| A gyermek még önfeledten játszik a kertben, tőrtollú füvet tép, tőrkalász füvet harap, négykézláb áll a virágos |
| fűben, mint a kisbárány füvet rágcsál, éles tejfogai közt zöld levélpép, zöld szárpép, az orgonabokrok, bodzabokrok |
| zöld lombjai közt bujkál, virágot szed piros kezekkel, virágot csipeget, virágot köt koszorúba, szőke fején sárga |
| gyermekláncfűvirágkoszorú, szőke haján növényi tajtékforgács százszorszép-koszorú, futkos a gyöngéd zöld |
| bőrpajzs-csokros, zöldpajeszos feketeparázs szőlőtőkék között sárga gumicsizmában, piros gumicsizmában |
| ugrál nevetve a tömör és komoly szilvafák arannyal-roncsolt tintakék jéglap-árnyékhullámaiban, sárga-barna |
| foltos kitinszőr darázsarc az árnyék, aranyfoltos, lila pszoriázisfoltos, hártyaszárnyas lóarc, szőke lófejek |
| barna májfoltos, albínó-rózsaszín, albínó-piros, albínófehér vízszintes tolongása, mint arannyal-tömött odvas |
| fekete fogak az árnypatkók függőlegesen és vízszintesen mozgó rostarács-szögei. A gyermek még önfeledten |
| játszik a kertben, máslis kék vászonruháján a szív fölött, a kulcs-csont alatt keményített sárga vászonrózsa, |
| mint a csönd sárga darázsháza a csöndre ragasztva, mint az idő tejsárga emlőbimbója az élő emlőbimbó |
| kezdetpont fölött a feszes anyagon, mint összeragadt citromlepkekupac, sárga selyemszív a gyermekszív fölött. |
| A levegő sárga bőrén sokfajta anyajegy a sokfajta árnyék: naevus araneus (csillagnaevus, pókfolt, sugárirányban, |
| póklábszerűen szétterjedő), naevus pilosus (hajszálakkal fedett), naevus flammeus (tűzfolt éranyajegy), |
| naevus verrucosus (szemölcsös, néha az egész testtájat elborító), naevus vinosus (vörösborszínű éranyajegy.) |
| És minden gyermeki a gyermekre vár, minden használandó a használatra vár merengve: a háromkerekű piros |
| bicikli, hogy ráüljön a gyermek, s azon darálva, mintha vizet taposna gyorsan, vízben állna, gördüljön előre-hátra |
| a fűben, s a fém-napraforgótányér kerekek sugaras küllőkötegei közt a harmatos fűnyalábok súrlódva lázasan |
| fénylenek, s hemorágiás óriás lila anyajegyek, fél emberarcot, fél emberhátat benövők a fényháló-üregek |
| vérrel telt bőrdomborművei, mert a szakadékony erek kieresztik a vért, már születéskor, azért, már az eleven |
| anyaméhben, a zsíros magzatvízben, a kemény emberhéj-magzatburokban. A piros műanyagvödör arra vár, |
| hogy vízzel töltse meg a gyermeki játékszabály, vízzel és földdel, hogy várakozó testében sár legyen, s azt |
| gyúrja a gyermek két marokkal, míg vékony ujjai között a puha sár barna szirmai, levelei, lemezei és |
| csigás csomói kitolódnak, mint a keménypuha növénylevelek a bimbók mozaikhegyű robbanás-kúpjaiból. |
| A kis fatalicska, hogy tömör sárga deszkakereke felnőtten nyikorogjon, mint a kozmikus téranyag |
| szigettányér-csomója úgy forogjon, festett koporsóüregében a néma gömbtüskeállat: a sündisznó a halott. |
| Kis aranykosarak a gyermek szemében, csöpp aranyfészkek a gyermek szemében, pupillájában széncinkék |
| fészkelődnek, aranycsőrű borzas szénpettyek, tátogó szivárványpontok. A gyermek még önfeledten boldog. |
| Létükben csak a szégyen csírapontjai. Létükben nincs még az ami sorsunkban az osztozás s a |
| szégyen: a félelem hétköznapjai, a félelem ünnepnapjai. A gyermek: ámulat és hűség. Egyszerű csodálkozás |
| és szigorú egyszerűség. Minden titok ablaka a gyermek. Minden titok, amit a kezdet önmagában őriz, |
| amit a kezdet önmagából kibontott. Minden valami, minden mégis, minden bekövetkező és eljön. |
| Minden titok szívzaja a gyermek, minden szívütés titka, reménye. Minden sejt ami ráépül a tényre. |
| Ami majd lehet, nincs benne gyűlölet, könyörület, se megbocsájtás, se halálindulat, s önfeledt léte |
| azért szabad, mert önmagával önmagát kimondja. Neki a jelenlét a gondja, az itt, a van, a most, |
| s valami sóvár homály, ami ösztöneiben tán a jövő, s valami foszlányos puha emlékragyogás, mint a hajnal |
| érzőszőrein a foszló ködparázs, az a múlt, az a volt, az a dologi elhomályulás ködpára parázs-üszke. |
| Neki még minden a gyermeki tényre vár, hogy neki legyen, hogy érte legyen, mint Názáret Szűz Asszonyáért |
| a kegyelem, hogy lényébe a jelentkezés sugarával befogadja. Magát neki mozgó és megformált anyagával |
| ajándékúl adja. Hogy léte a hűségnek és ámulatnak ne csak mozgó tömeg, de titoklét jelentés legyen. |
| Ott túl a város kő-villanyvezeték-csatorna-jármű-gyár-üzlet-emberszövedék tág és gyötört |
| szivacsszigete mögött, mint aranyfoncsor mindenség-üvegezésű akváriumban, a zöldzsongású |
| lágy terpedés-varázslat-kertben a Föld gyermekámulatra váró lényei: az öntudatlan öntudatos rabok, |
| a parázna kéregetők, a kegyelem-ajkú árva koldusok, a vicsorogva könyörgők, a szép kiszolgáltatottak, |
| az állati megalázottak és megszomorítottak, a térden-állva megalázkodók, a bohóc ribancok és |
| majomkodók, a ketrecrúd vasdorongjait habosan fényesre nyalók, a kudarc, a szégyen, abbahagyás, |
| nem-folytatás, ámulva toporgás, sziszegve, fújva horkanás, a riadt és együgyü bámuldozás, a gyanakvás, |
| ragadozás, tiltakozás, settenkedés, szigorúság, gőgös lopakodás, fojtott harag, föl-le járó lopakodó |
| indulat, a szivükbe Istenből csöppentett létparancs-gyűlölet, a se-gyűlölet-se-szeretet-csak- |
| természeti törvény, a néma rettegés, a hallgatag kőgolyószemű kőleselkedés könnyű és nehéz lényei, |
| az elnyújtott hosszú ásítozás törvényei, s akik a ketrecből megroggyadt farral, szétterpesztett hátsó |
| lábuk közt forró görbe aranykard-ívben kivizelnek, míg röhögve hátraugrik a szülő, sikítva a gyermek, |
| a zöldszemű tigris, mint bánatba csomagolt barnacsíkos folyékony aranyláng, ahogy ketrecében ide-oda folyik és ráng, |
| mint hörgő higanytűz, a párduc, a leopárd, a gepárd, a puma, a vadmacska, a hiúz, a zöld rádió- |
| varázs-szem íriszű koromhab-habpetty vicsorgó hullámvonalak, a feketesárga-csíkozás sörényes |
| négylábú ugráló buborék a zebra, a hemofágia óriás virágmalac: a viziló ahogy lemerűl, fölmerűl |
| a koszhártyacafatos zöld vízben, mint Buddha a világvagina szűzhártyás vizelethüvelyében, |
| a nagy szőkeszempillás ólomránc-lötyedék-manó, a púpos-homlokú elefánt, ahogy egyhelyben totyog |
| négy lábát egyenként emelve, mint egy póklábú bálna, fehérpiros ormány-orrlikaiba port szív, |
| aztán a port ormányát hátára hátrahajtva fehérpihés ólomhátára fújja, s hunyorogva pislog, |
| az ólomputtony-hasú Ájtatos-Manó-emlős, a kenguru, a kétlábon állva himbálódzó rothadó-szőrű medve, |
| a zsiráf, az egyszarvú foltos csigabiga-emlős, tökei fekete zsákban két hátsó lába között, a földig lelógnak, a sárga |
| Judeai sivatag-arcú teve, mint megőszűlt kérődző hullám, a hosszú folyékony higanykígyó-pöcsű páviánkutya, |
| akinek vörös mirigyparadicsomfürt-feneke, mint vérrel-telt aranyér-szőlőfürtök, arca mint emberevő sasok, kannibál pápua |
| varázsló-álarcok, fából, agyagból, szinesre, csíkosra, lemezesre, foltosra kihúzva, pettyezve, kifestve. |
| S a ló, a szamár, a strucc, a krokodíl, az aligátor, a kajmán, a papucscsőrű madár, a gnu, az emu, a boa, az oroszlán, |
| a piton, a gekkó, a szalamandra, a papagáj, a tukán, a sólyom, a gólya, a héja, az ölyv, a sas, a keselyű, a bagoly, a hattyú, |
| a bölény, a szarvas, az íbisz, a flamingó, az aranyfácán, a foltos hiéna, a sakál, a farkas, a róka, s a mélytengeri |
| virágállatok, polipok, sünhalak, papucshalak, cápák, trópusi madarak várják, hogy hajnaluk legyen: a gyermekámulat. |
| S várja, hisz érte van, a sípoló, hápogó, hörgő, bömbölő, sziszegő, vijjogó, nyerítő, kaffogó, ásító, nyávogó béna néma |
| kert mögött, amire önfeledten vár a boldog erőszakos öntudatlan gyermeköntudat: a gépkert játék-szerelme. |
| Játék-szerelme és játékhatalma. Mert rá vár, a gyermekre a gyermek-galaxis: a géppel-hajtott gyermeklátomás. |
| A függőleges gépdugattyúval emelkedő, sűllyedő, géprugó mozgáscsapokkal billegő, bicegős, ugró, rángó, rázkódó, egyhelyben futva előre- |
| hátra vágtató, előre-ugró, hanyatt-nyikorgó műanyag-állatok, műanyag-gépek, s hasukba ágyazva a mozgató szerkezetoszlopok: |
| a pirospettyes sárga csokornyakkendős kék nyúl, a zöld-csokornyakkendős fekete macska, az ezüstpettyes barna őz, |
| a barnamozaik aranyzsiráf, a kékszemű, sárgacsőrű, lilamellényes fehér kacsa, a kétlovas barna sátras cowboyszekér, |
| a fehér hattyú és a vörös elefánt, a szalmakalapos rózsás kismalac, a mozdony és az űrhajó, a tengeralattjáró és a zöldcsíkos |
| műanyaghólyag-fémrácskosár-szitakötő helikopter, a zöld postakocsi, a szivárványkakas, lökhajtásos repülőgép: |
| festett cápafogsor-szájjal, piros villanykörte cápaszemekkel, s odébb a ringlispil aranykürtös, aranylegyezőszárnyú |
| fehér Nike-szobor angyalai, meg az óriáskerék óriás vizipókárnyék küllős papucsgyűrű forgó függőlegese, |
| meg a dülledt ezüsthattyú-sárkány festett fémlángot köpő hét pikkelyágaskodás parázsló kobracsokor feje, |
| s odabent János vitéz úszik fekete lovon, kékpiros huszárruhában kékítőbe mártott aranyszűz csillagok között, |
| sziklákat sír a barna óriás, narancsszínű gipsz-juhnyáj őgyeleg, s kék tóban gépnyíló rózsából lesz |
| szőke virágbibe Iluska, s mikor a rózsaszirmok gépdugattyú-ágú szirma összecsukódik: szőke Iluska |
| rózsa lesz újra, rózsaszín rózsa, sárgapiros rózsa, és barna söprűt bicegve rángva rázva fenyeget |
| s átkozódik a gólyacsőr orrú pirosfekete görbe vasorrú bába, a dohos villanykörte-csöndet üti a boszorkány. |
| S a gyermek önfeledten ül a gépi merengésen, gépi bicegésen, gépi sűllyedésen, ámúlva a hattyúmellkasú ezüstpalás |
| villanyparázs sárkányvonat fapadjaiban, a hullámnyereg sárga-barna facsíkokon, kis tenyere izzadt, arca mesefény. |
| Ő is csak az, ami érte vár, hogy hűségében építsen boldogság-utat, hisz ő se más: ámulat és varázs. Varázs és ámulat. |
| Az ámulatra vár az ámulat. Ámulat vár ámulatot. A használandó a használatra vár. És nincs benne gyanú és nincs |
| benne zár. Gyanakvástalan, mint az a tárgy, dolog, amin majd lovagolni fog. Nincs benne rettegés. Bár a rettegés |
| ott van minden emberi öntudatban, minden állati homálytudatban. Az ő szivükben még a kezdet ázik. Alig csírázik |
| ott benn valami nem-anyagi és mégis anyagi fölismerés-valóság, emberi titkos mindenhatóság, ösztön-utáni tudatos rejtelem, |
| ott benn csak rügyezni kezd a létet teherbe-ejtő sejtelem, a létet anyaként cipelő türelem, alig több ott benn a van, mint |
| a boldogan tenyésző, világítva derengő homály, mint a köd zsíros és könnyes fehér sötétje alatt a táj, a templomtorony, a hegy, |
| a folyó, a pirospikkelyű háztető alig több a megvalósúlt valóság, mint az elmúlásban a halandóság, mint a kezdetben az |
| igéret, mint a könnyű habos kő alatt a sötétbe-zárt árnyék, mint a sárga szenvedéshártya, a nedves föld nyálkás |
| sárga bőre nehéz kő alatt. Alig több lényük izzás-oszlopa, az öntudat, mint a látóvá-operált hályogos-szemű vak |
| első látásában a fényfeszülés-fényrece anyagi bizonyosság, a fény mögött a tárgy, a sugár alján a dolog, a fényhártya- |
| feszülés mögött a szilárd és mégis remegő dolog-szövevény, amit láthatóvá tesz az újszülött fény, amit a vakság-sötétből |
| anyagával kivált az az anyagi tünemény, ami a fény. A gyermekhomályban alig több a fönnmaradás öntudat-varázsa, |
| mint az ázott testekből fölszivárgó pára, mint az a gond, amit velük a játszás kimond. Amit a játék kimond velük. |
| A gyermek még önfeledten játszik, magnetofon-szalagról hallgat mesét, asztalnál ül, fehér füzetbe rajzol színes filctollakkal, |
| filc-ceruzákkal, lerajzol taxit, villamost, Istent is lerajzolja, ahogy ő képzeli: görbe és szálkás vonalakkal, halált |
| rajzol és lerajzol halottat, s nem tudja Istent, s a halált is csak érzi, vagy tán nem is érzi, hisz létderengése nem mond |
| még halálfényt. Boldog, s egyszerű, mint az öreg halottak, emberjelenének nincs még halál-lombja, se halál-hűsége. |
| És mit se tud a dörgő hőragacsról, az izzáskristály-gigász hőenyv-hőszivacsról, a nukleáris bomláskristály |
| folyékonyszilárd parázsóriás véraranytömb tűzüveg olvadó roncsmagasról, a Földgolyóba sűllyedő, Napcsillag |
| felé emelkedő, dübörgő, tülekedő, fölfúvódva, dagadva nem-is-szenvedő puhanehéz, lágykemény, sugárzó |
| tűzmassza-üveglekvár aranykenőcs folyékony rettenet-toronyról, a halálról ami ég, hisz halálból van az emberiség. |
| A gyermek játszik önfeledten, játszik öntudatlan. Nem tudja: azért az emberiség, mert nem halhatatlan. |
| Sorsának a növekedés, az alvás, az álom, a játék, az evés, az ürítés, az öröm, az irigység, a játszótárs, a zokogás a gondja. |
| Sír, ha az ujját megütötte, zokog, ha futva bolondúl, elzuhan, sikít, ha térdsebét vízzel kimossa |
| s jódos vattával barnán keríti körül az anyja, s nevetve bugyborékol, ha parázsrács térdsebét csókolgatom. |
| Fekszik a fűben hanyatt, az örvénylő sárga sugárpajzs felhőket nézi, gilisztát keres a sárga tulipánok közt taposva. |
| Sugárzó anyag szemcsék, sugárpihesziták, bomláslázak, sugárzó hőpontok nehéz fátyla hull a legyek hideg kőrács kettős koponya-emlő szemére. |
| A lepkék pihetoll homlokbajszára forró fénypor alvad, s vakon néz a gyász a tavasz hőgyász-üzenetére. |
| Époszok tojáshéja reped, kibújik a megrepedt zagyvaszép időgömbből a Gyermekdalok embersárkány-emléktitánja. |
| S a gyermek játszik. Az öntudatlan mámor napja ez. A nincs-halál. Sugárcsönd. A léttudatlan mámor halál-hiánya. |
|