Az üzenet reggele*

Telefonon jött az üzenet, hogy látni szeretnél mielőtt meghalsz, mielőtt meghalsz
látni szeretnél öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, szobafestő-mázoló öreg,
telefonon jött az üzenet, te mondtad lányod hangján a telefonba János, Jani
bácsi, Jani, s én elmerengve és megütötten álltam gyerekeim között a szobában és
én nem úgy láttalak, hogy megborotváltan, lila érpáfrányos arccal ülsz a fehér kórházi
ágyban, vagy bütykös borostyánkő-rózsafa lábbal a fehér kórházi vaságy szélén, mintha
eres lábfejeidet, s csonttojás-barkás lábujjaidat áztatnád fehér zománclavór forró vizében,
barnacsíkos barhetpizsamában, térdig fölgyűrve a barnacsíkos puha nadrágszárakat,
és növényi-cement sárga lábszáraid, mint az elszáradt szőrös csalánszárak, nem úgy
láttalak, hogy ülsz kihajtott nyakú fehér ingben, mint egy szivacsos, szitás rézfüst-bohóc
a fehér kórházi ágyban, hosszú fehér gatyában, bokáig érő máslis fehér gatyában, s a
nyitott fehér inghajtogatásból, mint tekert fehér papírtölcsérből zöldszárú piros tulipán,
égő korallszínű gyertya: nyakad és fejed lángolva kihajlik, hogy össze ne törje, hogy
el ne fújja a téli téli szél, a fehér téli szél keselyűvijjogása. Úgy láttalak én halállal
üzenő, kék szemeddel szivembe metsző öreg szobafestő, ahogy régen láttalak én, talán
hatévesen, vagy hétévesen, vagy nyolcévesen, ahogy gyerekkoromban láttalak én: ültél
a kis udvar kamilla-világmindenség gyöpén, amely úgy volt zöld, hogy fehér, amely úgy volt
fehér, hogy sűrű zsíros kövér törpe zöld, ültél a zöldrefestett cementkanálcsőrös, cementvályús
kerekeskút mellett egy fehér sámlin, vagy egy kékkockás viaszosvászonnal lerajzszögezett
fehér hokedlin fehér ingben, fekete nadrágban, Y-alakú barna gumiszövetpánt
nadrágtartóban, mint egy fölkantározott sárga ló, mint hámban a sárga ló, mint akinek
barna vászonheveder puttonytartók a vállain, hónaljaiban, mellkasán, a hátán, s a
láthatatlan puttony semmi-vödrében a leszüretelt űr fürtjei, halmazai, csontvázai,
bogyói, meztelen kék lábaid a zöldfehér gyöpön, a fehérzöld bundában, mintha
egy elhullott fehérpettyes állat szőrében melengetnéd meztelen lábaid, pedig nyár
volt, lüktető, szelvényes aranypotroh nyári délelőtt, s mészforgács-szempillákkal
derengtek a sárga facettás pázsitgomba virágfejek, mintha millió sárga darázs-szem,
heverne selyemcelláival pázsitvakon a gyöp zöld gyanujában, négy éve voltál már
munka nélkül és borotválkozni se volt már semmi kedved, se berúgni, se asszonyt
szeretni, arcod kiszakállasodott, mint a szakállas sasoké, vörös szakállszőrös
arcod keskeny, szögletes, horgas, horpadt, éhes, mohó, kék pupilla-kristálykard-vágású
lett, mint a szakállas sasoké, mint a bokánál-megbilincselt, megláncolt-lábú
sasoké az ürességtojás-vaskalicka összefosott, fényes farönkjén, kézkörmeid és
lábkörmeid megnőttek tekercses hosszú zölden, mint a szakállas sasoké! Nem
szóltál, csak ültél a nyári délelőtt harmonikázó aranylemez-potroha alatt öreg szobafestő,
akkor fiatal, s a zöld udvar fehér volt, mintha oltatlan nyers mész szórta volna be
vastagon a zöldet, mintha oltatlan nyers mész rögeivel, szemcséivel és fehér darabos töredékeivel
szórta volna be a zöldet a nyers nyári hajnali dühöngés, s csak egy őrült nyári zápor
kellene, vak és süket, átlukasztott-dobhártyájú fekete füstös, aranyat-ziháló tüdejű
lobogó, lengő, csattogó, halált-ökrendő káromkodó zivatar, s fehéren pezsegne, forrna.
sziszegne, pattogna, szikrázna, folyékony hajjal fehéren füstölögne a zöld bundapettyezés,
mint a habzó űr sűrített jajongása. Úgy láttalak én, te emberség-gazdag és mindig-szegény,
aki üzentél nekem, öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, János, Jani bácsi,
Jani, aki üzentél nekem, hogy látni szeretnél mielőtt meghalsz, mielőtt meghalsz látni
szeretnél, azt üzented, mielőtt még a földbe viszünk, mielőtt megcsókolom hideg lila
munkáskezedet, mielőtt megcsókolom hideg emberkőzet szobafestő-homlokodat, mint
frissen-meszelt, száradó fehér szobafalat, élve csókoljam meg rubint és obszidián
pókháló rostély-álarccal beragadt arcodat, mielőtt meghalsz, s én nélküled maradok.
Üzentél nekem, s én elmerengve hirtelen úgy láttalak, mint akkor, azon a halál-hajnalon.
1950 volt, február, reggel hat óra, csöngettél lakásunk ajtaján, a Szemlőhegy-utcában, én
ajtót nyitottam, még pizsamában, s te ott álltál az ajtó-üresség hosszúkás fénydobozában,
a koszos lépcsőház kanyarulatában, mint egy nagy szőrös, fényes zölden-világító, bevérzett-szemű
szentjánosbogár, ott álltál piros arccal és piros kezekkel, hópöttyös szürke télikabátban,
fejeden nem volt kalap. A kalapot két kezedbe fogtad, mint a koldusok. "Fogadd őszinte részvétemet”
mondtad, s zölden-világító aranygyűrt ásványbéna arcod szőrös volt, mint egy zöld légy zománcos
kék gálickő-sisak arca a pontokkal, pántokkal, csapokkal, lemezekkel, ívekkel, dudorokkal,
„Apád meghalt, a Fránci meghalt az este, fogadd őszinte részvétemet”, csak ezt tudtad
mondani János, Jani bácsi, Jani, csak ezt tudtad mondani, rekedt vékony hangon, mint
aki nem tudja kire szóljon, hát ráordít valakire, szemöldököd homloki ágyékbozontja alatt,
a vastag vörös szőrsövények és borzasság-gyökérfalak alatt, a csónak ereszesen kifordúlt
szemhéjperem piroslakk ívdióhéjai között, a vastag pirosvonal peremtojáshéj mélyebb
mirigypontkoszorújában és sárga pontlikgyűrűjében puha gálickő-szemed, mint piros
nyálkahártyakanálban kék tojássárgája. Mint föltört tojás kék sárgája piros
tojásfehérjében. Aztán ettünk valamit, bort ittunk, te elmondtad, hogy dőlt apámból a vér,
hogy okádta apám a vért, szájából tüdőcsomókkal jött a vér, vérében úgy feküdt, mint
egy újszülött. Halálújszülött tüdőalkony-vérben. Azt üzented, hogy látni szeretnél mielőtt
meghalsz, mielőtt meghalsz látni szeretnél, látni szeretnél utoljára engem. Mégegyszer,
mielőtt meghalsz öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, János, Jani bácsi, Jani!
Én meg ott álltam arany-küllőkkel a szivemben, gyerekeim között a szobában, gyerek-
ricsajban, gyerek-civakodásban, tiszta gyermek-irigységben, gyerek-dulakodásban álltam
a szobában, s egyszercsak orrom előtt lebegett forogva, lassan pörögve önmaga körül a
levegőben egy pici pók. Úgy süllyedt láthatatlan fonalán lebegve, ahogy vízbe dobott
könnyű alumíniumpénz lebeg recésen, címeresen, írásosan, számjelesen lobogva, billegve,
tántorogva, forogva, lengve sűllyed a lágy szoros vegyi-természeti üveganyagban, csúszott
az önmagából kifolyatott ragacsos láthatatlan huzalban és huzalon lefelé a föld felé,
mint fehér cérnán áthúzott világosbarna pocakos gyöngyházgomb, mint apró küllős állati
biciklikerék, mint apró tejüveg-petróleumlámpabúra ha vízbe ejtik: folyik lefelé a
víz-száron, nem mint földmorzsa, nem mint agyagrögöcske, nem mint mohagolyó,
nem mint eleven kavics, kőkorongocska, de mint kinyílt fölfelé-száras szőrös
lefele-virág, szőrös virágfejével önmaga hajszálüvegszárán lefele csúszó virág,
ragadós kapilláris-csövön lógó körbe-szempillás szemgolyó. Tenyerem a kis pók alá
tettem, ott ül ragacslényével vonalvágatbizonyság tenyeremben, aztán leugrott rózsás
tenyeremről, ugrott dülledten és meredten, elszántan, mint börtöntetőről a rab, ugrott a
csöpp szőrös és küllőkoszorú lábú gyémánttal-kirakott gyémántos életdarab, s süllyedt
a levegőben lefelé lebegve, mint kötélen sírba barna gyerekkoporsó, aztán tenyerem
mélyen ugrása alá tettem, hogy szinte ráfolyt fölkagylózott tenyerembe a pók, mint
egy szőrös mézcsepp, mint egy bolyhos ondócsöpp, mint egy amőbaszerű takonycsöpp,
ahogy a fölütött tojás sárgája s fehérje üvegpohárból üvegpohárba folyik elnyúlva
spermaenyvesen szálazva hosszan, egyik pohárból a másikba lottyan, így folyt
lefelé emeletesen tenyérből tenyérbe a pók, a menekülő izgatott állatcsillag,
az állati higanycsöpp, így folyt tenyeremből tenyerembe, levegő-emeletről levegő-
emeletre lefelé, ruganyosan, puhán, önmagán csúszva könnyedén, s tenyerem,
ujjaim láthatatlan ragacsos pókszálak Gulliver-rabjaként összevissza-enyvezve
a gyomorselyem mézes titkos cérnáival. Kezeim szálazva és csillogva ragadtak,
mintha mézbe nyúltam volna, s megigézett a pókugrás, pókereszkedés, a szőrös
rovar-ejtőernyő hullás, bársonyos, küllős, mohás, pázsitos esernyő-ereszkedés szabálya.
Folyt a levegőben önmagából lefelé, mint egy lemezes gombakalap, szélben lengő ezüstös mohaesernyő.
Csöpögött önmagából önmagába emeletesen lefelé, mint a folyékony idő, mint a folyékony
ketyegés, hosszan nyúlva elfolyó, lefolyó, lapos ketyegéscsöppé sűrűsödő halandóság-óra.
Lét-emeletről lét-emeletre, sors-emeletről sors-emeletre, levegő-emeletről levegő-emeletre ugrott, csúszott,
ömölt lefele, egyik tenyeremből másik tenyerembe folyt, egyre alább, folyt önmagából csurogva önmagába,
önmagából kifolyt önmagával, ahogy tenyeremből tenyerembe hullt lefelé csillogó has-szálán hangtalan zuhanva
és zuhogva, mint egy szempillaszőrös mézgolyó, mintha kivágott halszemet, tyúk-szemgolyót hullatnék nyálasan
tenyeremből tenyerembe emeletesen lefelé, mintha könnycsöppet, ondót, nyálat folyatnék tenyeremből tenyerembe
lefelé, a pók zuhant és csorgott és folyt pörögve hanyatt, mint egy pörgő szőrkerék, szövőszemölcséből függőlegesen
meredeken feszülő selyemszál végén, mint pici hajas koponya, odaragasztva a fölső szálvéget tenyerem vonalvályúihoz,
sűrű bőrléc-rácsozatához, ugrott, mint rab kötélen a várfokról, Iff kőtornyáról Monte Cristó, mint Empedokles a kráterbe.
S mikor a pókot a könyvespolcra tettem, s fölszívta önmagát ijedten és futva
sietten, a testéből kifolyt páraragacs hosszú cérnaszála úgy ragadt a sárga fára,
a lakkozott könyvespolc-deszkára, mint medúzacsáp hosszú hólyagcérnalángja
emberlábszárra az óceánban. Én meg csak álltam hívásba-kövülten, mint akire
először szól az Isten! Pedig csak te szóltál, pedig csak te üzentél, pedig csak te hívtál
János, Jani bácsi, Jani, öreg szobafestő, nyolcvanéves, poklom útjának Vergiliusa!
Mert akkor az jutott eszembe a gyermek-ámulatban, Isten-ámulatban, mikor a
pici pók levegő-emeletről levegő-emeletre lefelé ugrott és lefelé szállt, testselyme
szálán csúszva és folyva, önmagából lefelé csurogva riadtan és pókszivében remegve,
mikor sorsát mentve életével a halál elől életért menekült, pedig megölni nem
akartam a falánk és szaporán mohó gyönyörű pici létezés-szervet, dehát neki a
kúszás, a csúszás, a mászás, a lefelé-folyás, a fölfelé önmagán-iramodás a megmaradása,
akkor az jutott eszembe, hogy így hull sors-emeletről sors-emeletre sűllyedve föloldhatatlan
végzetébe a világ, a kozmosz is így hull önmagából önmagába lejjebb a legmélyebb némaság-
üreg haláltalajára omolva, idő-emeletről idő-emeletre hullva egyre alább hullunk folyva,
csurogva és zuhogva a Megnevezhetetlen Titok öröklét-nemidejébe, így hull embersors, világ,
természet, emberiség, történelem. És József Attila jutott eszembe, szegény-szegény balfácán
árva fiú: "Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől-", s Friedrich Hölderlin jutott eszembe akkor, szegény-szegény
okos bolond: "Es schwinden, es fallen Die leidenden Menschen Blindlings von
einer Stunde zur andern, Wie Wasser von Klippe Zu Klippe geworfen,
Jahr lang ins Ungewisse hinab.” S Vörösmarty Mihály jutott eszembe akkor, szegény-
szegény öreg magyar költő, szegény-szegény bolond magyar költő: "Mi zokog mint malom a
pokolban?” De én úgy olvastam a vén kéziratban: "Mi zuhog (le) mint malom a pokolban?”
Mert forog a pokol-malomkerék, s vérenyves és vérmohaszakállas vízszintes, küllős lapát-tollain
zuhog, mint a víz az emberiség, zuhog az őrült emberszív, bűnös emberelme, zuhog a
bűn, átok, gyilkosság, bűnhődés, kín, büntetés, ítélet, zokogva forog a pokol irtóztató
vizimalomkereke, emberiségsors, emberiségbűn, embersors, emberbűn pörgeti, csavarja,
tekeri, hajtja! És akármi a halál, mért akarsz elmenni már poklom útjának Vergiliusa,
János, Jani bácsi, Jani? A levegőben-folyékony pók amit mond nekem, az az emeletes
hullás ne legyen még sirató énekem! Még elmondanám mit akarok, mit akartam, honnan
futottam és hova futottam. Elmondanám: te tudod hol voltam és látod, hova jutottam?
Elmondanám amit még neked elmondani akartam, hogy hányszor gondoltam rád
mindenféle bajban, ne akarj még elolvadni a talajban, fölolvadni ne akarj még a
Megnevezhetetlen Semmiben. Elmondanám, hogy a múlt héten Görögországban voltam,
úgy álltam a gigász-márványkövek között, mint sziklák között a napsütötte holdban,
a függőleges-vályúhenger gigász-csontvázak között. Isten köldökéig érő roppant
dühöngő Szeráf, a mindenség nemi szőrzetéig érő őrjöngő Kerub rúgdosta szét
a márványtemplom fehér házakat, s rohad a márvány, mint az emberhulla teste,
rohad a márvány, mint esőben a fehér rózsa, könnyebben rohad, mint az emberi csont!
Habos a fehér márvány, habos a rohadástól, penészes márványporfürtök, mohos fehérsárga
márványforgács, rohadnak a fehér márványkurvák, szörnyek, sárkányok, istenek, istennők,
isten-csecsemők, vitézek, bajnokok, tornászok, vemhes istenkancák, fürtös csigahéj-
függöny-péniszszőrös és szakállas isteni férfiak, nők, nagytökű Mindenség-Mítoszfejedelmek!
Habosan rohad a márvány, mint az emberhús a földben, mint majd mi fogunk tajtékosan pezsegve
habosan rohadni, ha már a földben leszünk, s sárga, lila, kék, piros, zöld és űrfekete dagadt
habrózsák fürtjei nőnek ki lángolva rothadó húsunkból, szájunkból, koporsóban-vicsorgó rozsdás
fogsoraink közűl, amikben úgy ülnek az aranytömések, ezüsttömések, platinatömések, cement
és amalgántömések, mint csillogó fényes, vagy tompa kemény bogarak, megdermedt villámok a csontba
gyökerezve, szines rózsák folynak le csontjainkról, habdaganatrózsák, erjedő, füstölgő rózsafák
leszünk, befutja nőve a rózsa csontjainkat, mint a vasrácskerítést, léckerítést, rozsdás öreg karókat,
fülünkből, orrlikainkból, szemgödreinkből, péniszcsövünkből és ürítő-salaknyílásunkból rózsák
nőnek ki dagadva, habrózsák, tajtékrózsák, sercegve, pattogva és robogva, mintha testnyílásainkból
kifolyó tiszta ásvány bomlana rémült rózsákká alig-volt emberlényegünkből, rózsaborulat
hullavirágzás a mi hajdanvolt kegyelmünk János, Jani bácsi, Jani, poklom útjának Vergiliusa.
És habosan rohad a márvány-ló és a márványlovas, akinek lába lábszárközépnél letörve, szikrázik a
töréscsonk, mint egy istentelen csillag, meztelenűl ül lova hátán a márványfiú, zacskós, ráncos, eres
herepárja, s csőrös hegyes előcsövű, gyűrűs bőrözető kis nemzőteste úgy hever a ló szőrtelen
márványhátán, a láthatatlan márványgerinc fölött, mint apró, kerekes, félig-megolvadt
fehér márvány-ágyú, s habosan rohad a sok-emberfejű festett, tekert márványgyíksárkány
s az óriás oroszlánmancs márvány-macskakörmei, s a márványföldbe fúródó márványlábujjak
fölött a hajlottan-meggörbült titán-márványtalpak halandósággal izzanak ősidő-fehéren.
Köröttem világkarók, fehér világkarók, fehér vályúhenger világpillérek, világ-virágszárak!
Elszáradt mérhetetlen napraforgószárak meredeztek márványfehéren, világiszonyat-vak fehéróriás
lábszárcsontok, belső nagy gigantoszaurusz-tibiák, külső keskeny tirannoszaurusz-fibulák,
repedt roppant őscsillag-patellák, isten-térdkalácsok, Zeusz femurjai, Zeusz márványcsigolyái,
az ismeretlen-méretű Apolló combcsontjai ragyogtak szárazon a szeletes, nyílásos, sávos, horpadásos
kék keskenyedésben, mintha az istenek halála mítoszmély-merengésidő márvány-lábszárcsontjai,
márvány-gerinccsontjai, márvány-térdkalácsai, márványcsigolyái lángolnának fehéren a
gálickék bizonyságvesztésben, anyám kékítőoldata eltévelyedésben, mintha az embernélküli
Földőskor elrohadt embertelen ősidejében állnék, a megkövesedett, burjánzó, boldog
teremtés-mesében, az idő fehérre-elszenesedett mámor-oszlopai között, zöld és sárga és
narancs és rozsdarózsakék sziklakőbe szúrt Diplodocus carnegiei-tibiák, Trachodon-
csigolyák, Corythosaurus-fibulák, Brachiosaurus altithorax-femurok sárgásfehér
márványközönyében, őssárkánygyíkok, gyíksárkánytitánok gigászi combcsontjai, csigolyái,
lábszárcsontjai kékbe-üllepedett pusztulás-szégyenében. Az elmúlásban ki könyörgött értem?
Ki akarta vinni helyettem a keresztet? Ki vitte a keresztet helyettem, hisz értem? Az a könnyű
madár, az az öt deka biológiai tűz mit zokogott, mint könnyű aranyszög, aranyrajzszög, aranytüske
a bíborkék levegőkeresztbe szúrva, a selyemszép levegőárnyékba ütve a hosszú negatív-csíkos
fehér márványoszlopok, halál előtt kiszáradt óriás-lábszárcsontok, száraz titán-combcsontok fölött?
Az a könnyű madár, az az öt deka biológiai-vegyi láng, az a könnyű madár, a ráncos
és redős kék aszály-legyezőn vergődve és zokogva, az a gyöngybetűs selyemforgács, aranyforgács-
lázadó labdarózsa a kék kevélyben, a majdnem-feketében: mit üzent nekem? Mit
mondott nekem a végtelenbe-torlódó folyékony kék könnyű kőben csattogva, csivitelve, forogva
és lobogva, míg fújta éneklő, égő biológiai-vegyi csöpp atommáglya páracsillag testét az
emberszagú, emberiségszagú, őskezdet-atomtűz-illatú tengeri szél, zölderes hártyaropogással.
Jaj, mindent elfelejteni! Jaj, semmit sem elfelejteni! Jaj, számontartani mindent az éber
rejtelemben, hűség-hívása hódító szivemben, mindent ami hulló és halandó, csillogó, száraz,
szikár és árnyékkal-múlandó, mindent, ami savanyú, rothadt, korhadt, döglött, büdös,
mindent, ami szerkezet, szeretet, burkolat, váz, héj, töltetanyag és képzelt anyagtalan,
mintha benyitsz a legtitkosabb mese-szobába, s ott párolog, szikkad, villog és lüktet
a mindenség-szövevény egyetlen valóság. Tárgy, dolog, lét, lényeg, alakzat, kín, állapot!
Az árnyékot is, ami fénnyel bizonytalan. Csak az árnyéknak nincs árnyéka. És boldog aminek
árnyéka van. És boldog akinek árnyéka van. A halottnak már nincs árnyéka a földben. Árnyéka
nincs a fénynek. A fénynek fénye van. Az embernek az emberségre szerelme. Halálra türelme.
Jaj, Anyagtalan Árnyék: Legvégső Magány! A kezdet-összefüggés-viszály megvalósulás-árnya!
Isten Árnytalansága Összefoglalás. A dolgokon kívüli magány sűrű, kopár, tésztás ragyogás-tudománya!
Szenvedéseimben megmaradásod megalvadt homálya, poklom útjának Vergiliusa, öreg
szobafestő-mázoló, János, Jani bácsi, Jani! Mért akarsz elmenni Árny, aki zengő vidám
testeddel kísértél? A telefon cirpelés-csápjai, mint kalászos gyémánt-fűszálak ütődnek
a szél rothadó sárga márványbőréhez, csontjaimhoz, sejtjeimhez csapódnak az ásványszárú
hangkalászok, cirpelés-csápok, halálüzenet hártyás és szőrös csobbanásai lobognak
csapkodva koponyámban, mint nyálkás barlanggyomorban fekete bársonylombmozgás-
denevérek. Bíbor porcelán-korall-levél-állat fülbelsejű cincogó és nyihogó denevérlomb
hömpölyög a megnyílt öröklét-sebekben. Ne menj még! Nem akarlak siratni se szebben!
Az üzenet reggelén gyantás, sűrű, kemény, vastag tavaszi fény gőzölgött a tárgyak, létezők
pórusos, pihés felületén, s puha fénygőz szivárgott az émelygés haj szálrepedéseiből. A
hívás reggelén Korinthosz márványkő-romcsipkekoronája zöld gyepszivén Szent Pál ült
egy fényes márványcöveken, sárga márványoszlop-tuskótörpén, körülötte kurvák, hetérák, lezbikusok,
költők, kéjencek, eunuchok, homoszexuálisok, kezében kis papírból hajtogatott hajó.
Fehér papírhajón jött át a kék tengeren, a gyűrt-bőrű rothadó kék luetikus vizen, az
üzenet reggelén. Mikéne rozsdás küklopsz-kövei közt habzott a rózsaszín tavasz.
S a gyűrt aranyhártya halotti álarcok alól vér folyt nehéz emberszememre. Jaj, Menzesz-űr! Jaj, Szűzhártya-éj! Ti Menstruáló Csillagok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]