Légydoboz*

Éjjel, mikor már a semmit szivembe hoznám, a halottak hazajönnek hozzám. Hazajönnek hozzám
a halottak éjjel. Mikor már a semmit szivembe hoznám. Dolgaim elrendeztem, szándékaimat kiszíneztem,
mint szines ceruzával gyerek kifestőkönyv-vonalhéj-ábrák fehér belsejét, mint gyerek a lerajzolt mesét, farkast,
tündérlányt, lencsecsipkeszirmos békakirályfi-koronát, autót, vonatot, kiscsikót, medvét, galambot, ágaskodó
kérdőjel-kakast, tulipánt. Gondjaim elrendeztem, mint a múlandóság az anyag-álmot, gondjaim becsukva,
mint a könyvek. Feleségem hasán göndör bárány alszik, szétnyílt combtövei közt a bárány piros rózsa-orrú
gyapotfüst-feje. S mint egy mázsa forró tollpihe örvény-kavarodása, tölcsér-lobogása: gyerekeim álomszuszogása.
A fénynek nincs már dolga: a villany eloltva. Csak a fehér puli ugat odakint a csillagtalan fekete téli fagyban,
fekete szájából sűrű sziromkása ömlik a földre, mint a láng hóhullása, mint a hang lánghullása, mintha
szakadt dunyhából tódulna ki a toll, fekete szájából elbomló ágas páraliliom nő az árnyékos fagyüveg
sötétre. Páfrányos, cirmos, szálkás, csipkés, fagypelyhes ugatás-jégvirág a holdtalan üvegfagy sötétre.
A gyászablak éjre. A fekete táskarádió, az arany karóra, a szemüveg, a pohár kristályvíz, a folyóirat, az újság,
a könyv a kék padlószőnyeg-földre téve. Ez már a nem-lenni-vágy boldog sötétje. Ez már a nincs
fekete kezdetfénye. Mikor már megvalósúltam, hisz szerettem, s elfáradt ujjaim asszonyom lázas és
mézenyves nyálkahártyarózsájába növesztem, s fekszem hanyatt a meleg valóban, mint majd a föld
alatt a koporsóban, mint a forró koporsóban majd a föld alatt. És hazajönnek a halottak hozzám,
mikor már a semmit szivembe hoznám. Hazajönnek hozzám a halottak. A halottak hozzám hazaszállnak.
A halottak: legyek. A halottak legyek, nem árnyak. Szinesarcú legyek a halottak. Emberarcú legyek a halottak.
Nem árnyak. Mikor már a semmit szivembe hoznám hazaszállnak hozzám a halottak. Jönnek zengve, zúgva,
zörögve, dörögve, celofánosan ropogva, csörögve, ásvány-hűséggel könyörögve, szines fémszíjként nyöszörögve, puha
pamutzománc-csattogással dübörögve, csörömpölő szelvényes üvegrózsa-dühhel lökve, löködve, nyögve, rajzszög-
fogsorral vicsorogva a halottak. Jönnek a téli éjszakából a halottak. Jönnek a föltámadt halottak, jönnek
a téli éjszakából, jönnek az árnytalan vakfehér fagymagányból, jönnek az árnyéktalanok, jönnek a föltámadt
halottak. Ömlenek, özönlenek, nyüzsögve boldog, szigorú, szelíd éjszakámba törnek a föltámadt halottak.
Átlövődnek a falon, mint az alkony barna páralemezén a sörétek, hemzsegve átfúrják a falat, mint csomókban
bozsgó kukacok a hullát, átfolynak a falon, mint esőcseppek a feszes könnyű papíron. Az emberarcú legyek.
A halottak. Az emberarcú föltámadt halottak. Folyékony legyek. Folyékony halottak. Nehéz drágakő-zizegés,
könnyű eres celofántoll-legyezés, lüktető bársonypáncél tülekedés halottak. Halottaim a téli éjszakából!
S itt gomolyognak a szobában, mint a hártyaszárnyú szilárd füst szőrös és bolyhos és körmös és karmos és
tüskés és sarkantyús, érszegélyes, pikkelylemezkés, torbajszos csöppjei. Átjönnek vason, téglafalon, üvegen,
faburkolaton, kövön, elsötétítő narancsszínű csíkos függönyön. S itt gomolyognak zúgva, dörögve, hörögve
az asszonyszagú, szerelemszagú, vers-szagú, gyerekmosoly-szagú, halandóság-szagú, száraz-párájú,
sperma-illatú, orchidea-csönd téli szobában. A halottak, a legyek, a legyek, a halottak, az
emberarcú legyek, a légytestű emberarcok, a legyek, a halottak, a legyek, a halottak, a halottak, a halottak,
a halottak, halottaim, a föltámadt halottak a világásvány téli éjszakából. A halottak legyek. Nem emberek.
Dühöngő, árva, tébolyúlt, büdös, éhes, mohó, vad, eleven vérre éhes, eleven sebre éhes, húsra-éhes, dögre-éhes,
hullavizenyőre és hullahúsra éhes, gőzölgő forró emberszarra és állatszarra éhes, rothadó szívbüdösre éhes,
akasztottak hegyesen, ferdén kilógó bimbós lila nyelvére éhes, halottak sárga márványpenész és márványmoha
orrhegyére éhes, asszonyhullák és férfihullák szőrös nyílásfodraira és szőrzsírból kimeredő üveges
péniszbunkóira éhes legyek a halottak. S a legyeknek emberarca van. Emberarcú legyek a halottak.
A szőrpihés, szőrszakállas, szőrbarkós páros kitinkehely dülledt légykoponyákra ránőtt emberarcok,
mint piros cserépálarcok, kék porcelánálarcok, fekete vasálarcok, sárga rongyálarcok, lila papírálarcok,
zöld márványálarcok, ezüstálarcok, aranyálarcok, vörös agyagálarcok, csiszolt, sejtlapokkal-sugárzó
gyémántkő-álarcok, barna parafa-álarcok, barna évgyűrű-berakásos fakorong-álarcok, deszka-álarcok,
feketezöld ólomálarcok, zöldfekete rézálarcok, világoskék gálickő-álarcok, sűrű bronzhártya-álarcok.
És nyafognak, sírnak, nyüszítenek, kiabálnak, könnyeznek, bömbölnek, sivalkodnak, ordítanak, üvöltenek,
nyöszörögnek, vinnyognak, vonítanak, ugatnak, nyálzanak, gyémánt tűnődést zabálnak, jajgatnak, átkozódnak,
könyörögnek, böfögnek, epét hánynak és gyomorsavat hánynak, világirgalmat okádnak, makognak, mekegnek,
vakognak, fújnak, bőgnek, sikoltoznak, sikítanak, nyálbuborékokat fürtökben kifújva parázna
csücsörítéssel megadásomra várnak a légytestű emberarcok, az emberarcú legyek, a föltámadt halottak.
Mint üres-szemgödrű ókori görög márvány-szoborfejek foszforeszkáló fényes fürtjei a levegőben:
az emberarcú legyek, a légytestű halottak, föltámadt zsarnok és bűnös halottaim a téli éjszakában.
És összecsomósodva eleven fekete kötélként fölágaskodva, szögletes-görbén taréjosan fölkunkorodva,
mint a gubacsos tölgyfalevéllé szétpárnásodott fejtarajú, pikkely-oldalszakállas kobra: sziszegnek
folyva, merevedve, nyüzsgő szőrös eleven fekete kampósbotként előre-hátra-oldalt-
jobbra-balra billegve és remegve a szobában a légytestű, emberarcú halottak, föltámadt halottaim.
Mint egy kinyitott fekete esernyő szőrből, posztóból, mohából, megszáradt barnazöld békanyálból a nyüzsgő
légytest-tömeg eleven esernyő forog, száll, lebeg, lobog, fölemelkedik, alámerűl, kinyílva föltornyosúl,
kinyílva alászáll, becsukva zuhanva lehull, lendűl, pörög, emeletesen emelkedik, sűllyed emeletesen
a légymoha halott-hatalom szobámban a téli éjszakában. Mert eljöttek hozzám a halottak. Nem értem.
Mert eljönnek hozzám minden éjjel a halottak. Eljönnek hozzám a halottak, mióta élek!
Eljönnek a halottak minden éjjel. Minden éjjel, mióta élek. Hazajönnek hozzám a halottak minden
éjszakámban. Hazajönnek hozzám a halottak. Üres-szemgödrű márványszobor-emberarcuk hozzám
jön minden éjszakámban, nem értem. S a falakra ülnek, s a könyvekre ülnek, s a téli csönd
éjszakai tárgyaira ülnek, elektromágnes-lencsetalpukat a csönd dolgaira ragasztva és a csöndre tolva
szippantva, a dologi lét formáira préselve tapasztva állnak, ülnek fejjel előre, fejjel lefelé, hanyatt,
oldalt, háttal, vízszintesen, függőlegesen, ferdén, háttal a földnek, hassal az égnek, különös és különböző
szögekben, módszerekben, ellengravitáció-párnatalpukat, elektromos vánkosszivacs-talpú lábukat,
szívógömb-mirigylap mágneses szivacsvánkos ideglomb-hőnedvszívás elektromosság-pajzscsóktalpukat
a tárgyakra, létekre, formákra, szétlazúlt halmazokra, magányos darabokra, tömény árnyszigorokra
fordított gravitációs hőcsókkal fagyasztva ülnek emberarccal a légytestű halottak, hazatérő halottaim.
És úgy nyüzsögnek, mint akik boldogan hazajönnek, mint egy önmagához visszatért szétszakadt család.
Mint emberevők, ha összegyülekeznek. Boldogtalan emberevők egy szigeten vacogva a csillagtalan párás
éjszaka-házban. Mint boldogtalan emberevők! Pedig nem értem jönnek, fölfalni engem nem akarnak,
nem akarnak megzabálni engem. És ülnek a falon, a mennyezeten, a padlón, belűl az ablaküvegen,
a függönyön, az íróasztalon, az írószéken, a cserépkályhán, a könyveken, ülnek egymásra-torlódva,
legyezősen egymásra hullva, dőlve és folyva, mint a fehérpettyes fekete dominókockák, a fehérpont-
arcú fekete lakk-lapok, egymás hátát, potrohszivét, potrohlemezeit, tornyergét, tarkócsontját, tortüskéit
selyemgrízgombóc szemét, pontszemét, koponyatető-nyereglemezét a mágneses és elektromos
ideghínárlomb habmirigy vánkostalpukkal nyomva, beragasztva, betapasztva, mintha fekete
felhőpamacsokon sziklás és pihés fekete kőlombok, felhőlombok és porcelán páfránylombok virrasztanának.
Szobám légydoboz. Haláldoboz. Szobám fekete légydoboz. A legyek vastagon, feketén, nedvszárazon, kövéren bozsogva,
lecsorogva a padlóig a falakon, lüktetve hanyatt a plafonon, vízszintesen a szőnyegen, mintha
sűrű, buborékzó, cuppogó fekete sár, sárga polyvával kevert fekete sár hullámzana elevenen
a szobafalakon, a szőnyegen, a könyveken, fönt millió fejjel lefelé lógó fekete bundaszőnyeg,
mágneses bárányszőr-bélés, nehéz, lobogó, hemzsegő, zizegő és sziszegő rojtokkal lebegő légyfüggöny
a falon, halottak gyűrt szőnyeg-lepényhal körtaréj-hullám lobogása és lapos testmozgása a kék
földön, fénylő pontok, pettyek, rögöcskék, szemcsék, lencsék, szilánkok, héjak, kagylók, gömbök, rügyek
szövik be a téli éjszakát, fény-néma szobámban, mert a halottak hazajöttek hozzám. Halottaim.
Föltámadt halottaim. Éjjel, mikor már a semmit szivembe hoznám. Mikor már a fénynek semmi dolga.
Mikor már a testnek semmi dolga. Csak a fennmaradás. A szív egyszerűen és elnyugovóban. A test
emészti ami a gyomrában emészteni való van. A vér vízszintesen és kiegyensúlyozottan áramlik
az erekben, s várakozva moccanatlanúl áll a testszéli, bőrfelületi szövetekben, hajszálerekben. Friss ondóképződés,
a herezacskóban gomolygó, örvénylő heregolyó-mozgás, összehúzódás, heresapka-csíra mosolygás.
S hüvelyváladékszag és ondószag a szőrzetekben. S az álom nagybokrú pina-virág. És vastag csontjaimban
ólomszálak, csontjaimban ólomcsipkék, csontjaimban ólomlemezek, csontjaimban ólomhálók,
csontjaimban ólomlécek, csontjaimban ólomszálkák, csontjaimban rácshálós ólomszövedék.
És fájdalom-pántok, vas-szorítók, száraz szívás-csipeszek, zsibbasztó parafa-satuk, csigolyáig
benövő gipsz-gallérok, hideg alumíniumlemez-gyűrűk húsomban, izmaimban, vastag csontjaimban,
s csontjaimon, rostjaimon, sejtjeimben, molekuláimban feszítő, merev, lapos, kockás és hengeres,
gömb-alakú, tojás-alakú drótrácsok eleven fájdalomból. S nyitott szememre ülnek a halottak.
Nyitott szemgolyómra ülnek a halottak, mint a legyek. Talpuk a szemgolyó gömbölyületén,
mintha Küklopsz homlokszemét fogná két tenyérrel néma kisgyerek. Az óriás látó-tojást
az Egyszemű mítoszi homlokában. A halottak legyek. A halottak itt nyüzsögnek a szobámban.
Mert hazajönnek hozzám a halottak. Hazajönnek hozzám minden éjjel. Megkeresnek engem.
Míg kering a vér, az agy álmodni készűl, s gyülemlik a megemésztett anyag, az ürülék a belekben.
Míg megtelik lassan a húgyhólyag forró vizelettel, lebontott mérgekkel a hártyatojás, mint lüktető
túlvilággal az álom, s nagy molekulasúlyú fehérjék, vesehomok, ketontestek, zsír, kicsapódott húgysavkristály, cukorsejt a híg szúrásban.
Te is a múlandóság naptára vagy. Én is a múlandóság naptára vagyok. Ahogy a fa veszti lomblevelét:
lehull belőlük is amit háromnegyed-másodpercenként a szívverés letép sors-időnkből, hull a lét-idő lombja, hull
lefele szárazon, kristályosan halandó életidőnk letört ketyegés-levele, gyülemlik vénülő testünkben
a gyúlékony létpernye, a szivárványszínű halál-avar. Mert mi vagyunk az erdő és a hullás. Mert
önmagunk vagyunk önmagunk száradó mocskos temetője. S vígaszért majd mi megyünk hozzá,
és nem mondjuk mi köze hozzá, a folytatóhoz, aki szerelem után aludni készül, hisz embert
kér halálunk, mert ember nélkűl a halott se halott. Éjjel mikor már a semmit szivébe hozná!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]