| Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj, amíg élek, ami fájhat halálom előtt. Csak addig. |
| Csak addig fájhat minden. A semmi és a minden. Amíg élek, csak addig fáj a halálom előtt. |
| A kívűl és a belűl, az ébredés, az alkony, ami a hártyák között van, az álom-alatti pára, |
| a növekedés a hajamban, a síklap görbülése, a súlyok szenvedése, a gyapjú sercegése, a rothadt |
| arany-rongyok, a fűszál-hajszálérben az áramló víz ketyegése, amit hallok és nem hallok, a lázban |
| égitest-hangok, a ködben a dübörgés, hegyes karók döfése, vasvillák döfködése, parázsrög füleimben. |
| A semmi és a minden. A pupilla szemeimben. A látás az agyamban. A só tegnap-iszonyomban. |
| Sókristály-pálmafák közt derengő barlang-arcom. Megkövesedett fenyves gyíkcsontváz-kévéje |
| halántékomon. Legyőztél? Azt hiszed? Legyőztetek? Azt hiszitek? Azt hiszitek legyőztetek engem? |
| Nem vagyok bolond, hogy megölni úgy hagyjam magam, mint az állat, akit késsel szúrnak le, vagy |
| homlokon lőnek, a göndör homlokszőrnek szorítva a fegyvert, a májfoltos csigás homlokszőrnek, |
| vagy leborotvált-szőrű tokájába döfik a hosszú kést a szívig, s a szívpitvarban csigaházat csavar |
| a késhegy, nem vagyok bolond, hogy a halálnak önként adjam meg magam, mint az a tétova tisztviselő |
| a fekete árnyak koporsótornyában, előtte még elektrosokkot se kapva, halálkönnyítő csók-ütést. |
| Mellkasomban bronzkorongok. Bronzlapok, bronzcímerek, eleven bronzpolipok mellkasomban. |
| Hajlított bronzkorong nőtt elöl, hátúl a szivemre, mint teknőc hátpajzsa, haspajzsa, s a kettős |
| pajzs-prés kör-réséből karmos saslábak, karmos gyíklábak állnak ki tollasan, pikkelyesen, |
| s a tüdőkbe, gyomorba, májba, vesékbe, belekbe marnak a sárgazöld karmok, fúródnak |
| a fájdalom horgai, mint halszáj tejszinű gumiporcogó sógyűrűjébe a szakállas vaskampó. |
| Világegyetemsúly ólomserleg a mellkasomban. Elektromos ólomserleg a mellkasomban, |
| eleven árammal szikrázó ólomserleg, s a serlegből habzó sárga füst folyik hangosan zokogva, |
| mintha mérgezett Niagara zuhogna le a homorú liliomos ólomfal-serlegoldalon, |
| az eleven lét minden szenvedése, az emberiség minden haldokló szívütése, Afrodité |
| havi vérzése, Hölderlin sors-vízesése, a megvalósúlt mindenség-mennyiség sors-dala. |
| Tányérnyomás, serlegsúly, címernehezülés, s az áram, kék, sárga, piros, ezüst, zöld lángtüskéi, |
| tűztövisei a serlegnyélen, a serlegtalpon, a külső és belső serlegfalakon, az epesár-nyálat |
| szülő nehéz fekete szivacsfalon. Szikracsipkékkel zizegő ólomrózsa az a serleg! Torkomon |
| gégecsont-törő kivégző pántok, megfojtó tüzes kristály-nyergek, izzó páncélgallérok, a |
| láthatatlan szorító izzadt tenyerei, s összeroppan a gégeporc, mint a papírhéjú dió. |
| Ó, de régen álltam őszi tarlón, őszi kukoricásban, őszi krumpliföldön, szüret utáni szőlőben |
| ősszel, mikor sárga fénysziták és kék kristályszűrődések ferde és egyenes, sík és merőleges |
| szikár puhaság-halmazaiban csörög az eres, barna, vérszeplős, tintafoltos, csillogó, folyékonyan |
| vízszintesen lobogó ökörnyálas száraz növényi hártya-uszony, s a ferdén elvágott sárga szalmacsövek |
| taréjhullása és taréjtorlódása, a domb, mint egy alkonyig érő mászó sün, s a hanyattfekvő |
| meztelen alkony hátán és nyakán, tarkóján, ülepén, combalján, lábszáralsóin a leszálló, |
| zöldlila hullavér püffedt és penészes lepényei, az elszíneződő égi dolgok, fáradt |
| fényvizenyők, s a szőlősorok hervadt zöld kétlábon álló növénygyíkjai közt |
| aranyrög-arcú halottak ácsorognak égő cigarettával aranyköd kezükben, s fehér |
| csontvázak böngésznek lehajolva, matatva a varangybőrű rozsdaszégyen szőlőlevelek közt, |
| letépve egy-egy véletlen fürtöt, megfogva, mint herezacskót a szerelmes asszony, |
| s a krumplibokrok fonnyadt szürke csöndje, mint álomban rothadó hínárlomb |
| vízből-kidülledő mocsaras temető összedőlt tajtékos sírkövein. Ősz, ősz, ősz, nehéz őszi nyár, |
| aranygyűrődés-edények, száraz föld-szakadások, lassan-párolgó hiány-pótlások, híg fény-üregek. |
| Szívnyomás-üveghold, befalazott fájdalom-ablak. Vádol a bűnös. S a bűnösök sokan vannak! |
| Csak te maradj meg, aki vagy annak, akit a zajló csöndből, odaúszva hozzád, kivettem magamnak, |
| mint jégzajlás fehér lapjai, csontváztollai, hártyasíkjai, ágaskodó legyező-zuhogásai közűl |
| a zölden habzó vízből piros rózsát, zöld tajtékban forgó halandó új világot! A fény |
| kásásra roskadna már. Valahol valaki hamisan trombitál, bután kanyarog a fémes fekete |
| trombitahang, mint repkény fatörzsre, sírkőre, folyondár bozontos fára merengésemre csavarodik |
| a bitang trombitahang, és tömény remény és töméntelen reménytelen a hunyorgó kristályroskadásban. |
| Valahol vonít és nyüszít egy kiskutya, zokog és kapar kiabálva, mert bezárták az előszobába, |
| dolgozni ment a férfi és az asszony, a gyerek is elment az iskolába, s a kiskutya maga alá |
| csinál, s a kövön fénylő tányérpecsét-virág a nyála és csupa szőr könnye és csipája. |
| Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj. Amíg meg nem fagy szemeimben a semmi és a minden. |
|