| Kék pamutrojt-subás heverőn ül, könyöke térdén, kezében arca, arca fehér, feszes, puha, |
| sűrű szálkabordás, pihebolyh-szálkahártyás, mint egy hattyútoll, rózsaszín és sárga szálkaháló- |
| pihereszelők dombormű-térképe az arca, rózsaszín flamingótoll, íbisztoll pehelyhártyasziget, ül |
| fekete szoknyában, fehér harisnyában, villámzáras fekete tutyicipőben, bokáig-érő fekete |
| posztócsizmában, koponyája hajforgóján, a csillámló rózsaezüstörvényen kis ezüst csomag, |
| gyűrt ezüstpapírból hajtogatott leveles almapogácsa, mintha egy fehér fokhagymafej nőtt volna |
| a koponyára. Ül sárgakockás vászoningben, fehérszürkére mosott kötött pamutkabátban, |
| kezén az elvékonyodott bőrű ujjhegyek fehérek, pihések, fekete-eresek, mint a légy szárnya. |
| Már az én kezem is az elmúlás felé int. Már az én kezem is az elmúlás könnyű rácshomály-árnya. |
| Már az én kezem is készűl lenni csontvázcsillag a semmi homlokán, földbe-száradt tengeri csillag, |
| megkövült ősiszapba kövült halandóság-lenyomat. Márványos ember-volt lenyomat, a semmi |
| kővályú-csokorága, mint megkövesedett világtavasz-hordalék páfránya, levele, madárlépés- |
| nyoma, üresség-kővirága. A semmié. Már az én kezem bőre is csupa szálka, rost, gyűrődés, |
| ránc, vonal, redő, vágás, vályú, rácsozat, szita, keresztezés, vonalháló, hiányhínár. É s az övé? |
| A ferdén, vaksin és sután levágott vékony puha körmök, fehérgomba-szitás szarupikkelyek |
| és mindenféle más halállal-megbeszélt módosulás, bütyök, ujjközti tyúkszem, az ujj-oldalak |
| kavics-pupillás szarurózsája, rög, csomó, görbület, ujjvégi sárgás, hártyás elfinomodás! |
| Madár nincs itt. Nincs itt madár. Madár nincs itt, csak a zöld tapéta-pálmafán. Zöld pálmafák |
| hegyes, hajlott, zöld zuhatag-üst levelein pödört csigaház-farkú barna majmok piros szemekkel, |
| piros pávaférfiak barna szemekkel, ülnek a zöld szivárványtollakon, mint Noé bárkája menekülő |
| őserdejében barna gubbaszkodással, piros csipkezuhanás faroklángolással a néma hiányok. |
| A jövő-győzelmek, tegnap-adományok. Tölcséres kristályvázában piros szegfű, könyv kinyitva. |
| A halál helyén most piros paprikafüzérek, fehér fokhagyma-copfok. A halál helyén aranyozott |
| képkeret. A halál helyén gyöngéd vérszivárgás, bebábozódott képzelet. A halál helyén a nincsen keresztje. |
| Kint gyűrődő, hólyagzó ólomhályog-vásznak, lágyan gördülő habos aranykövek, döcögve, billegve, |
| hintázva úszó tömör selyemsziklák, világnagy, kék szemgolyó dől a háznak, a fehérárnyék fekete pupilla, |
| a barna fény nagy söprűi kaszálnak, vérzése elmúlt már a násznak, piros vacogása erjed már |
| a láznak, százlábú csillagok futnak kristálygyűrű-hullámzással, büdös gyomornedve folyik a |
| gyásznak, taréjos gyíkárnyak a fényben-sodródó levegő-táblákra másznak, fáznak a bizsergő |
| barna hangyakúpok a hűvös híg tűz alatt, a rózsabokrok pudvás higanymezőkben áznak. |
| Fölszáradt a nász-vér és vérrel behintve az emberi enyészet! Nem a részlet gőg-sejtjében |
| vagy hűsége az egésznek, de az egész hűségében tenyésznek a részlet csillámtényei, az összetevők! |
| Itt bent, a halál-anyaggal zsúfolt keskeny szobában aranyból-öntött merengés ül a létsűrű, |
| tér-ritka magányban, könyöke térdén, kezében arca, s úgy néz a zöld pálmafa-dzsungel |
| falra, mintha vékony aranycsőből forrasztott kétágú fordított távcső végén látna lüktető, száraz |
| aranypontokat. Oldalt semmi tér és alúl semmi tér és felül semmi tér, csak száraz aranypontok |
| előtte a barna-majmos, piros-pávás, zöld pálmafás őserdő-falon. A zöld magány-dobozon. |
| S a szoba, mint egy üveg méz, mint egy üvegdoboz mézzel teleöntve. Mint egy átderengő utolsó |
| enyvkoporsó, mint egy ritka-hónaljszőrzetű szobros borostyánkripta, tömör napfény-szarkofág. |
| Mint tányéron, zöld porcelán-csészealjon egy doboz kiöntött sárga tengeri halikra. Mintha |
| sárga foszforfestékkel lenne megtöltve az egész. S az aranyban merengő amit lát, szemének |
| az a korlát. Nem látta a tűbe befűzni a cérnát. Hát abbahagyta. Nem látta a benti |
| fényben a szálka-fémben a semmi pontot, az üresség-csőszigetet, nem tudta a tű tégla-ovális |
| ablak-lukába, pont-üregébe fűzni a cérnát, az üres levegőt döfködte, böködte a két ujja közé |
| szorított fekete cérna bolyhos végét nyállal lándzsásra pödört hegyével, döfködte a csöndet |
| a fekete nyálas cérnadárda kígyófejével, mintha fekete kígyót fogna feje tövénél, nyakánál, |
| tarkójánál, jobb mutatóujja, s hüvelykujja közé szorítva, a sárga, recés borostyánrög-csillagok |
| közé, szúrt a sodort hegyű nyálas cérnával a lukas tűfejtől jobbra, a lukas tűfejtől balra, |
| bal keze ujjai között a függőleges fémszál, mint Isten tengelye a semmibe szúrva. Kotorta |
| a tű körül a csöndet, a levegőt böködte a hosszúfarkú fekete cérnaheggyel, mintha |
| szikrázó száraz csillámport kotorna szempillaszőrrel, hosszú fekete szempillaszőrrel, amit |
| most vett le ráragasztott nyálas ujjheggyel vérhálós, kapilláris-bolyhos, vértollpelyhes, könnyes |
| szemgolyóról. Nem ment, hát megunta. Unatkozott benne a munka. Csak ül a kék |
| pamutrojt-subás heverőn, könyöke térdén, kezében arca. Ül, mint az elhagyott emberiség. |
| Mellette a kék rojt-ömleny összevissza bolyhos takarón a piros, aranyrózsás fémdoboz, a cérnadoboz, |
| a tűdoboz, a gombdoboz, ami cukorkásdoboz volt azelőtt, talán Párizsból hoztam, nem tudom, |
| és mi minden van abban a piros aranyrózsa-dobozban! Piros, kék, fekete, sárga, zöld cérnagomolyok, |
| mintha többezer szines cérnafürt-polip egymáson gomolyog, tűk, gombostűk, piros mágnespatkóra |
| szívott sündisznócsokor-tűrózsák, tüskés tűszálka-hárfahegedűk, csontgombok, aranygombok, |
| ezüstgombok, rácsos-sugaras cérnagombok, mint a napraforgó sejtes, rekeszes tányérfeje, |
| s arany-gyűszű is, Fingerhút, ahogy németül mondják, ujjhegy-kalap, ragyás fémcilinder, |
| pontozott körtető holdkalap, pontszivaccsá szurkált barna fagomba stoppolófa, fehér |
| papírkürt, cérnás papírtekercs, elszakadt zoknik, ingek gyógyulása, kabátok folt-reménye! |
| A tegnapi szegénység szégyene, fénye! Ember-akvárium! Asszony-akvárium! Mintha |
| szobányi keskeny üvegláda lenne száraz fényrögökkel betömve, s a száraz, szilárd |
| fényrögök rései, folyékony repedései, kocsonyás fugái között fürtösen burjánzó zöld |
| hínárok és zöld vízi-zellerlevelek vízszintes csipketerpedése, s lebeg a nehéz |
| zöld gyanútlan ámulat árnyékterpedés-tócsái alatt a vérző áhítat, a ráncos öntudat. |
| Ül a merengő, könyöke térdén, kezében arca, fordított kettős aranycső-látcső |
| nézése vastag aranypontokat szögez a zöld tapéta-pálmafatörzsre. S hemzsegnek |
| aranypontok a zöldön, mint nyüzsgő aranybogarak őserdei zöld fatörzsön. Így néz |
| a magányos hétköznap délelőtt. Így néz a merengő hétköznap: mészpolip-szorításban. |
| Azt akarja, hogy lássam. S széles hengeres léctornyokat épít sejtelmeiben a rettegés. |
| S lomhán-gyűrődő villamosság-sivatagokat ás ki lényéből a szorongás. Ül, mint |
| érett hályog a szemlencsén. Ül, mint nehéz ragyogás a pupillán. Ül, mint könnyű |
| pikkely a gyíkháton. Ül, mint száraz homály nedves ragyogáson. Ül, mintha már |
| csontvázként földben ülne. Ül, mintha előtte állva a gyermek Wolfgang Amadeus Mozart |
| hegedülne. Ül, mint rózsabogár szőrös fénylevélen. Ül, mint alkonyi térgörbület |
| holdfehérben. Ül, mint halott sárga szájszögletén derengő mosoly. Ül, mint |
| száraz szalmavirágon ezüstgyanú lepke. Ül, mint esőcseppen az alkony vérpelyhe. |
| Ül, mint lángnyelv közepén a piros szív. Ül, mint virrasztásban sárga homokba |
| taposott lábnyom. Ül, mint recés csöndben kirohadt dobhártya. Ül, mint |
| Homérosz ölében a vak aranyhárfa. Ül, mint aranyredőkre hintett fehér rózsa. |
| Ül, mint akinek már nincsen adósa. Ül, mint aki szülni készül, pedig nem |
| szülhet már régen. Elszáradt a tenger és az Isten kimondhatatlan asszonyölében. |
| S nem látja, hogy nincs ott magában. Mellette csontvázak ülnek a tűzarany szobában. |
| A kék heverőn, a szekrény tetején, a levegőn, mint üvegszékeken, a csöndön, mint |
| üvegpadokban sorban, a széken, a szőnyeges padlón, a fényháló-sugárszita |
| napraforgófej-szobasarokban, mint öreg pókok a falon, a szobasarokban, |
| a televíziós készülék tetején, a ruhás-szekrényben fogason lógnak, mint sárga |
| ballonkabátok, fekete tutyicipős lábai előtt ülnek a földön körben kuporogva, |
| mint gyerekek fekete fatörzs körül madarak és fák napján az aranyszivacs-zöldszivacs |
| erdőben gyerekkorában. S ő is ott ült az arany-nyálba áztatott borostyánban |
| s a lombok között zöldfejű, pirostaréjú, sárgafoltos fekete harkály verte csőrét, |
| a hosszú aranytőrt az ágkéreg mohos gödreibe, mint egy óriás sárgafoltos fekete darázs. |
| Sárgafoltos fekete tojásvillanás piros mellényben, zöld köpenyben, zöld taréjsisakban. |
| Ó, te hűség! Merengő egyszerűség! Mibe kerül? Mondd mibe kerül a titoktalan hűség? |
| Mert tudod: ha hűtlen vagy, szétoszlik minden, mint a füst, elfolyik, elbolyong a levegőben |
| fodrozva, legyezősen, a létezés gyémántja elpárolog, mint egyszer a minden-világ. |
| Másképp nem lehet. Szeresd az önfeledt gyermeket, nézd ahogy játszik, s úgy szeret, sír, |
| cívódik, veszekszik, nevet, verekszik, zokog, kiabál. A kisebb meg fekszik hanyatt az |
| ágyban, csöpp kezeit nézi a levegőben, nem tudja még hogy körötte mi van, nem érti |
| még, csak látja, s hallja, csak azt tudja hogy éhes, csak azt tudja hogy fél, nem a sötétben, |
| csak a létben, csak a csöndet tudja, a vígasz-mosolyt. S testével nőnek árnyai a növekedésben. |
|