Fosztogató téli játék*

Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. Fényfosztogatás. Árnyfosztogatás.
Sugárzó árnyak. Árnytalan hiányok. Árnyékos hiányok. Szégyenrács. Türelem. Aki itt van, most
nincs jelen. Hamu-homályok. Kifosztott adományok. Egyszerűbben nem is lehet. Fosztja az időt
az emlékezet. Kiderűl, beborúl. Vérsavó-sárga sugárterpedés gyötri a gyáva bolyhos gyanakvást.
Sugallat-sárga fényvizenyő, bizalom-árva vérvizenyő csorog a köd-eres gyászritka homályra. Kiderűl,
beborúl. Egyszerűbben már nem is lehet. Támolyogva, tántorogva, billegve, könnyedén magával omolva
egy-egy hópihe hull át a száraz homályon, szilárd feszes fényen. Kiderűlnek a temetők, beborúlnak a temetők,
kiderűlnek, beborúlnak a városok, falvak, kiderűl, beborúl a téli szenvedély, a boldogtalan szikár táj
hegye, dombja, síkja, völgye kiderűl, beborúl, az üvegalázat árnytompa erdő. Hullavizenyő könnytompa
fény, híg gyanta, olvadt hártyás borostyán a foszlányos puha laza rostán, a fehér szenvedésben medvebarna
borongás. Annyi halottat eltemettem! Csak a halottak homálya maradandó. Mennyi halottat szerettem!
Hull egy-egy hópihe cikcakkban, ferdén, szögletesen, sűllyedve emeletesen lefele, levegőáramlat-emeletről
levegőáramlat-emeletre cakkosan lágyan zuhanva, mint apró fehér falevél, ami letört a kristály-szagú
tél ágáról, szilárd csipketestű láng, selyemkristály-szerkezet lepke, az árnyfény fölötti fényben
repülő madár elejtett hastoll-pihéje, üresség-hiánya. Aki itt van, most nincs jelen. Csak a halottak
éje fénytelen. Csak a halottak tudják, a fény-vakok, mi a megvalósúlt sötétség. Ha kiásnám őket a földből,
s kiraknám őket a téli fehérre, az árnyfosztogatásra, a gyémántfosztás télfolyékony fényre, mint kisgyerek
játékbabáit a padlóra rakja sorban! Mi lenne itt, a felhőárnyfoltos gyűrt téli lepedőn? Mi lenne?
Mint a zavaros, megkocsonyásodott, elfolyó emlék, amivel benőve a megtaposott abrosz: egyszerű halálkosz,
emberrothadék-kosz, rohadt ruhák, rohadt ingek, gatyák, bugyik, rothadt harisnyák, rothadt cipők, fehér csontok
a sáros embervolt-húskotyvalékban, büdös emberanyagmoslékban. Ágyékszőr, pillaszőr, szemöldökszőr, hónaljszőr,
hajzat. Haj és fogak. Arckoponya, fogak. Agykoponya, fogak. Szemgödörbe száradt szemgolyó: penészes takonypénz.
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. A madarak tiszta gyors szivében is kiderűl,
beborúl az öntudatlan könnyű ámulat. Fölragyog, elsötétűl a csipketornyú hártyatitok-kastély, izzó
aranypontháló a sok ablak, fekete hálókocka-csönd a sok ablak, mintha fölkapcsolják a villanyt,
mintha lekapcsolják a villanyt. Kiderűl, beborúl a romlatlan mennyiség. Kiderűl, beborúl a vér a
madarak finom-ketyegésű láz-szivében. Az erdőben az őzek, szarvasok, vaddisznók, vadmacskák, rókák,
dámvadak, mufflonok, hiúzok, mókusok, nyulak merengő, settenkedő, riadva-remélő, erkölcs-nélküli
egyszerű természet-szivében is kiderűl, beborúl a téli tény, a táplálkozás-remény, szaporodás-remény,
az élő halálba szivét ásva elbújt sün, egér, kígyó, gyík, csiga, bogár, méh, darázs egyszerű kristályszűz
agyában is kiderűl, beborúl az álom, fölfénylik, mint villámbokor-erezésű éj, aranyfonállal átszőtt fekete
bársony, mint koporsóban a földben fekete kelme elfeketűl. Ösztönük alázat. Fényük a folytatódás szerelme.
Kiderűl, beborúl. A szakállas béna növények fekete bőre alatt egyforma létsötét dereng, fönntartó nedves homály,
a sejtek hús-sötétje, nedvragyogás-sötétje, a pontos kapillárisokban finom óramű-ketyegéssel áramló
sugárzó folyadék-sötét, sejthártyák, sejtmembránok, sejtgyomrok nedves és hűvös, szűk irgalom-sötétje.
A szikár növény fontos türelem. A bőr alatti nedvsűrű homály, mint ami úgy fáj, hogy sose fáj, hisz él.
Mint ami azzal fáj, hogy él szorgalmasan. Hisz teste van és testében a nehéz nedvekbe zárt homály.
Élő homállyal töltött türelem. Belső csövekben fölfelé préselődő folyékony homály-jelen. Sötét igen.
Aki itt van, most nincs jelen. Intézi létünk dolgait. Mert nem vagy itt. Most nem vagy itt. Hazajössz
nemsokára. Kiderűl, beborúl. S úgy megyek utánad, mintha itt volnál velem, egyik szobából a másik
szobába megyek utánad, pedig nem vagy itt. Mintha itt volnál, megyek utánad, egyik szobából a másik
szobába, ahova benyitok onnan kilépsz te, ajtót nyitok, te ajtót csuksz akkor a másik oldalon.
Amikor ajtót nyitok itt, te becsukod az ajtót a másik oldalon, és már nem vagy itt, pedig ott se vagy,
a másik oldalon, ajtók nyitódnak, ajtók csukódnak, én nyitom, én csukom, te nyitod, te csukod,
kattan a kilincs, kinyílik a csönd, csattan a kilincsnyelv, becsukódik a csönd, előttem, utánam,
előtted, utánad, itt vagy, pedig nem vagy itt, kilépsz onnan, ahová belépek, belépsz oda, honnan kilépek,
szobáról szobára, utól nem érlek, bejövök, nem látlak, kimegyek, nem látlak, csak szőke hajad
illatfénye úszik a fényárva szobában, mint Berenice Haja, a Tejút, csillagköd-fényfátyol, szőke
hajad fényillata az árnyszeplő szobában, mint kék tengervízbe dobott, lebegve hullámosan
szétterűlt fehér halászháló, benne nyüzsögve, rángva, csapkodva, ficánkolva, tajtékosan forrva
a fénypikkely habzó haltömeg. Halpikkelyek, haluszonyok, kopoltyúk, csápok, bajszok, hasak, szemek,
szájak, lángfürtök, csiszolt üvegmozaik habrózsák, nyálas, fénylő, foszló, sugárzó lepedék-lebenyek.
Csak szőke bőröd tiszta, boldog nemi illata a szobákban, mint egy bogár nemi illatmirigyének
csillogó illatvonala a csillagsötét nyári éjszakában, hold előtt, hold után a szerelmes parfüm-vonal.
Ajtót nyitok, ajtót csukok, kinyitom a csöndet, becsukom a csöndet, megyek utánad, egyik
szobából a másik szobába, te nem vagy itt és mégis előttem, egyik szobából a másik szobába, egyik
csöndből a másik csöndbe. Fosztogató téli játék ez. Fosztogató téli játék. Fosztogató csöndkeringés, elérhetetlen.
Mint egy forgóajtóban járok a függőleges üveglemez-csönd lapjaiba zárva, a függőleges üveglemez-kereszt
szelvénylegyező forgóajtóba temetve megyek utánad, mint aki függőleges üvegkoporsó levegődobozában áll,
s két tenyérrel nyomja a vastag üvegfödőt, a hosszúkás keresztalakú üvegajtó egyik lapját, öklével dörömböl
az üveglapon, hisz ott vagy te az üveglap előtt, hisz ott vagy te az üveglap mögött, hisz megsejthetően szőke
testalakod az üveg másik oldalán, a másik háromszögletű üvegszelet forgásszelvényben, de csak forgunk
a csönd szelvénylemezei közé börtönözve, pörögve, mint egy üvegringlispil üveghintójában ülve külön-
külön, el nem érlek, látom is homályosan lényed szőke alakját, mint sötét akváriumban a fényes
szitás selyemhal-lebegést, mint sötét üveglap mögött a borzas, ágbogas, bütykös, leveles vizinövény-derengést
lebegve, imbolyogva. Fosztogató csönd. Fosztogató forgóajtó. Fosztogató téli játék. Fosztogató szerelemforgás.
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. Ami idelent, az odafönt. Ami odafönt, az idelent.
Csak az ember tudja, ez mit jelent. A fönt, a lent egyforma tűz, egyforma csend. Az odakint, az idebent.
A kozmikus téridő és minden térsziget, szigetcsoport, önmagát-nem-tudó erjedve szétfutó a Teljes Állapotban.
Sűrű barna parafa-csönd. Mint könnyű barna parafakockák rugalmas tömény nyugalma a létidő a fény után.
Barna parafasűrű csöndbe szúrt aranyszögek a délutáni fény-jelek. Sárga parafapálma a megmaradás emberárnya.
Elmondani most azt akartam neked, hogy úgy vagyok boldog veled, mint tollfosztáskor otthon gyerekkoromban.
A részeg éj után sivár szigoromban engem az vigasztalt, hogy körülülték az asszonyok az asztalt a konyhában,
fecsegve, szótlanúl, könnyezve vagy nevetve, könnyű Mont Blanc-csúcs lúdtoll a konyhaasztalon, s szálltak a téli
konyhafényben a lágy tollpihék, mint könnyű fényszigetek, pihetoll-testű csillaghalmazok, s a tollfosztó asszonyok
hajában, szempillaszőrein, csuklópihéin, tarkópihéin, kötényén, ruhaingvállán is puha, bolyhos tollpihék, mint
bárányfelhők a rozsdabojtos nádason, s fehérgyomrú kék zománctálban a lefosztott szőrpetty tollpihék, a másikban
a fehércsótáros tollgerincek. Dolgoztak a repedezett, bütykös, tyúkszemes, fakéreg-kesztyűs, piros asszonykezek,
két ujjal csípve tépték a vastag szarucső-tollgerincről a kapilláris szarucsőgerincű finom felhőcskéket,
a bodros szőrlándzsa tollpihéket, s a tollkakastaréjos lehúzott tollgerinc, mint ősföldkori csöves pikkelyfa,
pecsétfa. Lúdtollak! Keskeny fehér jegenyék! Kis fehér fenyőfák! A főgerincből ferdén fölágazó oldalgerincek
ferdén fölfelé futó léces selyemlemezkéi! A hajszálérvékony oldalcső-gerincekből szálazó domború, keskeny
selyemszőrlemezek egymáshoz ragadt bordás lángja! Csúcsukon a pihelándzsa! A selyemszálkákból
épűlt keskeny selyemlemezek domború síkja! A hártyás szálkalemezek, selyemszőrléclapok, merev
szőrvonalak levélösszege, a bordás, szálkás selyempapírhártya-csáplevél! Én úgy vagyok boldog veled,
mint gyerekkoromban télen tollfosztáskor, mikor anyám mellett ültem a konyhában a széken, s tollfosztást
láttam a kinti havazásból, s a benti hó a konyhabéke örvénylő fehér lángpihéi. A konyhaszekrény
tetején befőttek üvegben, cseresznye, szilva, őszibarack, a kályhában nedves venyige lángolt füstölögve,
párolgó vízgőzhólyagokat nyögve, s azt gondoltam: több ennél az örömben nem érhet, szebb ennél
nem lehet az emberélet, laza, tornyos pihehabba fújtam, s fejem, mint a gyermekláncfű pihegolyó
habfeje. És azt akartam mondani neked, hogy úgy vagyok boldog veled, mint kukoricafosztáskor
gyermekkoromban, éjszaka nyakig-süppedtem ülve a zöld, barna kukoricacsőlevél-halomban,
a csillagok lüktető gyémántrügyek, óriás folyató piros tehénpinák, s a Tejút, mint vastag
virágos körtefaág, virágzó, sűrű rózsaszín barackfaág lógott ki a sötétből a vadméz-szagú őszi éjszakába.
S füleimen növényi szőrből bajuszkoszorú, orrlikaimban gégémig-lógó piroszöld kukoricabajusz-
rojtharang, lebegő virágmedúza voltam a kásás levéltenger növényfodraiban fülig merülve!
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Kiderűl, beborúl. Fénydagály. Fényapály. Árnyszenvedély.
Tar kemény gubancok, bőrös szerkezetek világítanak, megbomlanak behavazottan. Mint sóbánya
só-erei, só-gyökerei a megigézett szenvedésben. Mint összetört üveglapok csörömpölnek a merev
kócos élő növényi tárgyakon szétzúzódott szél-lapok. Hirtelen dőlten meglobog a kívűl száraz, belűl
nedvhomály barna ágcsokor, oldalra-dűlve dühödten megzuhog a borzas, bokros, csipkés ágcsokor.
Szilárd, borzas ágon ugrál egy sárgahasú, pirostorkú, kékfejű madár, az ágra röppen, a kék ágról
elugrik, feszesen leng az ág, üresen rángatódzik, ráng az ág a fényvakolat téli semmiben.
Fosztja a fény a felhőt, felhő fosztja a fényt. Ahol madár volt, most a semmi van. Hópor. Fénydolog.
Árnykőzet-semmirés. Aztán újra madár. Ugrál a borzas, gubancos fekete ágtülekedés szövevény-
szerkezetében, mint az idő-egyforma óraketyegés. Aztán oly gyorsan foszlik el az árny fényeiben, mint
ismeretlen titkos ritka elemi részecskék a gyorsító-berendezésben összeütközéskor, tárgylemezen.
Ami volt, lenni fog, lesz, van, elpárolog. A madár csak van. Én ember vagyok. A madarat értelmezem.
Madarak csöndje az én szivem. Madarak éji csöndje. Éji madarak csöndje. Alvó madarak hó-magányban.
Ember-éhesek a halottak, jönnek, mennek, zokognak, integetnek, kalapot emelnek a téli éjszakában.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]