A csörgőkígyó hőszeme*

Honnan tudod? Honnan tudod, hiszen halott vagy. Honnan tudod? Honnan tudod,
hisz eltemettelek. Honnan tudod földbe-ásott halott? Honnan tudod földkéreg-belső rothadt
deszkáin heverésző, csontváz-fehérrel heverve tenyésző, nagykontyú, gyűrt aranypapír-láz halott?
Honnan tudod? Halott szemeid, mint forró fehér ondóval lecsöpögtetett fekete kavicsok, a
csütörtök-halál onanizált halott szemeid fölött térdepelve. Halott szemeid, mint deres rozsdás
kavicsok. Halott szemeid, mint halott gyermekfogsor, amin kékszőrű, zöldszemölcsű sárga hernyó
mászik. Halott szemeid barna árnyéksarlók dülledt vizenyős csöndhólyagra ragadva. Halott
szemeid, mint döglött száraz tengeri csillagok mazsolás karácsonyi kalácson. Piros csont-gyufaszálak
és piros csonttűk száradt csillagállat-hullája nyálas hártyazuzmó sziklán. Halott szemeid megdermedt
ezüst-suhintások fekete bársonypárnán. Halott szemeid foszló foltos varangyosbékák a lázadás
gyomorüregében. Halott szemeid, mint vízmérő levegőgolyója a vízzel-töltött fatestű üvegdobozban.
Halott szemeid, mint legyek összetett szemének egy-egy bársonyszáraz szemcsepontja, gyilkos látókehely,
mérgezett gyémántot szikráztató vörösboros kehely. Hamlet gyilkos mostoha-apjának gyűrűvel mérgezett
bora. Halott szemeid, mint a gyufaszál lila, vagy barna, vagy fekete foszforgumója. Halott szemeid
síkos, keserű rothadás-csókok, a vakság kihegyezett fekete mellbimbói, két halott szemed rágalmazás.
Honnan tudod? Honnan tudod, hiszen halott vagy? Halott szemed zöld epeváladékkal töltött serleg,
alvadt vérrel teli ezüstpettyes bögre, lucskos, barnamagos vörös dinnyebél, elégett gyermek kormos keze.
Honnan tudod? Honnan tudod, halott? Honnan tudod: elevenekre éhes? Honnan tudod halott: ki
az élő, ki a halott, honnan tudod? Mindíg az élőket lesed! Mindíg az élőket várod Halott hatalmad
riadása: az elevenek megmarása! Honnan tudod halott? Honnan tudod, hogy hol izzik az élő, hogy
piszmogva, lázasan, rejtőzködve, dolgosan, boldogtalanúl, vagy boldogan hol van és miért és
merre van, aki gyanakvó, bár gyanakvástalan, s nem várja szikrázó fénybaltaként lecsapó
fejed, halálos hüllő-marásod? Te elevenek holtja, holtak elevenje! Te halottak élője, élők halottja!
Te földkéreg büdös belsejében heverésző, el-sose-enyésző hüllő-magány, éber halotti reménység,
folyamatos éhség, összetekeredett pikkelyes gyász, halhatatlan, hullámos, sistergő könnyű csúszás,
ágaskodva előrenyújtott-fejű, táplálkozni-akaró éhes mohóság, vaksi, homályos beprogramozott ragadozás.
Mindíg az élőket várod, halott! Mindíg az élőket lesed, halott! Szélvihar, fényvihar nem bántja homály-szemed.
Elevenre vár nem-természetes hüllő-magányod. Mint a csörgőkígyó olyan vagy. Olyan vagy. Csörgőkígyó-halott.
Minden halott az élőt akarja. Minden halott az elevenre vágyik. Minden halott az élőre vágyik.
Megmarni az élőt, mérgezni halottá. Megölni az élőt: vágya a halottnak. Halottá mart élők meleg
húsa a halottak tiszta tápláléka. Mert élőt akarnak enni a halottak. Élőt gyilkolni halottá
halottnak. Mert az élőt marják halottá a holtak. Az élőre csapnak, mint a csörgőkígyók
tátott pikkelybalta ezüstláng-ütéssel, bajszos villámsarló méreg-harapással, méregszűz-marással.
A holtak az élőket akarják. Vak harapás-csókkal, ezüstkés-bimbókkal, balta-ugatással.
A csörgőkígyó alig lát két szemével. A csörgőkígyó szemei, mint harmatos szikladarabok. Száraz
sziklarücskök, amikre fekete festékkel fekete kés. A csörgőkígyó szemei ovális gyűlőlet-
sziklalapok, suta, hályogos sziklacsapok. A csörgőkígyó szemei visszeres sötétzöld kavicsok,
parafagyökeres lúgkődarabok, fekete vakond-arcok, vízkristályszőrbe kalapált arany-számjegyekkel.
Pikkelyes bőr-rücskök, barnafoltos zöldfekete bőrgyűrődések tarajüstjéből villognak ki
tompa türelemmel, mint halottak lila lábkörmei, mint pók homlokszemének fekete
szemcsetojás tömény szitagolyói, mint pók oldalszemének, középszemének mozgatható fekete
gyöngykása-dudorai a fölmeredő dühödt szőrözönből. A csörgőkígyó szemei, mint a halottaké.
A csörgőkígyó szemeivel alig lát. Nem látja a természet hasznosítható titkát, nem látja az
eleven lét neki-elrendelt szükségletét. Nem látja az élőt az állati, meleg táplálék-elevent,
ami mozog: az élő állatot, aki nem várja, hogy neki legyen halott, aki mégis az ő halottja lesz.
A csörgőkígyó hőszemével látja, amit táplálékúl magának gyilkolva beszerez.
Mint szívünket az emberhalott. Mint szívünket az asszony-halott. Mint szívünket a halottan is élő.
A csörgőkígyó két csillogó, vaksi, gödrös szeme között a barnafoltos, rücsökpikkelyes,
lassú-ferdén a zöld tarkótörzs felé hátrafutó homloklap közepén piciny hőszem van.
Apró hőérzékelő szerkezet. Apró hőtudáspont. Mint elektromos számítógéphez kapcsolt apró
infravörös érzékelő. Ezzel lát. Ezzel a hőszemmel lát a csörgőkígyó. Ez a hőérzékelő szerv minden
állati hőt sugárzó létet érzékel, minden hőpontot, hőtömböt, hőhomályt, hőadagot, hőmozgást,
hőlapulást, hőrettegést, hőhallgatást, hőgyanútlanságot, hőbékét, hőt sugárzó eleven könnyű testet,
mozgó, vagy lapuló, surranó, szőrös, vagy csupasz, vagy tollas állati tárgyat, minden halálraítélt közönyös
boldogot. És érzékel minden hőváltozást a csörgőkígyó hőszeme, minden hőmozgást, minden hőt
sugárzó testhelyzet-változást a térben. S az eleven testi tárgy nagyságát, távolságát, erejét, tömbjét,
tömegét. Mindent ami megérinti hőpontját sugárzása egyenesével, vagy sugárzása legyezőjével, s a mérés-
eredményeket összegezi, az információkat összegezi, a lehetőségeket kiszámítva rendszerezi az élő meleg
testi tárgyat, a tárgy-eleven távolságát, s önmagát, hiszen hőszemével lát a csörgőkígyó, hőszemével néz
a csörgőkígyó, hőszemével tudja meg körötte a lét eleven hőt-sugárzó különösét és összegét.
A neki életet-mondó jövendő halált. A hamar-halált. S az áldozat mögé csúszva, mint
fölhúzódó varrógéptűs varrógéppofa zuhanva lecsap. A hőszem: mint egy csöpp biológiai
számítógép, a homlokközépen elektromos agyacska, érzékelő hideg állat-kompjuter. A hőszem.
A csörgőkígyó hőszeme. Lecsap a mérgezett, tátogó, görbe zöld pikkelykard, megmarja az eleven
egeret, vagy a fölmelegített szürke posztó-egeret, amelynek szeme pirosgyűrűs kék üveggomb,
mindegy hogy nem mozog, csak meleg legyen, s egérformája legyen, mindegy hogy holt tárgy, vagy
eleven test, csak hőhangja legyen, s meghallja a hőhangot hőszem-hőfüle. Mindegy, hogy
nem mozog, vagy mozog: testébe-épített gépszerkezettel jár, mint óraszerkezettel gyerekkori
festett bádog-műegér, vagy ketyegve ugrál két pléh-lóheretalpon, mint a gyerekkori bádogbéka, zölden,
vagy csöpp recés fekete gumikerekeken gurúl, vagy szürke posztónyakába varrt fémkarikába
fűzött spárgán húzzák ide-oda, huzigálják cikcakkosan a kisérletezők, csak hasonlítson a
megehetőhöz, csak meleg legyen. Mert ha kihül a posztóegér, már nem érdekli a csörgőkígyót.
Mert a halottak már nem érdeklik a holtat. Mert csak az élők érdeklik a holtat. Csak az élők!
Honnan tudod? Honnan tudod, hiszen halott vagy? Honnan tudod, hogy hol vagyok, mit teszek,
élethőt sugárzó lényem merre jár, vagy ájultan alszom szerelmes éjszakámban? Honnan tudod,
hiszen halott vagy? Hiszen halott vagy, honnan tudod? Nyers sárga csontvázhomlokod közepén
szikrázó gyémántrügy: mint a csörgőkígyó hőszeme. Mintha halott homlokcsontodba csiszolt
gyémántfejű gombostűt szúrt volna a halál! S összetekeredve mindig lesben, kígyóvá összetekeredve
mindig lesben! A fekete üregeiben. A fény üregeiben. Az éjszaka üregeiben. A kín üregeiben.
A hit üregeiben. A láz üregeiben. A gyász üregeiben. A reménytelenség üregeiben. Égő
reménység-sziklák alatt. Várakozás-homályban. Halál-leskelődés árnyban. A sivár könny
homokgödreiben. A kőlapályok forró diadal-szigetén. Bárányok szive fölött. Tigrisek
csíkos bajusz-mosolyában. A báránybégetésben, tehénbőgésben, barna lónyerítésben.
Hőszemed eleven hőre les. Hőszemed mozgó hőpontokra, mozgó hőcsomókra, mozgó
testhőre les. Vak, vaksi, csipás, szürkehályog-szemű, zöldhályog-szemű halott. Hőszemű
halott. Halálod hőszeme, mint a csörgőkígyó hőszeme. Én nézlek téged, te szimatolsz
engem hőszemeddel: fönnmaradásra-vágyó halott, éhendögleni nem akaró hőszemű halott!
Keresed az élőt, az eleven melegét csörgőkígyó-halott. A megmarhatót, a fölfalhatót,
a lenyelhetőt, a megemészthetőt, a kitágúlt szájtorkodon szinte ugatva egy-egy rángó szétfeszűlt,
öböl-nyeléssel, egy-egy nyelés-ugatással éhes gyomrodba fejjel előre csúsztathatót. S látom az ártatlan
halandót, ahogy mozog, futkos, turkál, csámcsog, rág, liheg és piheg a létben, látom, ahogy mögéje
csúszol haspikkelyeiddel, a fehérsárga pénzpikkelyekkel kapaszkodva a sziklás homoktalajba,
lágykemény mozgással, hullámvonaglással csúszva előre, laposan előrenyújtott fejjel, hasított
lapos kőmoha-háromszögfejedből, a nedves orrlikak alatt szétnyíló szájcsúcsból kilökődő
higanypáfrány-nyelvvel, hosszú fehér rugógyűrűcső-csontvázaddal száraz kígyóhúsodban, látom
ahogy fölágaskodva görbén, tátottan lecsapsz, mint egy dupla méregfogú, szétnyílt, pikkelyes,
foltos kérdőjel. És vaksi szemeid merevek, mint egy márványszobor sárga márvány férfi-heréi.
Fölágaskodó tátott kérdőjel-nyelésed, mint a kutya ugatása, ahogy a kutya ugatva nyeli a szőrös ködlángot!
Aztán összetekeredve alszol, gyomornedveid emésztik a szőrt, a húst, a bőrt, a körmöket, a csontokat,
a lágy belső és szilárdabb tartó-részeket, szilárd váz-részeket gyűlöleted sziklakövei alatt.
A múlandóság árnybarlangjában halál-gyomornedvvel emésztve a megmart, lenyelt embersziveket.
Te elevenekre-éhes, nem tudsz megmarni engem! Pedig mind ölni vágytok, gyilkos csörgőkígyó-halottak.
A ti erőtök a halál. Az enyém az élet. Hisz ti úgy vagytok már a rejtelemben, akik attól nincsenek, mert valaha voltak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]