| Telefonon jött az üzenet, hogy látni szeretnél mielőtt meghalsz, mielőtt meghalsz |
| látni szeretnél öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, szobafestő-mázoló öreg, |
| telefonon jött az üzenet, te mondtad lányod hangján a telefonba János, Jani |
| bácsi, Jani, s én elmerengve és megütötten álltam gyerekeim között a szobában és |
| én nem úgy láttalak, hogy megborotváltan, lila érpáfrányos arccal ülsz a fehér kórházi |
| ágyban, vagy bütykös borostyánkő-rózsafa lábbal a fehér kórházi vaságy szélén, mintha |
| eres lábfejeidet, s csonttojás-barkás lábujjaidat áztatnád fehér zománclavór forró vizében, |
| barnacsíkos barhetpizsamában, térdig fölgyűrve a barnacsíkos puha nadrágszárakat, |
| és növényi-cement sárga lábszáraid, mint az elszáradt szőrös csalánszárak, nem úgy |
| láttalak, hogy ülsz kihajtott nyakú fehér ingben, mint egy szivacsos, szitás rézfüst-bohóc |
| a fehér kórházi ágyban, hosszú fehér gatyában, bokáig érő máslis fehér gatyában, s a |
| nyitott fehér inghajtogatásból, mint tekert fehér papírtölcsérből zöldszárú piros tulipán, |
| égő korallszínű gyertya: nyakad és fejed lángolva kihajlik, hogy össze ne törje, hogy |
| el ne fújja a téli téli szél, a fehér téli szél keselyűvijjogása. Úgy láttalak én halállal |
| üzenő, kék szemeddel szivembe metsző öreg szobafestő, ahogy régen láttalak én, talán |
| hatévesen, vagy hétévesen, vagy nyolcévesen, ahogy gyerekkoromban láttalak én: ültél |
| a kis udvar kamilla-világmindenség gyöpén, amely úgy volt zöld, hogy fehér, amely úgy volt |
| fehér, hogy sűrű zsíros kövér törpe zöld, ültél a zöldrefestett cementkanálcsőrös, cementvályús |
| kerekeskút mellett egy fehér sámlin, vagy egy kékkockás viaszosvászonnal lerajzszögezett |
| fehér hokedlin fehér ingben, fekete nadrágban, Y-alakú barna gumiszövetpánt |
| nadrágtartóban, mint egy fölkantározott sárga ló, mint hámban a sárga ló, mint akinek |
| barna vászonheveder puttonytartók a vállain, hónaljaiban, mellkasán, a hátán, s a |
| láthatatlan puttony semmi-vödrében a leszüretelt űr fürtjei, halmazai, csontvázai, |
| bogyói, meztelen kék lábaid a zöldfehér gyöpön, a fehérzöld bundában, mintha |
| egy elhullott fehérpettyes állat szőrében melengetnéd meztelen lábaid, pedig nyár |
| volt, lüktető, szelvényes aranypotroh nyári délelőtt, s mészforgács-szempillákkal |
| derengtek a sárga facettás pázsitgomba virágfejek, mintha millió sárga darázs-szem, |
| heverne selyemcelláival pázsitvakon a gyöp zöld gyanujában, négy éve voltál már |
| munka nélkül és borotválkozni se volt már semmi kedved, se berúgni, se asszonyt |
| szeretni, arcod kiszakállasodott, mint a szakállas sasoké, vörös szakállszőrös |
| arcod keskeny, szögletes, horgas, horpadt, éhes, mohó, kék pupilla-kristálykard-vágású |
| lett, mint a szakállas sasoké, mint a bokánál-megbilincselt, megláncolt-lábú |
| sasoké az ürességtojás-vaskalicka összefosott, fényes farönkjén, kézkörmeid és |
| lábkörmeid megnőttek tekercses hosszú zölden, mint a szakállas sasoké! Nem |
| szóltál, csak ültél a nyári délelőtt harmonikázó aranylemez-potroha alatt öreg szobafestő, |
| akkor fiatal, s a zöld udvar fehér volt, mintha oltatlan nyers mész szórta volna be |
| vastagon a zöldet, mintha oltatlan nyers mész rögeivel, szemcséivel és fehér darabos töredékeivel |
| szórta volna be a zöldet a nyers nyári hajnali dühöngés, s csak egy őrült nyári zápor |
| kellene, vak és süket, átlukasztott-dobhártyájú fekete füstös, aranyat-ziháló tüdejű |
| lobogó, lengő, csattogó, halált-ökrendő káromkodó zivatar, s fehéren pezsegne, forrna. |
| sziszegne, pattogna, szikrázna, folyékony hajjal fehéren füstölögne a zöld bundapettyezés, |
| mint a habzó űr sűrített jajongása. Úgy láttalak én, te emberség-gazdag és mindig-szegény, |
| aki üzentél nekem, öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, János, Jani bácsi, |
| Jani, aki üzentél nekem, hogy látni szeretnél mielőtt meghalsz, mielőtt meghalsz látni |
| szeretnél, azt üzented, mielőtt még a földbe viszünk, mielőtt megcsókolom hideg lila |
| munkáskezedet, mielőtt megcsókolom hideg emberkőzet szobafestő-homlokodat, mint |
| frissen-meszelt, száradó fehér szobafalat, élve csókoljam meg rubint és obszidián |
| pókháló rostély-álarccal beragadt arcodat, mielőtt meghalsz, s én nélküled maradok. |
| Üzentél nekem, s én elmerengve hirtelen úgy láttalak, mint akkor, azon a halál-hajnalon. |
| 1950 volt, február, reggel hat óra, csöngettél lakásunk ajtaján, a Szemlőhegy-utcában, én |
| ajtót nyitottam, még pizsamában, s te ott álltál az ajtó-üresség hosszúkás fénydobozában, |
| a koszos lépcsőház kanyarulatában, mint egy nagy szőrös, fényes zölden-világító, bevérzett-szemű |
| szentjánosbogár, ott álltál piros arccal és piros kezekkel, hópöttyös szürke télikabátban, |
| fejeden nem volt kalap. A kalapot két kezedbe fogtad, mint a koldusok. "Fogadd őszinte részvétemet” |
| mondtad, s zölden-világító aranygyűrt ásványbéna arcod szőrös volt, mint egy zöld légy zománcos |
| kék gálickő-sisak arca a pontokkal, pántokkal, csapokkal, lemezekkel, ívekkel, dudorokkal, |
| „Apád meghalt, a Fránci meghalt az este, fogadd őszinte részvétemet”, csak ezt tudtad |
| mondani János, Jani bácsi, Jani, csak ezt tudtad mondani, rekedt vékony hangon, mint |
| aki nem tudja kire szóljon, hát ráordít valakire, szemöldököd homloki ágyékbozontja alatt, |
| a vastag vörös szőrsövények és borzasság-gyökérfalak alatt, a csónak ereszesen kifordúlt |
| szemhéjperem piroslakk ívdióhéjai között, a vastag pirosvonal peremtojáshéj mélyebb |
| mirigypontkoszorújában és sárga pontlikgyűrűjében puha gálickő-szemed, mint piros |
| nyálkahártyakanálban kék tojássárgája. Mint föltört tojás kék sárgája piros |
| tojásfehérjében. Aztán ettünk valamit, bort ittunk, te elmondtad, hogy dőlt apámból a vér, |
| hogy okádta apám a vért, szájából tüdőcsomókkal jött a vér, vérében úgy feküdt, mint |
| egy újszülött. Halálújszülött tüdőalkony-vérben. Azt üzented, hogy látni szeretnél mielőtt |
| meghalsz, mielőtt meghalsz látni szeretnél, látni szeretnél utoljára engem. Mégegyszer, |
| mielőtt meghalsz öreg szobafestő, poklom útjának Vergiliusa, János, Jani bácsi, Jani! |
| Én meg ott álltam arany-küllőkkel a szivemben, gyerekeim között a szobában, gyerek- |
| ricsajban, gyerek-civakodásban, tiszta gyermek-irigységben, gyerek-dulakodásban álltam |
| a szobában, s egyszercsak orrom előtt lebegett forogva, lassan pörögve önmaga körül a |
| levegőben egy pici pók. Úgy süllyedt láthatatlan fonalán lebegve, ahogy vízbe dobott |
| könnyű alumíniumpénz lebeg recésen, címeresen, írásosan, számjelesen lobogva, billegve, |
| tántorogva, forogva, lengve sűllyed a lágy szoros vegyi-természeti üveganyagban, csúszott |
| az önmagából kifolyatott ragacsos láthatatlan huzalban és huzalon lefelé a föld felé, |
| mint fehér cérnán áthúzott világosbarna pocakos gyöngyházgomb, mint apró küllős állati |
| biciklikerék, mint apró tejüveg-petróleumlámpabúra ha vízbe ejtik: folyik lefelé a |
| víz-száron, nem mint földmorzsa, nem mint agyagrögöcske, nem mint mohagolyó, |
| nem mint eleven kavics, kőkorongocska, de mint kinyílt fölfelé-száras szőrös |
| lefele-virág, szőrös virágfejével önmaga hajszálüvegszárán lefele csúszó virág, |
| ragadós kapilláris-csövön lógó körbe-szempillás szemgolyó. Tenyerem a kis pók alá |
| tettem, ott ül ragacslényével vonalvágatbizonyság tenyeremben, aztán leugrott rózsás |
| tenyeremről, ugrott dülledten és meredten, elszántan, mint börtöntetőről a rab, ugrott a |
| csöpp szőrös és küllőkoszorú lábú gyémánttal-kirakott gyémántos életdarab, s süllyedt |
| a levegőben lefelé lebegve, mint kötélen sírba barna gyerekkoporsó, aztán tenyerem |
| mélyen ugrása alá tettem, hogy szinte ráfolyt fölkagylózott tenyerembe a pók, mint |
| egy szőrös mézcsepp, mint egy bolyhos ondócsöpp, mint egy amőbaszerű takonycsöpp, |
| ahogy a fölütött tojás sárgája s fehérje üvegpohárból üvegpohárba folyik elnyúlva |
| spermaenyvesen szálazva hosszan, egyik pohárból a másikba lottyan, így folyt |
| lefelé emeletesen tenyérből tenyérbe a pók, a menekülő izgatott állatcsillag, |
| az állati higanycsöpp, így folyt tenyeremből tenyerembe, levegő-emeletről levegő- |
| emeletre lefelé, ruganyosan, puhán, önmagán csúszva könnyedén, s tenyerem, |
| ujjaim láthatatlan ragacsos pókszálak Gulliver-rabjaként összevissza-enyvezve |
| a gyomorselyem mézes titkos cérnáival. Kezeim szálazva és csillogva ragadtak, |
| mintha mézbe nyúltam volna, s megigézett a pókugrás, pókereszkedés, a szőrös |
| rovar-ejtőernyő hullás, bársonyos, küllős, mohás, pázsitos esernyő-ereszkedés szabálya. |
| Folyt a levegőben önmagából lefelé, mint egy lemezes gombakalap, szélben lengő ezüstös mohaesernyő. |
| Csöpögött önmagából önmagába emeletesen lefelé, mint a folyékony idő, mint a folyékony |
| ketyegés, hosszan nyúlva elfolyó, lefolyó, lapos ketyegéscsöppé sűrűsödő halandóság-óra. |
| Lét-emeletről lét-emeletre, sors-emeletről sors-emeletre, levegő-emeletről levegő-emeletre ugrott, csúszott, |
| ömölt lefele, egyik tenyeremből másik tenyerembe folyt, egyre alább, folyt önmagából csurogva önmagába, |
| önmagából kifolyt önmagával, ahogy tenyeremből tenyerembe hullt lefelé csillogó has-szálán hangtalan zuhanva |
| és zuhogva, mint egy szempillaszőrös mézgolyó, mintha kivágott halszemet, tyúk-szemgolyót hullatnék nyálasan |
| tenyeremből tenyerembe emeletesen lefelé, mintha könnycsöppet, ondót, nyálat folyatnék tenyeremből tenyerembe |
| lefelé, a pók zuhant és csorgott és folyt pörögve hanyatt, mint egy pörgő szőrkerék, szövőszemölcséből függőlegesen |
| meredeken feszülő selyemszál végén, mint pici hajas koponya, odaragasztva a fölső szálvéget tenyerem vonalvályúihoz, |
| sűrű bőrléc-rácsozatához, ugrott, mint rab kötélen a várfokról, Iff kőtornyáról Monte Cristó, mint Empedokles a kráterbe. |
| S mikor a pókot a könyvespolcra tettem, s fölszívta önmagát ijedten és futva |
| sietten, a testéből kifolyt páraragacs hosszú cérnaszála úgy ragadt a sárga fára, |
| a lakkozott könyvespolc-deszkára, mint medúzacsáp hosszú hólyagcérnalángja |
| emberlábszárra az óceánban. Én meg csak álltam hívásba-kövülten, mint akire |
| először szól az Isten! Pedig csak te szóltál, pedig csak te üzentél, pedig csak te hívtál |
| János, Jani bácsi, Jani, öreg szobafestő, nyolcvanéves, poklom útjának Vergiliusa! |
| Mert akkor az jutott eszembe a gyermek-ámulatban, Isten-ámulatban, mikor a |
| pici pók levegő-emeletről levegő-emeletre lefelé ugrott és lefelé szállt, testselyme |
| szálán csúszva és folyva, önmagából lefelé csurogva riadtan és pókszivében remegve, |
| mikor sorsát mentve életével a halál elől életért menekült, pedig megölni nem |
| akartam a falánk és szaporán mohó gyönyörű pici létezés-szervet, dehát neki a |
| kúszás, a csúszás, a mászás, a lefelé-folyás, a fölfelé önmagán-iramodás a megmaradása, |
| akkor az jutott eszembe, hogy így hull sors-emeletről sors-emeletre sűllyedve föloldhatatlan |
| végzetébe a világ, a kozmosz is így hull önmagából önmagába lejjebb a legmélyebb némaság- |
| üreg haláltalajára omolva, idő-emeletről idő-emeletre hullva egyre alább hullunk folyva, |
| csurogva és zuhogva a Megnevezhetetlen Titok öröklét-nemidejébe, így hull embersors, világ, |
| természet, emberiség, történelem. És József Attila jutott eszembe, szegény-szegény balfácán |
| árva fiú: "Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom |
| némán a szenvedéstől-", s Friedrich Hölderlin jutott eszembe akkor, szegény-szegény |
| okos bolond: "Es schwinden, es fallen Die leidenden Menschen Blindlings von |
| einer Stunde zur andern, Wie Wasser von Klippe Zu Klippe geworfen, |
| Jahr lang ins Ungewisse hinab.” S Vörösmarty Mihály jutott eszembe akkor, szegény- |
| szegény öreg magyar költő, szegény-szegény bolond magyar költő: "Mi zokog mint malom a |
| pokolban?” De én úgy olvastam a vén kéziratban: "Mi zuhog (le) mint malom a pokolban?” |
| Mert forog a pokol-malomkerék, s vérenyves és vérmohaszakállas vízszintes, küllős lapát-tollain |
| zuhog, mint a víz az emberiség, zuhog az őrült emberszív, bűnös emberelme, zuhog a |
| bűn, átok, gyilkosság, bűnhődés, kín, büntetés, ítélet, zokogva forog a pokol irtóztató |
| vizimalomkereke, emberiségsors, emberiségbűn, embersors, emberbűn pörgeti, csavarja, |
| tekeri, hajtja! És akármi a halál, mért akarsz elmenni már poklom útjának Vergiliusa, |
| János, Jani bácsi, Jani? A levegőben-folyékony pók amit mond nekem, az az emeletes |
| hullás ne legyen még sirató énekem! Még elmondanám mit akarok, mit akartam, honnan |
| futottam és hova futottam. Elmondanám: te tudod hol voltam és látod, hova jutottam? |
| Elmondanám amit még neked elmondani akartam, hogy hányszor gondoltam rád |
| mindenféle bajban, ne akarj még elolvadni a talajban, fölolvadni ne akarj még a |
| Megnevezhetetlen Semmiben. Elmondanám, hogy a múlt héten Görögországban voltam, |
| úgy álltam a gigász-márványkövek között, mint sziklák között a napsütötte holdban, |
| a függőleges-vályúhenger gigász-csontvázak között. Isten köldökéig érő roppant |
| dühöngő Szeráf, a mindenség nemi szőrzetéig érő őrjöngő Kerub rúgdosta szét |
| a márványtemplom fehér házakat, s rohad a márvány, mint az emberhulla teste, |
| rohad a márvány, mint esőben a fehér rózsa, könnyebben rohad, mint az emberi csont! |
| Habos a fehér márvány, habos a rohadástól, penészes márványporfürtök, mohos fehérsárga |
| márványforgács, rohadnak a fehér márványkurvák, szörnyek, sárkányok, istenek, istennők, |
| isten-csecsemők, vitézek, bajnokok, tornászok, vemhes istenkancák, fürtös csigahéj- |
| függöny-péniszszőrös és szakállas isteni férfiak, nők, nagytökű Mindenség-Mítoszfejedelmek! |
| Habosan rohad a márvány, mint az emberhús a földben, mint majd mi fogunk tajtékosan pezsegve |
| habosan rohadni, ha már a földben leszünk, s sárga, lila, kék, piros, zöld és űrfekete dagadt |
| habrózsák fürtjei nőnek ki lángolva rothadó húsunkból, szájunkból, koporsóban-vicsorgó rozsdás |
| fogsoraink közűl, amikben úgy ülnek az aranytömések, ezüsttömések, platinatömések, cement |
| és amalgántömések, mint csillogó fényes, vagy tompa kemény bogarak, megdermedt villámok a csontba |
| gyökerezve, szines rózsák folynak le csontjainkról, habdaganatrózsák, erjedő, füstölgő rózsafák |
| leszünk, befutja nőve a rózsa csontjainkat, mint a vasrácskerítést, léckerítést, rozsdás öreg karókat, |
| fülünkből, orrlikainkból, szemgödreinkből, péniszcsövünkből és ürítő-salaknyílásunkból rózsák |
| nőnek ki dagadva, habrózsák, tajtékrózsák, sercegve, pattogva és robogva, mintha testnyílásainkból |
| kifolyó tiszta ásvány bomlana rémült rózsákká alig-volt emberlényegünkből, rózsaborulat |
| hullavirágzás a mi hajdanvolt kegyelmünk János, Jani bácsi, Jani, poklom útjának Vergiliusa. |
| És habosan rohad a márvány-ló és a márványlovas, akinek lába lábszárközépnél letörve, szikrázik a |
| töréscsonk, mint egy istentelen csillag, meztelenűl ül lova hátán a márványfiú, zacskós, ráncos, eres |
| herepárja, s csőrös hegyes előcsövű, gyűrűs bőrözető kis nemzőteste úgy hever a ló szőrtelen |
| márványhátán, a láthatatlan márványgerinc fölött, mint apró, kerekes, félig-megolvadt |
| fehér márvány-ágyú, s habosan rohad a sok-emberfejű festett, tekert márványgyíksárkány |
| s az óriás oroszlánmancs márvány-macskakörmei, s a márványföldbe fúródó márványlábujjak |
| fölött a hajlottan-meggörbült titán-márványtalpak halandósággal izzanak ősidő-fehéren. |
| Köröttem világkarók, fehér világkarók, fehér vályúhenger világpillérek, világ-virágszárak! |
| Elszáradt mérhetetlen napraforgószárak meredeztek márványfehéren, világiszonyat-vak fehéróriás |
| lábszárcsontok, belső nagy gigantoszaurusz-tibiák, külső keskeny tirannoszaurusz-fibulák, |
| repedt roppant őscsillag-patellák, isten-térdkalácsok, Zeusz femurjai, Zeusz márványcsigolyái, |
| az ismeretlen-méretű Apolló combcsontjai ragyogtak szárazon a szeletes, nyílásos, sávos, horpadásos |
| kék keskenyedésben, mintha az istenek halála mítoszmély-merengésidő márvány-lábszárcsontjai, |
| márvány-gerinccsontjai, márvány-térdkalácsai, márványcsigolyái lángolnának fehéren a |
| gálickék bizonyságvesztésben, anyám kékítőoldata eltévelyedésben, mintha az embernélküli |
| Földőskor elrohadt embertelen ősidejében állnék, a megkövesedett, burjánzó, boldog |
| teremtés-mesében, az idő fehérre-elszenesedett mámor-oszlopai között, zöld és sárga és |
| narancs és rozsdarózsakék sziklakőbe szúrt Diplodocus carnegiei-tibiák, Trachodon- |
| csigolyák, Corythosaurus-fibulák, Brachiosaurus altithorax-femurok sárgásfehér |
| márványközönyében, őssárkánygyíkok, gyíksárkánytitánok gigászi combcsontjai, csigolyái, |
| lábszárcsontjai kékbe-üllepedett pusztulás-szégyenében. Az elmúlásban ki könyörgött értem? |
| Ki akarta vinni helyettem a keresztet? Ki vitte a keresztet helyettem, hisz értem? Az a könnyű |
| madár, az az öt deka biológiai tűz mit zokogott, mint könnyű aranyszög, aranyrajzszög, aranytüske |
| a bíborkék levegőkeresztbe szúrva, a selyemszép levegőárnyékba ütve a hosszú negatív-csíkos |
| fehér márványoszlopok, halál előtt kiszáradt óriás-lábszárcsontok, száraz titán-combcsontok fölött? |
| Az a könnyű madár, az az öt deka biológiai-vegyi láng, az a könnyű madár, a ráncos |
| és redős kék aszály-legyezőn vergődve és zokogva, az a gyöngybetűs selyemforgács, aranyforgács- |
| lázadó labdarózsa a kék kevélyben, a majdnem-feketében: mit üzent nekem? Mit |
| mondott nekem a végtelenbe-torlódó folyékony kék könnyű kőben csattogva, csivitelve, forogva |
| és lobogva, míg fújta éneklő, égő biológiai-vegyi csöpp atommáglya páracsillag testét az |
| emberszagú, emberiségszagú, őskezdet-atomtűz-illatú tengeri szél, zölderes hártyaropogással. |
| Jaj, mindent elfelejteni! Jaj, semmit sem elfelejteni! Jaj, számontartani mindent az éber |
| rejtelemben, hűség-hívása hódító szivemben, mindent ami hulló és halandó, csillogó, száraz, |
| szikár és árnyékkal-múlandó, mindent, ami savanyú, rothadt, korhadt, döglött, büdös, |
| mindent, ami szerkezet, szeretet, burkolat, váz, héj, töltetanyag és képzelt anyagtalan, |
| mintha benyitsz a legtitkosabb mese-szobába, s ott párolog, szikkad, villog és lüktet |
| a mindenség-szövevény egyetlen valóság. Tárgy, dolog, lét, lényeg, alakzat, kín, állapot! |
| Az árnyékot is, ami fénnyel bizonytalan. Csak az árnyéknak nincs árnyéka. És boldog aminek |
| árnyéka van. És boldog akinek árnyéka van. A halottnak már nincs árnyéka a földben. Árnyéka |
| nincs a fénynek. A fénynek fénye van. Az embernek az emberségre szerelme. Halálra türelme. |
| Jaj, Anyagtalan Árnyék: Legvégső Magány! A kezdet-összefüggés-viszály megvalósulás-árnya! |
| Isten Árnytalansága Összefoglalás. A dolgokon kívüli magány sűrű, kopár, tésztás ragyogás-tudománya! |
| Szenvedéseimben megmaradásod megalvadt homálya, poklom útjának Vergiliusa, öreg |
| szobafestő-mázoló, János, Jani bácsi, Jani! Mért akarsz elmenni Árny, aki zengő vidám |
| testeddel kísértél? A telefon cirpelés-csápjai, mint kalászos gyémánt-fűszálak ütődnek |
| a szél rothadó sárga márványbőréhez, csontjaimhoz, sejtjeimhez csapódnak az ásványszárú |
| hangkalászok, cirpelés-csápok, halálüzenet hártyás és szőrös csobbanásai lobognak |
| csapkodva koponyámban, mint nyálkás barlanggyomorban fekete bársonylombmozgás- |
| denevérek. Bíbor porcelán-korall-levél-állat fülbelsejű cincogó és nyihogó denevérlomb |
| hömpölyög a megnyílt öröklét-sebekben. Ne menj még! Nem akarlak siratni se szebben! |
| Az üzenet reggelén gyantás, sűrű, kemény, vastag tavaszi fény gőzölgött a tárgyak, létezők |
| pórusos, pihés felületén, s puha fénygőz szivárgott az émelygés haj szálrepedéseiből. A |
| hívás reggelén Korinthosz márványkő-romcsipkekoronája zöld gyepszivén Szent Pál ült |
| egy fényes márványcöveken, sárga márványoszlop-tuskótörpén, körülötte kurvák, hetérák, lezbikusok, |
| költők, kéjencek, eunuchok, homoszexuálisok, kezében kis papírból hajtogatott hajó. |
| Fehér papírhajón jött át a kék tengeren, a gyűrt-bőrű rothadó kék luetikus vizen, az |
| üzenet reggelén. Mikéne rozsdás küklopsz-kövei közt habzott a rózsaszín tavasz. |
| S a gyűrt aranyhártya halotti álarcok alól vér folyt nehéz emberszememre. Jaj, Menzesz-űr! Jaj, Szűzhártya-éj! Ti Menstruáló Csillagok! |
|