14 R G B P F*

Majd becsöngetünk a hosszú út után, s mikor a repkények között az ablakon kinézel
fehér lesz piros arcod, s jössz lefelé a lépcsőn gyűrötten, szorongva a vaslándzsás, rozsdás,
rácsos, repkényes kiskapuig, zöld lángok merev zománctolongás fürtjei közt jössz lefelé
szorongva, fehéren, s a lépcsősor tetején a nyitott ajtó fényes és rácsos szinekkel derengő
kaleidoszkóp-áhítatüregében megáll a hosszúszoknyás asszony, ó-keresztény festett
halotti-arctábla-szemében, a csúcsos kék vonaltojás belső csücskében könnyek, könnybimbók,
könnyrügyek, könnyei forró puha üveg-búzamagok, jössz lefelé a lépcsőn, mint egy borostás
rozsdás viaszmadár, mint rozsdás tűkkel teleszurkált arcú könnyű fehér viaszmadár,
rozsdás tűkefe arcod márványos viaszmeredése elgazosodott kriptafödő a biai temetőben,
jössz lefelé az üres cementlépcsőkön topogva, torpanva, mint egy tétova, gyanakvó madár,
topogva, toporogva, mint galamb a szétlobbantott-szárnyú kő-turulmadár emlék-
lépcsőin, s az egész oly szép és különös, mint az Úrjézus szalmakalapban, mint fekete
szalmakalapban a fehér kőkereszten kifeszítve függő fehér kőjézus a temető mögötti
búzadomb zöldviaszhömpölygésű homlokán, a gyepes, poros, pipacsos létszögleten,
a pipacsok a halott könnyei, a sziszegő búzagyűrődés a madártojásszeplőzöld diadal-máglya,
s majd összekeverednek megsarjadt szilánkos, hasábos, kőredő-ostyás arcaink, ezüst
szőrtarló-arcod ezüstkalászos bajszommal összekeveredik, ezüsttűhegyek állnak ki a
szilárd füst pórusaiból, s örvénylő tűkefe-dombvidék, ezüst kalász-százlábú viaszfutás.
Aztán beszélni kezdesz gyorsan, rágyújtva egy cigarettára, köröttem táncolva, tipegve,
forogva, mint aki rájött a legnagyobb dologra, mint aki a legszebb dologra értett virrasztó
ünnepével, mint aki úgy jön-megy az igenben, a nemben, Istenben, világok-szívizületben,
halandósághaza-kövületben, mint Megváltó a föltámadás-kertben, sugárzó halott
halálból-föltámadott a páravirágzás rózsakoponyái közt, a párakristályszivacsrosta
alvilágizzás virágtürelemben, cibálva, lökdösve, ráncigálva, taszigálva engem
a fehérrács-doboz kék, sárga, narancs, bíbor, lila, zöld, fehér, piros gyűrődés-szobában.
Mert repedéses, hasadásos, szilánkos, ráncos, tollas, leveles, indás, szakadt, gyökeres
kék, sárga, narancs, bíbor, lila, zöld, fehér, piros gyűrődés-utáni négyzetek világító
lángdobozában állunk majd cigarettázva, teázva, fehér vászonrácsok közt, fehér
vászongyökérzethálóban, mint világhálóra ragadt szines szigetek, fehér kötélhálóra
száradt szines polipok: függőleges és vízszintes lapos négyzetek lángoló rácsdobozában
állunk, bor nélkül is egyhelyben tántorogva, csikket csikkre nyomva, boldog kettős-csillagként
egymás körül tolongva, szinte a fehér kőpadló fölött lebegve, hasonlíthatatlan élet-tárgyak
a szines lázdoboz-rácsmágnesmezőben. Ahogy megérik a pete a nőben, s elévül, kiég,
meghal, a vérzéssel kiürűl, ha meg nem termékenyűl: úgy a létben a ki-nem-mondott hűség.
A meg-nem-termékenyített anyagsors-egyszerűség. Sors-méhemben a pete-érett szavak halottá
kialszanak ha várakozásukra nem csapódnak a megmaradás nyers petrezselyemlevél-
szagú atombomba-magvai. Mit teszel a rádtorlódó halálzuhatag idővel? Mely mint a
palás, lemezes sziklaomlás sorsléted pépesre összenyomja s dögbűzöd kőrózsaszirmok
néma taréjhegyvidéke alól szivárog. Kősárkányok pikkelyőserdeje alatt a véres emberáldozat.
Néz a ráncos idő, a „bül-bül szavu rózsa”: Arany János. Szemében csontesővel.
Mintha nézne két temetővel. A rózsákat nem szabad megütni kővel! Fehér zománcvödröt
kell tenni a csillagok alá ha megfejjük őket, különben a létezéstrágyát lövi a forró tejsugár. Ki
kell húzni anyjukból a születő állatokat: borjút, csikót, a testből kiálló lábszárakra hurkolt.kötéllel.
És megfürödtem a tehén méh-vizeletében, mert megfordítottam a borjúmagzatot az állat-anyaméhben
vállig nyúlva be kézzel, karral a mirigykemence állatasszonyi testbe, a csónakos, ajkas, alsó
ajakszakállas bíbor hüvelyhez ragasztva arcomat véres, magzatmézes; bélsármoszatnyálas lett
pegazusarany homlokom, s karom vállig a lázas, vonagló eleven piros kesztyűben.
Halandó: állok a koporsó-öröklétben. Mint a madártömő varázsvár-műhelyében.
Az üvegszekrényekben kitömött énekesmadarak. Az üvegszekrényekben kitömött madár-ragadozók.
Sárga üvegszemük, kék üvegszemük, barna üvegszemük tollpihekoszorúfészekben dülledő pók.
Az asztalon kis drót-akasztófák. Kis dróthurkokon énekesmadarak lógnak, elbicsaklott
pihefüstjében csillog a dróthurok, mint vékony sodrott arany-karikagyűrű, fejük jobbra-balra
csüngve ferdén oldalt, mint apró csőrös tulipánfejek, csukott-szemhéjú, halál-szempillájú
véres csillagok. Nyitott csőrükben nyelvük hegyes görbe sárga dermedéssel kilóg, szárnyaik laza
rongypikkelypalástok, lábaik vékony zöldkaktusz halálhorgonyok. Száradnak a kiboncolt
madarak, kis réztálban elfeketűlt belső szerveik rohadnak: a szív, a tüdők, a gyomor, a belek,
a tojásmirigyek, a szemgödrön át gumihurkapumpás üvegpipettával kiszívott agyvelő.
És fekszenek az asztalon hanyatt a bíbor barlangtest tollzsák énekesmadarak, zöld
kaktuszhorgony lábuk fölmered. A madártömő pipázik. A madárhulla már mit tehet?
Van amelyik már száraz szénával, sárga faselyemforgáccsal, barna lószőrrel, dagadt habos
kóccal kitömve. Az asztalon fatálban kék, zöld, piros, barna, sárga, fekete üvegszemek,
mint kukoricamagok, csigaházak. A madártömő véres kötényébe törli véres, fostos kezeit,
aztán tűbe műanyagfonalat fűz, a madár hasát, tollas hasa-bőrét a szénagombóc-üreg
fölött szapora barna öltés-villámsávként összevarrja. Mint boncmester a hullát, kifestett
fáraó-hullát egyiptomi orvos az emberség-ősidőben. Így leszünk mi is: idő az időben.
Így várunk mi is: halandó halálra, kitömés-vigaszra. Rárohad a gyors nyár a késő tavaszra.
Rárohad a fény a zöldre. Itélet a földre. Mert itt fönn minden elrohad, mert ott lenn
minden elrohad. Itt zölden pezsegve rohad, ott feketén pezsegve rohad. Csak a fehér a
fehérben. S a fehér gyomra már annyira fehér, hogy belül a fény lila. Orgonalila lila.
És kitömött madár jön a vérből, üvegszemei alól koszorúsan sárga füst szivárog.
És kitömött madarak jönnek a fehérből, lépkednek, mint a madárszemű lángok.
És kitömött madarak jönnek a fehérből, lépkednek, mint a madárcsőrű könyvek.
És kitömött madarak jönnek a fehérből, bólogatnak bicegve, üvegvakon köszönnek.
Majd becsöngetünk a hosszú út után, dobhártyánkban még ott feszűl a tízezer
méter magasság, s mikor a repkények között az ablakon kinézel fehér lesz piros arcod,
s jössz lefelé a lépcsőn sápadtan, szorongva, s azt mondod „Samuel Beckett sétált
az előbb a parkban”, s gyűrtviasz ezüst-angst arcod föltépi a szűzhártya-várakozás jelent.
S én mosolygok és állok, mint aki otthonról hazaért. Hazaért, pedig el se ment.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]