| Fekete hőragacs az éj, fekete hőiszony, fekete sugár-ragacs, fekete térterpedés, sugárzó, sötét, émelygő híg |
| egyenletesség, fekete hőszigor a föld éjszakája, a csillagok száraz fehér pont-sziták az árnytalan fekete hőkristály |
| éjszakában. Aranyat szűrnek fényszőr-dobokkal, száraz magányt szűrnek száraz szilánkkal, száraz szilánkhabzás |
| a köldökök rácsmezője. Árnytalan tények állnak ki az időből, árnytalan dolgok állnak ki a földből, házak, oszlopok, |
| kerítések, növények, sejtes fonások, sejtelem-állomások, fekete-torlódás moccanatlan tajték-idények, fekete |
| hullástalanságok, fekete lombok, csipkés fekete levél-csigalépcsők a fekete szőlőkarókra csavarodva. Hallgat |
| a madár, hallgat a fű, a fekete szálka-szerkezetű harmattalan mélyterülés, hallgat a rózsa, fodros fekete csomója |
| béna szirmokra repedezve, húsig-repedt szájcimpák fekete fésű-szakadékai a pernyés száraz bőrcafatokkal, hallgat |
| a lepke, magát összecsukva, mint fodros fekete pikkely-hártyakönyv, bekormozott aranycsatos selyemkönyvecske-zöld, |
| széncsiszolat-halmaz eperhernyók a gyászmerülés lepkeszemek, a csillaghalál lepkeszemek, fénytemető lepkeszemek. |
| Mohos szögletsejt-üvegkoporsók, az éj halála fekete szilánkcsokor látásdobozukban. Hallgat a sugármagányban |
| csüngő gyümölcs, a szilva, a szőlő, a körte, fekete tüdőkkel fuldokolva, fekete könnycseppekkel csomózva |
| a fekete hőaszály némaságot. Fekete könnycseppek, fekete tüdők, zöld horgokon függő fekete halak: a hőragacs |
| éjrácsozat hullámtalan sötét hálócsomói. S mikor elkezdődik a virradat: a feketelárva hőaszályra vörös hősarló |
| ragad, arra narancs-szigor világlapály hőtágulat, arra okkersárga határtalan sugártér-kristálymessziség dagad, |
| arra fehér márványhő-iszonyat, arra valami kék távoli föloldhatatlan-kiterjedés sugármennyiség, tiszta kék |
| hőiszony, mély ásványfeszesség egyenes-domborulat, semmi-ránc hőzománc kék sugárzás-egyneműség. Kék avas |
| sugárállapot iszonyat-ásványkőből, tömör kék sugárzás-kristálykőzet a forró, hullaszem-fényű levegőből! |
| S már kilátszanak a tények az időből, ahogy kiállnak a növények a földből, s a zöld lombozat mozdulatlanúl a rései közé |
| szilánkosan szakadt iszonyathő tapinthatatlan ragacsába ragad, és nincs moccanat és nincs mozdulat, csak néma |
| egytömbű sugárkőzet-hőaszály, áttetsző kékparázs hőhallgatás, kékpala iszonyat izzástömeg, hőparázs-kéküveg sugártető. |
| A lepke kinyílik lassan, mint az ámulat, napon-melegedve kinyílik lassan a lepke, mint a gyermek-öntudat, még |
| szárnyát összecsukva merőlegesen áll, ez a szabály, ez az élet-törvény szabályzat-terve, ez a repülni-tudás tervezet-szabálya, |
| mert neki a nyári-éjjel hőiszony jégkoporsó, az éji hűvösség kristálysírja az, amit a csillagcsönd is behavaz, neki a |
| hőrohadt hajnalig alkonyat jégbilincseket köt repülőizmaira, az éji láz, a fekete hőparázs szigorú kristályláncokkal |
| befonja, dermedéshálóba nyomja lobogva-gondja repülését, könnyű lobogását, könnyű örvénylését, könnyű |
| merülését, neki a fénymeleg kell, nem a hőfekete fekete hő, a sugármennyiség-idő, nem a forró fekete sugárzó |
| ásványközeg űrkőzet-rakománya. Így él a fénnyel ez a kettős homlok-agyar fejtollú |
| hidegvérű rovar, s repülni csak úgy tud, ha szárnyizmai legalább 30 Celsius-fokos hőmérsékletre fölmelegszenek, |
| ez a szabály, hát szárnyát összecsukva, mint imádkozó egymásra tenyérrel összehajtja két kezét, eres szőrpikkely-mohalap |
| hártyaszárnyait összecsukja, s a napsugarakra merőlegesen állítva tartja, így törzsükre a legtöbb napsugár jut, így |
| tölti föl a fény a rossz hővezető szárnyat, így töltődik föl a könnyű, lobogva bíbor szines cigarettapapír-akkumulátor, |
| a szárnytőre ájúlt fény, hője így zuhan be a repülőizmokat rejtő torszelvényekbe! S a másik nem-este, a fehérszárnyú lepke: |
| félig kiterjesztett szárnnyal sütteti magát a reggeli nappal: a fehér szárnytükrök a napfényt törzsükre lövik, |
| a szárny 16–60 fokos szögben áll, ez a lét-szabály, s elnyeli a szárnyak sötét töve a hőt, mint mi a levegőt, amíg |
| a repülőizmok fölmelegszenek, amíg megszületik a repülés-meleg: a fényvisszaverő fehér szárnytükrök, a sötét szárnytövek |
| sugár-nemzésétől! A lepkének sok kell az izzásfény-szenvedélyből, mint a megvalósulásnak |
| a szenvedésből, s már lobog, libeg, támolyog, tántorog, száraz gyertyalángként lobban a zöld fölött, a zöld alatt, |
| a susogástalan zöldben, a zöld füstölgő izzáshajlatokban, a gyopáros sugárívek, sárga sugárizzadmány |
| szemcsehónaljak alatt. Hőiszony! Sugáriszonyat! Nem mozog, csak sugárzással szétterűlve árad az egy-akarat habzástalan |
| szilárdegyenes iszonyattömb sugárhab, a gyöngyházszínű magasmély, szétmerülő iszonyategyenesség, és lobognak a fényt |
| recésen lapozva a lepkék, csipkegörbe foltos és pikkelyes erezet-lapátokkal lényüket a fényben eltörölve, s göndör-lapos |
| hajlással a fénysüllyedésből kitollasodva megint, mint akik nem ismerik a kínt, üvegrosta-szemű eleven |
| tollpelyheket fúj, lökdös a forró fény, fújja a lepke-tollpihét, a forró hópelyhet, a recés és rostos sárga füstpihét |
| a forró sugármagány, a kukacok megszáradnak a fán, foszló fehér pamutszálakká száradnak a fán, a fakérgek |
| gyűrődés-kagylóiban, a kéregrepedések párátlan iszonyúság-árkaiban, a rozsdasorvadás hártyás |
| pernye-uszályaiban aszott szőrös lila cérnaszáldarabkák a férgek, a bogarak szeplős és penészes, recés, bajszos |
| hártya-ostyák hártyalemezkapus csigaház-szemekkel, belesűlnek a földbe a giliszták, két-fitymabőrű gyűrűs |
| szelvénycsöcs-testük sárga aszalék-gyűrűlánc, kampós, kiszáradt erekkel beszőtt hártyabot, kétszájú hártyaszög, |
| nyelő-szájú és ürítőszájú bőrhártya-dugóhuzócsavar, az izzó fekete parázscsészékben megsűlnek |
| a sárgaviasz-szemhéjú madár-újszülöttek, tátott csőrük fénykristály-ékkel kifeszítve, apró ovális |
| csőr-orrlikukban fény-gombostűk, rothadt rézkürt-torkukban eleven gyopárszőr füstszál-vonaglás, mint a hajcsillagok, |
| az apró szőrpálmafa tengerfenék virágállat-lények lágy gomolygó hajladozása: légy-nyüvek füstpezsgése, |
| csillagcsóva-bizsergése, csöpp lósegg-fargyűszűikből zöld ürülékcérnák, hullámos penészvonalak csokra lóg ki, |
| mint a száraz lóganéj szilánkszőrzete és a repedezett föld, a halottakig repedezett föld, a sötét |
| magányig repedt föld hallgat, mint az emberöregség, száraz bőréből kiégtek a csillagképletek, hallgat |
| föld, mint a hibbant és száraz emberöregség, már fénye sincs, már könnye sincs, már nyála sincs, |
| száraz téboly-kút, száraz hártya-üdvtelenség, eres, recés, csomós pergament-vizimalom, haláltengely kiszáradt |
| hártyatoll-kereke sors-malom, kiszáradt zuhatag-meder fölött, forgástalan sorskerék-csönd, elszáradt rózsakoszorú |
| kiszáradt levegő-síron a kiszáradt zuhatag-meder fölött, és nincs sors-zuhogás, csak elszáradt vizinövényszőrből |
| füstölgő, lecsüngő barna lombok, nincs sors-zuhanás, ítélet-zuhogás, csak a csönd száraz, füstölgő hínárlepényei, |
| kiszáradt mohaszőr-szakállcsóvái, növényszőr-száradék tejútak füstölgő csöndzuhanása az embercsontváz- |
| hártyaszerkezet fölött a porhanyó gödöroldalon, a hártyasors alatt az üveg-gránit sziklateknő-mélyben! |
| S a növények a fény tövis-szögein lógnak, ernyedt ütés-halállal csüngnek a fény gyűrűs és rácsos halál-halmazain, |
| mint szögesdrótkerítéseken a menekülő foglyok, az áram-drótra mászó rabok, koncentrációs táborok halott, meztelen |
| népe függ a fény szikrázó szögesdrót-hullámgyűrűin fönnakadva, az egyik szájában zöld vászonsapka, a másik szájában |
| zöld kukoricanyál, az egyik kezében zöld hártyakanál, a másik kezében a csorbulás zöld kalapja, zöld késütés, |
| zöld zománctörmelék, s a kalászok száraz fénytűkkel teleszurkált viaszcsöppekből ragasztott száraz halak száraz |
| szalmacső-ágon, s a pipacsok sebkérgei a fényről levakarva, a hőiszony gyermekkörmével lekaparva, mint |
| gyerek térdéről a redős, húsig-repedezett rozsdakéreg-sebszigetet levakarja nagyujja vékony gyászholdas körmével. |
| A hőiszony a nehéz jóra int. Lenézek a merengés-tetőről. Egy lap letépve megint. Egy lap letépve megint az élet-időből. |
| Fekete naptárlap, piros naptárlap. Gyűlik szivemben a sok piros, fekete papíros, életem verslapjai gyűlnek. |
| Kinézek a merengés-mezőből. Egy nap letépve megint. Egy nap letépve a vers-időről. Gyűlik sorsomban a sok |
| szoros fekete betűvel teleírt fehér papíros. Szivemben felnő irgalmas, gyászoló toronyra a sors-lap hullás-papír. |
| Verslapból toronyfelhő. Sors-lázból tiszta sír. Hull az időlomb, verslomb alábolyongva, lefelé tolongva, |
| hull a sors-fáról sűllyedve és omolva. Hull, hogy magát a hullásnak megadja. Hull a teremtés márványsírlap |
| gondja. Az a bolond, aki magát megadja! Az a bolond, aki magát nem adja! Az a bolond, aki magát legyőzni hagyja! |
| S az a bolond, aki magát nem hagyja, hogy győzzön. Csak a semmi peremére ül, hogy levegőzzön, s űrbe lógatja üres kezeit. |
| S az a bolond, aki semmit a semminek feszít, s tolja vállal, mint vasalt szekeret a csillagvas-szerkezet világegyetemet. |
| Míg mások lesik, de nem teszik. Én viselem a kínt. Egy nap sorsomról letépve megint. Hulló levél, hulló dolog. |
| Hullás-levél, hullás-dolog. Tegnap temettem. Holnap temetek. Temettem, temetni fogok. Temettem, temetek, temetnek. |
| Szerettem, szeretek, szeretnek. Hulló bajusz-szőreim, az ezüst szálak a papírra koppanva szállnak, recésen |
| kaparva a papíron, mint a drótkarom darázslábak, drótfésű fekete katicabogárlábak. Hullásaim a teljes fehérbe lemerülnek. |
| Ősz időszálak. Ősz testanyag-szálak. Minden hullásom föltámadás-ünnep! Magam vagyok önmagam megszülője. |
| Magam vagyok önmagam temetője. S most hőiszony fényiszonyat. Amit megfogok, kezemhez ragad, ujjaimhoz ragad a száraz |
| vak anyag, mintha enyves lenne felülete, bőre. Mint izzadt puha békahát a testek száraznyirok határfelület- |
| tapintása, ujjaim ráragadnak a fényragacs-időre. Nincs selymük, bársonyuk, fémük, csak forró szárazuk van. |
| Avagy lepke vagyok-e én? Akinek kell a fény-gyűjtemény, a fényfölhalmozódás a repülőizmokban, hogy |
| szállni tudjon. Hogy lényem a fénysugárnak föltartva merőlegesen, pihétlen tiszta könnyű szárnyaimat |
| a fény iránya felé függőlegesen összecsukva, mintha szárnyaim imára hajtanám, fényhalmazokat gyűjtsek repítő |
| izmaimba. Hogy fölmelegedjek a sugár-reményben, mint zöld lepke a reggeli fényben, a könnyű állat-lomblevél? |
| S ha holnap e hőiszonynál iszonyúbb sugárhőiszonyat végtelen terpedéstömbje egyenes sugárdagadással ránő az |
| emberi téridőre, az irgalmatlan hőragacs-izzáskristály, az iszonyathőszivacs láthatatlan sugárzásnyál e bolygó |
| gömbtér életjelenét halálvastag sugárzáskérgével beborítja, sugárzáskristály-csöndjébe csomagolja, mint mi |
| karácsonykor aranyhártyapapírosba a barna diót, s az ujjhegyünktől nyomkodva kérgével a dió-alakot |
| fölveszi, s gyűrődés, rece, gyürke, ér, lemez, vályú, horpadás, árok ujjunk között hólyagos szív-alakú |
| aranyból? S gyémánt-gyalúval gyalúl minket a szikrázó sugárítélet, mint koporsó-asztalos a deszkát, s sárga |
| forgácsokkal legyalúlva koponyánkról a szőrzet, s hátunkról, arcunkról a hús is legyalúlva, fortyogó piros |
| forgácshabokban ökrendődve föl a gyalúkés gyémántpengéje alól, selyemsustorgással, s menzesze lesz |
| a csecsemőnek, s a hasfalon átszívárog a vér, s az ember hasa, mint gézkötés-öv fölvágott hason, |
| s ha megfogsz valamit: ujjaid kézfejedről leválva odaragadnak, mint mágnesvasra a tű, beleragad az |
| emberujj a tárgyba, leszakadva ottmarad a tárgyban, mint leprás ujj a kenyérbélben, s dühödten |
| habzani kezd a vérfehérje, s a szétroncsolt bélbolyhok vére ürülékünk, s halált mond a sugárhíg velő? |
| Tegnap temettem. Tegnap sírtam a fénymezőben. Feketerigók a temetőben! Nem sírok tegnap óta. Szivemben |
| öröklét-drót. Mint a szíváramokat érzékelő elektródok beleültetve a feketerigóba. |
| A feketerigó-szívben az elektródok. A feketerigó-szívben a csöpp rádióadó. S az elektródok |
| működtetik a parányi rádióadót. Ez a rigószív-elektróda! S a rigószív a rigódaltól másodpercenként |
| eggyel többet dobban. Mert másodpercenként 4,8–6,3 szívdobogás nyugalmi állapotban! Az én szivem |
| is egyre többet, egyre jobban vert kemény fütty-csigavonaladtól daloddal nem-gyászoló temetői feketerigó! |
| Feketerigó a temetőben! Kemény tiszta füttydalod a sír fölött a nehéz szomorúfűz-lombban! A gyászt |
| a sírba nyomja, mintha arany élet-ítélet volna a roppant, özönlő mozdulatlan fehér hőiszonyban. Ő hoz virradást. |
| Ó, szivem, feketerigó! Földgolyó-hőiszony feketerigója. Feketerigó-ének szivem! Halálgyőztes. Földgolyó-temető feketerigó. |
|