A megmaradás könnyei*

Eldőlt gigászi Buddha-szobor, hanyattfekvő rózsamárvány Buddha-szobor,
sárga márványkő-titán Apolló-szobor hanyatt a csuklós, emelős gép-ágyon,
a nikkel-saroglya ágyon, a fémcső-daru-lábú ágyasztalon, mint fehér ravatalon
hanyatt az Apolló-Buddha test-tömeg, a meztelen férfitest, ágyéka gyűrtsíma
fehér lepellel letakarva, ráncredős síma vászonlepedővel betakarva, mint Krisztusé,
mikor a fekete kereszten fehéren feküdt, a kereszt is feküdt még a földön, még nem
görbítették fölhajtva függőlegesre, még csak rákötözve árvalányhajkévés hónaljainál,
még csak rászögezve vízszintesen a vízszintes fekete keresztre, fehéren a feketére
szögezve, fehéren a fehérre, fehér, fehér, fehér lepedőlángok a fehéren, fehéren a zöld
derengés szégyenszemérem vízszintesében, a ledőlt titántest, a titánrévület izzadó
márványmagánya, a jobb nyakértől a lüktető nyakgödrön, gégegödrön átcsurogva
a mellkason a kulcs-csont alatt pelyhesen szétlegyeződve folyik a test vize, mint fehér
sziklakövön gyönge forrás hártyás néma üveglegyezője. Márványlepedő, márványlepel a
roppant test köldökfölötti homálykezdetétől az alsó lábszárak meztelen közepéig,
s a boka, a talp sárga palalemezréteges szarupikkelyei, Tyrannoszauruszok sárga
kőzetkaktusz talpa, a járás kőzetálom lemezragyogása. S a nyírt lábkörmök, mint
foszlott libatollak pehelylángja, s a lepedőn fekvő meztelen karok, s a lepedőn fekvő
megkínzott kezek, a szecskavágó tollas kerekes hengerkésével levágott bal mutatóujj
körömtelen második percének csomós rózsaszín forradása, mint pici dísztök, pikkelycsészés
tölgyfamakk, rozsdadió. S a föltépett, fölszúrt kézerek, s a könyökhajlat erei fölött
a szikrázó szigonyszínű bőr piros pont, kék pont, lila pont, zöld pont, fekete pont,
sárga pont, narancs pont, szivárványpont térszigetcsomója, csillaghalmaza a szőrtelen
puha cseréphártya világmagányon. Ó, tűk, szúrások, döfések, könnyek, életoldat könnyek,
csöppenő néma megmaradáskönnyek, szelíd infúzió-csöpögések: a megmaradás könnyei!
A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei: mindíg-van
ölelések. A szőrtelen tág orrlikakban vékony zöld műanyagcső-H-betű, a két
függőleges összekötő vízszintese az orrcimpa-elválasztófal hajszáleres viaszpillérén
fekszik, s az abból kiágazó vékony zöld műanyagcsővezeték az ágy fölött, az ágy
mögött a fehér csempefal oxigéncsapjába fűzve és vezetve, az orrlikakban a H-alakú
zöld műanyagcső-oxigénadagoló, mint sárga porcelán konnektorban zöld T-dugó,
zöld elosztószerkezet, kis oxigénlétra, az orrlikakból kisarjadó zöld indák, zöld
növényi szár, zölden lengő folyondár növénycsöve, sziszeg, mint két apró ágaskodó, zöld
tölgyfalevélfejjel föltarajló kobrakígyó. Ó, itt minden nem-emberi és jaj, itt minden
emberi: a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
S a megborotvált szőrpontok mákszemgyűjteménye bal hónalj alatt a műtéti
vágás sarlókaréja átizzadt, átvérzett fehér gézlapokkal beborítva, mintha hóna alatt,
szorítana megrozsdásodott, elázott fehér füzetet, könnyes fehér könyvet, lila hajszáleres
fehér itatóspapír-nyerget. S a bal vese fölött a test mélyébe vezetett, s onnan
kivezetett, piros ragtapasszal a kiágazástőnél gyűrten, rózsaszirmosan, ránclemezesen
körültapasztott átlátszó vastag műanyag-dréncső, amelynek véres belső-falú, hosszú
szára lengve hosszan elnyúlva az ágyláb nikkelkampójára akasztott téglalap-alakú
műanyagzacskóba gégésedik. Ó, ez a roppant test baloldalán, a bal vese fölött
kinövő, messze kiágazó gégecső, a téglalap alakú véres nylon-gyomorba,
kockás műanyag-húgyhólyagba szájazó nyelőcső, vizelőcső! Mintha a testen
kívül lógna véresen ami a testbe belülre való, a gyomor, a húgyhólyag, a nyelőcső,
a vizeletvezető! És vérrel, vizenyővel, nyálkahártya-váladékvízzel, véres savóval,
sós sárga véres könnycsobogóval van teli az átlátszó műanyagtartály, a műanyagcső-
elfolyó. S véres a víz, a seb-belső nedve, a sárga nyálkahártyakönny, a könny-boldog
savó, mint Jézus lándzsa-szúrt szivéből a megváltó bűnre, mellkas-szőrre,
taknyos lepelgyolcs ágyékra csobogó halálvíz, hullavizenyő, véres a víz és vizes a vér, az emberi!
Ó, megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! Erről te tudsz,
te tudod ezt, volt-római, százados: Longinus, bizonytalan okosság s mert nem töretted meg
a halott Krisztus lábszárait, csak lándzsával döfted meg szivét, hogy meghaljon, aki meghalt, ne
támadjon föl aki él, s „az napnak fénye elvesze, és nagy fölindulás lőn hín Krisztus
urunkban. Jelösben azért, hogy szömei a hosszú kórságnak miatta meghomályosodtanak
vala. Az Urunk oldalából és szívéből kijött vérének egy csöppe a kopjáról szömében csöppenvén,
megadattaték azonnal ő neki a világosság.” Ó, szúrás-csöppek, kopja-csöppek, test-csöppek
ti: a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! S az ősz
haj lucskos, mint egy újszülötté, a fehér koponyagyapot-füst, mint az őszi rózsafüst csapzottan
bolyong, s mint mostszületett gyermek szőke pehelyfüst haja: vizes, s a márványsárga homlok
apró vízpontokból szőtt ragyogás-gézpánttal az érkagylós halántékokig lekötve, mintha tízezer
üveggombostűt szúrtak volna homlokába, tövig a homlokcsonton át a tűket az agyba, s az átlátszó
üveggombostűfejek élesen és mindig-újjászületve égnek, mint a csuka szájpadlását beborító
homorú tűkefe fogazat-bélése. S a fogak ezüst és nikkel pecsétei hervadhatatlan adományok,
megbénult fájdalomszilánkok, pecsétszikár lángok, s az arcon millió átlátszó szárnytalan
finom bogár hemzseg, születik, petézik, tojik, folyik, szivárog, rezgő ponttömeggé megint
összeáll, mint bizsergő, születő, rángó, csobogó fehérizzás hínár, gézálarc verejtékhínárból.
Ó, szenvedés-csöppek, rettenet-csöppek, rettegés-csöppek, látás-csöppek, fájdalomcsöppek,
cukorvíz-csöppek, szégyen-csöppek, elárvulás-csöppek, halálhallás-csöppek, kábulat-csöppek
harmatfényei: a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
S a fej fölött a fehér csempefalon, mely mint egy feketekockás fehér irkalap, kisiskolás
füzetéből kitépett számtan-irkalap: keskeny rézgallérokon függő gumikalapos és ezüst
csavarmenetkalapos üvegek, vérpalackok, vitaminoldat-palackok, só-oldat-palackok,
oxigéncsapok, oxigénsátor műanyagcsövek, konnektorok, lázmérő-számtáblás kövér üvegek.
Ó, megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei. És jobbra,
a titán-test jobb oldalán, a kihúzott zöld függöny mögött, ott a másik gépszerkezet-ágyon
az indigókék haldokló, a lila halálra-készülő, a jézuslila eszméletlen magány
hörög, zihál, zihál, hörög, hörög, zihál, zihál, hörög, hörög, zihál, zihál, hörög, hörög, zihál.
Feketelila, mint az állott fagyott marhahús, feketelila, mint egy kavernás csillag, feketelila,
mint az akasztottak gégéig kilógó nyelve, feketelila, mint az árvácska koponya-arcú
négyszirmú lapos gyászhamar feje, feketelila, mint az orrszarvú bogár páncélos
tornyerge, pihétlen fedőszárnya, feketelila, mint gyermekkorom tintaceruzája
nyelvemen, ajkamon, ha megnyaltam hegyét, feketelila, mint a nagypénteki koporsó
földig-érő selyemtakarója a templomban, feketelila, mint egy elhasznált tüdő a
boncasztal-lavórban, feketelila, mint papi temetéskönyvek jelzőszalaga, feketelila,
mint az álombeli hüllőgomolygás, álombeli sárkánytorlaszok. Orrában, szájában
karvénáiban, könyökhajlat-ereiben, kézfejeiben mindenféle tűk, bekötések, csövek,
pumpáló sóhaj-szerkezetek, szív-elektrosokkgép, s a gép foggantyús diszkosztárcsái
fehérterítős fehér fémasztalon. És vezetékek, drótok, piros gumicső-alkonyok! És
hörög, zihál, fortyog, lotyog, buborékzik, bugyborog a jézushalál-lila ember, s
nagy szőlőfürt-buborékok forrnak születvén az üvegpalack-folyadékban, hisz reménye
nincs már neki, egyszer majd elcsöndesül minden, zihálás, hörgés, buborékolás a
palackban, elalszik a vívás, s nagy fehér léptekkel megy ki a semmi a porcelán-szobából!
Odakint sír egy asszony. Idebent sír egy asszony. Sír aki remélni tud már, sír aki
nem remélhet, sír aki reményét kezdi, sír aki reményét veszti. Sír mert így jobb
neki, sír mert jobb így se lesz neki, sír mert mást mit is tehetne? Nem moshatja
le majd a halottat, föl se öltöztetheti, a halottat meg se kapja, csak majd a koporsóban,
csak majd kibelezve, lezárva, szép fehér ingben, zöldpettyes nyakkendőben, nylon-gömb
alatt, nyakkendője fehér ingmellén, mint zöldpettyes óriás fehér katicabogár. Hát
sír, mert így a jobb, hát sír, mert így se jobb, sír mert reménye van, sír mert reménye nincs.
Itt ez az emberi. Ó, megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás
könnyei. Nézlek. Kezed fogom. Cipőmön gumigyűrűs gyűrődés-szájú nylonzsákcipő,
testemen földig-lógó zöld vászonköpeny. Elmondom ami van, ami lesz, hallgatom nehéz
verejték-mosolyod. A megmaradás könnyei: szavam. A megmaradás könnyei mosolyom.
A megmaradás könnyei: asszony-csönded. A megmaradás könnyei: a testből-kibuggyant
véres madártojás. A megmaradás könnyei: a fehér zománckés-villogású sas-szem-alázkodás.
A megmaradás könnyei: az ínhártya, a sclera alulról fölfelé villanása, mint a halak pikkelyes fehérsárga hasoldala.
A megmaradás könnyei: feleséged riadt-szép búcsúcsókja izzadt, meztelen bal
felsőkarodra. A megmaradás könnyei: alúlról oldalt fölfelé fehér gyors szemcikkanás,
mintha rémült madárral fölszáll a testrózsán félig kibújt tojás. A megmaradás könnyei
a halálhörgés lila orgonafürtje ott túl a zöld függöny mögött. A megmaradás könnyei
meztelen vállad felső tejútjának izzadt homloka. A megmaradás könnyei az osztozkodás
zsarnoka. A megmaradás könnyei: szemed barna emberiség-magánya. A megmaradás könnyei
fehér, felhős, foszlott kézkörmeid. A megmaradás könnyei: az a hit, mert nem hit, mert mégis!
A megmaradás könnyei: a virágbaborúlt csakazértis! A megmaradás könnyei: ahogy
az asszony elárvúlt meztelen nagykörmű sárga lábaid simogatja. A megmaradás könnyei
verejték-lényedet néző szemeim. A megmaradás könnyei: mint a gnu óriás szeme,
amely csak pupilla, mintha négycentiméteres fekete kontaktlencse lenne a gesztenyebarna
szemgolyóra ragasztva. A megmaradás könnyei: a hódolat bíbor fosztogatása, a balta
éle, fűrész foga, kasza nyele, őzek fehérszív farvillanása. A megmaradás könnyei: kék
száműzetés-villanykörték vasdoronggal-őrzött hó-öröklét barakkban. A megmaradás könnyei
mint szivárványra kent habzó szappan. A megmaradás könnyei: kisebb nagybátyám,
a piros Debri, mikor neked tangóharmonikázott. A megmaradás könnyei: mikor Liszka,
sonkás tojást sütött nekünk, mert így a szokás, s azt hitte éhezünk, s ettünk nevetve.
A megmaradás könnyei: a bal nyolcas bordáról lefűrészelt csontrügy, csontbimbó, csontdió.
A megmaradás könnyei: ahogy harmonikával elesett részeg ifjú apámra hull a hó, halálhó.
A megmaradás könnyei: csontból kinőtt rózsabimbó. A megmaradás könnyei: élő
márványrügyek, élő márványrózsabimbók, élő márvány-szemgolyók, csontszivacs-tulipánok.
A megmaradás könnyei: asszonyban a szerelemfehér folyékony férfilángok. A megmaradás
könnyei: a hideg göb a rákos pajzsmirigyben, amit kivágnak a sebészek ha izzadva operálnak.
A megmaradás könnyei: rádium-ágyúk, sugárzás-teleszkópok az asszonyi méhre,
férfinyakra célozva. A megmaradás könnyei: föltolt sugárzó fémlapok a női hüvelyben, kürtökben, tubákban.
A megmaradás könnyei: a gyerekek nevetése, kislányok karodba-tülekedése. Sírkő-
mellkasú mohos márványbéke. A megmaradás könnyei: a levágott asszonyemlők, ezüstkanül
a gégegödörben, kivágott nyelőcső, mesterséges gége. A megmaradás könnyei piros muskátlik
a sírokon, becsomagolt téli kő-Krisztusok, a barna csomagolópapír spárgával hálósan
átkötözve, ahogy halott tárgyat besző a pók. A megmaradás könnyei: a rezgő géptestben
szorongva nézett ovális repülőgépablakok. A megmaradás könnyei: a méhész-asztalos
Bechterew-térgörbülése. A megmaradás könnyei: ólomból-kiöntött dacoló vallomások.
A megmaradás könnyei: S. infarktus-alkonya, fekszik a berácsozott ágyban, hogy agyhomályban
ki ne ugorjon, szökve, mint a szöcske. A megmaradás könnyei: sírt-kapáló anyád, szőlőt metsző,
kertet-ásó apád. A megmaradás könnyei: csontvázhorda csont-ügetése csontváz-lovakon
a Földgolyó-pörgésben. A megmaradás könnyei: a kinyílt tartomány a meg-nem-alkuvó
bonyolúlt szenvedésben. A megmaradás könnyei: üres istállók, csalántűz zöld fojtogatás
N. L. szívében. A megmaradás könnyei: az őrült asszony világgyanakvás káromkodása.
A megmaradás könnyei: az agyban-virágzó korallsziget, halottról lehúzott cipő, a veszteség támadása.
A megmaradás könnyei: a téboly jön, mint a pók, lábazva, mint a pók, aprólékozva lábait,
járását. A megmaradás könnyei: raboljuk ki a rettenet lakását! A megmaradás könnyei: legyen
két alkony a három mögött, aranyszögekkel összeácsolt reggel! A megmaradás könnyei: ahogy a forró
magzatvíz az asszonytestből kizuhog, s néz a fájdalom táguló hajnaltűz szülőhüvellyel. A kérte,
nem akarta, mért ne? A megmaradás könnyei: a lehetetlen egyszerűsége. A megmaradás könnyei
gyerekkezemben a zöld pénz, kockásra összehajtogatott tízpengő, ami lucskosra izzadt tenyeremben,
mint összehajtogatott nyirkos, ázott zöld diófalevél, szederfalevél, hársfalevél. A megmaradás könnyei
a hűség-gravitáció, a várakozás mágnes-szívása, Móricz Zsigmond krétafal-mohósága, büdös víz!
A megmaradás könnyei: a sugárzó Lucifer hónodnál átölel, csillagok, fénytömbök közt röpítve visz.
Európa-éjszaka. Egy üveg bor mellett ülök csöndesen. Sárga villanyfénytócsa: világöröklét-anyagvizelet csorog a csöndre.
Becsukódik a tulipán, a piros biológiai óra. Mint a halandóság szívverése, piros ketyegése néz bűntelen bűnömre.
Egy ember nézi őt, az embert a tulipán. Az embertelenre néz az ember, az emberre a nem-emberi.
Ó, a megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei! A megmaradás könnyei!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]