Rácsok a remény-sivatagon*

Idő nincs. Csak a testek. Csak a testek növekedése, zsugorodása. Csak a testek tágulása,
terjedése, fölbomlása. Csak a testek születése és halála. Csak a formák megvalósulása. Csak a testek
közötti tér, a halott tér, tiszta tér, üres tér, tömött tér tágulása, szakadása, elfolyása, csak az üregek
bizonyítása, homályok szigorú szégyene, fények harag-hulláma, a testek közötti rácsok a holnapon.
Gyors szeletelés. Csattogó metszés. Finom fémsuhogás. Mintha fához-csapkodott hosszú-élű kés vagdosna
apró darabokra zöld petrezselyemlevelet. Mintha szikrázó olló metszene egyforma apró darabokat
a semmi-kígyóból, a nincs-fonálból, a semmiből egy-egy egyforma részletet a fölhúzott pontos ütem.
A gépmetszés elfoszló száraz semmi-szelete, a fémes egyszerű pihehalom az ébredő dobhártya-falon.
Mint hallóhártyára élesen hulló nyers fémszilánkok. Mint retinára csöpögő sárga lángok, mint fehér
bádogtetőn a fehér jégverés. Álomroncsok a tudatküszöbön. Aranyozott robogás. Jégszigeten patkókopogás.
Vasvértek, arany-páncélok, domború, ízelt csévekarú ezüst páncélingek, taréjos, tüskés, lándzsás, szőrseprűs
aranysisakok, állig leeresztett vörös arcrostélyvasak, fém-eperlevél-térdű fekete vasnadrágok, liliomcsónak-
cipős páncélcsizmák csörögve, torlódva, csörömpölve úsznak elgyötört kénfüst-villogásban, habos
szilárd héjazatvonulás csipkésen nyihogó csipás égitestek között. Egy véres kéz. Sárga-szakadékos udvar.
Egy csimpánz kezében sárga rózsa. Rokonok gubbasztanak mohás sziklacsúcsokon. Fehér keselyűk
aranyhárfát pengetnek dögszagú karmaikkal. Pettyes zsiráfok bújnak ki penészes csigaházból.
Gőzölgő, forró, kénes tóban megőszült öreg majmok fürdenek, nyakig ülnek a vízben, s a kék
pára-mennyországban egymás fejében a tetveket keresik, rózsakagyló tenyerük magányos, a tetveket
fogukkal kettéharapják. Egy asszony csecsemőt üt agyon. Rácsok a remény-sivatagon. Rácsok a fekete
márványménesen. Rácsok az arannyal-hímzett pókszínű márványsivatagon. Rácsok a semmi fénye előtt.
Rámnéz, mint az alkony rothadó büdös szemfoga egy medúzával, tengeri csillaggal, polippal, virágzó
vörös korallal benőtt aranyozott lovagpáncélruha és nagy barna fakeretben keresztben rozsdás vasszögekkel
egy bajszos holdarcú denevér kifeszítve. Ott szárad, mint a szűzen-fogant nő szűzhártyája, az
érintetlen vén hártyaszűz, a kifeszített bolyhos fekete tűz, mint egy fekete napernyő a hajnal testében
kifeszítve. Hanyatt egy öreg krokodílus a levegőben, fehér kőkéreg hasán lihegő parázsból sercegő asszonyszobor.
És egy csillaghullás-hosszú meztelen kés. S a parázs-asszony szájában fölnyitott fehérmárvány-zongora.
És meztelenűl kuporog a nő, sárló enyves hüvelyébe hámozott főtt-tojást dug, a főtt tojást kitojja,
mint a tyúk. Ahogy a tyúk tojik. Ahogy a madár tojik. Kuporog, tojik és kotkodácsol, a tojás
a földre pottyan. S mellette kuporog a meztelen férfi, kuporog, kukorékol, a főtt tojást
szájába tömi, csámcsogva eszi, bajszán, fogain, ajkain tojássárgája, kemény tojásfehérje, hüvelyméz.
Vele az elmebaj néz. És vérző, gennyedző sebek az űrön. S az asszony a halott férfi tojásait kivágja
késsel. Véres kezében a férfi két véres tojása. A tyúk meg a kakas. A kakas meg a tyúk. Kukorékolás,
kotkodácsolás. Ti férfi-herét evő asszonyok! Ti férfi-nemiszervet-evő asszonyok! Ez se más,
mint halál. Ragadozó rácsok a ravatalon. Ragadozó rácsok a kiszívott, kiszopott férfi-hullatesten.
Fölébredek. A létre ámulok. Kint esővel kevert nehéz hó zuhog. Hulló fehér rácsok a lágyfeszes
fehéren. A csönd sűrűbb és mégis egyszerűbb, mint a légy néhány neuronszálból, néhány neuroncsomóból
szervezett csöpp agya. Nagypéntek-reggel. Reggelem. Élővé ébredtem ma is, nem halottá. A halottak ébredése
halál. Mi volt? Hóbaglyok hajnala? Hóbaglyok kristálykeserű pislogás-éjszakája? Hóbaglyok vérengzése.
Nagypéntek reggel. Reggelem. Az álomroncsok kialszanak. Szivárvány-hullafoltok az álom-emlékezeten.
Most a nem-hallhatót is hallani. Még alszik a pontos szerelem, a hajnali. Alszik szőkén szuszogva. Nedves
aranyhártyába csomagolva. Alszik, mint a Krisztus-sír nyitottan. Alszik fehér párákba tekert tiszta húsa.
„A szeg 11,5 cm hosszú; mivel a szög feje és a csontok között kb. 2 cm-es hézag van, nem teljes hosszában verték
a lábba.” „a szeget először egy lécdarabba ütötték, majd a két sarokcsontba, s a léc felületével a szeg a lábakat a kereszt
törzséhez.” „előzőleg erőteljes csavarással kifordították a térdét és a két lábat oldalt egymásra fektették, majd a lécbe vert
szöget előbb a jobb, majd a bal sarokcsonton át verték a kereszt szárába.” „egy ülődeszka alkalmazását” „Ha
fához szegezték a lábakat, akkor szükség is volt erre az ülőre.” „A két kezet a karcsont és a tenyér között egy-egy
szeggel rögzítették a kereszt vízszintes szárához. A törött lábszárcsontok arra a kegyetlen hóhérszokásra utalnak, hogy
a kereszten még el is törték a megfeszítettek lábszárait. A csontokon vágásból eredő sérülés nyoma is látszik,
ami arra a kegyetlen szokásra vall, hogy amikor a holttestet levették a keresztről, bokában először levágták a
lábfejeket és utólag húzták ki ezt a harmadik szöget.” „Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák
helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak Jézusnak inni, de mikor megízlelte, nem akarta meginni.”
„A zsidó szokások szerint a halálraítéltnek a kivégzés előtt tömjénnel, vagy mirhával fűszerezett bort adtak inni,
hogy így elkábítva enyhítsék a fájdalmait. A Talmud egyik fejezete így mondja.: »akit kivégezni visznek, annak
egy kehely borba feloldva tömjént adnak, hogy elkábítsák.«” „Az elitéltet levetkőztették, brutálisan a földre
teperték, és kitárt karokkal rászegezték a kereszt földön fekvő vízszintes gerendájára. Majd ezt a gerendát
a rászegezett testtel együtt felhúzták a már előre földbe ásott függőleges gerendára, és keresztben rögzítették
rajta.” „Ezután odaszögezték a fához a lábakat.” „Annak érdekében, hogy a test súlya ne csak a szegekkel
átvert kezeken függjön, a kereszt függőleges szárába megfelelő magasságban beütöttek egy fadarabot, hogy
a lábak között megtámasszák vele a testet. Az antik szerzők egybehangzóan mondják, hogy ruhátlanúl feszítették
keresztre az embereket.” „Nikodemusz hozott magával száz fontnyi áloe és mirha keveréket (egy font akkoriban
327 g volt, Nikodémusz tehát 32–33 kg fűszert hozott magával).” „Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt
gyolcsba göngyölték.” „A holttestet kendőkkel csavarják be, a karokat szorosan a törzshöz rögzitik, a lábakat is
szorosan egymáshoz kötik. Végül a testből semmi sem látszik, sem a szeme, sem a keze, sem a lába.” „A halott fejét
is »szudarionnal« takarták be.”(Zsebkendőnyi vászonkendő.) „Amikor húsvét reggelén a másik tanítvány,
azaz János kívülről benézett a sírba, látta, hogy ott fekszenek a vászoncsíkok (othonia).” „Péter, amikor
beljebb ment a sírkamrába, észrevette a szudariont is, azt a kendőt, amellyel Jézus fejét fedték be. Ez nem
a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva, más helyen.” Ti boldogtalan lopakodók! Boldogtalan árva settenkedők!
Együgyü boldog halott kíváncsiak! Krisztus-üres sziklasírba lopakodva leskelődők, izgatott, hatalmas, réműlt, vad
szívveréstek a világegyetem halhatatlan szívhalál-kondulása! Harminchat kiló fűszeres kenőcs! Harminchat
kiló olajjal elkevert áloe s mirha az összetört, összeszurkált, megvagdosott és megdöfött véres holttestre kenve!
Harminchat kiló szívverés! Harminchat kiló rettegés! Harminchat kiló sejtelem! Fűszerzsíros rongycsíkok, szalagok.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. A hörgés-éjszaka az elmúlásban tántorog. Esőhó. Vászonkendővel
leteritett csillagok. Halál-vászonarckendővel betakart, fűszerzsírral bekent szakállas gyötrődés-csillagok!
A kislány testén piros kalapkarimájú üvegrügyek. Mint a Jézus testébe vert szögek. Gyulladt vörös
bőrgyűrűből bimbósan, csipkésen, dülledten dagadva kiálló, fehér üvegtestű kemény kocsonyakalászok.
Savós vizenyővel töltött szőlőfürtszerű bőrhólyagzás-kúpok. Mintha feszes, kemény, viszkető, hártyás
kocsonyaszög-rügyekkel lenne lázas kis teste teleszögezve, mellkasa, háta, hónalja, hajas fejbőre,
vénuszdombja, vaginacimpája, ánuszlik-sonkafala, lábszára, lába, keze, ujjai, fülcimpája és
göndör fültöve, homloka, halántéka, rózsaszín egyszemű halvány emlőtányéra barna előképlete.
S itt-ott már barna száradáspontok, rücskös barna sebkéreg-lencsék beszáradva a gyulladt
vörös sebkráterekbe. És bemeszelve a kislány kámforos fehér kenőccsel, mint a fiatal
fák tavasszal. Fölkelek. Gyulladt élő szögeit, feszes-bőrű égő fehér kocsonyakúp-rügyeit
reggeli szájjal megcsókolom. Megcsókolom szögeit és sebeit. Megcsókolom, hogy ne fájjon.
Véres kenőcs-szobor ő is. Mint az az 1986 éves másik. Bemeszelt könnyű tiszta láz. Sír,
nyakamba ugrik, csókolgat, magyaráz. Pizsamában a földre ül, könyvet lapoz, önmagával játszik.
Nővére lábát huzogatja. Hiába. Alszik még a növekvő kicsi láb is, a paplanból kiállva.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. Reggeli rádió. A kislány testén kétszáz feszes-héjú apró tejüveg-dió.
Telefon cseng. Másnak szól, nem nekem. Nagypéntek-reggel. Reggelem. S jön az orvos-asszony.
Táskájából üst-aljú vékony üvegcsöveket vesz ki, injekcióstűt, vattát, jódot, alkoholt, s én
leülök térdével szemben a székre, fölgyűröm jobb-karomon az inget, feleségem piros gumicsővel
felső karomat leszorítva leköti, s jódfolt folyékony barna felhője jobb könyökhajlatom
bőrén belűl, vénám, mint kék gége keményen kiáll, az injekcióstűt a vénába döfi oly
símán, ahogy egy csillag csúszik át a halálba, a tűről a hengeres, mérőlécrajzos üvegtestet
lecsavarja, s folyik lüktetve a vérem a reggelsárga üvegcsövekbe, feleségem a vérrel-megtelt
üvegcsövet hüvelyk s mutatóujja közé szorítva rázza, a vékony tű már eremből kihúzva, s karom
szőrei közt vér csorog a májfoltos, rozsdaszeplős bőrön, s véres az orvosnő magányos asszony-ujja.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. Megvalósulás-nap. A megvalósulás napja. Az eső közt hó zuhog.
A hó közt eső zuhog. A kétféle valóság. A kettő-ugyanaz. Ez már nem a tél, ez még nem a tavasz.
Fehér rácsok az átlátszó rácszuhanás híg üregében. Átlátszó nehéz rácsok a fehér pehely-
billegés, fehér pehelyzuhanás, fehér sűrű pehelysűllyedés rácsdoboz végtelen terében. Rácsok
a remény-sivatagon. Rácsok a halandóságon. Rácsok az emberébredésen. Rácsok a bűntudat-
gyomorfekélyen. Rácsok a rózsaszín márványpaták tajtékos villámütésén. Rácsok a zöld
csíracsomó-szívverésén. Rácsok a tékozló, ingerűlt tartalmakon. Rácsok a szemgolyókban.
Rácsok az eliramlóban. Rácsok az anyaghoz-ragadóban. Rácsok a teremtés nemzőszervein.
Rácsok az eleven rácsban. Rácsok az elhullásban. Fölolvadó rácsok a halottban. Elolvadó
rácsok a halottban. Földben-szétnövő rácsok a halottban. Földgolyót-beerjedő rácsok a halottban.
Rács-borzalom. Rács-iszonyat. Rács-rettegés. Rács-némaság. Rács-beszéd. Rács-remény.
Nagypéntek-reggel. Reggelem. Élek. Majd meghalok. Ez jelenem. Ez jövőm. Így szép a kevés.
Így szép a sok. Önmagát cselekszik minden dolog. Rács vagyok én is. Nem omlik szét amit összefogok.
Ami megvalósúlt, örök nem marad. Elfárad minden test, elfárad minden anyag. Elfárad bennem is
minden anyag, ami lényemmé szervezte önmagát, elfárad, elszárad, megöregszik, megköt, lehull.
Elfárad a molekula, a sejt, a belső parancs elszárad, a szervek elfáradnak, fölhigúlnak, elkövesednek.
Emberlényünk elfárad, lehull. A biológikum elfárad, lehull. Az anyag szétesik titkos anyagokká.
A vér is! A folyékony testszövet. A titkos, gyönyörű anyag! S akinek vére folyt az akácfa kín-kereszten: jövőbe-dermed.
S ami bennem kering, zárt vérrendszeremben, semmivé szárad az is. Ó, emberiség, lesz-e holnapoddá?
S az idő? Ami nincs? Lehet-e önmagával önmagáért önmagából testek nélkűl halhatatlanúl?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]