Világtavasz^*

Jobb térdemen egy sárkánygyík ült egész délután. Ködpuha, füstpuha, vattakönnyű, pamutkönnyű volt az irdatlan őskolosszus gyíktest, pedig kő, gyémánt, bőr, bőnye, kőzet, kagyló, pala, kétméteres csonttövis-fésű, sziklás faroktüske, csipkés hátuszony bőrhártyalebeny, csiszolatlan zöld márványpikkely, kővilla-karomfüggöny volt a titáni gyíktest. Ült térdemen, mint egy karonülő csecsemő, puha bársonygyöngy-pocakja lefolyt a földig bíborsárgán, mint szalmaszálból hosszan kinyúlva lefolyó szappanbuborék, a lefolyva dülledt has alatt kis pénisze, mint a márvány-Apolló szobroké, mint rózsasárga márvány gladiátorok, gerelyvetők, diszkoszvetők csöpp márvány-kukacbimbója a kis herékkel, göndör márványcsigakoszorú ágyékszőrrel. Zöld zománcrücsök faág balkarjával nyakamat ölelte, kőzetlikacsos, mirigyszakállas, hasított fogsorvigyorú kőpulykafeje a mennyezetet böködte csontkarácsonyfa tarajával, s a szobát betöltve gyémántkupacaival, fodros, laska és palás, elvékonyodó kőzetrúdhalmazaival az alkonyatban szikrázó gyíkfarok, mintha szigorú tűzkásájával a Tejút zuhant volna kövéren ömölve a szobába. A büdös gyík szivén fülem. Az őskor szivén hallgató fülem. Szivem az őskor zománcpala sárkánygyíkmellkasán. Gyomorvérzése volt a téli délutánnak. Könyv-szobám megtelt gyomorvérrel. S a sárkány szeme piros üvegpont, mint a galamboké. Bal térdemen Keresztelő Szent János levágott feje, mint vak piros mélytengeri szegfű. Piros enyv szálas és nyúlós lebenyei csúsztak harangként a földre, a viasz nyélgyomor nyakcsonk feketén alvadó vérszoknyát csurgatott lassan. Aztán Párizsba telefonáltam: 00, aztán 33, aztán 1, aztán a lakás telefonszáma. „Ott is akkora tél van? Itt megfagytak a virágok. Ülünk a szobában nagykabátban. Itt didergünk télikabátban, sálban, kesztyűben a szobában.” Barátom is megjött. Bort ittunk, vacsoráztunk. Vörösbort ittunk, füstölgő levest kanalaztunk, sült húst ettünk, sült tojást, kenyeret, a gyerekek néha kiszaladtak a gyerekszobából, kiszaladtak mezitláb, pizsamában, „rubintos gyémánt uram, mondták, Ferkó bácsi, rubintos gyémánt uram,” fölmásztak az ölünkbe, enni kértek, csipetnyi húst, szelet kenyeret, a haltestként izzó vizesdinnyéből egy puha, skarlát-hajszáleres, sárgazöld üvegostyát, feketemagú kocsonyás üvegkagyló cukorhúspikkelyt, aztán visszaszaladtak és megint visszaszaladtak, énekeskönyvet hoztak, kottafüzetet hoztak, mi meg bort ittunk, beszélgettünk, erről, arról, meg amarról, az űrfegyverekről, ipari robotokról, gazdasági depresszióról, expanzióról, meg mindenféle más dologról, az iparról, Krisztusi juhokról, politikáról, irodalomról, forradalomról, ellenforradalomról, ahogy a gyermek anyja testéből fejjel kiforogva, véres és húgyos arccal kivigyorogva véresen, szótlan megszületik. Feleségem szőke fejét vállamra tette, cigarettázott, így telt az este, töprengve, értelmezve és nevetve, lobogó könnyű füstfátylak fátyolhal-uszonyai és menyasszonyfátyol-foszlásköpenyei az aranypikkelyes, tátogó piros-szájú villanykörtefényben. Éjfél volt, mikor barátomat a kiskapuhoz kikísértem, a levágott Szent János-fejtől még mindíg véres a térdem, mint akit térdenlőttek a háborúban. A nyúlós, enyves vérharangot ökrendő nyakcsonk talpnyoma, mint vastag sötétlila foltárnyék holdbamártott sírkövön. Mint csigamászás csillogó hártyaenyve, az indigólila, mint bodzatermés lila bogyófürt-tányéra a hold szégyenébe csüngve. Másik térdemből sárkánygyík-szag párázott bíboran, mint tüzelő kutya nemi mirigyeinek illata, mint lepkék, bogarak, rovarok, denevérek nemi illatmirigye, nemzéshívó bőrmirigye csápfülük alatt, combhónaljuk tövében, a potrohcsücsök aranyfoltos barna mohaszive alsó közepén, a lábszár-dobhártyák fölött gyémántfürt- rögöcskeként, a szemgolyó orrfal-tövében, mint csipaként kirügyező, homlokhús- alá süllyedt kámforzacskó. Térdeimen ami ült: a múlt és a tegnapi jövő most hóba-fakult. Mert barátomat mikor az utcai kapuhoz kisértem, mikor a lépcsőház ajtaján kiléptem: óriás fehér söprűkkel vert a fekete éjszakai szél, óriás fehér söprűkkel verte arcomat, hátamat, homlokomat, szememet, térdemet, ír kalapomat, zuhogó hatalmas fehér söprűvel ütött, vert, csapkodott, lobogva, zuhogva pofozott óriás fehér ciroksöprűvel a szél, a szél, a téli szél, az ősi szél, a csillagtalan fekete éjszakai szél. Mintha bolond fekete asszony veri fehér söprűvel néma férjét, csapkod fehér söprűvel fehéren kaszálva, ütött a titáni fekete asszony, vert az éjasszony-titán, fehér söprűvel verte létezésem, mint bolond fekete asszony néma férjét, vert, ütött, csépelt, kalapált, sikongva és sziszegve, sikoltozva feketén és őrülten lihegve, s keményített cérnarácshengerekben, fehér por- lepedőkben, fölágaskodó, kanyargós, hullámos, leomló, taréjtekercses torlódással zuhant sorsomra a hó, a suhogó söprűről a hó, mintha lisztbe-mártott söprűvel, mintha gipszporba mártott söprűvel, mintha vízzel fölkevert mészbe mártott söprűvel verné elmebeteg asszony némaságom, téli hallgatásom, s a liszt, a gipszpor, a folyékony fehér mész, az éjszaka-porcukor örvényeibe, zászlóiba, szárnyaiba csipkekürtjeibe tömve, potyogáscsöpp-zsákjába gyömöszölve álltam, söprű-szélkerékben, ütött a sikoltozó fekete asszony, a bolond, fehér söprűvel ütött feketén kiabálva, mintha csillagtalan fekete űrt kaszálna a bolond, izzó kristálysöprűkkel ütött éneklő sorsomra a szél, mintha világnagy, pelyhes, páfrányos tollakkal pofozna, gigászi fehér halcsontvázakkal verne, ütne jégből-ropogó lángoló, gyűrt, kihömpölygő, beszívódó, kilobogó, beomló, leomló, fölágaskodó, hullámzó, gyűrődő, fúvódó, fölfújódó, beloppadó, kitaréjosodó, enyhülő, megmerevedő, lanyhuló, keményített szitarács-függönyökkel, rojtos, fehér, eres pálmafalevelekkel, zászlós jégháló-kötegekkel az asszony-őrűlt éjszakai szél. S álltam a kozmikus söprűverésben, a dühöngő, dühödt, őrűlt fehér Sátán-kiűzésben, álltam a kozmikus söprűcsapkodásban, álltam a kozmikus fehér söprűcsattogásban, álltam a viharzó hófúvás- hóesésben, mint a Mennyországból tűzsöprűvel kivert dacos, világtudó angyal. Mint fekete puli a fehér hóverésben. Kutyám, a fehér puli, fejjel befelé feküdt a hótaréjos zöld kutyaólban a fehérnász gyíksors nyírfák alatt. Nagy fehérsárga rojtrózsa-lemezsaláta fara, fehér rojtcsiga farka az ólajtón kidugva a zöldposztó függöny-ajtó alatt, mint zsíros, fehér, dagadt pünkösdirózsa. Mint mohos kriptafedő-lukba dugott fehér őszirózsa. Szemgolyómban kristálytűk, mintha barna bársony tűpárnába szúrnak tízezer ezüst gombostűt. Barátom megöleltem, s álltam még a világviharsöprű- hóban. Verjen csak a tél, üssön csak a szél, pofozzon fehér csaláncsokor- korbácstűzzel a hó. Nem szenvedni jó, de tudni jó, hogy csitúl a dühöngés, a gyűlölet szárnytollai elhullanak, kihullanak, elperegnek a gyűlölködés- szirmok. Elolvad a gyűlölet hártyás, szőrös fehér sátánszárny-lobogója! Mert lesz még tavasz! Lesz még! Lesz még tavasz, akármi fehér jajgató, üvöltő, sziszegő, zokogó csapongás! Akármi tél! Lesz még tavasz! Lesz még! Az emberek arca most, mint a mélyhűtött marhahús, mint a mélyhűtött marhafelsál, marharostélyos az emberek arca, mint a fagyasztott marhahús most az ember arca: lila, hártyás, lilahártyás és sárgahártyás, sárga faggyú-eres és lilakék márványlemezes, fehér faggyúpontos, zöld faggyúgyökeres, sötétbíbor mozaikpikkelyes, mint a zöld gyíkhát most az ember arca, gyöngyszövetsárga leguánhas, nyálas tehénorr, egyetlen lila tehénszáj az ember arca most, pórusos, mirigyes, nyálas, dagadt vörös rózsa. Most az ember arca, mint az elkékült fájdalom. Indigó-fájdalom az arcunk. Lesz még tavasz! Lesz még! Csíra, rügy, bimbó, szirom, virág, zöld újulás-leveles ág. Mert nem a fájdalom jó, de élni segít annak borköve, kőzet-üledéke, megkövesedett ős-sárkánygyík-talpnyoma, ősgyíkjárás-lépésnyoma az emberszív virradó jelenidejében. Lesz még tavasz. Hisz minden arra készül: a földben, a vízben, a növényben, az állati lényben, a létező halálban. Az én hitem a tavasz himnusz-kapuja. A tavasz nedv-álma, csíra-álma az én szivem. Lesz még tavasz! Lesz még. Akármi tél most. Akármi jégütés! Lesz még tavasz! Ha ránk nem rohasztja a dübörgő bíbor rózsa-eget az önpusztító embergyűlölet! Ha ránk nem rohad a tűzsaláta ég, mint bomló halott elfolyó, szétdurranó vizes szemére piros rózsa. Ha rohadva ránk nem ég a Mindenség! Lesz még tavasz? Vagy nukleáris tél lesz? Megfagyott földrészek, befagyott óceánok. Lesz még ami zöld merev párával föllobogva ég? Vagy csak megfagyott emberiség? Lesz még tavasz? Jobb, ha okos szived a jövőre szavaz: szép hitem: emberiség! Mert úgy a halál sem ugyanaz! Jöjj el tavasz! Világtavasz!