Téli nap*

Hajnal. Hó-sötét. Csönd-sötét. Világító feketeség. Fekete
fehérség. Csöndfehér hajnalfekete. Kakaskukorékolás. Hány
óra lehet? Hajnali fél öt. Kisgyerektalpak selymes csattogása
a szomszéd szobából. Eszter jön sírva, kispárnával a hóna
alatt. Anna jön mosolyogva, kezében zsíroskenyér. Valahol
találta a sötétben. Fölgyújtom a villanyt. A táskarádiót
bekapcsolom. Már híreket mondanak. Földalatti atombomba-
robbantás. Földrengés. MX-rakéták. Lengyelország. Nicaragua.
És eszembe jut Eliseo Diego, a katolikus költő Kubából.
„Védjétek meg a gyerekeket! Azt a forradalmat a gyerekek
csinálták!” És néztük egymást, ott Budapesten. Pohár konyak, sok
cigaretta. Szó a szavat nézte, beszéd a beszédet, emlék az
emléket nézte, fény a sugárzást, sugárzás a fényt. Megvagy-e
barátom Eliseo Diego, te Juhász Gyula-fejű fekete Reménység?
Kakaskukorékolás. Kint kakasok a hóban. Schéner Mihály
hatalmas piros, fehérpettyes rongykakasai, a kitömött Ébredések,
a piros posztó-szakállú, piros posztótaréjú Hajnali Őrzők, Hajnali
Árulók kékposztó tollsarló farok-páfránybokorral! Brancusi
négyméteres gipsz-kukorékolásai, fehér gipszfűrész-torony
hang-ágaskodásai, fehér kukorékolás gipsz-hanglétrái, az
óriás fehér hangreszelő-ívek, az Öröm gipsz-hanglétrái, Brancusi
világcsönd-fűrészei, egylábú fehér gipszkukorékolás Pisa-i ferde
tornyok, fehér Öröm-kardok, fehér Gyönyör-fejszék, gipszkukorékolás
fehér Boldog Ítéletek! Kakaskukorékolás. Kutyaugatás. Newton
leejti az almát, nézi a toronyból az almahullást. Newton
elmereng. Feleségem még szendereg, teste köldöktől talpáig
kitakartan. A beteljesülés piros lángja, szőke párafénye combjain
hasán, bőrén, lábszára pihéin, pajzsos szőrzetén. Cigarettázom az
ágy szélén ülve, könyvet lapozok. „a Paulus-látomásnak egy a
13. századból származó francia verses átültetését, amelynek görög
szövege a 4. századból való.” „olyan emberek iránt, akik »leszállottak«.
Úgy értem: leszállottak a pokolba.” „Magdeburgi Mechthild révületes
élményeit”, „akkor Bingeni Hildegardról olvasott.” „Ha pedig róla
sem, akkor a tudós Beda Venerábilis barát »Historia Ecclesiestica
gentis Anglorum«-árak német fordítása volt soron.” Anna
kakál, Eszter pisíl. Az eredményt mutatják. Kis rózsafánk
fenekükön piros gyűrű, az ülés biliperem-körvonala. Piros filctollal
húzott karika combjukon, gyermek combsonkájukon, izzó Szent
Antal-glória a seggecskék rózsa-arcán. „A part alatt, a part
alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál.” Most egy erdő
közepén élünk. Erdei házban. Széthúzom a függönyt. Anna: „Esik
a hó, hó, hó, hó, hó, esik a hó, esik a hó.” Eszter: „Az angyalok
pihéset pisilnek, az angyalmadarak tollat kakálnak!” Én: „Isten az,
a fölburjánzott kövér angyalok tollát tépdesi, kopasztja őket,
mint nagyanyátok régen a libákat. Ült a földön, a nyárikonyha
előtt, combjai közt a vastag libatest, a gyötrődő fehér gúnársziszegés,
a liba nyakát hóna alá fogta bal felső karjával, a liba feje
meg hátrahajtva hanyatt az asszonyhónalj melegében, mint vaskos
pamut-napraforgószár, s a sárga csőrök, kék szemek, piros szemhéjak,
fehér szempillák vonagló kérdőjele, mint az akasztókötél hurka.
És tépte a nyak, a mell, a bögy, a far, a szárnytövek, a hátkezdet,
a szárnyhónaljak szaros és sáros pihetollait konok szegénysor-kezekkel
és egy öreg párnacihába dugta, és céklarépából-kivágott, sárgarépából
rozsdás drótokkal összekötözött kezein könyékig fehér
pehelykesztyű, fehér pihetoll-virágzás! Piros korallfán fehér
csalánpolipvirágok a pelyhek. Gyermekláncfű-pihegombóc volt anyám
keze. Fehér pehelygolyó. És nem Léda szerelmes, nászi hattyúhíme,
szerelem-folyató hímhattyúja volt combjai közt az a lúd! „Róka
gyűjti, róka gyűjti, szúnyog kévét köti, szúnyog kévét köti.”
Fürdés. Borotválkozás. Feleségem kávét főz, a lányokat öltözteti.
A hó, a hó, a hó, a hó, a hó! Vajda János mit gondolhatott ilyenkor,
az a Már-Élve-is-Ravatalon-Fekvő? Az a Gigászi Virrasztó
Halott? Az az Époszra-vágyó Neurotikus Fekete Tántorgás? Az a Petőfi
Sándor Kisöccse-Petőfi Sándor Nagyapja Vén. Az a Mont Blanc-árnyék
Arany János fehér piheszobor-feje mögött? Az a Halott
Ország Aranyhártyagömb Gyűrt Fején Véres Viaszvirág-Mirtuszkoszorú?
Az a Halál Gőgös Fehér Lelkiismeretfurdalása?
Az a Bosszútlan Vacogó Penészes Ürülékbosszú? Az a
Reménylő Megvakúlt Reménytelenség? Az a Kasztráltak
Ondóhólyagja Sátánszárnyakon Lebegve? Az az Erdei Alvó,
Behavazott Mézevő Medve? Az az Átkozódó Gyöngéd Gyűlölet?
Az a Rémület Rodin-szobor Meztelen Balzac-pocakja? A vaáli
erdőben. „Odabenn a mély vadonban,” „S ott egyebet mit se tenni,
csak pihenni, csak pihenni!” A hó, a hó, a hó, a hó, a hó! Mintha
feketén zuhogna már a hó, a hó, a hó, a hó, a hó! Reggelizünk. Eszter
persze földönti a teli teáscsészét. Anna persze a vajat a hajára
keni. Eszter fenekére ütök. Meghúzom Anna fülét. Sírnának, de jobb
a szalámiszeletekkel karikázni. Jobb a kiskanállal egymást orrba
vágni. Jobb egymást leköpni. Barna zsírkrétával, sárga zsírkrétával
egymás arcát szépen kicifrázni. És ringanak, és ránganak, nyálbuborékot
fújnak és visonganak és röfögnek és visítanak, mint az
Amazonas-medence tízemeletes, tíz zöld-emeletes dzsungelének
varázslói a szexuális szertartásokon, a titok-ünnepnapokon,
a rejtelem-hódolatünnepen, szines krétavonal és krétakacskaringópajzzsá
festett arccal és homlokkal, mint az ausztráliai
termékenység-ünnep sámánjai, dzsungelszigetek varázslói szines
agyagsisak-fejjel, a festett agyagköcsög-agyaghólyag-fejjel,
amibe eleven fejüket dugják, s csak a szemrések korongnyílásában
villog a húsgyémánt szemgolyóelevenség és ugrándoznak és táncolnak
és hörögnek és leguggolva pörögnek és brekegnek, kifestett békák,
mint a kannibálok érosz-ünnepén, a kannibálok halál-ünnepén
a sámán-kannibálok, mint az emberhúst-evők, a
halottat-evők, hullahúst evők nemzésünnepén a törzs meztelen-testű,
kis-pöcsű sámánjai. „Bolha ugrik, bolha ugrik, hányja
a szekérre, hányja a szekérre.” „Ha összegyűjtünk három-négy termeszt
egy helységben, céltalanúl mászkálnak ide-oda, de ha beeresztünk
még néhányat, építkezni kezdenek. Felkapják egymás ürülékgolyócskáit,
»csinos« oszlopokba halmozzák, majd amikor ezek elérik a megfelelő
magasságot, összekötik őket, s létrehozzák azokat a tökéletes boltíveket,
amelyek a termeszboly támasztékát képezik. Egyik termesz sem tudja,
hogyan kell mindezt csinálni, de amint elegen vannak, együttesük
tökéletesen alkot: s bár vakok, érzékelik egymástól való távolságukat,
fölépítenek egy nagyon bonyolúlt, önálló »légkondicionálással« és
páratartalom-szabályozással működő struktúrát. Megállás nélkül végig-
dolgozzák az életüket ebben a maguk teremtette »ökoszisztémában«.”
„A különbség csak annyi, hogy nekünk óriási, végtelenül sok gondolatot
hordozó agyunk van, a rovar megfelelő szerve pedig mindössze néhány,
szerény rendszerré összekapcsolódó neuronszálból áll!” Verset írnék,
hát jegyzetelek. Fölöltözöm. A télbe kimegyek. Tudjátok-e mi van
a szívemben? Ellenségeim, akiket szerettem, barátaim, akik így
szerettek engem: tudjátok-e mi van a szívemben? És ti lopva-
gyűlölködők és lopva-hódolók, ti hallgatással vak elárulók, s akik
úgy építettétek élő szívem köré a csöndet, mint fagyba-üvegesedő
katona köré, aki hóviharban vánszorogván térdre esett és arcra
hullt és karjai széttárva, mint egy halottnak, pedig él még s szívében
az Emberhűség Könyvét lapozza az Isten, úgy építettétek szívem
köré a csöndet, sorsom köré a csöndet úgy építettétek, mint
térdrehullt katona köré az ökrendő gyászhavazásban társai a hópiramist.
Köré és fölé. A puha havat golyóvá gyúrva, a hógombócot gyors
görgetéssel nagy hengerré kövérítve, e kövér hó-hengerekből raktatok
szívemre fehér halál-kévéket, halál-ihletésű hó-henger-kriptát,
összecsomózott fehér kalásztemetőt, fehér halál-piramist!
Ahogy a szorgos sárkancsóépítő darázs szájában sarat hoz, háromszög-
szív fejét az űrbe mártva, s a több-kitinkanalú fekete
rovarszáj öbliből nyállal-keverten kiokádja, s mellső lábaival,
s a mozgó drótkosárszerkezet-kanálkoszorú csőrszájjal a sarat
sárhurkákká formázza, s így sárhurkát sárhurkára gyűrűben
ragasztva építi föl sárkancsó-fészkét, a fönadék-sárköcsögöt:
úgy hurkoltátok ti körém a csöndet! De fordított akarattal! Mert
az a darázs-sárkancsó az élet fészke mindíg! A jövő sármagzatburka.
A kihordás meleg sáredénye, tetején hártyás sárfödővel.
De a ti házatok csak fehér koporsó! De a ti házatok mint egy
Halál-Bálna! De a ti házatok nagy kristálykoporsó. Födele szívemre
verve jégszögekkel! Csakhogy én e Cet fagyát kibírtam! Csakhogy
én e Cetben föléledtem! Csakhogy én e Cetben fölébredtem. Fehér
Cetben én a fehér Jónás! S addig fújtam, addig lélegeztem, forró
fújásomat addig fújtam, míg a Cethal tömött hóhasából fújásommal
alagútat fúrtam. Forró páracsövet a Hó-bálna bőréig. Forró
vízszintes páracsatornát, egészen a Hó-Cet hó-szájáig!
Csöpögött a hólé, mint a könnyek. Szikrázott a hólé, mint a
csillag. Körülöttem gyémánt-jégcsapocskák szikrázó és könnyes
szálka-alagútja. Befelé-nőtt tűkristály hengerben másztam kifelé a
Jég-Halból. Mintha egy kígyócsontvázban kúsznék. Mintha egy
nagy halcsontvázban másznék. A kristálytűk arcomba fúródtak,
a jégszálkák homlokomat tépték. Másztam, mint egy zsákos korall-vázban,
mint egy üvegtűkkel szőrös kályhacsőben. Mint egy jégfogakkal
őrlő pirhana-torokban, mint egy jégből fújt üveglombikban,
mint óriás ízelt rovar testében, óriás százlábú bélcsatornájában.
Mint egy halott szűk gégecsőben. S kezem véres lett és véres az
arcom. S arcom bőre varangyos és foltos, mint egy öreg varangyos-
békának háta bőre, hasa bőre, arca! De azért a Cetből kijutottam!
Bár hátamon a szívem verése. Heréimben a szívem
verése. Mintha szívem heréimben lenne. Szívem mintha a hátamon
lenne. A hátgerinc felett púposodva, mint a hatodik hátcsigolyából
kinőtt óriás eper. Ott lüktetett, akár
Bartók Béla hüvelykujja csúcsán a zöld levelibéka, ott
kuporgott, akár egy kis zöld szív, kaporlencsés kezeivel fogva
a hüvelykujj körmét, bőrléceit, az esztergált örvénygyűrű-szarvat.
S jégvízlucskosan és ázva, jégpárabüdösen fázva, tántorogva
mégis elindúltam. A téli ég csillagához nyúltam. Ledörzsöltem
a jégport a fényről. Azt mondtam a csillagnak: „Megjöttem!”
„Világítsd be téli éjszakámat. Az én téli éjszakám ragyogd be!”
Elmegyek én most a Szerelemhez! S állhat elém minden Mese-móka,
Szörny és Ördög, a Hétfejű Sárkány, Emberevő Világ-Tündérasszony,
Emberhústzabáló Tücsökisten, a Vasorru Bába,
meg a Farkas, az Embervért Ivó Kék Táltosló, Saskeselyű
Körmű Kis Boszorkány, a Krokodilkörmű Kis Királylány, meg
a Csupaszem Szőrharang Banya, akinek bíbor harangszoknyája,
teljes lénye szemekkel kirakva, kacsintó és könnyes szemgolyókkal.
Tág gyűrűként, mint gyöngysorkarika alúlról föl a szemgolyók
kúpja, szemgolyógyűrűre szemgyűrű, egyre szűkebb öves karikában,
amíg a szemharang összezárúl fönt a harangkúptetőn egy óriási
piros szemgolyóval. Mint a galambé. Mint angora-nyúlé. Mert
alúlról a szemgolyók gyűrűje más-más színű szempillátlan körlánc.
Piros szemgolyólánc, barna szemgolyólánc, kék szemgolyólánc
és fekete és zöld és szürke és párducpettyes! Állhat elém
mindenféle átok, én a szerelemre rátalálok! Hit-horgonyom
Szőkeségbe vágom. A csönd gyötrelmét hát leigázom. S íme
itt vagyok és élek. Versem szól az emberi reménynek. Versemet
a reményből röpítem. Versem nézi, s mosolyog az Isten!
„Mén a szekér, mén a szekér, majd a malomba ér, majd a
malomba ér.” Állok a havazásban. Nézem a fehér zizegést.
A fehér zenét nézem. És néz a csönd engem zizegő fehérrel.
És emlékezzetek: nem fogott az átok! És emlékezzetek: könyörögve
nem néztem vissza rátok, esdeklő és rimánkodó szemekkel! És
nézhet a Pigmenthiányos, nézhet az Albínó, a Fehér Gyűlölet piros
szemekkel, mert szervezetében nincs festékanyag, ahogy a kifolyt
marhavér néz, ahogy a kifolyt disznóvér néz, ahogy a kifolyt
embervér néz, bársonykristály bíbor gyűlölettel, amíg lilán, feketén
meg nem alvad. S lesz száradt vérmoha. Hó, hó, hó, hó, hó, hó.
Az égből leomló fehér betűk, kristálycsipkecsillag írásjelek. Az
önmagát kiöklendő Biblia zuhog fehéren a tájra, Mózes fehér teremtés-
törvényvágya, Dániel fehér ordítozása, Jeremiás őrjöngő lázas kaszabolása,
Jób koszladt vakaródzása, a próféta fejének korpája hull, seb-
száradékainak varrai, pörcei, levakart foszladék bőrhártyái hullanak,
bibliai cédák aranyozott körömreszelék pora, rózsaszínre festett, arany-
láncon vezetett bárányok fehér bégetése hull, istennő-üszők szálazó
kristálycérna nyála folyik a rózsaparadicsom üsző-szájakból, paradicsom
kürt üsző-orrlikakból, szentté avatott vizilovak, tevék, elefántok,
zsiráfok, orrszarvúak, szamarak vizelete vastag sarlós sugárban,
mint füstölgő vastag aranysarló csattog a földig a földre, ahogy
megrogyott testhátsóval, roggyadt hátsó-lábakkal, szétterpesztett
hátsó-lábakkal hüvelyükből a sárga folyadékot kilövellik,
s farkuk félrecsapva, vagy fölhajtva. A betonrépa, a rubinthurka,
a mozaik-pettyes és szürke, sárga pemzli, szőrös farokcsigolyarúdon.
A hímek meg guggolva szinte, mint a kisgyerek, s látszik hátúlról
nagy barna szőrzacskóban kettő heretojásuk, látszanak fehér bádog-
lombikban, kék cementputtonyban a kókuszdiónagy herék! Ahogy
a mélytengeri hal, ha felszínre hozzák: önmagát száján pukkanva
kifordítja, a belső szerveket, az úszóhólyagot: a véreres hártyába
csomagolt levegőtojást, a mirigyeket, májat, zsigereket, szívet, a
gyomrot és beleket, ahogy önmagát önmagából robbanva kiokádja
zsírosan és véresen: úgy okádja most az ég a zengve zizegő fehéret.
Mert belső szerv és vér és zsír és szőr és vizelet és arany köröm-
reszelék sűrű hókristálypelyhekké fagy az emberfölötti rétegekben!
Hó, hó, hó, hó, hó! Állok az égi selyemsziszegésben. És egy fehér ló
is áll! Fehér ló a hóhullásban. Vizet iszik a kerekeskútnál. Vizet
iszik a mohos favályúból. Szája szőre és orrlika szőre hópihékkel
virágba nőve. Fekete száján hópihe-maszk, mint műtétkor a sebészek
arcán a géz-maszk, kötéskendő-álarc. És sörénye izzó
gyöngyvirágkéve, és sörénye illatos gyöngyvirág-vízesés. És nagy
szemgolyóján a hócsillag elolvad, mint szívemen a bánat. És fehér
lószempillái fürtös gyöngyvirágkoszorúk. És a vályúvíz is félig
behavazva, s olvad a csillag a lószáj-olajos vízben. Olvad a hó
a vízben, mintha Isten mosná ágyékkendőjét, a Tejútat, mintha
egy istennő mosná a Sátán gigászi könnyeiben vérfoltos és sperma-
szeplős, hüvelyméz-írásos hüvelykendőjét gyors asszony-kezekkel!
Piros traktor jön. Piros traktor a hóesésben. Karcsú zsiráf-alakú
gépi állatszerkezet. Vastag-keresztbordás, tompa taréjrecés hátsó
gumikerekei, a fekete gumi-fogaskerekek vastag fehér bordaszalagkígyót
vésnek a vastag hóba. Pöfög, zörög, zakatol, piros motorház-orrán
a két cserebogárcsáp-körlámpa világít, s e nappali lámpafény előtt a
zizegve hulló égi fehérség, mint átvilágított üvegen sűrű fehér
krétasatírozás. Többkopoltyús piros motorházteteje ugrál, lélegzik,
lüktet, mint piros sáska szelvény-kukoricacső potroha. Lélegzik, mint
egy piros őshal. Üvegcella-vezetőfülkéje, mint óriás szitakötőszem.
Üveg-facettáin jobbra-balra jár, havat kotorva jár, sáros szivárványhidat
kotorva jár az ablaktörlő fémgumi-lepkecsáp gépkarlegyező. „Jónapot.”
„Jónapot.” Eszter kiszalad piros selyem ballonbundában. Anna kiszalad
piros selyem ballonbundában. „A malomban, a malomban, három
tarka macska, három tarka macska.” „Nézzük meg a szarvasokat, nézzük
meg a rókát!” „Papa, Papa, nézzük meg a szarvasokat, nézzük meg a rókát!”
Kis kék keresztbordás, bordacímertalpas gumicsizmában lépkednek
bukdácsolva mellettem a hóban. „Egyik szitál, másik rostál, harmadik
követ vág, harmadik követ vág.” A kis házban szobányi fémdoboz. Ez a
hűtőszekrény. Zúg a ház, a fémdoboz is zúg, a fehér. Oldalt a falon
piros fénylámpapontokkal, kék köldökfénycsészékkel világító, üvegfödelű,
üveg-koporsófedelű, sercegő, bizsergő, számítógép-agyú automata-
szerkezet. A hűtésszabályozó elektromos gép. Ebbe a deres fehér
fémszobába be lehet menni! Két méteres, gumifogantyús nehéz ajtaját
kinyitom, s ott, ott, a világnagy déraluminium kocka koporsó-
belsőben a szarvasok. Fejük levágva, lábuk a térdeknél lefűrészelve!
Se fej, se szemek, se agancsok, se lábak, se hasított körömpaták!
Fekszenek oldalt félrecsavart szőrvirágszár-nyakcsonkkal, mint
Keresztelő Szent János fekhetett, a fejnélküli keresztelő, méhviasz-
lépviasz sárga rovarlábmerev-kitinkezekkel, véres ingben és véres
gatyában és gégegödrében a megalvadt vér, mint öreg pipában a
parazsa-hamvadt feketebarna üszkös pipadohány. A vérüszök!
És Salome, a kegyelmes cifra kurva, vitte a Szent-János fejet,
a véres-hajfürtű sárga viasz-szív koponyát a Hatalom Asszonya
elé! Feküdtek hanyatt a barna szarvasok: toroktól a húgyhólyagig
fölhasított testtel, már kibelezve, lila üvegbelsejüket mutatva!
Kivűl barna, belűl lilakék fölvágott-testű szép Szőrhajók, ti! Ti
Gyorsfutású Könnyen Rebbenők, ti Mindíg Éber Mégis Ébertelenek!
Ti, Gyönyörű Barnaősz Állatvirágok, farkatok alatt a világító fehér
pamutszívvel, s a fénylő pamutszívben a piros szülő és ürítő-tátikával!
Most kibelezve! A testüregbelső száradt és fagyott vörös nyálkahártya-
bélésén a fagyott lila hínáros erezet. S e belső hártyaszáradék-ing,
véres üvegömleny-anyag alatt a fehéren világító bordák
kemény donga-kosara. És fagyott mirigycafatok és fagyott
sárga zsírvirágok, fagyott lila pókfészkek, kék pókhálók,
fekete alvadtvérpókok a belső nyálkahártyaingben, belső
nyálkahártyaingen. S egy véres rongy az aluminiumpadlón, és
fagyott vérmaszat, mintha nagy szobafestő-körecsettel kövér lila
sugárkendőket, seprű-tejútakat mázolt volna valaki a fém talajára
merengő lágy kezekkel. „Szürke szamár, vizet hoz már, tekenőbe
tölti, tekenőbe tölti.” A róka meg az elhagyott istállóban lógott
sárga nylonspárga akasztókötélen! A jászolban nagy száraz
kockákban és golyókban a széna. Pókháló, por, vályogszag, málló
sár-vakolat, sárga vályog-falsebek. A keresztgerendákra csavarozott
másik keresztgerenda, mint az imádkozó sáska kitintüskefésűsoros
zöld fogókarja. Vastag fémhorgok halálfésűje az a rénfa! A
roppant rozsdás vas-csavaranyák, mint halál-rügyek, mint egy
Dinosaurus-csontváz csigolyái! A róka jobb hátsó lábán akasztva
lógott, a jobb lábpamacs fölött a lábcsuklóra hurkolt sárga kötélen!
Farka galaxis-bojtja visszaperdülve szőrzött a fülekig. Mint egy
ezüstbarna szőrgyík, farkánál fölakasztva. Ezüsthímzéses rozsdapiros
teste forgott a sárga akasztókötélen, mint Lucas Cranach kristály-
buja sugárzó Golgotha-képeinek, a koponyás, lábszárcsontos
rongypenészes Szeméttelep-Üdvözülésnek hosszú rúdra vízszintesen
fölrakott kocsikerekein a tolvajok, buják, gyilkosok,
rablók, fosztogatók, bűvölők, varázslók, bájolók, bűbájosok,
nemi erőszakot elkövetők, kuruzslók, hínár-emberek, tavi manók,
úszóhártyás kezű és úszóhártyás lábú emberhalfarkasok, halfarkú
hímvesszős ember-taviszörnyek. Az akasztottak! És a róka hegyes
fülei: korom-szőrbélésű ezüst-szőrkanalak. Bajsza két tűkristály-
csokorseprű. Mancsai sárga ötpontos szivacstalpú fekete pamut-
rózsák, körmös rozsdanárciszok! És imádkozósáska-háromszög
rókafején a szemhéjak lehúnyva, szempillái véres virágállatok.
És alúl a tokabefejeződés és a mellkas-kezdet helyén roncsos,
szilánkos, csontszálkás fekete vérgödör, bíbor robbanás-üreg! Mint
lilafekete vérgyökérbarlang: erek, húscafatok, tüdő-szivacs-csöppek,
kék gégeporc-kürtmaradékok, fagyott fekete lángok. S az istállóporban
száradt vércsöpp-csillagok, s a száradt tehénlepényen, lóganéjon,
lila vércsöppek fagyott pöttyei. Mint döglött katicabogarak. Mintha
katicabogarakkal lett volna kitömve a róka. S azok gyomra béléshuzatából
kiömlöttek volna, mint tyúk bögyéből a kukoricaszemek.
S a róka arcán a vörös szőrpajzs-háromszögön egész az istállópor sárga
füstjéig lógva, leszálazva rubintosan: tüdőszínű vékony vérpálca,
a megkristályosodott vér szálas tűkristálya, pirosra festett gyémánt
hurkapálcika, fagyott vérgyertyaviaszcsurgás, szálazó hosszú vér-
cseppkő! „Tehén dagaszt, tehén dagaszt, kemencébe rakja, kemencébe
rakja.” Ebédelünk. Mit is ettünk eddig? Föl kell írnom, orvosi parancsra.
„Fehérpecsenye, sűrű hagymás pecsenyeszósszal.” „Vadas, kakasból.”
„Vaddisznóvelő-pörkölt.” „Kolbászhússal töltött fehérpecsenyetekercs.”
„Sűlt kakas egész-almával töltve.” „Egész fácánból főtt fácánleves.”
„Főtt fácán, paradicsommártással.” „Vaddisznóhús-leves.” „Vaddisznó-
nyelv-vese-máj-belsőség-pörkölt.” „Dámborjú vadasan, csillagalakú
krumplipogácsával.” „Dámszarvas sütve.” „Főtt füstölt disznógerinc.”
Gyerekricsaj, vörösborkidöntés, kis suhintás. Aztán a gyerekek
játszanak a másik szobában. Eszter házat épít szines műanyag-
kockákból. Anna fésülködést játszik egy zöld ceruzával. Arca,
homloka, tenyere, kézfeje, füle csupa hullócsillag-fényfoszforvonal
zöld bajuszkacskaringó a zöld grafittól. Aztán a babákat szétdobálják.
Meztelenek a babák. Cicijük van és pisilőjük. Egyiknek
lába nincs, másiknak karja nincs. A harmadik karjai lógnak
megnyúlt fehér gumiszálon, laza gatyagumin. A negyediknek kaucsuk-
szemhéja, a rózsaszínű, a lószőrszempillás, a lófarokszőrcsipkekoszorús,
föl-le billeg, mint a tétova világnézet. S az üvegszemgolyón, a fehér
üvegtojáson a kék irisz, a fekete pupilla merev, mint Buddha jáspis-
mosolya. Jáspis-köldöke. A gyerekek lefeküsznek. Legszebb délután szeretkezni!
Ó, ruhátlan szerelmes délutánok! Ó, piros ragyogások, párolgó testi
fények! „a rabló szájaknak, szemérmetlen fogazatoknak, teleszkóp-
szemeknek, papírhajó-halaknak, felfelé dülledő szemű ezüstbaltáknak,
két méterig nyúló hajóorr és uszálylábúaknak tömkelege is” „sokkarú
nyálkaszörnyeken, diszbomlaszokon, polipokon és skyphomeduzákon”
„a tenger sötétjét ekkor keringő és száguldó lidércfények világították
meg, a halak önvilágítása” „némelyek egész testükön foszforeszkáltak,
mások legalább egy világítószervvel, villanylámpával voltak fölszerelve”
„néhány nagyobb valóban olyan intenzív fehér fényt sugárzott”
„Néhányuknak cső formában kiálló nyeles szemei.” Alkonyodik. Még járok
egyet. Kék gumicsizmában, barna báránybundában. Fejemen fehér pamut-
rácsos kucsma. Piros sálam Skóciában vettem. Szívemben az alkony
fehér holdvilága. Havas dombok, lámpátlan messzi falvak.
Lámpátlan falvak az alkonyati ködben. Akácfasor-uszonyok a
dombhátakon, a dombok gerincén bodzabokor-taréjok. Pörög,
zörög az akácfatok, az egyszárnyú barna növényi golyóscsapágy, a golyó-
gyomorláncos növényhártyabélpropeller. Zúgnak a telefonoszlopok.
Fehér porceláncsigákon a drótszálak drótgallérja. Zúg a drótgallér.
Egy autóbusz jön, meg egy autó. Rámvillantják lámpájukat. Integetek
az arany kéve-fényben. Ahol kakas kukorékol, ott ember lakik.
Ahol kutya ugat, ott ember lakik. A pusztán ököristálló, tehénistálló.
Gőzölög az istállóajtó. A pusztán juh-hodály. A juhok-taposta
hó barna csillagköd-uszály. Páros-szív juh-lábnyomok a
hóban, a juh-körmök szívütései a hóban. A birkanyáj-taposta
hó sár-legyező! Juh-ürülék. Ökör-ürülék. Tehénlepény fagyottan.
Távol kakaskukorékolás. Távol kutyaugatás. Távol tehénbőgés.
Távol: vonatkerekek csattogása. Távol a Diesel-mozdony kürtje
búg, hosszan, keményen, barnán. Viharlámpa himbálódzik a
hó fölött a lassu páraködben: aranyparázs-szív. Rácsos csillag.
Lángmadár drótkalickában. Még látom a fecskefarkú hótaréjokat
a duplakagylós vaddisznónyomok tál-iker közepén, a fecskefarkú
hó-uszonyt, a szarvaskörmök taposta hózsákok fehér hópapír-
gerincét. Még látom a zöld ibolyalevelet a hóban. Még látom:
egy gigászi rügy pravoszláv-aranyhagymakupolája, az aranyzsindely-
aranypikkely-szövevény hagyma gyantásodik egy földből-kinőtt,
epeszínű hosszú növényszár csúcsán, mint egy kisfiú-genitália makkja.
Még látom a régi fényt. Már látom az új sötétet. A juhok alusznak.
A juhászok cigarettáznak. A csordások, kanászok, pásztorok, kondások
lassu pohárból lassú álmot isznak. Nagy palakő-kezükben a
csönd lakik. A tehenészek fejnek. A nagy heréltek kérődzenek
lassan. Nehéz szájukban nyálas szalmagombóc. Most böfögték
föl az előgyomorból. Egy fekvő borjú nyaka alatt aludtam egyszer
én a háborúban. Az istállóganéjra terített szalmán. A borjúnyak
és borjúfej fölöttem forró sál, magamra-tekert emlős-meleg.
Abban feküdtem összekuporodva. Tetves ingben és tetves
kiskabátban. Gatyám is tetves volt. Hajam. Szemöldökszőröm.
Bajszom. Hónalj-szőrzetem. Nemi szőrzetem. Ott aludtam a borjú feje
és nyaka alatt. S hátammal, arcommal éreztem: a nagy szénagolyó,
mint egy tömény buborék fölszáll a borjúgyomorból, golyósan, folyamatosan
kinyomva a gégét a nyakban, foghatóan, a torokig száll, aztán a
szájba buggyan, s az őrlő borjú-állkapcsok elkezdtek mozogni.
Ahogy a csigabiga szarvában fölfelé a kék szem, belső higanylopótökként,
amíg a szarvgomb húsgyomor hólyagát betölti. És a kis tarka
bikaborjú szénapáracsokor-fújású orrlikára, a nyálas, piros
szivacsvirágra tettem szememet, hogy szemem ne fázzon, és nagy
fekete szemem könnyezett a tüdőmeleg orrlikfújásban és megfogtam
a kis borjubika kemény tökét, tenyerembe fogtam nagy ifjú heretojásait,
a forró heréket, hogy kék-lángú fagyott kezeim ne fázzanak!
Aztán megfürödtem egy teknő petróleumban. És kilenc hónapig
haldokoltam én. Majdnem meghaltam én. Hét gyertya égett,
az ágyam mellett az éjjeliszekrényen. Öregasszonyok rózsafűzért
imádkoztak, feketében. Fekete ruhában. Fekete kendőben. Fekete
kötényben. Utolsó kenetet is kaptam. Májusban. 1945-ben!
Jött a ministráns meg a pap. Csöngettyűzött a ministráns négy
bronzszoknyájú, négy bronz-szív-ütőtökű sárga csöngettyűvel. És a pap
a szent kenetet hozta májusi virágzásban májusi kezében, szent arany-
terítővel letakarva a könnyű kelyhet, isten-serleget. És bekente
gyikcsontvázra húzott hártyagyík-testemet a megbocsájtó szent olajjal,
bekente tizenhétéves bűnös érzékszerveimet, a szent sárga olajba
mártva piros papi ujjahegyét, s az olajat piros papi ujjahegyével
a szájamra kente és a füleimre kente és a szemhéjamra kente és a
homlokomra kente és pucér ágyékom vesszőjére kente és megkente
szívem fölött a bőrcsont-hártyazsákot és kezeim fejét megkente és
karmos gyíkhártyacsizma-lábaim hátát is bekente a szent kenettel.
Az asszonyok sírtak, apám káromkodott, odakint kis rongyos
teherautó pöfögött, hörgött haldokolva, gézzel fehér szoborrá
fáslizott orosz katonák ültek a gépen: géz-szobrok óriás sáska-
szemekkel, óriás szöcske-szemekkel fehér gipsz-katonák. Nézték a májust könnytelenűl.
Még látom a párás könnyű téli tájat. Még látom az esti sötétet.
Még látom a fényt. Már látom a sötétet. A tájra szarvasbőrkesztyűként
lassan ráhuzódó feketeséget. Hazafelé. Hazafelé. Hazafelé. Hazafelé!
Mindíg hazafelé! Mindíg hazafelé! Az akácosból a kemény madarak
csattogva fölröpűlnek. Kiabálnak és zörögve elrepűlnek. Mint pléh-
madár-spirálköd. Szárnyuk vas-ütés. Vas fejsze-csattogás az üvegcsöndön.
A hegygerincen vaddisznó-anyakocák. Röfögő, fújó fekete hólyagok.
Még nem fialtak. Egy fácán csörög el fölöttem, csörömpölve csörögve
töri a fekete üveghártya-estét, akár egy vasgolyó, ágyugolyó,
ami elől Görgey Arthur rántotta el fejét, meg gyeplővel lova fejét
akkor a csatában. Sípol a madár, hosszú farktolla arcomat éri, hosszú
farkatolla föl-le billeg, mint a taplógolyóba, szivacsgolyóba,
spongya-rongyba vágott Schuler József hegyes toll, a tollvasba
tűzött, a piros tollszár kék lovag-gégepáncél tollvasába! Szarvasok
jönnek ki az útra. Megállnak. Időbozont-bokorkoronás fejük
a csöndfeketét tartja. Az egyik hátán Bartók Béla ül, kicsi hókristály-
ember, fekete frakkban. Jobb kezében vezénylőpálca. Mint a csöpp
népmorzsa rénszarvaspásztorai. Mint az urjanhájok, Mongólia
legzordabb hegyeinek erdei vadászai, akik mindíg rénszarvason ülnek,
fehérhátú, mohaszőr-agancsos szamárnagy rénszarvasokon, fehérnyakú
fehér rénszarvasokon. Szamárnagy rénszarvas-lovon lovagolnak a
köd-agyhártyás, csönd-szívburokhártyás behavazott fenyvesekben.
És áznak és fáznak és szeretnek és szülnek, és mindenki tüdőbajos,
mint az én apám volt, mert mindíg esik a hó, a hó, a hó, a hó,
az esőhó, a hóeső. Ó, urjanháj-Bartók Béla!
Szemeidben két gyertyacsipke-oltár! Csipkés aranyparázs-oltár a
te szemeidben! És a szarvasok rám fehér párakürtöt fújnak.
Íme, Bartók Béla a csöndet vezényli. Ott ül a szarvashím széles
bika-hátán. Szemében a csipkés gyertyaoltár-tornyot sercegve
lökdösi a csönd szívütése. Haza. Haza. Haza. Hazafelé! Otthon
meleg van. A szobában meleg van. Katicabogár, zöld fátyolka,
bronz-címer hátpáncélú mezei poloska, középkori festett fa-pajzs-
hátú fehérpettyes és fehércsíkos piros temetőbogarak a szobában. Ide
húzódtak a hidegtől. „Medve várja, medve várja, kisült-e a cipó,
kisült-e a cipó!” „Bogár, bogár” kiabál Anna. Eszter is ugrál,
mint a szöcske. „Katicabogár! Katicabogár, szállj el.”
És Anna fejjel a hasamnak szalad. És Eszter ordítja: „én is,
én is.” „Bogár, bogár, bogár, katicabogár.” Majd megfürdetem
őket, nevetve lecsutakolom. Hajat is mosunk. „Katicabogár!”
Tél van. Hó, hó, hó, hó, hó. Tél. Téli este. A katicabogarat megmutatom.
Mászik jobb mutatóujjamon, egyenesen és spirálisan az ujjon, a
vízszintes sűrű bőrlécek, bőrgyűrődések, bőrvályuk rózsaszín gerendáiba,
vályúiba és árkaiba kapaszkodva, mászik a bőrgyűrődés-oszlopon,
mint hosszanti léces rózsaszín márványoszlopon feketepettyes piros bugyogó
ruhájú, feketekalapú bohóc, fekete lakk-sisakú piros bohóc cirkuszi farúdra,
mint piros villanyszerelő kátrányba-áztatott fekete villanyoszlopon, sisakja
fekete lakkposztó-hólyag, mellénye feketepettyes és piros, a fekete cipőire
csatolt mászókapcsok, mint szarvasbogárhím szarvai, holdasan befelé karéjosodva,
mint cápa-állkapocs, óriás befelé-vastövis-fogsorú fekete szarvak, mászik
csöpp fekete körmeivel, a lábcsukló talpforgóiból kinőtt kitinreszelő-
horgony-csokorral kapaszkodva, a köröm rózsapáncélját kikerülve, s az
ujjhegy bőrlécboltozat-csúcsán megáll. Aztán körbeforog, mint bolond
a cellában, forog a levegődoboz láthatatlan csönd-üvegkockájában,
forog a feketepettyes piros kitinbuborékocska, a fekete lakkdió-fejű,
a feketepettyes bogár-almácska, aztán rövid-nyélvégű fekete borona-
lemeztárcsa-zászlócsápjait széthúzva, mint fekete harmonikát, mint
fekete harmonika levegő-bélésű szelvényeit, fekete lemezsöprű bajuszát
fújva szétborzolva, mint ördögcsikó arca szőrét: a piros hólyagteknőcs-
kék alól csattogva kilövi, fújva kigöngyölíti barna repülő-hártya-
szárnyait, ahogy egy ejtőernyő kibomlik, ahogy egy zászló kibomlik,
ahogy egy orrvitorla kibomlik, a fátyolszárnyak barna
kitinrececsontvázas tollakká merevűlnek, s zúgva elrepűl! „Papa,
Papa, mégegyszer!” De nincs mégegyszer! Tél van. És hó, hó, hó, hó,
hó, téli este. Téli este van. A szobában lapos, rombusz-alakú fapoloskák,
ezüstbarna mezei poloskák, mint lapos úszócsónak páncélos harckocsik,
fehér cérnacsipkeszegélyes bronz-címer hátpajzsú, bronzpajzs-hátpáncélú büdös virágpoloskák,
totemálarc-címerpajzsú, totemálarc címerhátpáncélú piros temetőbogarak,
kámforillatú, petróleumkölni-szagú fapoloskák, szaguk mindíg odaragadt,
mert megfogtam őket, ujjaim hegyéhez, a szőlőben, a réten, mint
gyermekkoromban nem-gyáva ujjaim hegyéhez, tenyeremhez a koporsószag,
a hullaszag, mikor barátom koporsóját vittem ki barátommal a halott-
szagú házból hanyatt, halott barátom meg sárgán nézett a
koporsó-ablakon, orrlikaiban vatta, szája csücskén sárga vérhab,
levágott lába meg ide-oda görgött a koporsóban, zörgött a
fekete halál-láda, mint majomvicsorgás, pávián-fogcsattogás, ördögborjú
fogkereplő zenéje. Este van, este, téli este. A gyerekeket megfürdetem.
„No lányok, le a ruhát!” „Hajat mosunk!” És visonganak és sikítanak,
jajveszékelnek és visítnak, sírnak veszettűl, pucéran a kádban, sivítanak
és sikonganak, mint a kismalac, ha barna zsákban viszik haza a vásárról,
visítanak és ránganak, mint kismalac ha farkánál fogva marokkal
vittük haza a téli piacról, vagy hónunk alatt, a téli deres örömben,
jobb karral a rózsatestecskét testünkhöz szorítva, bal tenyérrel a
habos rózsavisongás malacfejet fogva, és visítanak veszett jajongással,
rózsa-jajgatással, ugrálnak a kádban sikítva, mint a barna zsákban a
rózsaszín fekete-barnapettyes kismalac, mikor a zsákba dugtuk, a zsák
nyakát megcsavartuk, s hátunkra dobva a habzó rózsavisongást a zsákban,
a lisztes-zsákot a kismalaccal, hazavittük a másik faluból vonattal.
Szőke fejük samponhabgolyó, kis meztelen testük vastag hab-kezeslábas,
kezük habkesztyű, lábuk habcsizma, arcukon buborékos sarlós kövér
habszakáll, mint Faust arcán a szenvedély szakálla Goethe Szent Eposzában,
mint Mefisztó arcán a ravasz szőrkoszorú, ugyanebben! Már vacsora.
Béke. „Tyúk a cipót csipegeti, hangya morzsát szedi, hangya morzsát
szedi!” Az abroszon egy hangya mászik. Tél, tél, tél, tél, téli, téli este.
Az asztalt leszedik. A lányok lefeküsznek. „Én a néger-babával!”
„Én is a néger-babával!” Az asztalon folyóiratok,
könyvek, jegyzetfüzetek, ceruzák, szines filctollak.
A szines televízió rezgésponthalmaz-ablak képernyőjén híreket mondanak
éppen. Hullák, hullák, hullák, szétroncsolt halottak. Könyéktől egy
vékony gyermekkéz áll ki a fölrobbant ház betonlap-könyvrongyai alól.
Drótok, meggörbült acélhuzalok, fémdorongok: pásztorbottá csigásodva.
A pápa áldást oszt. Egy halott szemgolyó az egész képernyőt betölti,
látom magam a halálvulkán-pupillában. Dzsungelharcok. Sivatagharcok.
Óriás-repülőgépek, amiknek fémpáncél-tarkóján, mint óriásgombák eső
után az erdőtalajon: forgó radarkészülékek. Egy tehén szül. A szülés
közelről. Elől a feketefoltos tehén a falat nyaldossa. Hátúl
szétterpesztett lábai közt a vödör-naggyá tágúlt hüvelyből mézgásan,
enyvesen, sárga kocsonyakendő-szálasan lassan folyik a magzatméz,
az életmézga, a magzatvíz. Az istálló-szalmáig lóg le a vastag piros
köldökzsinór, mint egy mézes piros kötél. S a hatalmas csöcsös szőr-
bödön, az élő tejeskanna, a kövér-eres tőgy fölött: a lágy lüktetéssel
rángó mézelő és enyvező és vérző vaginából már kiállnak a mellső borjúlábak
enyves körmei, a két köröm-szívfél szív, a két bimbójú szaru-rügyek,
s a fehér láb a térdekig. A hüvelyperem, mint egy nagy száj barkaág-
kévére: szorosan a borjúlábak véres barkaágaira tapad lágy körvonaglás-
sal. S aztán hüvelytovábblüktetés. Testmégtovábbnyomás. S lassan a
mézes vérszivacsszív borjúorr és borjúszáj, majd a már pislogó szemekkel
az egész mázas tarka borjúfej is kicsusszan a szülő tehénzsák hüvely-
száján, aztán derékig a borjú, aztán a kis állat lazán a szalmára
csusszan, mint valami kocsonyás szőrös boldog ürülék. S ott remeg.
Testét korpával vastagon behintik. Köldökzsinórját elvágják.
S anyja szenvedéstelen egyszerűséggel nyalni kezdi az újszülöttet.
Az meg fölállni akar. Mellső lábait fűrészbakként kitámasztja, de
összerogy. Mégegyszer. Most már sikerül. És a barnafoltos borjúhátsó
is a fejjel egy-magasságba kerül. Tántorog még, támolyog, mint a
húsvéti locsolkodáskor berúgott kisfiú. Aztán elkapva szájával egy
répaszín csöcsöt: szopni kezd! Majd szines Western. Lónyihogás.
Öklözés. Szekerén három koporsó, lapos fekete kalap. Lovak vágtatása
az égigszilánk kősivatagban. Pisztoly-párbaj. Akasztókötél. Kurvácska-
farmerkisasszony bodros csipkeláng-templomi ruhában. Tél, tél, tél,
tél, tél, téli éjszaka. Cigarettázom. Egy Látomásba nézek. Alszanak
a Bolondkirályok, Evangélium-pótlások, Fekete Saskirályok, Csillagot-
könnyező János Vitézek. Az aranyszeplős levelibéka is alszik.
A látomás szíve: világmindenség-kristálytojás.
A látomás szívében Krisztus lábai lógnak. Rothadó zöld gereblyék. És
százezermilliárd emberláb lóg ottan. A látomás keresztjére akasztottan.
Az emberiség százezermilliárd lába. És szívemben bozsog, zeng az
atomok, elektronok, protonok, neutronok láthatatlan túlvilága. Hóköd-
cimbalom, hókürtök, hó-hegedűk, hó-hárfák, hótrombiták csönd-zenéje.
Ez az én vígaszom éje. Ez az én éjem éje. A szenvedés már nem győzhet le engem.
Hisz én a jövőt derengem! Feleségem is lefeküdt már. Fekszik az ágyban. Hív
szerelmes szavakkal. A paplan csak pihés köldökéig ér. Mellei a
villanykörtefényben: boldog világító medúzák a zöld őselem-szenvedélyben.
Emlőtányéra bársonybarna csók. Emlőbimbói piros diók. Haja kibontva,
szétterítve a párnán: sárga aranykendő, legyezősen széthullott búzakéve,
aranyhínár templomi hímzett zászló. Haja kiterített aranypalást.
Vetkőzni kezdek. Iszom egy fél pohár vörösbort. Odakint a csönd,
mint egy halott. Odakint a csönd, mint egy új halott. A csönd, mint
egy akasztott. Odakint a csönd, mint egy kötélről levágott halott.
Tél van. Lefekszem. Sorsom elől én sose menekültem. Sorsom elől
én sohase menekszem. Bántanak? Jól van. Piheg a csillagtalan
téli éjszaka a tél-gyapotban. Odakint csönd van, mint egy halottban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]