A gyermek magánya*

Egy gyerek nem szeret egyedűl lenni. Egy gyerek nem tud egyedűl lenni. A
gyerek nem tud egyedűl maradni. A gyerek nem akar egyedűl maradni. Kaparászik
az ajtón aranyhalpikkely-körmeivel, lécgyűrűs-csigaházvályús rózsarügy ujjaival
dobol az ajtón, mint a világmindenség homlokán a Nőnemű Isten. Bejön a
szobába, ahol dolgozom, a könyveket nézi a könyvespolc alsó emeletein, nézi
a Világirodalmi Lexikon köteteit, a Bibliákat, Dante aranyírásos feketéjét, Goethe
barna aranyírásos bordatégláját, Shakespeare aranyírásos zöldjét, Csokonai Vitéz
Mihály lila palástját, „ez zöld, ez kék, ez piros, ez lila, ez barna, ez szürke, ez moha,
ez hattyú, ez ördög, ez angyal,” mondja, hiszen nem akar egyedűl maradni,
mert nem tud egyedűl maradni, hiszen nem szeret egyedűl maradni, mert
nem bír egyedűl maradni, leül a földre, leül a kék szőnyegföldre, rúgdal,
föláll, asztalon-könyöklésemhez dönti szeplőtelen bársonyborostyán szőke
arcát, szőke feje aranyvonalkockás fekete selyemkendővel bekötve, mint fiatal
asszonyoké, elől a torkán kétsávosan visszahajlítva a kendőcsücskök, a pihés
tarkógödörig visszacsavarva az aranyvonalas fénylő fekete kendőfülek, s fekete
lomha, puha nyúlfülekként megcsomózva a tarkón, mintha fényes fekete arany-
vonalkockás sisakban állna mellettem a gyermek, csöpp harcos, szőke kislány-
kereszteslovag, alig hallja a csönd csöngettyűit, alig hallja a csönd kristályszemcse
zizegését, hull a zizegés, hull a zizegés a neki-még-láthatatlan öröklét-
szitából, rostál a láthatatlan üvegrosta, üresség-rombuszsejtjein átzuhog
a szikrázó szemcsesziszegés, mintha tizenötezer szemcsecellájú szitakötőszem
lenne a csönd, selymes ásványragyogás ikrapont-halmazdülledése, alig
hallja a csönd szemét a gyermek, jobb fülében összegyúrt vattagolyó, füle fáj,
füle szaggat, mint a szűzhártyabetörés, füle lüktetve véres parázs, mint
az első férfi szűzhártyaszakadás, mint az első szülőgörcs, első tolófájás, első
szülés, dobhártyáján gombostűfejnyi gyulladáshólyagok, vizenyőhólyagpontok,
sárga gennyüstöcskék áttetsző hólyagos szemlencsékkel beborítva, kis fehér
vászonzacskóban forró sót tett fülére az anyja, az a kis fehér vászonzacskó
van az aranyvonalkockás fejkendősisak alatt, dobhártyáján mintha száz
egyszerű légyszem lenne, puha égő kristályfacettaszemcse, dobhártyája összetett
beteg bogárszem. A gyermek nem tud egyedűl maradni, a gyermek nem akar
egyedűl maradni, mert nem szeret egyedűl maradni, mert nem bír egyedűl maradni.
Szőke selyemcsikó arca könyöklésemen, nézi ahogy írok, nézi amit írok, néz,
mint a Föltámadottra a Sírkertben a Szerelem, mint a Föltámadásra a temetőben
a Szerelem, s azt mondta a fény-emberalakra, a sugárzás-emberlátomásra:
„Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni, Rabbóni,”
de a lépegető emberfény-alak emberhangon már nem akart visszaszólni, nem
akart az ember hangján már válaszolni. A gyermek az írás fekete csipke-
horgolás függönyét nézi a ceruzával tükör-téglásra rajzolt fehér papíron,
„ez a-betű, ez meg t, ez meg m, ez meg d, ez meg s, ez meg k,”
mondja, „írok én is, meg rajzolok,” mondja a gyermek, az angyalszem-forró
napraforgótányérmintás cserépkályhának dől a kék farmernadrágos, sötétkék
pullóveres, piroscipős gyermek, nekidűl háttal a melegnek, ahogy az öregasszonyok
szoktak, ahogy Mama a kályhának dönti hetvennyolcéves hátát, gondja nem kisebb,
mint az Isten gondja, ha van gondja annak, aki kivűl van mindenen, a Minden
burka ő, ha van burok, ha nemcsak a Minden van, de a Semmi is, egyszerűen és
egészen, ha a gond nemcsak az ember gondja, mert a gond csak az ember gondja,
mert csak emberi lehet, ami gond, ha nemcsak az Egy, ami van, egyedűlvalóan és
ezzel boldogan, ha minden összetevő azzal ugyanaz, hogy önmagával mégsem
lehetetlen. A gyermek papírost kér, markában csokor filctollat hoz a másik szobából,
piros, sárga, kék, zöld, lila, fekete, szürke, narancs, bíbor filctollakat, fehér műanyag-
kúpfejükből alkoholos festékkel átitatott kemény pázsitrudacska áll ki, festékes
merev moha-ormány kúpkoponya egy-orrlikából, festékbársony Unikornis-homloktövis,
a gyermek filctollakat hoz, meg színes ceruzákat marokkal, kis fonott sárga
nádszéket, a székre ül, a fehér rackabundás bőrfotelben rajzlaptartó, azon
ír, azon rajzol a gyermek, mozaik-házat rajzol, zöld fenyőfát, szalmacsutak-
testvért, arany-tollseprű Mamát, sárga pöttyöket, sárga hópelyheket ziláltan
zihálva szétszórva a papíron, mint nagypontú sárga csillagképletet, zsidócsillag-
sárga Göncölszekeret, hiszen a fehéren nem látszik a fehér, azért sárga a hópont,
hópötty, hócsillag, hópehely. Aztán ezt is megúnja a gyermek, a rajzolást abbahagyja,
a rajzokat összehajtogatja, ajándékba nekem adja, csuklóin, ujjain, körmein,
kézfején, tenyerén, homlokán, ajkain, szemhéjain, orrhegyén piros, kék, sárga, zöld,
lila, ezüst, arany, kármin, epezöld, skarlát, rubint, bíbor, higanyszínű, narancssárga,
téglaszínű, céklaszínű, sárgarépaszínű pontok, vonalak, szálak csomók, tövis-
szúrások, sebhelyek, cimpaszivek, karikák, hullámok, gráfok, rácsok, sziták, rosták,
ivek ismeretlen szenvedéscsokra, arca, két redős csigafej-csigaszarv-keze, mint
a töviság-korbáccsal megkorbácsolt Jézuskrisztus teste, mint a töviság-csokorral
megvert istenfiú meztelen teste a rücskös, görcsös keresztfán, a gyermekkezek
a tövissel-megkorbácsolt Jézus-teste most, két karját szétfeszíti keresztben a
levegőben, úgy áll a csönd ragyogó árnykeresztjére szögezetten a gyermek, sebekkel,
pikkelyekkel, hártyákkal, dudorokkal, fátylakkal, selymekkel, tűzarany-lemezekkel
feszülve szét a zizegve virágzó csönd lila árnykeresztjén, mint egy bíborlila
tengeri csillagra szögezett tűzhal. A gyermek ásít. A gyermek lefekszik. A vastag
fehérbundás bőrszék-fészekbe fekszik. Anyja rojtos zöld vállkendőjével betakarom.
És alszik a gyermek, nyitott szájjal forrón lihegve, mint egy újszülött sárgarigó.
Nyitott csőrében aranytulipán. Nyálas fénylő fogsorai közt hatalmas, duzzadt
vörös mandulái. Mintha torkából két piros tojás dagadna szájüregébe, mintha
szájában két piros gyertya égne, mintha két rózsakrumpli égne rózsabarlangban.
Mintha két piros rózsa csüngne torkából a szájbelső-párafényre. Babits
Mihályt hátán cipeli Szent Balázs a kerti hóesésben. Szent Balázs átvágott
torka tátog, mint egy piros halszáj. Szétnyiszált gégéjű téli hamvadás hátán
visz vért, gennyet, nyálat, epét, tüdővérhabot lövellő átvágott-gégéjű bozontos
fekete csillagot. A gégeseb okádja a test belsejét, ahogy kitódúl a testbelső-
buborék a mélytengeri hal száján, ha szétrobban nemléte felszínén. A gyermek
nem tud egyedűl maradni. A gyermek nem tud magáért megmaradni. A
gyermek fél egyedűl maradni. Mert a gyermeknek nem az a dolga, hogy úgy éljen
magába gomolyodva, mint az elmegyógyintézetben a kiégett katatón bolond!
Ó, világ-iszonya: gyermeki gond! Mert mi lesz? Mi lesz? Mi lesz? És mi lehet még?
Ha emberisége nélkül egyedűl áll majd a gyermek Új Jégkorszakában a Földnek.
Ott áll kék farmernadrágban, sötétkék pulóverben, piros cipőben, aranyvonalkockás
fekete fejkendőben egyedűl az elhamvadt emberiséglét kihűlt lila hamujában.
A föld csontváz, hamu, jég. Fekete halálpáncél az ég. Gyapjas, alacsony, csillagtalan.
Nem sír. Csak néz kimeredt aranyrácsháló szemekkel, mint aranybögöly alvadtvértócsában.
Csak áll, néz, bámul, ácsorog. Jobbkezében filctollcsokor. Balkezében fehér papiros van.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]