Hol a zene?*

Hangraforgó! Radnóti Miklós írta: hangraforgó, hangraforgó.
De csak hideg gépcsikorgás, vak gépnyikorgás, puha és
éles gépsziszegés, lágy gépszuszogás! Gépek asztmás lélegzése, kék
cement-tüdő fújása, szilikózis-fulladása. Hol a zene? Hol
van a zene? Hol van? Hol van a gyerekkor, hol az ifjúság?
Ácsorgok a kemény gépsziszegésben, tésztás, sűrű gépszuszogásban,
pénzt dobok mágneses-elektromos perselyekbe, s a lehulló pénz-
érintéstől függőlegesen-vízszintesen mozogni, ugrálni, billegni,
remegni, sűllyedni, rángani kezd a sok játékszerkezet a sejtes
vasrácsú üveg-csodaházban: barna őz, barnapettyes zsiráf, kék
elefánt, fekete macska, vaslétra-állványú fehér ló, aranycsillagos
lila űrhajó, kétfogatú sátras prériszekér, ezüst tengeralattjáró, tank,
zöld holdjáró-autó, rakétalövő páncélkocsi, piros motorbicikli,
ezüst űrrakéta mozog, biceg, sűllyed, liheg, vágtat, száll, úszik és
szalad, lobog, libeg és egyhelyben halad és minden csupa rázkódás,
remegés, nyikorgás, szuszogás, ágaskodó és futó rögzített lebegés,
függőleges, vízszintes, ferde rángatódzás és kabóca-bicegés, merev
gépmozgás, könnyű rideg merülés. S az állatok fényesre-kiseggelt
hátán, a járművek, hadigépek csillagtócsa-ülésein lányaim
kapaszkodnak szűz üdvözülésben, mosolyuk, mint egy lepke
szemének összetett, csiszolt kristálybársonya, mosolyuk, mint Jézus
kisujja-körmének bethlehemi lángja, a foggantyúkat markolják
izzadt kezekkel. De hol a zene? Hol van a zene idebent és
odakint? Hol a zene? Hol van? Megyünk tovább óriás-állványok
kék körrács-szövevény árnyékaitól berácsozottan, s mint keményített
cérnalétrák piros spirálrózsa-függvénye, amely a körállvány fehér
ágai közt tekeregve kinőtt: gyűrűsen, tekervényesen föltarajló,
aláhulló sínpárok szikravonalain sárga, kék, piros, fekete
vas-autók zuhognak és lövődnek és kanyarodnak és fúródnak
sikoltva, és színes vastengelyek végén, mint nyélszemű légy kristályos
szemnyelének végén az összetett gyémántcsomag-szemek: festett
vasputtonyokban emberek, boldogok, bűnözők, homoszexuálisok,
özvegyek, szerelmesek, munkások, parasztok, kurvák, katonák.
De hol a zene? Hol van a zene? Hol van? S mint a mítoszi
halandóság-halhatatlanság-vizimalomkerék: forog lassan az
óriáskerék, forog a fényben, mint mikroszkópállat a tengelyes,
csillós, pálcikás, bimbós egysejtű állat, himbálnak a zöldpettyes
forró nyári szélben sátras vashintói, napernyős vaskosarai.
De hol a zene? Hol van a zene? Hol a zene ebben a csikorgó,
nyikorgó, szuszogó, recsegő, csattogó, zörgő, zakatoló világban?
És óriás, pikkelyes, piros-orrlikú, zöldkarmos hártyatalpú aranysárkány
húzza a néma Jancsit és Juliskát a János Vitéz-gyomrú rücskös,
pókhálós Barlangvasútban és a pókhálók selyemszitakosaraiból
piros fény csorog, mint a vér, s a sárkány, mint egy fölfújt rothadó
pikkelyhattyú, mint a döglött áhítat, amit borzolva fúj a szél,
mint az emberiség fölfúvódott rothadt ősmeséje. Ez már a mese éje!
De hol a zene? Hol van a zene? Hol van a zene ebből a világból?
Körforgó. Körbeforgó. Körforgó. Körbeforgó. Körforgó. Körbeforgó.
Piros és kék óriáskakasok, sárga és kék festett óriáskacsák hátán
a néma gyermekek, s fehér billegő hintó fölött lilaruhás, kékruhás,
zöldruhás fa-angyalok fújnak ég-felé emelt aranykürtöket s az
ágaskodó fekete, barna, piros, fehér falovak hangtalanúl vicsorognak
és nyihognak, sörényük szuvas futórózsa, szemük zöld periszkóp.
Forog, csikorog, nyikorog a néma körbeforgó, pörög a szöcskepotroh-
rugós ágaskodás. De hol a zene? Hol van a zene? Hol van, hol van
a csinnadratta-bumsztadratta-tiráré, a csimm-bumm-csiribáré, a
dobpergés, cintányércsattogás, trombitaszó, harmonikajaj, a tekerős verkli,
a luk-vonal-téglacikkely-kártyakorongos üveghangú boldog zeneláda?
Amelynek alumínium-lukkártyaszalagja, a lukkártyaszalag-korong, mint
a Szaturnusz gyűrű-kötege. Hova lett a zene ebből a világból, Barátom?
Hova temette a zenét a gyermekek poros mosolya elől ez a jelenidő?
Amit a mágneses szalag, a magnetofonszalag ad néha: elfoszlik a gépi
öröm-dörejben, mint a közöny fényderes buboréka, mint vízből kiemelt
medúzák taknya, dobhártyánkra szárad. Hol a zene szivedből: vasárnap?
Jaj, néma Vidám Park XX. század, zenéd hova lett, hol van
a te zenéd lassan jövőbe-merülő XX. század? Mert úgy sűllyedsz
te lassan a semmibe vissza, mint földbe a halott. Bomlásod
fénye kinek a zenéje? Zakatoló, kattogó, fújó gép-közönyödben
kell téged szeretnem ember-korom: XX. század. Szivemre döbben,
mint hűtlenre hűség-alázat komor fém-örömöd XX. század!
És boldog, aki játszhat! De hol a zene? Hol van a zene: a
Gyermekek Zenéje? Hol van? Hol van a Gyermekek Zenéje?
Hova lett az öröm zenefénye? A zene, a gyermek madár-ámulása?
Sűllyed-emelkedik föl-le, föl-le, fölpréselődik, lezuhan
a Földgolyó vérnyomása, mint az elveszett emberé. Ájúl
a Földgolyó az emberiség-halál felé? És lesz majd aki lássa?
A csillagokból? Vagy a csillagokban? Barátom, ha még bízol a
titokban, mondd te is, hogy nem szabad, hogy nem lehet!
Ne mi temessük majd a gyermeket, de a gyermek temessen el
minket! Így lesz törvény a törvény, ha előbb mi osztjuk szét a
szivünket! Világzene kell, világok zenéje! A zene világlénye.
Élek. Az Idő vulvájába nézek. Szememben feketerigó énekel.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]