Sáska bácsi*

Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog
halálig élni még. A halálig szeretnék élni még. Sokáig szeretnék élni
még. Szeretnék sokáig élni még. Lesz rá időm? Lesz rá jelen? Lesz rá élet
és történelem? Lesz rá jövőm? Lesz rá valóság? Szeretnék sokáig élni még.
Sokáig szeretnék élni még. Zöld, arany, lila, sárga, kék, ezüst, kármin,
bíborfekete, sűrű és laza árnylevelekkel beszórva szeretnék feküdni
veled, meztelenűl veled zománcpikkely-tölgyfa alatt, meztelenűl veled
ősidő-sziszegés erdő közepén, zöld sáska ugrana homlokodra, térdedre,
emlőgombodra, szerelem előtt, szerelem után, szögletesen és hegyesen csiszolt
zöldfém körzőlegyező, zöldüveg szárnyas és mirigyes szilánk, én meg tajtékos
nehéz ágyékszőrödre hullatva jobbkezem ujjait a sárkánypikkelyfa
egylábú szűzességét nézném, szőke hajad szétfolyva a fűben, mint
szálazó, vastag, eres méz, csillagok méze, száraz folyadék. Szeretnék
sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A halálig szeretnék élni
még. Hogy te temess el! Ne a tűz, ne a láng csikóhal-ágaskodású vörös
szemgolyója legyen sírom, a sírunk, közös hőhalál-temetőnk és
csontjaim ne száradjanak temetetlenűl a kozmikus sugárzás-rózsa
láthatatlan szirmai között, csontjaim, csontjaink, gyermekeink csontja,
gyermekek csontja, az emberiség csontja temetetlenűl, a lábszárcsont, kis
ujjcsont, koponyacsont, medencecsont, csigolyacsont, izzástól-leszopott
karcsont, bordacsont. Adj vacsorát a gyerekeknek és adj árnytalan
alvás-csókot nekem. Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni
még. A boldog halálig élni még. A halálig szeretnék élni még. Verset
írni, munkába menni, munkába menni, hazajönni, megmosni pihés
és pókhálócsillagos lábszáraidat és lábfejeidet, rózsaszín pázsitharmat
hátadat lesikálni szappanos piros szivaccsal, nézni ahogy a hátközépi
keskeny vályúban pezsgő, pattogó, szikrázó buborékhalmaz-amőbaként
lassan csúszik a fargolyók közti negatív fekete sarlóívbe a kövér
szappanoslé, a csápos, bajszos, lepényes szappanhab, a zöld habpont-
habszőlőszem folyékony gyík. Szeretnék sokáig élni még. Sokáig
szeretnék élni még. Anyámat megmosni, halott anyámat eltemetni,
halott apám fekete csontjait megnézni akkor, ha kiássuk a sírt halott
csontjai fölött, megcsókolni két penész-varangyos koponyáját. Szeretnék
sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. Szeretnék szeretni, dolgozni
még. Fölkelni hajnalban, ahogy szoktam, kávét főzni, s cigarettázva
elmerengni történelmén az emberi múltnak, az emberi jelennek,
barátaimon, akik már messze mennek, valami más lágyan-sugárzó
anyagban, vagy valahol sehol, eltűnődni egyszerű, vagy gőgös vak
halottaimon, könyvet lapozva olvasni a fizikai és biológiai
összefoglaló lételképzelést, hiszen van Isten, vagy nincsen Isten,
sűrűség, kopárság, váz és bolyongás, hártya és oldat, híg szívás,
tömény csók, minden azt mondja: élni, élni, élni, élni, élni még!
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig
élni még. A halálig szeretnék élni még. Vers-jegyzeteimből mosolyogva
kihajolva nézni gyermekeimet, ahogy mezitláb vígan viháncolnak
körülöttem a konyhában, csöpp talpuk bimbós falevél-alakú recés, eres
pára-fossziliákat présel a téglaszínű műanyag-padlóra, földöntik a
teli vizespoharat, összetörik a pörköltzsíros tányért, te meg szeliden
szőkén veszekszel velük, ők meg meztelenűl hanyatt fekszenek a
kék padlószőnyegen, s pehelytelen kopasz vagina-csigaházuk rózsás
kürtkapuját mutogatják visongva, pedig lassacskán emberré nőnek,
emberivé tudatosulnak, te meg szeliden szőkén veszekszel, én a reggeli
utcára kinézek, az emberek munkába mennek, gyerekek iskolába,
a narancs-színű szemetesautó piros villogója hangtalan gyors
sugárkévében körbeforog, merev fény-ecsettel egyenes, piros vonalakat
ken a deres fákra, deres vaskerítésre, dérmirigy pókhálófüggvényre,
a dérrel csipogó verebekre. Gondolnak-e rá? Gondolnak-e arra,
gondolnak-e a munkábamenők, nők, férfiak, akiknek reggeli
szeme alatt gyűrt és apadt lila ostya-félhold virágzik a hajnalig-
tomboló éjszakai szerelemtől, táskát lóbálnak, szatyrot cipelnek,
kalapjukat orrtövükig lehúzzák, s szemük alatt a lila szerelem,
mint egy boldog ökölcsapás véraláfutás-mályvalevele, árvácska-
koponyája, bőrbe-szőtt zöld káposztalepkéje, gondolnak-e a
munkába-menők, dologra-sietők, akiknek volt szerelme és
akiknek magömlése elmaradt, mert izzadt anyakoca horkolt
mellettük az ágyban, gondolnak-e arra, hogy milyen halál jöhet,
tűz, láng, füst, tűz, láng, füst, tűz, láng, füst, tűz, láng, füst, tűz, láng, füst,
világnagy tűz-medúza, rojtos, szalagos, lánc-csipkés hólyagmedúza tűzből,
füstfürtös tűzhólyagmedúza, világrojtos rózsamedúza, Apokalipszis-tűzpolip,
Szent János-szemű izzó hólyagüveg lávaparázs-csikóhal, hogy a
város lesz, mint egy tányér halszálka, halgerinc, lerágott csirkecsont
a halál asztalán. S Európa, mint egy rongyos, cafatos, kavernás, vérző
tüdő a tűz mellkasában, s a világsziget rózsaszínkék tüdővére
a halandóság halál-szájából habosan csorog, véralvadék-cafatokkal
habosan lövell. Van aki beteg volt, van aki beteg lesz, szívrohama,
agyvérzése, agydaganata holnap, lesz aki elmerohamot kap, anyját öli
meg konyhakéssel, s mellette guggol gajdolva, ringatózva, van akiben
a skizofrénia gyémántrepedései születnek éppen, mint aki üvöltve szül,
s vizelettel, vérrel, ürülékkel robban gátrepedése, asszony, aki
megfogant az éjjel, s nem tudja még, de mosolyogva mégis
sejti, gyermek, akinek szivében is zörög egy sötétkék merevített
vászon-iskolatáska, boldog kisanya, aki szoptatott még az előbb,
férj, aki azt utálja, amit majd tennie kell nemsokára, ők mindannyian,
akik asszonyból embernek megszülettek: gondolnak-e a Tűzkereszt-halálra?
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig
szeretnék élni még. A halálig szeretnék élni még. Ifjúságom megváltó hitét
szeretném látni kék szemedben. Tél van. Hószikrák hamu-sírása hull az
ólomderengés téli magasból. Tél van. Paul Cézanne sír az almafa alatt.
Paul Cézanne a téli kertben, az almafa alatt. A házfalak, a háztetők,
az űr fénytelen falai. Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még.
Ne még! Ne még! Ne még! Ne még! Ne még! Ne még: amikor a halottak ujjait
szopogatjuk. Mikor a holtak ujjait rágcsálva szopogatjuk, mint a sárga
pikkelyes tyúklábat, horgas, redős, sárga hengerhernyótyúkláb-ujjakat
karácsonyesti közös vacsorán. Ne még! Ne rágcsáld csámcsogva halottaid
maradék emberiség, mint őrűlt asszony halott gyermeke szivét, lábujjait,
fülét. Ne még! Tél van. A táj konok. Kristálydobozokban ólomdobozok.
Ólomdobozokban kristálydobozok. A város fölrepedt aranyerei, vérző
aranyércsomó fürtjei a villanyfények, neonfények, higanygőz-fények, vegyifények.
Szeretnék sokáig élni még. Sokáig szeretnék élni még. Testedbe bújva
benned lüktetve futni még. Elmondom ki volt Sáska bácsi. Te nem tudod
ki volt Sáska bácsi. Sáska bácsi béres volt Hosszúréten. Amíg meg nem
halt, béres volt Sáska bácsi. Holtan is béres volt Sáska bácsi. Akkor is
béres volt Sáska bácsi. A hidegágyon is Sáska bácsi. A ravatalon is Sáska
bácsi. A koporsóban is Sáska bácsi. A földben is béres volt Sáska bácsi.
Mert csak béres volt Sáska bácsi. Urasági cseléd Sáska bácsi. Egy földbirtokon
Sáska bácsi. Ahol születtem, Sáska bácsi. Mint egy kiszőrösödött törpe
kampósbot, kis gyapjúmohás őzagancs, békanyálas rongyos katonabakancs,
deres csigaház, rozsdás patkószög, lilatányéros őzszarvú bodzafaág, penészes
halottas-ing, véres ing halotton, mint hóba-kiköpött isten-ostya! Sáska
bácsi. Télen is mezitláb Sáska bácsi. Lábai kitolt-szarvú borostyánkő-
csigabigák. Bokájára spárgával gyűrűsen, hurkosan, legyezősen kötözve a
tehénszar színű régi katonanadrág szára. Mint egy szőke spárgával
átkötözött aranyat-vedlő hernyós kályhacső. Hat gyereke volt Sáska bácsinak.
Hat gyereke, meg egy felesége. Hat síró kölyökmacska, hat síró aranyhalacska, hat
madárszemű meztelen gyomor, hat csipás, taknyos, tűzbéka-orrú futkosó
apró pára-ing. Hat csöpp, nagyhajú eleven koporsó, viaszpöcsű égő gyertya.
Sáska bácsi tüdőbeteg volt. Apám is tüdőbeteg volt. Sáska bácsi minden este,
minden éjjel kiment a büdös béresházból. Sáska bácsi minden este, minden
éjjel bement a tehénistállóba. Az urasági tehénistállóba. A Jézus-szagú
forró tehénistállóba. Szuszogtak, gőzölögtek a foltos tehenek, zöld gyűrűző
lepényt potyogtattak, vizeltek, böfögtek, kérődztek, csillogó, hosszú
nyálszakállt folyattak. Sáska bácsi letérdelt. A tehén alá térdelt Sáska
bácsi. Az alomba, a húgyos halomba, a szaros szalmába térdelt Sáska bácsi.
És szájába vette a tehéncsöcsöt Sáska bácsi. Szájába vette, mint herélt,
mint egy eunuch a homoszexuális fejedelem lingáját. És megszopta
a csöcsöt Sáska bácsi. Két kézzel markolva az ezüstgyapjas, eres,
piros tehéntőgyet. Ott szopott térdepelve. Száját a tejjel teleszívta. A
tehéntőgyet átölelve fogta, mint császári ura zsíros farát a térdeplő eunuch-szolga. A
szolga-herélt, aki álló ura előtt térdepelt. És szopta a csöcsöt, a tejet. A
tejet le se nyelte, a forró tejet. Csücsörgő, bajszos lila arca kétoldalt
kihólyagzott, mint öreg kecskehas. Gedahas, ahogy mondták. Mintha
két golyó, két üveggolyó lett volna szájában Sáska bácsinak. A forró
tejgolyók, puha tejüveg-gumók, folyékony krumplik lilahólyagosan, eres, kék
paradicsombuborékosan az arcbőrt kétoldalt kinyomták. És Sáska bácsi
futott vissza a cselédházba a hóban, a sárban, az esőben, a fagyban mezitláb.
A gyerekek ott ültek a csikókályha mellett az ágyon, a dunyhán gatyában, mezitláb.
Ültek, tátogattak, mint a madárfiókák. Szájuk fogsoros, piros előgyomor.
Szájuk a gőzölgő nyomor. Szájuk véres tömegsír. Szájuk, mint aki halott,
mint aki sír. Letérdelt Sáska bácsi az ágy előtt. Mint kivégzéskor tömegsír
előtt. Letérdelt mezitláb a gyermekek előtt. Mint a pásztorok, mint a
bethlehemi királyok Kisjézus előtt. És térdeivel mindíg odébbcsúszva, lassan
odébbzötyögve, mint egy csak-térd hadirokkant: sorban a tátott, párolgó
gyerekszájakba fújta, spriccelte, köpte, folyatta a tejet, a tehénmeleget,
sáskaszájmeleget. Rátapadva bajszos büdös száj a meztelen nyitott
csecsemővagina-szájra szájából a szájakba okádta a szájjal lopott
tehéntejet. Ahogy a madár szaros fészkéből tátogó kicsinyét eteti, mert
kukacot, harmatot, bogarat, gilisztát, vizet hoz neki, s azt az újszülött-
szívig, újszülött-tüdőig kitátott szájba, torokba tömi, a feketebélésű
sárga és lila csőrös és szemgolyós, pihés és kopasz bőrtrombitába: úgy
okádta szájból a szájba az apa a tejet. A lopott életet. Aztán futott
újra az istállóba vissza, tejet tolvajlani habosan, ahogy férfi a sört
habosan a korsóból issza, s rohant a tolvaj béres, a tolvaj cseléd
a konyhaszobába mezitláb vissza, s letérdelve a dunyha elé: köpte
a tejet a tátogó taknyos csillagokba. Mert úgy ültek ott nemzettjei, mint
halott szemhéján a bolyhos, bundás, dülledt legyek, mint az alkony
püffedt lila peremén a csillagok. Ez volt az élet-inga! Ez a futás, lopás,
visszafutás, szopva-lopás, köpve-adakozás. Ez a béres-ajándékozás.
Ez a cseléd-tejvigasztalás. És meghalt Sáska bácsi és meghalt minden
gyerek. Tüdőbaj vitte őket piros hátán a sírba. Lukas vér a földbe.
Tél van. Karácsony. Mesémben bealkonyodtam. Rég volt. Ifjúkoromban.
Most neked mondtam el karácsonyi énekemet. Nem így! Nem
így! Ne okos tiszta tolvajként etessem szivedet, tápláljam sziveteket!
Tél van. Éj van. Az éj kitisztult. Az éjből gyémántrögök születnek.
Éhezés-szemek. Az éhségragyogásra mi volna vigaszom? Hogy sorsomat
a halálnak föl nem adom? Hisz halandó vagyok én is, mint mindannyian.
A halandó boldog lehet. A halandó boldogtalan. Szeretnék sokáig
élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig szeretnék
élni még. A halálig szeretnék élni még. Adj vacsorát. Én mit
adhatok? Hitet. Adj vacsorát. Húst, bort, kenyeret. Angyalhajú szép
vacsoraasztal, ünnepi boldog eledelem, kenyér-engesztelés! Testedet
eszem szerelmesen. Megáldalak. Szempilláimon gyémánt-súlyok,
galaxis-súlyzók, csillagköd-bogarak. Kihamvadnak a Sáska bácsi-szavak.
Most te vagy nekem az emberiség. Hát neked mondom: szeretnék sokáig
élni még. Sokáig szeretnék élni még. A boldog halálig szeretnék
élni még. Halálomig szeretnék élni még.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]