Ámulat és hűség*

A gyermek még önfeledten játszik a kertben, tőrtollú füvet tép, tőrkalász füvet harap, négykézláb áll a virágos
fűben, mint a kisbárány füvet rágcsál, éles tejfogai közt zöld levélpép, zöld szárpép, az orgonabokrok, bodzabokrok
zöld lombjai közt bujkál, virágot szed piros kezekkel, virágot csipeget, virágot köt koszorúba, szőke fején sárga
gyermekláncfűvirágkoszorú, szőke haján növényi tajtékforgács százszorszép-koszorú, futkos a gyöngéd zöld
bőrpajzs-csokros, zöldpajeszos feketeparázs szőlőtőkék között sárga gumicsizmában, piros gumicsizmában
ugrál nevetve a tömör és komoly szilvafák arannyal-roncsolt tintakék jéglap-árnyékhullámaiban, sárga-barna
foltos kitinszőr darázsarc az árnyék, aranyfoltos, lila pszoriázisfoltos, hártyaszárnyas lóarc, szőke lófejek
barna májfoltos, albínó-rózsaszín, albínó-piros, albínófehér vízszintes tolongása, mint arannyal-tömött odvas
fekete fogak az árnypatkók függőlegesen és vízszintesen mozgó rostarács-szögei. A gyermek még önfeledten
játszik a kertben, máslis kék vászonruháján a szív fölött, a kulcs-csont alatt keményített sárga vászonrózsa,
mint a csönd sárga darázsháza a csöndre ragasztva, mint az idő tejsárga emlőbimbója az élő emlőbimbó
kezdetpont fölött a feszes anyagon, mint összeragadt citromlepkekupac, sárga selyemszív a gyermekszív fölött.
A levegő sárga bőrén sokfajta anyajegy a sokfajta árnyék: naevus araneus (csillagnaevus, pókfolt, sugárirányban,
póklábszerűen szétterjedő), naevus pilosus (hajszálakkal fedett), naevus flammeus (tűzfolt éranyajegy),
naevus verrucosus (szemölcsös, néha az egész testtájat elborító), naevus vinosus (vörösborszínű éranyajegy.)
És minden gyermeki a gyermekre vár, minden használandó a használatra vár merengve: a háromkerekű piros
bicikli, hogy ráüljön a gyermek, s azon darálva, mintha vizet taposna gyorsan, vízben állna, gördüljön előre-hátra
a fűben, s a fém-napraforgótányér kerekek sugaras küllőkötegei közt a harmatos fűnyalábok súrlódva lázasan
fénylenek, s hemorágiás óriás lila anyajegyek, fél emberarcot, fél emberhátat benövők a fényháló-üregek
vérrel telt bőrdomborművei, mert a szakadékony erek kieresztik a vért, már születéskor, azért, már az eleven
anyaméhben, a zsíros magzatvízben, a kemény emberhéj-magzatburokban. A piros műanyagvödör arra vár,
hogy vízzel töltse meg a gyermeki játékszabály, vízzel és földdel, hogy várakozó testében sár legyen, s azt
gyúrja a gyermek két marokkal, míg vékony ujjai között a puha sár barna szirmai, levelei, lemezei és
csigás csomói kitolódnak, mint a keménypuha növénylevelek a bimbók mozaikhegyű robbanás-kúpjaiból.
A kis fatalicska, hogy tömör sárga deszkakereke felnőtten nyikorogjon, mint a kozmikus téranyag
szigettányér-csomója úgy forogjon, festett koporsóüregében a néma gömbtüskeállat: a sündisznó a halott.
Kis aranykosarak a gyermek szemében, csöpp aranyfészkek a gyermek szemében, pupillájában széncinkék
fészkelődnek, aranycsőrű borzas szénpettyek, tátogó szivárványpontok. A gyermek még önfeledten boldog.
Létükben csak a szégyen csírapontjai. Létükben nincs még az ami sorsunkban az osztozás s a
szégyen: a félelem hétköznapjai, a félelem ünnepnapjai. A gyermek: ámulat és hűség. Egyszerű csodálkozás
és szigorú egyszerűség. Minden titok ablaka a gyermek. Minden titok, amit a kezdet önmagában őriz,
amit a kezdet önmagából kibontott. Minden valami, minden mégis, minden bekövetkező és eljön.
Minden titok szívzaja a gyermek, minden szívütés titka, reménye. Minden sejt ami ráépül a tényre.
Ami majd lehet, nincs benne gyűlölet, könyörület, se megbocsájtás, se halálindulat, s önfeledt léte
azért szabad, mert önmagával önmagát kimondja. Neki a jelenlét a gondja, az itt, a van, a most,
s valami sóvár homály, ami ösztöneiben tán a jövő, s valami foszlányos puha emlékragyogás, mint a hajnal
érzőszőrein a foszló ködparázs, az a múlt, az a volt, az a dologi elhomályulás ködpára parázs-üszke.
Neki még minden a gyermeki tényre vár, hogy neki legyen, hogy érte legyen, mint Názáret Szűz Asszonyáért
a kegyelem, hogy lényébe a jelentkezés sugarával befogadja. Magát neki mozgó és megformált anyagával
ajándékúl adja. Hogy léte a hűségnek és ámulatnak ne csak mozgó tömeg, de titoklét jelentés legyen.
Ott túl a város kő-villanyvezeték-csatorna-jármű-gyár-üzlet-emberszövedék tág és gyötört
szivacsszigete mögött, mint aranyfoncsor mindenség-üvegezésű akváriumban, a zöldzsongású
lágy terpedés-varázslat-kertben a Föld gyermekámulatra váró lényei: az öntudatlan öntudatos rabok,
a parázna kéregetők, a kegyelem-ajkú árva koldusok, a vicsorogva könyörgők, a szép kiszolgáltatottak,
az állati megalázottak és megszomorítottak, a térden-állva megalázkodók, a bohóc ribancok és
majomkodók, a ketrecrúd vasdorongjait habosan fényesre nyalók, a kudarc, a szégyen, abbahagyás,
nem-folytatás, ámulva toporgás, sziszegve, fújva horkanás, a riadt és együgyü bámuldozás, a gyanakvás,
ragadozás, tiltakozás, settenkedés, szigorúság, gőgös lopakodás, fojtott harag, föl-le járó lopakodó
indulat, a szivükbe Istenből csöppentett létparancs-gyűlölet, a se-gyűlölet-se-szeretet-csak-
természeti törvény, a néma rettegés, a hallgatag kőgolyószemű kőleselkedés könnyű és nehéz lényei,
az elnyújtott hosszú ásítozás törvényei, s akik a ketrecből megroggyadt farral, szétterpesztett hátsó
lábuk közt forró görbe aranykard-ívben kivizelnek, míg röhögve hátraugrik a szülő, sikítva a gyermek,
a zöldszemű tigris, mint bánatba csomagolt barnacsíkos folyékony aranyláng, ahogy ketrecében ide-oda folyik és ráng,
mint hörgő higanytűz, a párduc, a leopárd, a gepárd, a puma, a vadmacska, a hiúz, a zöld rádió-
varázs-szem íriszű koromhab-habpetty vicsorgó hullámvonalak, a feketesárga-csíkozás sörényes
négylábú ugráló buborék a zebra, a hemofágia óriás virágmalac: a viziló ahogy lemerűl, fölmerűl
a koszhártyacafatos zöld vízben, mint Buddha a világvagina szűzhártyás vizelethüvelyében,
a nagy szőkeszempillás ólomránc-lötyedék-manó, a púpos-homlokú elefánt, ahogy egyhelyben totyog
négy lábát egyenként emelve, mint egy póklábú bálna, fehérpiros ormány-orrlikaiba port szív,
aztán a port ormányát hátára hátrahajtva fehérpihés ólomhátára fújja, s hunyorogva pislog,
az ólomputtony-hasú Ájtatos-Manó-emlős, a kenguru, a kétlábon állva himbálódzó rothadó-szőrű medve,
a zsiráf, az egyszarvú foltos csigabiga-emlős, tökei fekete zsákban két hátsó lába között, a földig lelógnak, a sárga
Judeai sivatag-arcú teve, mint megőszűlt kérődző hullám, a hosszú folyékony higanykígyó-pöcsű páviánkutya,
akinek vörös mirigyparadicsomfürt-feneke, mint vérrel-telt aranyér-szőlőfürtök, arca mint emberevő sasok, kannibál pápua
varázsló-álarcok, fából, agyagból, szinesre, csíkosra, lemezesre, foltosra kihúzva, pettyezve, kifestve.
S a ló, a szamár, a strucc, a krokodíl, az aligátor, a kajmán, a papucscsőrű madár, a gnu, az emu, a boa, az oroszlán,
a piton, a gekkó, a szalamandra, a papagáj, a tukán, a sólyom, a gólya, a héja, az ölyv, a sas, a keselyű, a bagoly, a hattyú,
a bölény, a szarvas, az íbisz, a flamingó, az aranyfácán, a foltos hiéna, a sakál, a farkas, a róka, s a mélytengeri
virágállatok, polipok, sünhalak, papucshalak, cápák, trópusi madarak várják, hogy hajnaluk legyen: a gyermekámulat.
S várja, hisz érte van, a sípoló, hápogó, hörgő, bömbölő, sziszegő, vijjogó, nyerítő, kaffogó, ásító, nyávogó béna néma
kert mögött, amire önfeledten vár a boldog erőszakos öntudatlan gyermeköntudat: a gépkert játék-szerelme.
Játék-szerelme és játékhatalma. Mert rá vár, a gyermekre a gyermek-galaxis: a géppel-hajtott gyermeklátomás.
A függőleges gépdugattyúval emelkedő, sűllyedő, géprugó mozgáscsapokkal billegő, bicegős, ugró, rángó, rázkódó, egyhelyben futva előre-
hátra vágtató, előre-ugró, hanyatt-nyikorgó műanyag-állatok, műanyag-gépek, s hasukba ágyazva a mozgató szerkezetoszlopok:
a pirospettyes sárga csokornyakkendős kék nyúl, a zöld-csokornyakkendős fekete macska, az ezüstpettyes barna őz,
a barnamozaik aranyzsiráf, a kékszemű, sárgacsőrű, lilamellényes fehér kacsa, a kétlovas barna sátras cowboyszekér,
a fehér hattyú és a vörös elefánt, a szalmakalapos rózsás kismalac, a mozdony és az űrhajó, a tengeralattjáró és a zöldcsíkos
műanyaghólyag-fémrácskosár-szitakötő helikopter, a zöld postakocsi, a szivárványkakas, lökhajtásos repülőgép:
festett cápafogsor-szájjal, piros villanykörte cápaszemekkel, s odébb a ringlispil aranykürtös, aranylegyezőszárnyú
fehér Nike-szobor angyalai, meg az óriáskerék óriás vizipókárnyék küllős papucsgyűrű forgó függőlegese,
meg a dülledt ezüsthattyú-sárkány festett fémlángot köpő hét pikkelyágaskodás parázsló kobracsokor feje,
s odabent János vitéz úszik fekete lovon, kékpiros huszárruhában kékítőbe mártott aranyszűz csillagok között,
sziklákat sír a barna óriás, narancsszínű gipsz-juhnyáj őgyeleg, s kék tóban gépnyíló rózsából lesz
szőke virágbibe Iluska, s mikor a rózsaszirmok gépdugattyú-ágú szirma összecsukódik: szőke Iluska
rózsa lesz újra, rózsaszín rózsa, sárgapiros rózsa, és barna söprűt bicegve rángva rázva fenyeget
s átkozódik a gólyacsőr orrú pirosfekete görbe vasorrú bába, a dohos villanykörte-csöndet üti a boszorkány.
S a gyermek önfeledten ül a gépi merengésen, gépi bicegésen, gépi sűllyedésen, ámúlva a hattyúmellkasú ezüstpalás
villanyparázs sárkányvonat fapadjaiban, a hullámnyereg sárga-barna facsíkokon, kis tenyere izzadt, arca mesefény.
Ő is csak az, ami érte vár, hogy hűségében építsen boldogság-utat, hisz ő se más: ámulat és varázs. Varázs és ámulat.
Az ámulatra vár az ámulat. Ámulat vár ámulatot. A használandó a használatra vár. És nincs benne gyanú és nincs
benne zár. Gyanakvástalan, mint az a tárgy, dolog, amin majd lovagolni fog. Nincs benne rettegés. Bár a rettegés
ott van minden emberi öntudatban, minden állati homálytudatban. Az ő szivükben még a kezdet ázik. Alig csírázik
ott benn valami nem-anyagi és mégis anyagi fölismerés-valóság, emberi titkos mindenhatóság, ösztön-utáni tudatos rejtelem,
ott benn csak rügyezni kezd a létet teherbe-ejtő sejtelem, a létet anyaként cipelő türelem, alig több ott benn a van, mint
a boldogan tenyésző, világítva derengő homály, mint a köd zsíros és könnyes fehér sötétje alatt a táj, a templomtorony, a hegy,
a folyó, a pirospikkelyű háztető alig több a megvalósúlt valóság, mint az elmúlásban a halandóság, mint a kezdetben az
igéret, mint a könnyű habos kő alatt a sötétbe-zárt árnyék, mint a sárga szenvedéshártya, a nedves föld nyálkás
sárga bőre nehéz kő alatt. Alig több lényük izzás-oszlopa, az öntudat, mint a látóvá-operált hályogos-szemű vak
első látásában a fényfeszülés-fényrece anyagi bizonyosság, a fény mögött a tárgy, a sugár alján a dolog, a fényhártya-
feszülés mögött a szilárd és mégis remegő dolog-szövevény, amit láthatóvá tesz az újszülött fény, amit a vakság-sötétből
anyagával kivált az az anyagi tünemény, ami a fény. A gyermekhomályban alig több a fönnmaradás öntudat-varázsa,
mint az ázott testekből fölszivárgó pára, mint az a gond, amit velük a játszás kimond. Amit a játék kimond velük.
A gyermek még önfeledten játszik, magnetofon-szalagról hallgat mesét, asztalnál ül, fehér füzetbe rajzol színes filctollakkal,
filc-ceruzákkal, lerajzol taxit, villamost, Istent is lerajzolja, ahogy ő képzeli: görbe és szálkás vonalakkal, halált
rajzol és lerajzol halottat, s nem tudja Istent, s a halált is csak érzi, vagy tán nem is érzi, hisz létderengése nem mond
még halálfényt. Boldog, s egyszerű, mint az öreg halottak, emberjelenének nincs még halál-lombja, se halál-hűsége.
És mit se tud a dörgő hőragacsról, az izzáskristály-gigász hőenyv-hőszivacsról, a nukleáris bomláskristály
folyékonyszilárd parázsóriás véraranytömb tűzüveg olvadó roncsmagasról, a Földgolyóba sűllyedő, Napcsillag
felé emelkedő, dübörgő, tülekedő, fölfúvódva, dagadva nem-is-szenvedő puhanehéz, lágykemény, sugárzó
tűzmassza-üveglekvár aranykenőcs folyékony rettenet-toronyról, a halálról ami ég, hisz halálból van az emberiség.
A gyermek játszik önfeledten, játszik öntudatlan. Nem tudja: azért az emberiség, mert nem halhatatlan.
Sorsának a növekedés, az alvás, az álom, a játék, az evés, az ürítés, az öröm, az irigység, a játszótárs, a zokogás a gondja.
Sír, ha az ujját megütötte, zokog, ha futva bolondúl, elzuhan, sikít, ha térdsebét vízzel kimossa
s jódos vattával barnán keríti körül az anyja, s nevetve bugyborékol, ha parázsrács térdsebét csókolgatom.
Fekszik a fűben hanyatt, az örvénylő sárga sugárpajzs felhőket nézi, gilisztát keres a sárga tulipánok közt taposva.
Sugárzó anyag szemcsék, sugárpihesziták, bomláslázak, sugárzó hőpontok nehéz fátyla hull a legyek hideg kőrács kettős koponya-emlő szemére.
A lepkék pihetoll homlokbajszára forró fénypor alvad, s vakon néz a gyász a tavasz hőgyász-üzenetére.
Époszok tojáshéja reped, kibújik a megrepedt zagyvaszép időgömbből a Gyermekdalok embersárkány-emléktitánja.
S a gyermek játszik. Az öntudatlan mámor napja ez. A nincs-halál. Sugárcsönd. A léttudatlan mámor halál-hiánya.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]