsa, s a szürke mosolyok apró sárga |
| papirbuborék-bajusszal, papirhólyagocska-domborzat hajfonatkosarakkal úsznak a sírkő-függőleges |
| ovális márványsírok szívárgás-tenyészetén. És ott állsz, hisz hova is állnál, ott állsz halottaid fölött, ott állsz |
| a halott fölött, a halál tetején, hisz hova is állnál, ott állsz gyönyörű emberszigoroddal a nincs-föltámadáson. |
| Ó, utak, élet-utak, halál-utak, utak a halálig! Amikor arcod Veronika-kendője a halottas-üveghintó hátsó |
| üvegablaka, a négy fekete karcsú keréken csikorogva csorgó üvegdoboz, a csápos és szirmos fekete hullámkocka-keretbe |
| ültetett szikrázó üvegláda, amit két csótáros fekete ló húz, szemgolyó-oldalleveles csótáros kantár-sisakban, mintha |
| két izmos Kozma Andor húzna sujtásos díszmagyarban konzervatív verskötetet, s a doboz-hátsó hintóüveg |
| aranylapjában lóg az arcod, mint lazán-füstölgő fekete Tejút, s a sárga koporsó láboldala, a befelé |
| és lefelé ferde sárga deszkanégyzet, az oroszlán-mancsú deszkatükör is visszamondja hangtalan Tejútfürt- |
| arcod, a halott lábai előtt, amik aranyszita selyemharisnyában, mint aranyfüst-tokban arany-tollhegyek, s a |
| halottas-autó mögött is hányszor mentél, a feketén gördülő gyászdoboz fémcső-cigaretta füstjét szeliden |
| belehelve, így füstölve a halállal, a halottasautó-cigarettával, ami a zománcozott fémpotroh fekete |
| farából áll ki, mint egy rovar tojócsöve, bogár petecsöve, s kamasz-vállaid hányszor nyomta a fekete |
| szekér-oldalas hordozó-létra, a halál-hordozó fekete Szent Mihály-lova fekete fagombos fekete farúdja, |
| mert nincs nagyobb súly, mint a halál, nincs súly nagyobb, mint a halotté és nincs súly nehezebb, mint a halott! |
| S a ló nyerítve ágaskodott, lobbant a fekete halál-kakas, a kiherélt konzervatív költő nyihogva toporgott, kapált, |
| sárga patái fekete sarlókat ütöttek a fehér hóba, s döcögve görgött a gumikerekes fekete haláldoboz, s lila szájjal a lófar, |
| csücsörítve nyálkás, párolgó trágya-tojásokat böffent a fehér hóra, gőzölgő széna-tojások nyálas zöld golyóit, |
| s a válladon hurcolt üvegablakos fekete koporsó nehéz és türelmes réseiből komoly édes halálszag szívárgott |
| fekete hajadba, mint sárga rőzsefüst, aranyszőr rőzsefüst kilobbanva a koporsó összepréselt szigorú |
| réseiből, s ott támolyogtál, válladon a halállal, válladon a lehetetlen halállal élet-vakon. |
| Magad is halál, élet-vakon magad is halál, magad a halál, te is a halál, pedig az élet, gyalogló könnyű márvány, nehéz |
| élethab emberré világosodva, emberalakú virágzó tenyészet, látó hús, emberszemű kozmikus költészet, halállal-egész emberszorgalom. |
| És érted az egészet, pedig tudod: van irgalom és van jóság, és azt is tudod, nincs az az adósság ami halállal kifizethető! |
| Ó, utak, élet-utak, halál-utak, utak a halálig! Mindíg a temetőbe, s vissza a temetőből! Mindíg a temetőből, mindíg |
| a temetőbe. Vissza a temetőből, vissza a temetőbe. Mindíg a hervadás-út a mindíg-előre, mindíg az elfogyás-út az új |
| megszületésig, a váz-készülésig! Ó, ez az élet-elhagyás vissza-vázasodás! Ahogy az embrió-testben a csontváz |
| kialakúl, úgy a föld-magzatburok vizében a testből a szerkezet-mámor csontvázzá visszahull, a halál-tavasz húsból |
| a csontváz kivirágzik, arany sajkákkal némán, lángtalan lobogva, mint Tóth Árpád rekettyebokra az ember-utáni |
| lét-csönd bíbor sóhajában! Ó, út a magányig! Szép út a halálig! Köd-út, köhögés-út, vér-út a fájdalmat becsapva. |
| Mint halott kalapja, mint halott izzadtságfoltos szürke posztókalapja, mint halott átizzadt narancsbőr-bélésű |
| kalapja a konyha-fogason, aminek pórusos bélésgyűrűjét izzadtság-koponyás sárga selyemlepke, sárga |
| selyemszalag-hajtogatás-pillangó fogja össze, mint üres kalap a konyhafogason temetés után, a halott otthagyott posztókalapja: |
| nem emlékszik a kalap a halottra, nem emlékszik a gyermekre az apja. Nem tudja a halál előtt mi volt, nem tudja a halott! |
| Pedig csókolná a gyermek, akit egyszer vert meg, akit sose vert meg, csókolná száját, a tüdővérhabos vigyorgó csillagot. |
| Két tenyerembe fognám üvegszín fejed, a tejüveg-serleget, a szőke hajjal habzó serleget, ahogy te fogtad két tenyered közé |
| a borospoharat az udvaron állva a karácsony-hidegben, a kutya-járta hóban, hogy megmelegedjen tenyértüzedtől |
| az üvegpohár, a bor a pohárban, a Krisztus szív-vizenyője színű bor, a rózsaszín tűz-apostol, a rózsaszín |
| szív-seb-könny, a vérsavó színű bor, a halott embertest vérsavója színű bor, hogy meleg legyen a testhőtől, amit |
| a vonalazva-térkép, lécredő-domborvölgy tenyér-üdvösség ad, s az üvegen a rózsaszín bordázat-hullámlap sárga |
| pára-szigetei, s a borban a tenyér-árnyék vonal-viszálya s a reggeli téli hold fehér aszpirin-korong árnya. |
| Ó, utak, halál-utak, halott-utak, utak a halálig! Ó utak, halott-utak, élet-utak! Sors-szálak, sors-szál vonalak! |
| Amikor reggeli szerelem után szívdobogva heversz még asszonyod ölelve az ágyban, könnyű tenyeredben emlő-meleg, |
| emlő-súly emlő-emlék, könnyű tenyeredben far-meleg asszonysúly árnya, s kiürűlt boldog herezsákodban a |
| heregolyók fájdalmasan gomolyognak, mint két nehézsúlyú csillag, néma égitest csillagköd-fényzsákban, |
| s mindkét szőrzetben nehéz spermaszálak, s a nyitott asszonytestben mézlepke rózsa-magyarázat, s a verejték |
| a gégegödrökben, mint forró könnygyülemlés, s enni kívánsz és verset írni, barátnak Párizsba levelet, kint |
| fehér kutyád ugat, csikorogva fékez a szemetesautó, narancs hengerteste végén csuklós, kanalas sáskaszáj, |
| gépkar-dugattyús fémlap emelő-ostya, nagy kék táskával futnak a kései iskolások, hátukon zötyög, zörög |
| a kék iskolatáska, s frissek mint a reggeli szerelem, s lobogó hajukban fényszita-aranyrosták rezegnek. |
| Ó, utak, élet-utak. Robogni a kiszáradt városon át a zsibbadt száraz őszben, villamos-csengő, bolyongó |
| embersűrűség, homályos villanyszürke ég, s neoncső-pókháló száraz fehér csillagspirál-tárcsa szögletesen |
| hajtogatott fehér homályú üvegcsövekből, ácsorognak az utcai zöldségesek, rossz deszkacsík-ládákban a szőlő, |
| a paprika, paradicsom, a hengertojás dinnyehalmazok, mint sötétzöldcsíkos világoszöld vaddisznó- |
| malacok szinte zölden visitva rakáson, rajtuk a lomb-korhadás árnya, mint foszlott keselyű-árny rakás |
| zöldcsíkos strucctojáson, s a kirakatokban a meztelen próbababák, mint szétvagdosott, összevarrva |
| fölállított emberhullák lilán mosolyognak, akár az emberiség a megsült fehér levegő-gipszbe merevedve |
| atomháború után. Ó, utak, halál-utak, élet-utak, utak a halálig! Földrésztől földrészig húzott |
| csillogó sugárdörgésvonalak, amivel sorsom a Földgolyót beszövi lassan, mint világrésztől világrészig ugorva |
| szálló pók, sugárvonal gömb-pókhálót kötve a felhők fölötti tiszta sugárkékben, a sorsvonalak-égben |
| a Föld köré, míg én mosolyogva ülök a haza-föloldozásban, a repülőgépben, s merengve nézek az |
| alattam ráncosodó földre, a barnára, az ezüstre, az aranyra, a zöldre, mint a semmire-könyöklő anyámra! |
| Ó, utak, halott-utak, halál-utak, élet-utak, utak a halálig! Porvonalak, sárvonalak, hóvonalak, homok- |
| vonalak, fűtaposás-vonalak, sugárvonalak, várostól városig repüléskörzővel húzott vonalgörbe izzó |
| fényszálak az űr alatti űrben, a kékhomály fényterítésen, autórobogás-vonalak sugárszövéshálója a kemény |
| várostalajon, ahol élek, ahol nemzettjeim élnek, arany-út anyám szívéig, csönd-út a temetőbe! |
| Utak, halál-utak, sugárszél-utak, póknyál-izzásvonalak szivemből kifolyva kinőve! S ha majd |
| elfáradt húsomat viszik, halott húsom, ládányi világsúlyomat viszik: az utak halálomba temetve. |
| Szivemben út-gyűjtemény, sorsháló fény-örök. Igy leszek az éj. Ezért lettem emberként teremtve. |
| S új költő mondja majd utánam: halottak napja jön megint. Hisz az élők szivéből a halál-út kihajt. |
|