Testvérbúcsúzó*

A légy velem ébredt. Csöpp dróthálókosárral héjazott szikrázó pihés higanycsöpp,
csöpp drótrács-szoboralakba alvadt vinnyogó takonycsöpp. Jajgató, síró, zümmögő,
zúgó árnypötty cikkant, kaszált, huzigálta a fényrácsos levegőt, mint folyékony,
hajszálrugó-vékony, végtelen hegedűvonót. Homlokomnak csapódott nedvárnyékkal
puhán, mint ötezer pontszemcse-látásköteg meteorit, mint ráncos sziklához lucskos
mohacsillag, kezemre hullt, mint gőzölgő lócitrom a sóhajhártyás téli földre, kék
mozaik-lazaság dünnyögése a hajnali árnyzizegés pihepattanásos madárhónaljaiba
és gyöngygríz gyíkhónaljaiba, a bíborfeketébe és a sárgafehérbe gyűrt villany-
lámpafény aranyredőire száradt. Aztán fölszállt megint a folyékony, ruganyos, puha pici
óra, minden szemcellája bársonyketyegés, izzó bársonygyöngypontok ketyegés-gömbhalmaza
ő, a ketyegve-jajgató idő, ketyegő lila alvadtvércsöpp a villanykörte arany-csontvázú
hólyagüveg-hártyamelegén. Búcsúzni megyek. Sietek. Hajnali ½ 5. – 15º hideg. A konyha-
ablak külső keretére csavarozott hőmérő üvegcsövében halottan hallgat a feketelétrás fehér
kaucsukléc, a számlap, piros felezővonala alatt, a 0 alatt mélyen az apadt higanyszál,
mint fekete tűkristály döglődő krokodilus szemében, az arany-gyöngyház mozaikgolyóban,
az Északi Sark véres jéghajnalán. Búcsúzni megyek. Sietek. Elkésni nem szabad.
Sietek. Búcsúzni megyek. Jaj annak, aki a búcsúzásról elmarad. Jaj, emberek!
Mert el kell búcsúzni attól aki elmegy! Aki elmegy: csókot kell adni annak! Akár a
földbe. Akár egy másik világba. Meg kell csókolni az élőt, a halottat! Adj
csókot annak, aki elmegy. Arannyal mosolyogva, ezüsttel dideregve, kék üveggel
vacogva. Mert úgy szép, ha csókod szivébe rohad, mert úgy szép, ha csókod
szivében kivirágzik. Mintha kinő az első fogad csecsemőkorodban. Inyedben
elmúlás és élet csókunk a fogcsíra-képlet. Fogaink a hajnal ínyéből kinőnek.
Így lesz csókunk fogsora az időnek. Csókunk az idő ínyéből kinőtt fogak.
Búcsúzni megyek. Sietek. Hajnali fél öt. Testemre húzom a házi göncöt: szürke inget,
fehér kordnadrágot, piros sálat, fehér pulóvert, kék gumihullámcsizmát, szarkatest-
mintázatú bőr-munkáskesztyűt, zöld kordbársony micisapkát, kandallófát hozok
a garázsból szatyorral, befűtök a zöld cserépkályhába, sűrű, könnyű, sárga
cincérrágásliszt-kupacok a kályha elé terített újságpapíron. A verseken, cikkeken,
űrrepülőgép-fényképeken, politikus-arcokon, politikai viszonylatokon.
A kutyakertben összesöpröm a deres marhacsontot, a fagyott, deres, fehér
kutyaszart, amely mint ősüledék pikkelyfa-ág, ősfosszilia-fenyőtoboz, kréta-
dugó, őshüllő hurkásan megkövesedett lélegzete. Kiroppantom a hájszínű
vastag levegőbuborék-koszorús jégkorongot a korallszínű kutyatálból,
friss vizet öntök a kutyának, leguggolok, kékkötényes ölemben selyemsaláta
fehér feje, a fekete csiparögöt kiszedem szemcsücske bolyhos fehér arcszőreiből.
Búcsúzni megyek. Sietek. Pislog a kutya a szőrcsipkedésben, vaksi kis barna
puliszeme a fehér harangkönyörgésben, mint barna cseresznye vattacsészében.
Fehér hálóingben, rózsaszín kötött hálókabátban jön feleségem mosolyogva,
mezitláb, hallom, ahogy forró vizelete kagylósan zúg, párásan zuhog. Aztán alvó-
ruháit testéről lehúzza, áll mosolyogva meztelenűl a fürdőszobában, nagy
emlői között, mint görbe hajszál-kristálytűk ragyognak a szőrpihék a rózsasárga
hajnal-lámpafényben, ágyékán, combjai között, a köldökig fölbozsogva szemérem-
teste gyapja, szőre, mint nyáron, eső előtt, mikor a kerti kőszalag-kőút mozaik-
rései közűl sisteregve, sötéten kipezsegtek a hangyák, s mocorgó, bizsergő, sistergő
sötétbarna pezsgés, feketebarna hangyapezsgés, elnyúló, szétfolyó, feketén ágaskodó
tengericsillagként púpozódó, domború boldog hangyarombusz volt a kövezet hemzsegő
pinaszőre. Meztelen háta a hajnali tükörben: érett búzaföldek selyemhídja.
Meztelen testéből a testmeleg, ágymeleg, testem-hője meleg nedves évgyűrűi nőttek
a fényben. A gyerekek még alszanak. Összegöndörödve, vagy A. Dürer karral-lábbal
szétfeszűlt, körhordó-terpeszkedésben teljesült rézkarc-embereként hanyatt, kezük,
lábuk a csönd karikás hártyaperemére tapasztva feszül, mint Albrecht Dürer
rézkarc X-embere, az ember-betű, a betű-ember, a kör belsejét kitöltő emberi
mértan-arány, mint aki szétterpesztett kezekkel és lábakkal forgó hordóban áll
egy Vurstliban. Alszanak. Nekik még ez is dolog. Emberré növekedő elő-asszonyok.
Egyszerűek. Bonyolúltak. Okosak, Szépek. Éhesek. Szomjasak. Mesevárók. Boldogok.
Emberek. Búcsúzni megyek. Sietek. Fürdök. Borotválkozom. Felöltözök. Magamhoz
pénzt veszek. Búcsúzni megyek. Sietek. És fut az autó velem a hajnalon át. Fut
az autó velem. Visz a hajnalon át, a városon át, visz az ébredésben, visz a szenvedésben.
Robogunk a háztömbök közötti lila csövekben, lila üregekben, mintha gázzal
fölfúvódott lila belekben rohannánk, csillognak a lila sötétség piros és sárga
bolyhos hajszálerei. Az odvas szürke, fekete, hüllőzöld, üszögpuha, céklarépavörös,
cukorrépa-sárga, szarukemény, cukorspárgalaza csipkék, kötegek, tornyok, tömbök
kupakok, kupolák, tetők, erkélyek, falak között a lila üresség-alagút itt-ott
izzó kék, piros, sárga, zöld, lila vonalak, rácsok, betűk, pontok, ívek, sugarak,
hálók sejtelem-ábráival beszőve, mint színes égő reményfonállal az emberi gond.
Ostornyeles lámpák zöldizzás bajsza hajlik a koszos járdaszegélyekről
a lila gyászba, mintha zölden foszforeszkáló csápú vas-szöcskék ülnének
a tél havas kőszemhéján, zölden világító imádkozó sáskák a tél hórohadt
fagy-arcán térdepelve. Fénymorzsák, lángszemcsék, aranyrögöcskék, tűz-
foltok a hajnal lila szalamandra-bőrén, aranypikkelyek, parázs-pontszemek
a lila üresség hártyadobozaira szórva, mintha valaki éjkurva angyal-
szörnyeteg kihalászta volna a dühödten derengő téli űrből a csillagokat,
mintha az a csillagzabáló csillagokat zabált volna, aranydiót, aranyhalat,
aranydarazsakat, s utálkozva köpte volna a lila hajnalsötét zimankó-
lebenyeire az aranypikkelyt, aranyozott dióhéjmorzsalékot, aranygyűszű-
darázs-szemeket, aranykocsonyaláng-uszonycsonkot. Lemorzsolt csillagok,
égitest-kukoricacsövek szétszórt kukoricaszemei a tömény fényfoltok a
híg lila ürességen. Strichelő kurvák fényes nyállal kiköpött szotyolahéja.
És cellás az űr, mint a magtalan, üres napraforgófej cellulózelepény
csipkés bogárszeme. Búcsúzni megyek. Sietek. Elkésni nem lehet. Fut az
autó velem a kora-reggelen át, a reményen át. Fut az autó velem. Előttem
a konok ősidő-ólomlemez megreped. S nehéz sűrű, fagylázas lassú vér
csurog a repedés-ősvonalon át az utcalilára, a hógyalu-háztetőkre,
az autó fagyporos ablaküvegére. Mintha egy elmeszesedett fehér csipkezsák-szív
megreped, s látszik a szívpitvar vérenyv belseje, hártyája, ürege, lemeze,
vére. Mintha egy emeletgangról leugrott öngyilkos koponyája széttörik az
udvar kövén, s kilátszik agyvelője, sárga agyállománya, elszakadt
agyhártyája, s a havas kőre folyik agya vére, s két szemgolyója ott
hever külön a cement-hajnalon, mint tyúk, vagy hal késsel kivájt szeme
a konyhaasztalon, nyálka, nyál, vér, tollpihék, pikkelyek között. Mint
két penészes szilva. Mint két virágmedúza, hólyagmedúza. Két karácsonyfadísz
dió. A havas cement két emlőgombja. Folyt az ólomrepedésből a vér zuhogva.
S fekszik az öngyilkos rongybábu-szürkeség fehér viaszváladék-arcát a rothadt hóhajnal
kőre tapasztva. Búcsúzni megyek. Sietek. A rozsdás hótaréjfüles fekete kockák, pókszürke
dobozok, kőgyapjú-mozaik házfalak kettős némaság-csordája közé üllepedett lila
iszonyatlemezek süket vasfényvonalai a villamos-sínek. Sötétzöld hajnalfestékkel
bekent köldöktől-gipszatlaszok, földgömb-mellű ágyéktól-kővénuszok, pókfüstös
gipszgöndör görnyedt Zeuszok, csikóhalfarokként csigásan föltekeredő pikkelyes, gipszköd-
emlős halasszonyszirének, mocsokba-vénült kőkoszorús-fejű gipsz-Afrodite-szegények,
kőizom-kőhát-kőkar-kőnyak-kőmedúzakőfej pénisztelen férfigörnyedések, vígasz-
meztelen, alsótestükkel pókhálós habarcsba-olvadó izmos meztelen kőlányok, kőlegények
tartják roskadozva-roskadatlan a lilamoszatos kapuíveket, balkonokat, teraszokat,
erkélyeket, a dériszony villamosvezetékek hálója fölé csüngő emberi madárfészkeket,
emberi sárcsipke-fecskefészkeket, aranyozott üvegvitrineket, zölden derengő aranyhalfészek
üvegládákat, beüvegezett, ikrafoncsoros kőpáholyokat, rothadó-bőrű tükörszobákat.
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Fut a hajnali városon át. Ez most a
jelen. Ez is történelem. Sárga villamos csörömpöl, kék autóbusz csorgat gomolygó
sötétkék, hasmenés-hígbarna füstfarkat, mintha híg széklete lenne a gépnek, bodros
aranyérduzzanatrepedés vérfolyása lenne a gépnek, elúsznak gyorsan a járművek
csíkozott aranynégyzet ablaksorai, mint mélytengeri hal oldalvonalának virágmintás
világító pontsorai, a taxik világító sárga üvegtéglája szaggatott fényvonalsort
húz a hajnali lilafehérbe, mint világító homlokcsápú bogarak vegyifénnyel
izzó széthúzott csáplemez-harmonikája. Valahol harangoznak. Harangoznak a
lila virradásban. Mentőautósziréna. Rendőrautósziréna. Tüzoltóautó-sziréna. Vijjog,
villog, csilingel, sikít, jajong pirosan, kéken, fénykardja vízszintesen körözve forog
pirosan a hajnali lilafeketében, mint helikopter propellerlapátjai, mint egy
vízszintes szélkerék, mintha mohamedán hóhér forgatja körben feje fölött a
pallost, a térdeplő lilahártya elitélt feje fölött a piros fénypallos vértoll-koszorúja.
A narancsszínű szemetesautó fekete vaskezeivel nagy segglikába, farszájába fekete kukát
ürít, ahogy a főtt céklarépából kifűrészelt alkoholista hajnalban fölhajt
egy féldecit. Valahol harangoznak. Fekete hullaszállító autó farol egy döglött
kapu elé. Doboz-ajtaja hátúl kinyílik, ahogy a cserebogár, szarvasbogár,
hőscincér, kőrisbogár fölcsapja páncélos sötét fedőszárnyait, fekete férfiak piszkos
bádogkoporsót húznak ki büdös dobozgyomrából, pléhkoporsóban fekvő lila,
sárgazöld halottak közűl üres koporsót. Szájukban parázsló olcsó cigaretta.
Majd az éjszakai halottat megnézik, meztelenre levetkőztetik, koporsóba teszik.
Majd az éjszakai halottat lehozzák. Véres a halott vénember-csecsemő pénisze,
herezsákja, mint áttetsző eres rózsás vizesdinnye, összegöngyölődött, összegöndörödött
szőrdisznó, sündisznó, tüskésdisznó. A vénasszony ősz hónaljszőre, ágyékszőre
véres. Valahol harangoznak. Miért is harangoznak? Tűzpettyes varangyok
mohón ásítoznak. Billegve, lobogva, csoszogva zuhannak füstös üvegből fújt
galambok a lila sóra. Már reggeli hat óra. Búcsúzni megyek. Sietek.
Fut az autó velem. És fut majd a halottas-autó a halottal. Combjain, derekán
száradt sárga bélsár, hátán, tarkóján lilazöld hullafolt, szőreiben elszáradt ősz
verejték. Már reggeli hat óra. Fut az autó velem. Robogva visz a jelen. Visz
az emberi történelem. Visz a világtörténelem. Visz a lét-történelem. Visz
a búcsú felé, a búcsúzás felé visz a szivárványhártya-átlényegülésben.
Mert átlényegül minden lassan az önismeretben és a virradatban, amely lassan a mélyből
kifele színeződik, mint a halott nemsokára halála után, mint halál után az emberi
holttest, szinesen kifehérűl: viaszos sárga, rózsamárga, zöldarany faggyúfény lesz.
Már hasonlítani kezd a fény a fényhez. A szenvedély a szenvedélyhez. A szenvedés a
szenvedéshez. A halál a halálhoz. A fehér a fehérhez. A mély a mélyhez. A magas a
magashoz. A nehéz fény a nehéz reményhez. A könnyű füst a könnyű fényhez!
Hasonlítani kezd lassan minden önmagához. A fa a fához. A ház a házhoz. Az
áramvezeték az áramvezetékhez. A dolog a tényhez. Elmúlás a lényhez. Létezéshez
a létezhető. Apály a nyálhoz. Szabály a tájhoz. Az emberlényeg tiszta önmagához.
Fut az autó velem az átlényegülésben, robog a gép az éjből-kilátszó egyszerű
megtestesülésben. Hasonlítani kezd a rács a rácshoz. A megvalósulás az elmúláshoz.
Az anyaghoz az anyag. A testhez a test. Minden ami van, most végre lenni kezd.
Minden ami volt, most újra van. Boldog lesz, aki boldoggá tud lenni, aki
a hiányban szárad: újra boldogtalan. Boldogságomat a halál őrzi meg!
A nem-lét vinnyog boldogságomért, mint csontért kutya! Mint szomjas kutya
a jeget nyalja, vinnyogva, könnyezve, nyöszörögve, a befagyott, talpig-jég
vizestálat: ragyogásomra nyöszörögve szárad, nyálas a Megalázó Bánat, nedveimre
szomjas, kristály-megmaradásomra folynak szálasan forró, izgatott nyálcsöppjei!
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem, mint az emberiséggel a történelem.
Mint a történelemmel a világegyetem. Mint világegyetemével a Teljesség!
Mégis, mintha állva lebegnék, mintha meleg üveghólyag-tengeralattjáróban
ülnék, mintha meleg üveghólyag-űrhajóban ülnék, s az lebegne átlátszóan
velem óceán-mélyben, csigás galaxiskalászkévében: világító, foszforeszkáló,
emeletesen fénylő, bóbitalángú, izzó csáplámpás kősárkánylepények, kőlombhalak,
kőcsipkegömblobogások, dülledt, pettyezett, foltos fényfalak úsznának el
forogva, lengve és pörögve védelembuborék-anyaméhem üvegoldalai mellett,
köröttem és fölöttem, mintha égő, izzó, gőzölgő, párolgó, forró, nukleáris, hideg
égitestek, csillagcsóvák, óriáscsillagok, törpecsillagok, csillagikrek, dupla-tűzgolyók
arany-horgoláscsipkezsákjában lebegne élő üvegszívként merengésem:
négyzetsorosan fölaranylik minden kődolog, betondolog, tégladolog könnyen
lebegő ámulásom körűl: aranynégyzetsorok alatt aranynégyzetsorok, arany-
négyzetsorok fölött aranynégyzetsorok, jobbra, balra, lent, fönt, oldalt, közel
és messze, a lámpafénnyel kipirosodó ablakok. Fénykockák, fénypontok, fény-
pettyek, fény-négyzetek, fénytéglák, fénylemezek, fénypillérek, fénydobozok az
olvadva-úszás rózsazöld, rózsasárga, rózsakék, rózsamárga, rózsanarancs oldalain.
Mint a lángoló emberi öröm. Mint a fénylő emberi kín. Gyanú, szenvedés, áhítat,
bűn, bűnbánat, gyűlölet, mohóság, szégyen, bizalom, győzelem, várakozás, hívás,
bánat, megadás, erőszak, hódolat, fölszabadulás, megaláztatás, kínlódás,
szenvedély, ravaszság, ítélet, gyanakvás, bosszú, rablás, fosztogatás, háború és
béke minden fölaranyló ablak. Mint állatok pupillájában a szendergéstelen
csillag. Tehénpupillában, lópupillában, kígyópupillában, krokodiluspupillában,
saspupillában, bagolypupillában, galambpupillában, rozmárpupillában,
medvepupillában, tigrispupillában, csimpánzpupillában, varangypupillában,
hangyászsünpupillában, elefántpupillában, zsiráfpupillában, vizilópupillában.
Minden állatéban. Mint állatok pupillájában a nem-alvadó csillag! Mint
iszonyatóriás haltestek zöldarany-aranyvér-tűzsárga pikkelyei: az üveggel föllángoló
házsorok, izzó haltestpikkelyek tömegdomborulatai között futok, tüskés, enyves,
hártyalegyező világoszöld uszonyok lobobó masszatömege csapkod lebegésüvegemre,
s a megnyílt tér sötétzöld zománcnyálas kopoltyúiból lemezlegyezősugárharmonika
szivacsos lila gombafejhasak tátognak búcsú-hitemre: a mindenség kopoltyú-
páfránybokortüdői. Emberiség, sorsodat ki menti meg? Ki lesz boldogtalan sorsod
boldog újrahívője: emberiség? Búcsúzni megyek. Sietek. Már lóherezöld, már
sötétmályva, már rózsazöld, már kénpiros-sárga, már vízfesték-puhakék
a puha, könnyű, szigorú, barna űrmaszadék, a kettős vasgótika-áramvezeték-
torony, a gyantás hólemezekkel lelakatolt háztető, a bronzgránátot markolva
hajító, szívenlőtt-térdrerogyó, bronzlábszártekercses, bronzsisakos, bronzordító
első világháborús katonaszobor, bronzbajszán zöld lepke, citromlepke,
bronz-szemgolyóin két piros szitakötő. Piros hóvonalak, fehér drótvonalak,
fekete földvonalak. Lilán füstölgő fekete ipari salak havas hegyvidéke.
A gyárkémények gomolygó, bozontos füstmedúza-fején piros rózsakoszorú.
Vörös rózsakoszorú a gyárkémények karcsú deres derekán. Égő, vörös
villanykörte-koszorú a gyárkémények csípőjén, homlokán, kék füstfátyol
fején. A deres gyárkémények vörös csillagkoszorúban. Mint kitolt csigaszarvakra
húzott rubintgyűrű, Szaturnuszgyűrű Isten kisujján. Rozsdás vattacsomóhalmaz
csicsereg: verebek. Mint eldobott menstruációs-vatták alvadtvércsomós
fekete rozsdaszikár puhasága: verebek zsibongó szemét-árvasága.
Búcsúzni megyek. Sietek. Mert el kell búcsúzni attól aki elmegy. El az
élőtől, el a halottól. Meg kell csókolni az élőt, a halottat. Mert mi is csak
úgy élhetünk: csók-éhesen! Mi is csak úgy halhatunk: csók-búcsú után!
Búcsúzni megyek. Sietek. Visz a robogás. Erjedő tiszta fényből a holdtalan
szarukopár magasig kapaszkodó könnyű rács tőlem jobbra, balra, mintha
fölfele-tóduló függőleges, merev aranyrács-alagút cellafalak fénylő facettafüggönyei
között lebegnék és szikár a deres téli könnyűség és száraz a fagyott lilasemmiség
vattanyál az ipari dombok búzalevélzöld levelibékabőrére ragadva és a távolság
megalvadt, redős, recés, gyűrött hajnal-alja kénfüstös, szemhéjfestéklilás
s mégis hegyes és szögletes, kockás, palás kristályidomok, összetört piros kréta-
darabok zsíros halmaza, mint lábosban a megfagyott krumplipaprikás, mint
zsírcsipkékkel beszegett piros tégladarabok deres üledék-alvilága, a lábosba-
száradt krumplipaprikás, az esti tányérba alvadt reggeli krumplipaprikás.
Szürke vaskorlátok, négylábon-álló nyulánk száraz leguán-dermedés hidak,
megdermedt csipkés őscement-sárkánygyíkfutás hidak, csuklós, bilincses
fekete gázlómadár-állványlábakon, nandu-lábakon, emu-lábakon kígyózó
ezüstfehér ércalumínium csövek, csőrendszerek, ezüstös bálnatestnél vastagabbak,
hurkosan hernyózó szelvényes, harmonikás bálnacső könyökcsövek lángfehér
szilárd folyása a reggeli tintakék közönyben, piros traverzek, fekete-sárga
darázspotroh-dongagyűrűs gáztartályok, hólyaglégy-vízcsöpplégy kék-zöld pocak-
öves fémballonok, hócsiszolás lila gyíkpikkelyhát háztetők, kék pácban
páros izzásfüggőhíd légi csillehuzalok, görbe, vascsiga-ujjbögyű vaspánt-ujjakon
lógó üres csillék, mint ujjhegyen lógó feketeposztó-kalapok, mint mutatóujj piros
meggörbített hegyén lógó havas fekete vászonsapkák, átvérzett gézcafatok, széttépett
papírvatta-pelenkák, széttépett, tintapecsétes, írásmoha-páfrányos, piroszöld
moszatbálványos itatóspapírdarabok a jeges sínekre, fekete gyomornyál betonutakra,
dérpókháló barna cementfüst növényszárakra, rozsdatölcsérleveles fénybéna
növényromokra szórva. Már világos minden, fénybe bújik a fény, a szines homály
a fény repedéseibe mászik, mint százlábú csíkos, lemezes földrepedésbe,
mint kőrepedésbe barna bogár, nagy sárga kő alá páncélos fedőszárnynélküli
törpe, recés, lóherelevél-alakú hártyaszárnycsonkos bogár. Meghajlanak az elkeskenyedő
homály kitines széthúzott potrohszelvényei, mint a kihúzott harmonika, s a rideg
kitinszelvények közötti könnyebb hártyabélés világos hónaljbőrei kifeszűlnek,
összenyomódnak, mint a szívütés, ahogy a homály a fény repedésén gyorsan
bemászik. Lovasszekér zörög a hóganéjos sárga szomszéd betonúton, csattognak
a ló ezüstsujkoló patái, a ló arca sárgafoltos, mint a farkasméh aranyfoltos
barna páncélsisak-páncélrostély lovagarca. Sötétkék motorbicikli zúg el,
szinte röpülve a fény kemény reggel-gyűrűiben, fekete bőr-görnyedés, piros bukósisak
szkafander-fej, mintha katicabogár ülne röpülő kék orrszarvú bogár
karcsú kitin-nyereg nyakában. Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem.
Viszi a sáros jármű búcsú-készülésem. Búcsúvágy-szívverésem embertürelem.
Mert nem mindíg az megy el, aki elmegy, s itthon nem mindíg az marad,
aki itthon marad. És ne a halált várd, de hidd a szerelmet, hidd el magad,
hidd el a másikban megszépülő bizalmad, ne azt szeresd aki búcsú nélkül
elment! Mert a hűség a te igazi hatalmad. Szívem a hűséggel kielégűl.
S összebékülnek a sorsban a sorsok, ha sorsommal a mindenség boldog!
Boldog hűség: búcsúm csókja vagy te! Törvényeid tenyésznek minden énekemben.
Boldog hűség: évmilliárdok valósultak és teljesültek jövetelemben, mert az
én születésem a te hajnalod: este! Mit mondasz nekem téli hajnal, mindenség
sötét véraláfutása téli hajnal, hullafoltos bársonyvizenyő ég, téltakony véres
hulla-orrlika űr, sárga, nedvező vattacsomókkal betömve, mit mondasz
nekem rózsalekvárba mártott téli városi táj, téli ipari vidék, mit mondasz
nekem aranyvéres, varangybőrű téli hajnalhulla-oszlás, aki most búcsúzni megyek?
Előttem az űr parázsrothadása, hamu-pislogása, köröttem jobbra, balra
fénylapok, fénylemezek, fénytéglalapok, fénykockák, fénysávok, fényvonalak, fénytüzek,
csövek, vasak, sínek, kémények, oszlopok, pillérek, ívek, tetők, tartályok, gömbök,
fémhurka-folyók pilléres vázakon a levegőben, mint egy levegőben-kúszó fehér
megfagyott folyam, olyan ez a fehér hernyójelen vastag cső-végtelen, hullaégetés-por.
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Valahol gyársíp szól, valahol harang szól.
Világelmúlás: árnyékom! Gőgödre nem haragszom. Az én hitemre hát mért haragszol?
Elmúlás! Mocskos győzelmedre én nem haragszom. Létezés-mocskaidban is világít az
arcom! Világít, mint a kitüzelő csillag, az erjedő kozmosz-hullaarc nyitott szájának
aranyfoga. Tudom, hogy győzni fog hitem szükséges halálhatalom-győzedelmeden halál!
Tudom. Létem alakod törvénye is, létem léteddel egy-anyag, legyőzlek, gőgödért áldalak!
Boldog testemben még kering a vér, te tudod, miért, és dereng a gyopárkő a szívós hajlatokban.
Dereng, ami él, mint zöld csipkepázsit függvényével a petrezselyemlevél a piros fényhártya
hajnalcsomagokban. Búcsúzni megyek. Sietek. A hosszúkás, függőleges, fektetett, ovális, kerek,
négyzetes, címer-alakú fénytáblák, világosságlemezek mögött, földbesüllyesztett betonalázat
celláiban, dobozaiban, mint villannyal-megvilágított akváriumban úszik, áll, forog, lebeg,
dobog, meztelenűl derengve lobog az ember, a tárgy, a lény, a jelenés, az áhítat, az eszme,
a bűn, a dolog. Mint zöldmoszatos megvilágított akvárium pettyes, csíkos, vonalas, pontozott,
szeplős, sávos, pikkelyszitarács-dudorodás törpe tintagolyó-szemű selyemnyálköpés halai.
Haltörpe csillogó pikkelymanók, fényrosta-menyasszonyfátylas, tátogó, fémtubusba-zárt
úszóhólyagok, szálkák, gerincek, gyomrok, májak, ikrák, belek, szivek, húsok. Élő aranyozott diók.
Létüket élni kezdik. Aki most ébredt: gyorsan cselekszik. Szétterpesztett lábbal a fürdő-
kádban állva cimpás szerelemvágatából az éjjeli ondót, a hajnali szagos mézet kimossa,
zuhogó csapnál nyakát, emlőit is mossa meztelenűl, arccsontjáig lila horpadás-ostya
szem-aljjal a fiatalasszony, másutt gyűrt ágyszélen ülve szoptat a másik asszony,
tejét feji, jobb hüvelykujjával, s mutatóujjával melle csücskét, az eres piros kúpot
nyomkodja, pumpálja, s cérnázó, vékony tej-tejút lövell forrón a tátott csecsemőszájba,
mint testébe éjjel a férfisperma forró korbács-ága, kása-kévéje, bömböl a kisóvodás,
nem tudja a piros harisnyanadrágot fölhúzni, ül kis trikóbugyiban sírva a földön,
az öregember klozeton ül letolt nadrágban, nyitott pizsamakabátban, mint egy deres
kos mellkasa ezüstdomb öreg szőrei, a rabok vigyázzban állnak a vashídfolyosókon
a cellaajtók előtt a börtönökben, ketyegnek a gázórák, a villanyórák vízszintes fehér
fogazatcsipke-szegésű áram-mérő kerekei gyorsan forognak, az iskolás anyjától
pénzt kér, hátára veszi a vizihulladagadt zöld iskolatáskát, mint elnyomott egy
idegen országot, a katonák már megágyaztak a laktanyákban, a mulatók, bárok bezártak,
a kurvák hazamennek az utcáról, a bárokból, mulatókból, eszpresszókból, kocsmákból,
szállodákból, a vasúti pályaudvarok éttermeiből, a stricik a kurva-pénzt számolják,
blattolnak még egy kártyakört, a homoszexuálisok csüggedten lődörögnek a gőzfürdők
forróköd akropoliszlépcsőzet-tetején, lesnek köténytelen-meztelenűl, vérhiénák,
luesz-sakálok, várják, hogy térdenálljon előttük a másik, vagy egy meztelen-görnyedő
mögé álljanak merev hivalkodással, vagy hogy asszonyok lehessenek végre segglikukkal,
a gyárakban már a gépeket sárga olajjal lemosták, a gyárakban már fölsöpörtek,
elhallgattak az éjszakai gyári tücskök, elhervadt, elhamvadt, összeroskadt, széttört
cirpelés-galaxisuk, combbelső-ráspoly, szárnyér-recefűrész hangszervük lila-eres
hártyatokba csomagolva, a gyárakban a vigonygépek bőrnyergeit már nehéz barna
olajjal lemosták, olajosvödörbe mártva az öleléskazal vattacsomót, aztán a bőr-
vályúszőnyeg hengerlemezekre csavarva a sárga olajat a fényes, iszamos, sárga
vattából, mintha fölmosórongyot csavar ki két kézzel az asszony, a vágányok
közűl kis söprűvel, olajrongyturbános bottal a váltókat tisztogatják a váltóőrök, mint
vattabuzogányos gyufaszállal füljárat zsírját,
újságot hord ki az egyetemista, a boltok tündéranya-szeme világít, fehér tejesautókról,
fehér kenyeresautókról dobálják a piros, zöld, narancssárga rácsos műanyag-
dobozokat, tejjel, kenyérrel, ásítoznak a villamosvezetők, autóbuszvezetők
a havas végállomásokon, kezükben kékzománc teásbögre, kezüket keresztben oldalukhoz
csapják, mintha átlátszó lengés-keresztre szögeznék önmagukat, cigarettázva
ácsorognak a századvégi reggel fagyra-dobott, összetört üvegdeszkái, üveglemez-
taréjcsordái között a hullaviola taxisok, telefonvezetékszerelők, gázosok, kamionosok,
vízműmunkások, taxinagy piros deszkaspulnik kék kábeltekercshengerei a létkopár tél
hulla-szemhéjain, fekete gázvezetékcsövek mellett óriás sárga, acéllemezfésű kopoltyús lüktető
kompresszor-gépek zörögnek. S a temetetlen halottak jégvirágos fagypára szemmel nézik a
lilazöld hullacsöndet a temetők halottas-raktáraiban, egymás mellett a szines ládákban sorban,
mint a megölt gondolatok, s a kórházakban a betegeket lavórból szivaccsal lemossák,
a homlokot, a füleket, a fülhónaljat, a halántékokat, az orrot, az ajkat, az állat, a gégét, a
nyakat, a mellkast, a hónaljakat, a hátat, a péniszt, a vaginát, a combokat, térdeket, lábszárakat,
térdhónaljakat, lábakat, lábujjakat, karokat, kezeket, a beteg öregasszonyokat lassan
megfésülik, kihúzva ülepük alól a szaros, húgyos zöld gumipelenkát, lemosva alsó
testük haldoklás-szennyét, a szülészek az éjszakai fehér nadrágot leveszik, feleségüknek
hazatelefonálnak, nagy pocakkal, mint a kétlábon-járó gömbdarazsak pisilni, fogat
mosni mennek a várandós szülőnők, az inkubátorokban lila infralámpafény
csókol kénsárga, befáslizott-köldökű, névvel-beírt ragasztószalagcsuklóbilincses
meztelen újszülötteket, van, aki lila hüvelykujját szopja, mint boldog cuclit,
s odalent az alagsorban a boncmesterek előkészítik a halottat, kihúzzák a sínen-
csúszó gumikerekes bádogtepsit a hűtő-hullaszekrénysejtcellából, a darázs-színű,
dongószínű, zománcos-lakkos kék-zöld hullalégy-színű hullák arcáról a fehér lepedőt lehúzzák,
a hullákat derékig kitakarják, a lila hullavak, hullaviolasüket hullákat talpukig
kitakarják, mint a csillagokat az este, nyaktól bokáig zöld gumikötényben az elektromos
fényben ázó boncmesterek, a boncmesterek a hullákat átölelik, fölnyalábolják a
halottat, mint a fáról-levett Jézuskrisztust aki sírjához vitte, a slag-vízzel
lemosott boncasztalra teszik a halottakat a boncmesterek, szájukban égő cigaretta.
A kórboncnok kis gépfűrésszel emberkoponyát fűrészel, a szülészorvos nagy nikkel-
szülészollóval asszonygátat vág szét az űrtág vagina s az ánuszlik barna pirosbélésű rózsája között,
kezére vér fröccsen, arcára vér fröccsen mindegyiknek, hideg hullavizenyő, forró,
asszonyvizelet. Az újszülöttről a csap alatt a vért, zsírt, ürüléket, vizeletet lemossák,
a sírásók most kezdik ásni a sírt, fagyott földet csákányoznak lila kezekkel.
Így él az ember. Így hal az ember. Ez az emberi rész a végtelenből. Ez az emberi
rész a létezés-örökből. Ez mind a múlandó! Ezt mondod halandó: ember-énekeddel.
Mert elmondásra vágyódik a Minden. Kimondásra vágyik a múlandó, hiszen
a halandó épp azért halandó, halandóságával azért maradandó, mert sorssal-
halandó létének bizalmát mindenség-szavával gyönyörrel kimondja!
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Fut a reggel-láng külvároson át,
fut a külváros-utáni falun át. Krétából-horgolt könnyű tiszta fák, lilán, feketén
ugató kutyák, pirosbiciklis, sárga gyékényputtonyos, fekete gyapjúvállkendős piros
kofák mellett fut az autó velem. Az autóüveg-ablaktörlő gumilap-kefe, a
két fekete lemezcsáp kotorva jobbra-balra jár, csuklóból mozgatva a sárszeplős
ablaküvegen. Néha foltos, ragyás varangybőr az ablaküveg. Nevet mellettem
az autóvezető, cigarettája, mint egy fehérszárú puha csillag: piros köldökpontot
éget a kocsibelső hártyamelegére. Bajszában mocorgó fénymorzsák, arany-árnyak,
szájában apró füstölgő pipacs. A faluban otthon ilyenkor már kiganéztak, villával,
tragaccsal vitték ki a trágyadombra a tehénszart, a lószart, az isten fülzsírja
szagú állati ürüléket, disznóknak moslékot vittek, kézzel kavarva el a
forró zsírosvizes vödörben a korpát, esti maradékot adtak a kutyának a
faluban, ahol születtem. Megfejték a tehenet, a juhokat, a kecskét, a
láncos kerekeskútból gőzölgő vizet húztak, parázsra venyigét tettek gyors tördeléssel.
Törtük a pázsitrügy-orros, gyapot őzorros barna venyigét, mint a sátán az embercsontokat.
Búcsúzni megyek. Sietek. Kell a búcsú, mint az élet, s a halál. A búcsúról sose késs el!
Míg bírod öleléssel. Míg bírod szenvedéssel. Míg bírod balga béna boldog büntetéssel.
Míg bírod megadással, könnyű búcsú-csókkal, nehéz búcsú-csókkal, visszajössz-reménnyel,
vissza-sose-jössz halállal, már-nem-vagy megadással, nem-lehetsz irgalommal.
halálhű-szorgalommal, menj-maradj-ne maradj-menj halottcsók-árulással, boldog
fölszabadulással. Gyémántló gyapotpillanat sugármezők, hurkásan egymásra-rakott
rózsamárga-redők, arannyal kikeményített páraszitalepedők torlaszai, táblái, merev
rácsozatlobogás semmi-anyagai az apró hóvak háztetők fölött, messze előttem. Sűrű fehér
ikrás mézben szendereg a fa, a város-széli sárga vályogtörpe ház, a hullaarc-hullám-mező,
a tiszta föld. Szivárványszínű anyagtalanság-anyagfalak, cellásan lehulló lilasárga
ködparázs-sóhajlemezek közt a városvégi havas pici házak piros pettyekkel szétszórva és
piros kupacban, mint lisztharmatos hátú dermedt bogarak, fehér viaszborítás-hátú néma
bogarak, mint amikor az átlátszó folyékony forró gyertyaviasz fehér homályburokként
bőrléces-bőrbarázdás piros ujjhegyedre szárad, a piros bogárlapulás fehér viaszsóhaj-
burkolatban, s hajlékonyan, vékonyan, bajszosan, mégis szögletesen, csuklósan
mereven mozog, a szilárd keményfüst, mint egy fekete-fehércsíkos hőscincér, aranyzöld
kőrisbogár, piros arcpettyes, kék mellkaspettyes, arany szemuborkapettyes zöld sáska
ízelt, vagy rugócső, kitingyökérszőr csápja. A gyerekek most mennek iskolába, az óvodásokat
óvodába viszik, a bölcsődéseket bölcsödébe. Tojást sütnek, inget, bugyit, melltartót,
selyemharisnyát mosnak a csapnál a munkás-szállásokon, leányszállásokon,
vihogva mesélik kit döntöttek hanyatt, kit tömtek meg hátulról, állva, s hányszor
hányt éjjel a fölcsinált, sisteregnek, horkolnak az
éjjeli műszakosok, üvegből sört isznak, üvegből bort isznak fejüket hátukig hátra-
döntve, mint a kardnyelők, s a zöld palack, mint ejakuáló merev homoszexuális
fallosz piros és fekete kezükben. Fehérlakk vasdoboz: nyitott far-ajtajú hentesautó
áll a külvárosi hentesbolt előtt, az autó véres és szürke alumíniumdoboz-belsejében
hajlékonyan és fagyottan egymásra dobálva a félbevágott tehenek, félbevágott
disznók, fagyott, palás, sötétbíbor, hártyalila, holdszalonna-sárga, fehér-félseggű,
fehérfarkincás, fagyott főtt céklarépa-lemezréteges, lila céklarépa-évgyűrűs, bordás,
faggyúköteg fagycsipkecicomás Rembrandt-varázs az autóbelső fagy-nyálkás
doboz-ürege, mint egy fehércápa-gyomor, aminek belsejében kettéharapott tonhalak,
pettyescápák, tigriscápák, delfinek, pikkelyes hableányok, holdszájas fagyott lila
rózsaszivacsgomb disznóorrok, lapos hús-szivacs zsebóra-orrú kettéhasított
szirének, s a kopasz disznófejek szemhéja lecsukva, s véresek a halálszőke
hosszú disznószempillák. S az autóban egy munkás áll véres sárga viaszvászon-kötényben,
mint hullateremben a boncmester, s az autó előtt szakállas munkás áll, véres
Brutus, jobb vállán véres lepedő, s a lepedő befödve mellkasát, ágyékát,
térdeit, vérfoltosan elől a földig ér, s hátán mint ókori római, véres redős lepelruha
fodrosan lezuhogva a földig, hátát, tomporát véresen befödve. S fagyott lila
félmarhákat, fagyott vörös féldisznókat dob jobb vállára a fönti másik,
s a bíbor állatfeleket a boltba viszi. Csüng elől a hús, csüng hátúl a hús,
elől a faszáig, hátút segglikáig, mintha véres félholdat cipelne nyögve mítoszi
éj-fiú, elől az állatorr a cipőig, hátúl az állatlábak a csípőig, s a leborotvált
disznó rózsafehér bőre pórusos viasz-istenfél hátabőre, farsonkabőre. Az új anya
alszik, álmában nyöszörög, köldökig érő rövid inge alatt összevarrt szülőtest-
repedéséből
lassú vizenyős vér szivárog a hüvely-nyereg vattára, a gyűrt lepedőre, nyöszörög,
kaparász, forgácsos, szilárdpuha
sárga testhabot préselnek potrohtest-szelvényei, szelvényhártyanyílásai, mint a fordított
üvegpohár alá zárt sárga-feketecsíkos, sárga-fekete szívmintás, mályvafoltos, pettyes,
barna fürkészdarázs, az újszülött sír, obégat, jajgat, vagy alszik, nagy fekete szempilláin
csillagok, könnyek, az új halott lassan kihűl, fekszik lepedővel letakarva az ágyon,
vagy a földön, a vászonlap testére horpad, orrhegye, pénisze a vásznat kúposan
kinyomja, a test alsó részeibe száll alá vére a halottnak, s háta, nyaka, combalja,
ülepe, lábszár-hátalja zöld varangyfoltos, lila hipermangán-pácos, savósodik aki volt.
Az újszülött külvilág-vak szemében aranypontok, az új halottban lila virágmező a hullafolt.
Búcsúzni megyek. Sietek. Már csak a sík ragyogás előttem, a síktiszta vízszintes kármin
lobogás, harmonikásan, szelvényesen hullva és dőlve lehajló veszteségszeplős merengéstejüveg-
lemezek szederjes mohaláz-küllőlapjai derengnek, mint egy sárga papírhártya-lampion széthúzott
izzásköd cikkelyei, mint egy kinyílt fehér virág hátrahajló borzas szirmai, kinyitott páratoll-legyező
a lombterebély gyöngyláz-iszonyat a síklap vérvonala fölött, előttem, a legyezőtoll-lapok közötti
sárga selyemhártya, mint a szőke szöcske csévés arany potrohlemezei közti vékony áttetsző selyemlélegzet kék
összekötő hártya, s lüktetve lélegzenek az összekötő selyempapír hártyacikkelyek, fehérmerengő
álomkupolák, ablaktalan üresség-szobák sejtelem-márvány falain, mint piros-szöszös
vastag sárga itatóspapíron szétfröccsent, lombos, csomós, csőrös, fekete pikkelylábszárú, fekete
írásminta szaggatott-vonal csillagképletek: a lengés fehér cérnáira akasztott néma varjak,
a csöndre szívódott fémesen-gubbasztó varjú-hallgatások. Mint vízimalomkerék zöld
mohanyálas lapátjai moszatenyvesen és gyémántosan forognak a fagyfény halandóság-ítélet
űrlapátjai, lapos testükre a halhatatlan könnyű anyag zuhog, csikorgása, jajgatása,
sírása, zokogása, tengelyforgás-nyikorgása, lélek-ítéletzuhogása nincs a csöndnek,
keréknek, forgató kozmikus anyagnak. Búcsúzni megyek. Sietek. A búcsú is kell
nekem, nemcsak a megmaradás. Mert búcsúzásom, mint a hajnal-ablak, tiszta szép
arany-négyzete: hűségem virága! Csókommal hajlik a búcsú aranyága, aranygyümölcse
csókom búcsúzása, csókom árnya lila párapalást, kék pázsitpajzs, zöldezüst lapos
csipke-esernyő. A búcsú is kell nekem, nemcsak az emlék zilált ziháló ködzászlói
szememben, nemcsak a szines ásvány tűi, tüskéi, élei, szögei, szilánkos halmazai
szemedben, nemcsak az elhallgatott béna vígasz-üzenet, nemcsak az a messzi
szívdobogás, amit csak agyam hall, amire fülem süket, hiába szorítom borzas és
kopár földrészek mellkasára fülemet, óceánok hullámzó zöld hátára hiába nyomom
szív-hallgató fülem, éhes dobhártyámon nem kopog a messzi-messzi szív
digitális ember-ütése, mint kisdob feszes szamárbőrén a boldog ítélet dobverője.
A búcsú is kell nekem. Az az utolsó intés előtti csók, az utolsó ölelés, a könnyű ölelés kék
kegyetlen szívdöfése, az ölelés hosszú kristálykése a szivhúsban, a késkegyelem hosszú
ölelése, mielőtt elmegy még a búcsúzó, megy görnyedt lomha háttal, s megfordul még
a búcsú-kapuban, megfordul tétován s int fölemelt lassú kezével, mosolyogva
visszaint még, mintha már a sírból intene, sugárzó kripta-ajtóból a búcsú után
még, s aztán csak vállai, tarkója, háta, sűrű selyemkoszorú barna tarkófürtjei,
s a fürtös barna selyemfélhold tarkókoszorú fölött a fényes sárga gömb: lombfosztott
sima, kékeres, rózsasárga koponyabőre. Mint aranyozott templomtoronybuborék,
mint aranyhártya merev félgömb-sisak. Aranypapír sábeszdekni. Aztán már csak a másvilág bejárat-üresség,
a hiányban fogyatkozó esték, fölbontatlan zöld borosüvegen vattás sűrű por-bevonat,
mint testre-tapadt szürke vastag itatóspapír-ing. Mint penészbőr embercsontvázon.
Búcsúzni megyek. Sietek. A búcsú is kell nekem. A búcsú-csók. A búcsú-ölelés. Nem
él, aki búcsúzni nem tud, aki búcsúzni nem tud, az halott. Az élőé a búcsú, a
halál a halottak búcsútlan vaskos viaszfos-hallgatása. Halottak dülledt véres
szemgolyója, amelyben megnyílnak az erek, s szétmásznak az eltaknyosodó üveghúsban,
mint a piros rákok, nagy bajszú languszták, nagybajszú homárok, szétmásznak pihésen,
szöszösen, szőrösen, bolyhosan, pihelángpáfránytollasan, moszatosan, mohásan, s piciny
buborék-szökőkutakkal csápozva füstölnek az írisz borostyánpettyei, türkizpontjai, mint
a szódavíz pezsgő buborékcérnalánca. Halottak gálickék medúzahólyagszeme
a létből-kiálló nem-búcsúzás! Holtak kezéről lehúzott arany-karikagyűrű a
nem-búcsúzás, halottak zöld keze-körme, halottak lila lába-körme, kiálló sárga
márványbütyök ádámcsutkán aranyló hosszú piheszőr, ritka halott asszonyszakáll,
aranypókláb-asszonybajusz hulla-asszony zöld savónyereg orrlikai alatt, a nyereg-
üstben lila gyémántpók árnylapulások. A nem-búcsú vörös róka-settenkedés.
A nem-búcsú indigó csókák gatyás lábütése alkonyi hóban. A nem-búcsú, mint
a visszafelé járó óra: vissza-idő, hátra-idő. A nem-búcsú meglőtt szarvasok véres
vánszorgása havas üvegerdőben, üvegcsipkekastély-erdőben seblázas szarvasok
tántorgó némasága, meglőtt szarvasok tüdőgyulladása a nem-búcsú. Veréb-lihegés.
Búcsúzni megyek. Sietek. Fut az autó velem. Lassan meg is áll. Már látom a reggeli
búcsú-házat, már mindenség-tág pupillámba ér deres üvegtetőivel, cellás, sejtes, pikkelyes,
lemezes deres üvegtornyaival, deres lámpáival, deres síklapjaival a repülőtér. Zúzmarás,
deres zöld pázsitnégyzetek, deres, zúzmarás szürke beton-négyzetek, betonrácsok, betonszalagok,
földreterített betonlegyezők, fehér betonkorongok és pirosra-sárgára-csíkozott ellapúlt
betonpotrohok, mint füzetbe-préselt száraz csíkos darazsak sárga-bíbor szalaggyűrűs lapos
csévepotroha, földet behéjazó betonhártya tojásfalak, narancsgyűrűs szétcsillagzó
betonsugarak csúsznak kristályfém-feketeprém pupillámba. Egyetlen kék vízcsöpp
a deres szikár betonszürkeség síklapjain rezgő teljes ég. S mint fagyott vízcsöppben a
mikroszkóp alatt a mikróbák, egysejtű lények, kettős bajuszpotrohú dupla pihelegyező-szárnyúak,
hártyavitorlás orsóállatok, rákocska-pajzslángok, merev dongasor-életkeresztek, üvegrózsa-
feszület-szerkezetek, fénysarló-üvegkaszabolások, farszakállas kristálypont-felhőrácsok:
ifjúságom vágy-szerkezetei: repülőgépek. Karcsú üvegszúnyogok, pettyes szúnyoglábúak,
törpe csapottvállúak, holdnagy gumikerék-orsósor-patájú levegőlovak, hengeres,
hosszú szárnyas fémszivarok a csönd fagykék fogsorai közé dugva! Ó, ifjúság,
jaj, ifjúság, jaj, ifjúság, ó, ifjúság! Ó, ifjúságom vágyvarázs-reménye: repülőgép!
Varázsvilágom emberi reménycsillaga: repülőgép! Fölvágyódás gépcsillag: repülőgép! Ó, te a
kivágyódás emberi motorcsillaga: repülőgép! Emberi kiszakadáscsillag! Dübörgő emberi
fölsuhanáscsillag! Hódításcsillag ragyogásálomhitvarázslat: repülőgép! Kiszakadáscsillag!
Gépzene csillagbizonyosság! Géptudat csillagtűzfutás! Gépjövő csillagbódulat! Sorscsillag-
géperő! Ragyogástudat-csillaghódolat! Emberi égitest csillagöntudat! Csillagcsodaláng!
Égi úszás-égi cikkanás-égi lebegés-égi rohanás-égi szirompára-égi fémárny-
égi dörmögés-égi kakasszó-égi fémgyertyaláng-égi menedékcsillag: repülőgép!
Nem tőled jöttem búcsúzni én, nem tőled jöttem búcsúzni már: csillagvágyakozásom,
nem tőled búcsúzni én: csillaghit-ifjúságom. Tőled még akkor sem búcsúzom,
ha csontvázam majd az eljövendő ősidőbe szárad! Most még csak tőlem
búcsúzik a század. A század, melyet létemmel benőttem én, mint asszonytestet
a megfoganás, az emberré megvalósulás, mint asszonytestet az emberi testté szétosztódó csíra, mint szűk
asszonytestet a magzatvízben növekedő gyermek, a rózsaszivacsfelhő-méhlepény
alatt köldökzsinóron lebegve a burkolathólyagban növekedve, hogy az asszonyidő
szívét, máját, veséit, gyomrát, tüdejét nyomja már növekedésem, a testem,
nyomja a vizelettel telt forró asszonyhúgyhólyagot, a bebőrözött nyálkahártya-
húgytojást, s a századnak boldog vizelési ingere van, boldogtalan hányingere
van. Mit szülsz velem az új évezredbe, huszadik század? Mit szülsz velem:
életet, vagy halált? Mit szülsz velem? Veled lázadtam: repülőgép! És boldog,
aki lázad! Boldog, aki lázadni mer. Aki lázadni mer: azé a történelem!
Búcsúzni jöttem! Ó, nem tőled búcsúzom én csillagjövendő-hitű ifjúságom!
Nem tőled búcsúzom én: költészet, repülőgép, ifjúság! Nem tőled búcsúzom!
Nem tőled búcsúzom űrbe-nyilalló zárt gépi láng, vágyvarázs, remény, ifjúság!
Nem tőled: vágyam tündérmezeje, minden messziség. Nem tőled harmat-boldog ég,
létfekete űr, csillagtársulás-magányszerkezetek téridő-világvanvirágzáshomálya!
Aki ott merengsz bonyolúlt-tiszta költő-szívemben, s akinek bonyolúlt-tiszta
tényében én merengek, sírom, akit én szültem, hogy majd tartamaidba temessem
a testem, sírod, akit te szültél, hogy általad, mert anyagoddal lehessen, aki elől
te nem menekültél, mert egymás eleven ketrecei vagyunk mi, ketrec ketrecbe
szövődve, negatív-pozitív ketrecek, egymás tölteléke és hiánya, egymásba keveredve
mindörökké, szétbomolva is szétbonthatatlanúl! Itt az se hal meg aki öl,
s azt se ölték meg aki meghalt. Az emberanyag csillag, s csillaganyag embertestem.
S az sem halt meg, akit megöltek. Minden él. A bűnös az aki magát az anyagba nem fordítja vissza.
Az a bűnös aki a mindenséget magánynak hiszi! Akinek mosolya, mint szikrázó kopár
sószikla hegyek. Akinek száraz derengő sósziklabarlang embermagánya, s sókristályfehér
hullamosolyát nem csíkozzák gőzölgő puha véroszlopárnyak. Aki azt hiszi: amit
sejtelemgörbületével mindenségdolgosan kimond a fény: a nincsen-remény! Pedig a
van-remény a fény dologi létbizalma. Az ember a mindenség egyik hatalma, s a mindenség
az ember szívbőre, fitymabőre, szemgolyó-látása, szemgolyótudása. Az emberrel lát a
mindenség őskezdet-tartályaiba vissza, s a mindenség az emberrel a zárt-idejű befejezhetetlen
jövőbe néz. Nehéz, sűrű, tiszta megvalósulásméz a világegyetem-csillagösszesség egyszerű
fénye, szines gömblángja, füzéres, felhős derengésreménye. Akár a hit tápláló sűrű szavaimban.
Legyen tiéd amim van emberidő, mindenség-idő: szó, öröm, szánalom, szégyen,
megmaradáshit, remény-szigorúság, szomorúság kristályrácsa, vígasznövényzet,
pirosan éneklő árny-madár. Búcsúzni megyek. Búcsúmra vár, aki elmegy. Csókomra
aki messzire indul. Aki most menni készűl messze útra megy. Aki most elmegy hosszú
éjre vár. Aki most elmegy: maradna még. Aki most elmegy menne már. Menne már gépébe
kötözve ágyéka fölött fémcsatos szürke hevederrel, a sziszegő szilárd dübörgésben ülve,
kinézve merengve a kettős-falu ovális üvegablakon, míg feje fölött a recés csavar-
emlőgombú fémcsöcs sisteregve és tűsugár-sziszegéssel lő fején-szétporladó levegő-
jégrudat a kopasz fényes koponyagömbre, s egy vízszínű műanyagpohárból jeges whyskit
iszogat, s egyszerre összevissza mindenfélére gondol: feleségre, gyerekre, történelemre,
unokákra, hogy mit visz szivében, s mit hagyott sorsa mögött hátra, testvérre, anyjára,
alig-jóbarátra, a cédulákra, a nyári hegyen a nyári faházra, a téli hegyen a téli faházra,
holtakra, rokonokra, fegyverre, ifjúságra, az emberre, s az ember fiára, temetésre,
szívinfarktusra, műtéti méh-kiirtásra, szívműtétre, az emlők alatt a halványlila
sebheggedéspáfrány-mentezsinórozásra, a kéttokú finom forradásfésűre a szűz mellek
alatt a mellkason, emlőktől köldökig sokágú feszületre: a vágásforradás tüdőrózsaszín
kettős keresztrácsra, a várandós lányra, a várandós asszonyra, a pocakos kisanyára,
aki gyereket vár, s hasa mint egy óriás eres szappanbuborék, s benne a gyermek farral
a vaginanyílás felé, mint egy összegöndörödött csikóhal, az állomásra és az áldomásra,
a másik földrész betonüvegmárvány tűkristály-sündisznó városára, amely hisz újkori,
mint megkövesedett ősföldkori páfrányerdő, gigászi üvegsündisznó-embertúlvilág.
Aki most elmegy, maradna mindörökre. Toporog, egyik lábáról a másikra áll, tipegve
előre jár, tipegve hátrafele jár, apró cik-cakkokat tipeg topogva, ágaskodva
néz, mint egy nyugtalan, kíváncsi, gyanakvó madár, fején apósa apró szőrgyűrűs,
szőrcsigaház-halmazos barna báránybunda-kucsmája, kék szemében száraz forgácsos
lángok. Mint a virágsírban fekvő kifestett, lakkozott fénylő halott gipsz-Krisztus
körül az ezer fehér-bordás gyertyaszárú könny-erdő sercegő füstös lángjai. Csillaghálóval
leterített ibolyadomb. Ibolyás halom aranypalásttal leöntve. Aki most elmegy: nem
is menne el már, maradna mindörökre. Aki most elmegy, sietve menne már. Aki
most elmegy ott áll a reggeli üvegzsivajban, fekete gumikerekes fémrácskosár-
mellputtonyú, foggantyús csomagtolókocsik, bőröndök, táskák, spárgával átkötött
nagy, téglaszínű és tökfőzelékszínű papírládák, keménypapír-dobozok piramisai,
szatyrok, a cementpadló fekete virágain tottyadva dülledő tarisznyák, hátizsákok
között, dagadt zöld varangyok a tarisznyák, hátizsákok, áll a zajhalmazban, áll a
zsivajgás-üvegházban aki most elmegy, s mosolya gyűrt sárga viasz. Mosolya redős
bocsánatkérő viaszálarc-vígasz. Embercsoportok, ásítások, búcsúszeretkezés virradatok.
Nők, férfiak, gyermekek, öregek, félkorúak, fiatalok. A jegykezelő pultok elektrónikus
feketearcú mérlegei, a fekete mérleghomlokok üveglapjai alatt zöld számsorok, zöld
számok parázslanak mint a zöldsáska merev zöld gyémántfoszfortojás-szeme. Egyhelyben
görgő fémhengersorok, nyikorogva csúszó fekete gumiszalagok: csomagnyelő, bőröndsűllyesztő
folyékony fekete nyelvek zörögve, recsegve lefetyelnek. Jegykezelő kisasszonyok,
vámosok. Csattogva, pörögve billegnek, billentyűzve tekerednek, mint forgó fekete
zongorabillentyűsor, mint hosszú hengerre szerelt apró fekete fémnyelvek vízszintes zizegő
pikkelylobogása: a járatjelző fekete elektromos táblák változásfordulatai.
S mint legyek, tücskök, szöcskék, sáskák, lepkék, s más bogarak, rovarok homlokszemei,
pontszemei, homloklemez-pontszemdudorai villognak jobbra-balra, villognak zölden,
villognak pirosan a járatjelző elektrónikus fekete táblák kétszer kettős villanykörte-
rügyei, a függőleges fekete síklapok homlokbuborékai, pirosan, zölden az üveghólyagok,
a lefele kettős üvegpontok között csúszik jobbra-balra a fény, a zöld, a piros, mintha
fénytolózár csapját húzná valaki jobbra-balra, csúszkál a fényrigli szinesen hadarva
az indulást, az érkezést, a beszállást, a várakozást, hátúlról zörögve előrecsusszanó
fehér betüsorok, járat-számsorok, járat-idő számmutatók ketyegnek zakatolva,
mintha egy feketepikkelyű pléh-sárkány hemperegne forogva fekete sziklán, s a fekete
pikkelytollak alól villogna ki a hengeres pléhzászló-sárkány fehér hónalja-bőre. Aki
most elmegy nem néz az időre. Én nézem őt, ahogy a történelem a megvalósulás-időt,
ahogy a világanyag a vágyából-született dolgokat, tényeket, alakzatokat, jelentéseket és
jelenségeket. Ahogy az időt a gyermek, idő a történelmet. Az itt maradó azt aki elmegy.
Az a nemzőtest akarta őt is a spermalövellő ziháló szerelemben, az a fiatal ismeretlen
asszonyvagina akarta őt is a befogadó boldog gyűlöletben, őt is ők akarták, akik lucskos
ágyékcsókkal akartak engem, az az anyatest hordta ki őt is, az az isten-vágya
tág asszonyhüvely lökte ki rángva az őszi világra, az a gyötrelmes sovány igen-nem,
aki engem. Aki most elmegy azt az emlőt szopta amit én is szoptam. Azt az
emlőt csámcsogta csobogva, amit én is rágtam, kopasz kis inyemmel ettem, rágicsáltam,
patkósan haraptam, hogy az emlőbimbó körűl a barnabársony mályva barna
pázsitszemcsés anyagába körben, mint lila vályú-gyűrű vésődött az ínyek nyoma.
A mohóság élet-Saturnus-gyűrűje a habos emlőcsúcson. S a bársonymályva szöszös
barna levelén a szemcseszőnyeg, mint a házilégy barna dülledt gesztenyegolyó szemének
ötezer pázsitpontja, domború barna gyöngypázsitszőnyeg-sipkája, összetett barna szikrázó
pontgolyó-sisakja. Dagadt barna pázsitgolyó-facettahálócsillag. Cigarettázom. Nézem
aki elmegy. Búcsúzni jöttem. Nehéz búcsú-csókra. Búcsúzni jöttem, nem
szabad sietni. Aki most elmegy hosszú útra készűl. Nézi feleségét, nézi fiát. Kék szemében
a fekete pupilla, mint kerek Afrika úszik. Mint Ausztrália éjszakája könnyű
kék óceánban. Tág pupillájában hosszúszőrű fehér angóranyulak ülnek. Nagybundás
angóranyulak mozgatják rózsaszín orrukat, piros orrlikaikat a pupillákban.
Pupillájában ezüstpettyes szelíd őzhímek legelésznek. Pupillájában lassú foltos
szalamandra-gyíkok lihegnek. Pupillájában foltos gekkók tapadnak lencsés
üvegkezekkel a szembelső eréhez, mint rubintősz faághoz. Pupillájában fölfújt-
tollú örvös galambok tolonganak hemzsegve, merev üveg-ribizlibogyó szemekkel.
Pupillájában aranycsíkos darázshasú zebracsikók futnak dübörögve. Pupillájában
néma barna-mozaik h-betű zsiráfok rohannak az aranyköldök hold felé.
Pupillájában sárga selyemfelhő teve áll babérfa csipkés kemény zöld lombját legelve.
Pupillájában merev növényi hernyó zöld kaktuszsivatag, gyémánttűk milliárdja.
Pupillájában egy lánchoz-kötött feketefoltos fehér kutya sír. Pupillájában sárga
bárányok heverésznek, mint Jézus fekete szivén. Pupillájában Halottak-napja esti
temető százezer égő gyertyája ropog. Pupillájában elszáradt medúzák, senyvedő
tengeri csillagok, redős, szines, habos tengerpart-homok, átlátszó apró rákok mászkálnak
gyöngyház lepedőn. Pupillájában fekete mágneskorong, kazlasan testére szívta a
csillagokat. Pupillája csillagtű-mágneskazal. Lángoló aranytűkazal-világegyetem.
Cigarettámat eltaposom. Búcsúzni jöttem. Minek a búcsú? A búcsú nem elég!
Szólnék, nem szólok. Menj fiú, mondanám, menj, maradj, menj, gyere, menj, várlak.
Nézem, ahogy visszaint nevetve. Ó, látlak-e még? Mondd fiú, látlak-e még?
Haldokló apám a konyhában ült a dunyhás ágyban. Vezényelt fehér ingben, hosszú
kezével intve lobogva. Halálodban apám mért hánytad a vért? Kezeddel mért kaszaboltál?
Most már csont vagy. Én is az leszek majd. Csontodból tiszta csont a földben. Sárga tiszta csont.
Életünkért apám nem a halál a bosszú. Halálunkért az élet a bosszú. Sorsunkért mért
kellene apám a gyűlölet, a bosszú?
Az a dörgő kis ceruzavonal az égen, az a dörgő grafitvonal, az az elpárolgó szürke grafitpont!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]