Még egyszer^*

Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben a tiszta papír fölött merengve. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben a sárgazöld gyöngyselyemhártya fényben. Aztán a vers után. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. Az élet után is élet. A halál után is halál van. A halál után. Mi van a halál után? Halottak, mért nem beszéltek? Miért hallgattok halottaim? Még egyszer. A vers után. Halottakig fagyott a föld. A halottakig. Fagyládában a megfagyottak. Fagydobozban a csontok, ruhák, csipkék, habok, mosolyok, fogsorok, sasköröm- csokor kezek. A boldog veréb havat csipeget a Berzsenyi-szemöldöke gyümölcsfa- ágon, havat eszik a borzas tövisgömb ólom-gesztenyeburok veréb, csöpp barna sündisznómalac-szeme, mint egy öregasszony csomós ütőere öregasszony ólomcsőr kézfején. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer mielőtt új év jön, új vers, új hajnal, új halál. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer! Aztán a vers után. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. A vers után is vers. Sárga hártyagyöngylemezek, vastag fehér itatóspapírtáblák a földön, a levegőben, a levegőben, a földön, izzó gyöngypapír-dobozokat, mohos és szőrös itatóspapír-lemezeket, fehér gyűrt kartondeszka-kötegeket hajigált valaki erre az utolsó napra, az ítélet előtti éjszaka hajnalára. Sűrű, kövér, zsíros gipszport folyatott végtelen vattakürt orrlikaiból a csönd a borzas, gubancos, feketemágnes fákra, a kerítések vasháló-függönyeire, indigó varjúmosolyra, fekete kutyaszempillákra, televíziós antenna-keresztek feszítődrótjaira, az antennarácsok vízszintes virágállat-szagára. Az utcán egy asszony zokog, az utcán egy nő fut zokogva részeg férje után a hóban, fehér hálóingben, piros papucsban, fut fehéren a fehérben, fut a fehér a fehérben, részeg férje kék sálban, kiskabátban, férje nyakába csimpaszkodik az asszony, csókolja, fülét harapdálja, csámcsogva eszi, mint én a megpörzsölt disznófület hajnalban disznóöléskor a hóban gyerekkoromban. A férfi ellöki az asszonyt, az asszony hanyattzuhan a hóban, hálóinge hasáig fölcsúszik habos buborékolással, mintha ezüst fejszét vágtak volna combjai közé: vérző piros lék a combtövek között, meglékelt görögdinnye, henteskéssel elvágott tehéngége a hóban, vörös virágbarlang-vérzés, fölötte, körötte, alatta moszatcsillag-amőbaként szétfolyó, köldökig, segglikig szétszivárgó fekete gyapotvirágzás. Hanyatt asszonyhörgés a hóban. Mintha a hó, a fehér lenne fehérheréjű férfibikája most, mintha a fehér gyapjú- titánnal nyögne lüktető szerelemben. Az feküdt meztelen hasára, a tél, a tél, az aranypettyes-lábú kentaúrférfi fehér. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben harangjaim a hó fölött, a hó alatt. Harangjaim, mint a könnyező csillagok. Harangjaim szóljatok még egyszer. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer harangjaim, a hó alatt, a hó fölött! Még egyszer harangjaim! Ül a hóban az öreg alkoholista, a füstből-szőtt utca-apó, a koromból gyúrt törpe hóember-árnyék, a füstös póknyálból csomósodott apró ránc-szobrocska, a sárga gyökérszobor-kőzetveszteség, a lila fekély- virágzás emberutánzat, a sötétkék varangypillantású démon-alázat, zöld borospalackja nyakát a vaskerítés-tyúklábhoz üti, úgy iszik, a szilánkcsipkés zöld üvegnyakat lila szájába szopva, mint anyaemlő gombját, a zöld töviskagyló korallkút-nyakat harapva odvas szájával, mintha héjastúl zöld banánt zabálna, és szája vérzik, állán fekete vér folyik fekete gégegödréig csurogva, s mint fekete gesztenye alvadtan ül a vér a fekete gégegödörben. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Ül, mint egy szétfolyt, elfújt lila gyertya a hóban. Ül a hóban, mint egy lila halott. Lila halott ül fehér koporsóban. Kölyökdaxli fut spárgázva, kanyarogva, gazdája cifrán füttyent mint a sárgarigó. Folyik a hóban a ruganyos higany-állatocska, hernyózva úszik a hóban, mint törpécske ampir-asztal, apró dohányzóasztal sötétbarna szőrből, csillogva, mint Honti Hanna fém síremlék-öltözőasztala a Farkasréti temetőben, Varga Imre szinházi öltözőasztal-síremléke a Farkasréti temetőben, görbelábú fémasztalka, fémtükör, fémpompon, fémtégely, fémszempillafesték, meg gyűrt, görbített fémlegyező, fut az apró, görbe szőr-síremlék, talpai után hosszú tollas, bolyhos, bodros, cirmos öt-pont negatívú párolgó futás- uszályok. S gazdája cifrán füttyent, mint a sárgarigó. Gazdája citromsárga bőrkabátban, gazdája fagyban-kopaszon. Kezében barna kutyaszíj, szemében fekete hóesés. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer. Behavazott autók, behavazott árnyak. Agarak, pulik, vizslák, farkaskutyák, boxerek, foxik, dobermanok, komondorok, eszkimó vörös medvekutyák, uszkárok, dogok, bernáthegyiek, terrierek, skót juhászkutyák kergetik egymást viháncolva a hóban. Homlokcsontom mögött lángszirmú csillagokat sír Szergej Jeszenyin anyakutyája. A tömött vastag ólom- üresség fölött repülőgép búg. Szobámban nagy dülledt kocsonyakristály-szőlőszem szemeivel durranva, csattogva föltámadt buta légy az ablaküvegen. Mint üvegikrás, szőrös fekete üveggumilabda. Utasszállító repülőgép? Katonai repülőgép? Asztalomon fölnyitott tömegsírok. Fölbontott tömegsírok íróasztalomon. Füzetek, dossziék, jegyzetkönyvek, noteszek, papírok. Tömegsírokban lapozok. 1954. 1955. 1956. 1957. 1958. 1960. 1961. 1963. 1964. 1965. 1969. 1970. 1971. 1972. 1973. Átnézek a sáron. Sár, papír, csont, múmia-holttest, eleven ág, élő tüdő, dermedett szív, rothadás-kupac, rovarszem-koponya, éposz-szőr, depresszió-láng, elkorhadt mánia-virág, sárga tajték szalonnaférgekből, véres hab vershulla-faló merengés-kukacokból, véres rongyok, a világegyetem véres inge, vérvizenyőt buggyantó eleven Krisztus-seb, a Megváltó szívsebe, lábsebei, kézsebei, gyantát könnyező pipacsok, mézgát síró jelenlét-csillagok. Tömegsírokban lapozok. Kotorászok a csontok, lángok, fények, szivárványok, hulla-részletek, álomkupacok között merengve. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben verset hullatni verseimre. Jár a mosógép. Mint a boldog szorgalom. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. A holnapot szivemre kopírozom. Mint gyerek indigópapírral fehér papírra a megváltó mesét. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer máma. Nem utoljára! Mesterséges holdak, kémholdak, televíziós holdak, lézerágyú-holdak, mesterséges holdak légycella-szemét megvakító mesterséges holdak, telefon- holdak, rádió-holdak, meteorológiai holdak, fényképező holdak, béke- holdak, katonai holdak keringés-szövevénye hálózza be a Földgolyót a Hold előtt, a Hold között, a Föld között. Ó, hányféle élő, s meghalt szerkezet-sokaság, hányféle életbíztatás és hányféle halálhatalom kering élve elevenen, s halott halottan körötted Megszülő Égitestem: Földgolyó? Hányféle bíztatás és hányféle ítélet, hányféle gyűlölet, remény, fenyítés, rablás, fenyegetés, tolvajlás, átok-tekintet, rádióaktív pupilla, atom- máglya látóbíború szemgolyó? Hányféle hit és hányféle halál? Hányféle halál-tekintet és hányféle nukleáris bíborfolt, napfoltos retinahártya? Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer ebben az évben. Még egyszer lenni még a vers után. A vers után. A vers után ebben az évben. A vers után. Mi van a vers után? A vers után is vers van. Az élet után is élet. A halál után halál van. Halál a halál után. A halál után is halál van. Minden ámulásom parázsban. Serceg, pattog, robban, fénypont-szökőkútként lövell parázsló világvégzete ámulásom. Még egyszer. Még egyszer ebben az évben. Nem dideregni az elmúláson. Nem vacogni az elmúláson. Kezeid melengesd a halhatatlan világparázson! Ötvenhat és fél éves vagyok. Körülbelűl 2 396 736 000 szívverésem volt eddig. Körülbelűl. Átlagban körűlbelűl. A szívcsírát is számítva. Az első szívcsíra-moccanástól számítva. Az ébrény-szívverést is számítva. Az embrió- szívverést is számítva. A magzati szívverést is számítva. Körűlbelűl ennyit vert szivem eddig. Körülbelűl ennyit a szív már. Én szivem, költő-szivem. Én szivem, emberszivem. Gyorsabban, ha lázasan, gyorsabban a futásban, volt hogy extraszisztolés-aritmiásan, volt hogy tachikardiásan, gőgösen, fulladtan, rettegve, gyászolva, neurotikusan, hübsen, mellhártyagyulladás-halálbetegen. És volt mennyi szenvedés! Az se kevés! És volt mennyi gyász. Nem ami megaláz. De ami léghártya-szárnyakra feszít, mint átlátszó röpítő keresztre! Amíg eljön az este. S álmodban sem röpülsz. Álmodban is kuporogva ülsz, mint Szűzanya a keresztfa alatt. S vér és vizenyő és testgenny a hajad, mint a büdös nyúlós enyv ragad. Mert a zöld lábakról gyapjas nehéz fejedre folyik a megváltozás szutyka, könnye, nyála, méze, enyve! Mint zöld bürökcsokorról ha őszi rothadáslé csurog, a véres, gennyes alkony a haldokló űr alatt kuporgó Világanya-Énekedre! Még egyszer! Még egyszer ebben az évben. Mert sohasem elég! Mert nem elég sosem. Még egyszer ebben az évben. Abba nem lehet hagyni még. És holnap lehet-e még? Holnap lehet e még? Mint megdőlt titáni gipsz-szobor korong-szemeiből, korongszájából a sűrű gipszpor, ami a kezdet óta odabent rohadt: folyatja a gipsz-ég a zsíros havat. Aztán az éj gyilkos szivéhez vágom az üres pezsgőspoharat, s a megfagyott lángok nedvesen ragyogva, az éj szívbőrébe fúródva, ragadva kitépett szétszórt fehér sastollakként meredeznek, mint apám halott szemgolyójában az elfolyósodó, taknyos jégszilánkok. Mint a halott angyal kitépett szárnytollai apám halott szemében.