Az álomhajnal asszonya*

Az a bolond asszony akit akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna, az a bolond
asszony álmomban az ablakon bemászik, feketeselyem ballonkabátban, zöld virágmintás
sötétkék selyemkendőben, fekete kesztyűben, mezitláb, aranypettyes barna szemei fölött
fekete-aranyozású napszemüveg, álmomban az ablakon bemászik az a bolond asszony, akit már
nem szerettem, mikor még mindíg szerettem, fekete karjában nagymáslis fehér pólya, a fehér
pólyában piros újszülött, az újszülött haja arany-szappanhab-csigaház világoskék selyemszalaggal
átkötözve, kis kék selyemlégcsavarok, fürtös kék jácintharang-ágak az újszülött vékony
selyemnyálarany-kakastaréj hajában, áll az ablakban az a bolond asszony, akit még
mindíg szerettem, pedig már nem akartam szeretni, áll az ablakban mezitláb, nyújtja felém
az újszülöttet, nyújtja felém fekete selyemkesztyűs kezekkel, mint fehér selyempapirosba csomagolt
feketeszempillás kis piros koporsót, nyálzó, szendergő pici piros koporsót az a bolond asszony
akit még mindíg szerettem mikor már nem szerettem volna. Nem tudom az ablak nyitva van,
nem tudom az ablak csukva van, szél nyitja, hó csukja, az éjszaka lapozza koromálom
ujjhegyekkel, mint üvegkönyvet az ablakot, ahol az a bolond asszony áll mezitláb, akit
még akkor is szerettem mikor már nem tudtam szeretni. Áll az ablakban, kezében a pólya,
jobb karjában a pólya, áll az ablakban mezitláb, feketeselyem esőkabátban, nehéz sötétkék
selyem-fejkendője, mint halotti csuklya, szerzetesasszonycsuklya, sötét királynő-halotti csuklya,
a homlok fölé előrehúzott selyemsátoreresz, sötétkék sisakernyő-selyemboltívsátor
fekete árnyékszakállt növeszt a százezer arany mikrobarázdás holdüveglemez-arcra,
kis lábai pikkelyes lila galamblábak, homlokán szikrázó puha hamukereszt, mint
az én homlokomon gyermekkoromban, mikor ott térdepeltem az oltárlépcsőn a sírhideg
templomban feketelila térdekkel, torkom, állam, fejem kétágú égő gyertyaserlegbe, égő
kétágú gyertyavillába hajtva, s jobb és balfülem mellett a fehér gyertyaág tetején a
gyertyaláng, mint tüdejével dobhártyát csókoló folyékony forró arany-hársfalevél.
Égő viasz-kantárom zsíros hamukereszt-varázsjégvilága! Az a bolond asszony akit akkor is
szerettem mikor már szeretni nem volt mért lehetnem, a fehér pólyát a fekete csöndre teszi, leveszi
fejkendőjét, az áll alatt kicsomózva, kék selyemsziszegéssel meglengeti maga előtt, mint piros
kard-zászlót rázva, lobogtatva csöpp gyűrt, ráncos holdméz-asszonytorreádor rázza
a sötétkék selyemfejkendőt álom-arcom előtt, feketeselyemkesztyűs mutatóujját jobb
halántékomba döfi, mint fapikája vashegyét a barna bika hátába, nyakába a bádog-
álarcos, földig-lógó sárga gyékény-ingruhás, földig-lógó sárga gyékényfonatpáncél-ingszoknyás
lováról a fekete selyemkalapos, fehérharisnyás, rézcsatcipős, gyékénypajzs comb-here-lábszár-
nadrágvédős pikádor, s nézi ahogy vastag kék halántékerem vére fröcsögve lövell és
zuhog a fekete folyamdarabokra, recsegve torlódó fekete éjlapokra, némán jajgatva
sistergő isten-nélkül is megőszült csillagokra, aranyhártya-bőrű fekete szemüvegét
leveszi az a bolond asszony, akit még akkor is szerettem, mikor már nem szerettem
volna, s a kék selyemkendőt is a fekete csöndre fekteti négyzetesen kinyitva, s lebegve úszik
a sötétkék selyemkendő, mint egy sötétkék jéghártyalap-világsziget, s lebegve ring a pólya
a fekete csönd vérző halántékerein, mint göndören, foncsorosan vedlő bőrű puha fehérláng
nyírfahasáb, apró fehér vászonkoporsó, keményített könnyű papírláda fehér selyemszalaggal
átkötözve. S néz az a bolond asszony, akit még mindíg szerettem mikor már nem
volna miért szeretnem, néz a tízezer facettaszemű vak, néz dülledt ragyogással a tízezer
gyémánt-pázsitpontból összetett szemű szemhéjtalan vak, néz, mint a szemhéjnélküli bogarak,
néz kigombolt ballonkabátban az ablakban állva, meztelenül és mezitláb, mert
a sötétkékselyem esőkabát alatt teste meztelen, csöpp teste meztelen, nincs rajta
fehérselyem kis nadrág, fehércsipke melltartó, szitacsillagcsipke fehér kombiné, se ruha,
füstlegyező-alakú barna szeméremszőrében arany páncélhéj-hátú csillagok nyüzsögnek,
két apró emlője gombjain szögletes csipkeszegély-páncélú aranyláng-virágpoloskák,
s néz rám az a bolond asszony, akit még akkor is szerettem, mikor már nem is szerettem
volna, néz dülledt démongyógyulással, szemhéjtalanúl, mint a legyek, szitakötők, lepkék,
méhek, darazsak. S holdásvány arca, mint a kaviccsal, kővel megdobott üveg szétcsillagzó
fényből füstbe málló, fényerek hálózatával homályló üvegrepedéscsillag-pókháló, űrhajóból fényképezett
földrész folyamtérképe, űrrepülőgép ablakából látott gyűrt sötétzöld óceánhártyalap, lent a zöld
redőderengés alján a barna vízmélyi bércek, lila tengermély-hegyvonulatok. Az a bolond asszony akit
már nem tudtam szeretni mikor még mindíg szerettem milyen holdüveg titokkövekből épült
város lakója most? Mért nem beszél? Mért nem mondja amit még kimondhat? Halott viszi
az élőt! Élő viszi a halottat! Mint vak katona, aki sebesült társát viszi hátán, fején orráig véres
gézturbán, mint a selyembogár selyemsisak-arckalapja, s vakon botorog szakadéksziklák keskeny
peremén, s tüdőnlőtt társa hörgi merre menjen, merre lépjen, merre tipegjen, jobbra-balra
most, honnan cipelte idáig újszülött magányát az a halálvak bolond asszony akit már nem
tudtam szeretni pedig még mindíg szerettem? Az a bolond asszony akit akkor is szerettem
mikor már nem szerettem volna, álom-ablakomban áll viaszkés-holdéjjel mosolyogva,
akkor se néz ha lát, vetkőzi önmagát, világító fehér homloka alól kiveszi két szemét, a két
iszonygolyót, mint aranyrecehálóba csomagolt barna diót, a tömény, ketyegő, kristálycirpelő
fekete csöndre dobja szemeit, s a szemgolyók a fekete csönd rezgéshálóiban ragyognak, mint izzó
aranyszitarács-gömblevél pikkelyfüst-aranyhalak, ragyognak, ránganak, pupillaszájuk uszonyig tágúl,
s egymás után húzza ki kézzel a fogait, s a fogakat is a lázernyedt fekete csöndre dobja az
a bolond asszony akit még akkor is szerettem, mikor már nem szerettem volna, s a fekete álmon
az asszonyfogak, mint véres krétatörmelék, ősmadár megkövesedett fehér kőcsipkelépés lábnyomai,
s fogatlan ínye, mint két lemorzsolt lila patkós kukoricacsutka, vérző cellulóze-cellasor
piros szájharmonika. S szájából lüktető, kövér, zsírfoltos penészrügy varangyokat vesz ki,
s a varangyokat is a fekete izzásóra csöndre hajítja vigyorogva az a bolond asszony akit
már nem hittem szeretni mikor még mindig szerettem volna, s torkából hosszú várandós
kígyókat húz ki, boákat, kobrákat, viperákat, barna zománckúp-fejű pikkelyspárgákat,
pikkelyköteleket, fölfújt tölgyfalevélpárna-fejű pikkely-kérdőjeleket, s a sziszegő kígyókat
is a száraz zizegő fekete időre dobja, s véres üres szemgödréből sárgafekete, barna-
fekete, kék-fekete bundagyűrűs darazsak lövődnek, mint a revolvergolyó, s áll meztelenűl,
sötétkékselyem esőkabátban, szétterpesztett lábakkal, mezitláb az a bolond asszony akit
már nem szerettem mikor még mindíg szerettem, csigahéjbelső-hártyanyálkabélésű apró
piros hüvelyéből frissen köszörült nagy konyhakéseket húz ki, s a fanyelű konyhakéseket
a fekete kőarany csönd hátába döfi fogatlan szájával sikítva, sikoltva, hörögve,
sziszegve, pöszén káromkodva, vihogva, légyvinnyogás-légynyüszítés nedves nevetéssel,
ásványnedv-állatnyöszörgéssel, s kis teste alsó kapuin, a piros vágaton és a fekete likon
apró szekerek, autók, bálok, lovak, tehenek, malacok, pettyes anyakocák, feketeheréjű
disznókanok, könyvek, gőgpáncél-Szent Johanna-lovagruhák, fejszék, balták, apó-
parasztok, anyó-parasztok, börtönök, koporsók, cselédek, szolgák, indulók, forradalmak,
háborúk, olajos injekciók, elektrosokk-gépek, inzulinsokk-tűk, ködös homályos hisztériák,
őrjöngésháló-nehézgyógyszerek, kényszerzubbonyok, ágyhoz-kötöző lepedőkötelek, repülőgépek, gyilkosságok,
hazák, országok, egyetemek, élelmiszeres-postakosarak, barhetingek, vastag pénzkötegek, lakodalmak
hullanak ki, mintha szülne: új halált, gyermeket, lövellő magzatvizet, ürülékhegyet,
másodszülésben forró méhlepényt, gőzölgő placentát. S testét nyaktól ágyékig szétnyitja
az a bolond asszony akit még akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna,
mint egy cipzáras ruhát, s a füstölgő húst lehúzza csontvázáról, mint asszonyi ruhát
az a bolond asszony akit már nem voltam szeretni mikor még mindíg szerettem.
S gőzölög, mint levedlett békabőr, békahús, gőzölög véresen lehúzott testhúsa az
elvarázsolt Csontváz-tündérasszonynak, szempillaszőrei kiestek, krétahártyagömb
koponyáján kis barna kontya, mint esőrohadt virágos száradékcsillag szénakazal.
Levedlett, megszült dolgai, mint az álom-éj homálymagány csillagai, sötéten ragyogva
lebegnek a szárazsötét felszínén, mint dolgok, tárgyak, fölfújódott állatdögök, fák, zöld
leveles ágak árvízhömpölygő fekete folyamon. Halálgalaxist szülő bolond asszony!
Áll a csontváz, az a bolond asszony akit akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna,
akit még akkor is szerettem amikor nem tudtam hogyan szeretni, áll ablakom vaksin-derengő
álomhajnalában, akit már nem tudtam szeretni mikor még mindíg szerettem, áll a Csontváz
s ásványhold fogatlan kopasz koponya-szájából aranyfonalat ereszt ki, mint gyomrából fehér
selyemcérnát a selyembogár. Itt van, a fénylő selyemnyálcérnát mégis egy temetőhöz ragasztja
az a testét levedlett bolond asszony akit még akkor is szerettem mikor már nem szerettem
volna. Aranycérna-függőhíd álomhajnal-ablakomtól a hajnalálom téli temetőig. Kifeszített
aranycérnaút hajnal-ablakomtól a havas temetőig. Kifeszített aranycérnavonal a dérszáraz
istendöglégy-ürülék kopott kopár hajnali pettyhalmazai között. Csillagritkulásban arany-pengeél.
Aranypengeélhíd a holdhalott űrvarázsban. Arany-pengevonal a megőszülő parázsban.
Aranycérnaszálhíd a könnyű kásás rothadásban. S elindúl lassan tipegve, lépegetve,
lépéseivel keresztben-lécezett csontváztalpakkal az a bolond asszony, elindúl a csontváz,
megy a Csontváz-Asszony lassan tipegve lépegetve a hajnali aranycérnaszál-pengehídon,
a kifeszített arany-pengeél cérnahíd-úton, megy a Csontváz, megy az a bolond asszony akit
még akkor is szerettem mikor már nem szerettem volna, megy lassan billegve lépegetve, mint
kötéltáncosnő a kifeszített kötélen. Megy az aranycérna-késpengeél-hídon, megy lassan
az a Csontváz, az a bolond asszony, akit akkor is szerettem mikor már nem hittem
szeretni, megy az űrben a temető felé, megy a föld felé a szikrázó aranyszál-függőhídon
billegve, megállva, vissza se nézve, keresztben egymás-elé tolt csontváz-talpakkal,
mintha fehér krétapálcákból összedrótozott söprűket csapna aranykéshez, kréta-söprűs
csontváz-lábakkal, csontváz-lábszárakkal, mintha egy hajlékony puha ferde krétakereszt,
krétaírás-kereszt járna fekete tábla fehér vonalán. Jobbkezében sárgapettyes piros
nyitott föltartott esernyő, balkezében nyitott fehér selyemhártya-legyező, a legyező-
fatollak közti selyemhártya cikkelylemezek puhán lélegzenek, mint a sáskapotroh
kitinszelvényei közti összekötő hónaljhártyák. Tintakék cirkuszsátor az űr. Az a bolond
asszony, az a Csontváz-kötéltáncos asszony az Alvilágig elfeszülő aranyszál-pengeélúton
tipeg, halál-úton jár táncolva, billegve lassan lépegetve, jobb kezében sárgapettyes
nyitott piros esernyő, balkezében nyitott fehér selyemlegyező. Nézői a hüllő-aszály
néma csillagok. Bohóca a krétakalapos, tojásfehérje-gallérú bamba téli hold.
S kis ponttá némúl az a messzi csontváz, s elpárolog az aranykötél tűhegy-asszonya,
az a bolond asszony, aki azzal lett hogy valaha volt, az a bolond asszony, akit akkor
is szerettem mikor már nem szerettem, az a bolond asszony akit akkor is szerettem
mikor már nem szerettem volna, az a bolond asszony, akit akkor is szerettem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]