| Majd becsöngetünk a hosszú út után, s mikor a repkények között az ablakon kinézel |
| fehér lesz piros arcod, s jössz lefelé a lépcsőn gyűrötten, szorongva a vaslándzsás, rozsdás, |
| rácsos, repkényes kiskapuig, zöld lángok merev zománctolongás fürtjei közt jössz lefelé |
| szorongva, fehéren, s a lépcsősor tetején a nyitott ajtó fényes és rácsos szinekkel derengő |
| kaleidoszkóp-áhítatüregében megáll a hosszúszoknyás asszony, ó-keresztény festett |
| halotti-arctábla-szemében, a csúcsos kék vonaltojás belső csücskében könnyek, könnybimbók, |
| könnyrügyek, könnyei forró puha üveg-búzamagok, jössz lefelé a lépcsőn, mint egy borostás |
| rozsdás viaszmadár, mint rozsdás tűkkel teleszurkált arcú könnyű fehér viaszmadár, |
| rozsdás tűkefe arcod márványos viaszmeredése elgazosodott kriptafödő a biai temetőben, |
| jössz lefelé az üres cementlépcsőkön topogva, torpanva, mint egy tétova, gyanakvó madár, |
| topogva, toporogva, mint galamb a szétlobbantott-szárnyú kő-turulmadár emlék- |
| lépcsőin, s az egész oly szép és különös, mint az Úrjézus szalmakalapban, mint fekete |
| szalmakalapban a fehér kőkereszten kifeszítve függő fehér kőjézus a temető mögötti |
| búzadomb zöldviaszhömpölygésű homlokán, a gyepes, poros, pipacsos létszögleten, |
| a pipacsok a halott könnyei, a sziszegő búzagyűrődés a madártojásszeplőzöld diadal-máglya, |
| s majd összekeverednek megsarjadt szilánkos, hasábos, kőredő-ostyás arcaink, ezüst |
| szőrtarló-arcod ezüstkalászos bajszommal összekeveredik, ezüsttűhegyek állnak ki a |
| szilárd füst pórusaiból, s örvénylő tűkefe-dombvidék, ezüst kalász-százlábú viaszfutás. |
| Aztán beszélni kezdesz gyorsan, rágyújtva egy cigarettára, köröttem táncolva, tipegve, |
| forogva, mint aki rájött a legnagyobb dologra, mint aki a legszebb dologra értett virrasztó |
| ünnepével, mint aki úgy jön-megy az igenben, a nemben, Istenben, világok-szívizületben, |
| halandósághaza-kövületben, mint Megváltó a föltámadás-kertben, sugárzó halott |
| halálból-föltámadott a páravirágzás rózsakoponyái közt, a párakristályszivacsrosta |
| alvilágizzás virágtürelemben, cibálva, lökdösve, ráncigálva, taszigálva engem |
| a fehérrács-doboz kék, sárga, narancs, bíbor, lila, zöld, fehér, piros gyűrődés-szobában. |
| Mert repedéses, hasadásos, szilánkos, ráncos, tollas, leveles, indás, szakadt, gyökeres |
| kék, sárga, narancs, bíbor, lila, zöld, fehér, piros gyűrődés-utáni négyzetek világító |
| lángdobozában állunk majd cigarettázva, teázva, fehér vászonrácsok közt, fehér |
| vászongyökérzethálóban, mint világhálóra ragadt szines szigetek, fehér kötélhálóra |
| száradt szines polipok: függőleges és vízszintes lapos négyzetek lángoló rácsdobozában |
| állunk, bor nélkül is egyhelyben tántorogva, csikket csikkre nyomva, boldog kettős-csillagként |
| egymás körül tolongva, szinte a fehér kőpadló fölött lebegve, hasonlíthatatlan élet-tárgyak |
| a szines lázdoboz-rácsmágnesmezőben. Ahogy megérik a pete a nőben, s elévül, kiég, |
| meghal, a vérzéssel kiürűl, ha meg nem termékenyűl: úgy a létben a ki-nem-mondott hűség. |
| A meg-nem-termékenyített anyagsors-egyszerűség. Sors-méhemben a pete-érett szavak halottá |
| kialszanak ha várakozásukra nem csapódnak a megmaradás nyers petrezselyemlevél- |
| szagú atombomba-magvai. Mit teszel a rádtorlódó halálzuhatag idővel? Mely mint a |
| palás, lemezes sziklaomlás sorsléted pépesre összenyomja s dögbűzöd kőrózsaszirmok |
| néma taréjhegyvidéke alól szivárog. Kősárkányok pikkelyőserdeje alatt a véres emberáldozat. |
| Néz a ráncos idő, a „bül-bül szavu rózsa”: Arany János. Szemében csontesővel. |
| Mintha nézne két temetővel. A rózsákat nem szabad megütni kővel! Fehér zománcvödröt |
| kell tenni a csillagok alá ha megfejjük őket, különben a létezéstrágyát lövi a forró tejsugár. Ki |
| kell húzni anyjukból a születő állatokat: borjút, csikót, a testből kiálló lábszárakra hurkolt.kötéllel. |
| És megfürödtem a tehén méh-vizeletében, mert megfordítottam a borjúmagzatot az állat-anyaméhben |
| vállig nyúlva be kézzel, karral a mirigykemence állatasszonyi testbe, a csónakos, ajkas, alsó |
| ajakszakállas bíbor hüvelyhez ragasztva arcomat véres, magzatmézes; bélsármoszatnyálas lett |
| pegazusarany homlokom, s karom vállig a lázas, vonagló eleven piros kesztyűben. |
| Halandó: állok a koporsó-öröklétben. Mint a madártömő varázsvár-műhelyében. |
| Az üvegszekrényekben kitömött énekesmadarak. Az üvegszekrényekben kitömött madár-ragadozók. |
| Sárga üvegszemük, kék üvegszemük, barna üvegszemük tollpihekoszorúfészekben dülledő pók. |
| Az asztalon kis drót-akasztófák. Kis dróthurkokon énekesmadarak lógnak, elbicsaklott |
| pihefüstjében csillog a dróthurok, mint vékony sodrott arany-karikagyűrű, fejük jobbra-balra |
| csüngve ferdén oldalt, mint apró csőrös tulipánfejek, csukott-szemhéjú, halál-szempillájú |
| véres csillagok. Nyitott csőrükben nyelvük hegyes görbe sárga dermedéssel kilóg, szárnyaik laza |
| rongypikkelypalástok, lábaik vékony zöldkaktusz halálhorgonyok. Száradnak a kiboncolt |
| madarak, kis réztálban elfeketűlt belső szerveik rohadnak: a szív, a tüdők, a gyomor, a belek, |
| a tojásmirigyek, a szemgödrön át gumihurkapumpás üvegpipettával kiszívott agyvelő. |
| És fekszenek az asztalon hanyatt a bíbor barlangtest tollzsák énekesmadarak, zöld |
| kaktuszhorgony lábuk fölmered. A madártömő pipázik. A madárhulla már mit tehet? |
| Van amelyik már száraz szénával, sárga faselyemforgáccsal, barna lószőrrel, dagadt habos |
| kóccal kitömve. Az asztalon fatálban kék, zöld, piros, barna, sárga, fekete üvegszemek, |
| mint kukoricamagok, csigaházak. A madártömő véres kötényébe törli véres, fostos kezeit, |
| aztán tűbe műanyagfonalat fűz, a madár hasát, tollas hasa-bőrét a szénagombóc-üreg |
| fölött szapora barna öltés-villámsávként összevarrja. Mint boncmester a hullát, kifestett |
| fáraó-hullát egyiptomi orvos az emberség-ősidőben. Így leszünk mi is: idő az időben. |
| Így várunk mi is: halandó halálra, kitömés-vigaszra. Rárohad a gyors nyár a késő tavaszra. |
| Rárohad a fény a zöldre. Itélet a földre. Mert itt fönn minden elrohad, mert ott lenn |
| minden elrohad. Itt zölden pezsegve rohad, ott feketén pezsegve rohad. Csak a fehér a |
| fehérben. S a fehér gyomra már annyira fehér, hogy belül a fény lila. Orgonalila lila. |
| És kitömött madár jön a vérből, üvegszemei alól koszorúsan sárga füst szivárog. |
| És kitömött madarak jönnek a fehérből, lépkednek, mint a madárszemű lángok. |
| És kitömött madarak jönnek a fehérből, lépkednek, mint a madárcsőrű könyvek. |
| És kitömött madarak jönnek a fehérből, bólogatnak bicegve, üvegvakon köszönnek. |
| Majd becsöngetünk a hosszú út után, dobhártyánkban még ott feszűl a tízezer |
| méter magasság, s mikor a repkények között az ablakon kinézel fehér lesz piros arcod, |
| s jössz lefelé a lépcsőn sápadtan, szorongva, s azt mondod „Samuel Beckett sétált |
| az előbb a parkban”, s gyűrtviasz ezüst-angst arcod föltépi a szűzhártya-várakozás jelent. |
| S én mosolygok és állok, mint aki otthonról hazaért. Hazaért, pedig el se ment. |
|