Látogatók a sivatagban*

Először József Attila jött (†1937), gyűrt, vacak aktatáskával
tyúkszemrózsás, szarubütykös jobbkezében, zsíros, nagy fekete
kalapját az ágyra dobta, a levegőre ült, mint üvegszékre,
beletúrt a százlábú kefeszőr lábfüggönyébe az orra alatt, a
táskába nézett, aztán lábaira nézett: mint csecsemőlábak a
foltozott cúgoscipőben. Izgatott gyors pihegése: gyíké, kis zöld
szivárványgyík lihegett a sivatag-homoksziklán. És megjött
Szabó Lőrinc is, haja arcán a csönd hínártörülközője, ezüst-
drótkeretes szemüvegét levette, orrnyergébe vésve piros patkó,
szájában a fogak, mint egy megkövesedett kőrózsa, őskori
kőpalarózsa. Szabó Lőrinc (†1957) jajgatni kezdett és sárga
jajgatása homokörvény volt, fölfele gyűrűző homoktölcsér,
abban legyek, dongók, lepkék, darazsak, madarak forogtak:
halott, s haldokló égitestek. És megjött Karinthy Frigyes is (†1938):
jobb hóna alatt egy sárga emberkoponyával, szőröshátú
balkezében pattogatott kukoricát hozott fehér papírzacskóban,
kicsit balra dőlt, mint a világegyetem kezdet-tengelyei,
a négy összefüggés, buborékos nagy arcán egy múmia
bepólyázott halotti beszéde, balzsam-jövendő, karfioltalan
agykoponya-kehely. Toporgott, mintha fázna a sivatagban.
Pedig nem volt még skorpió-éjszaka, kígyó-éjszaka se volt,
csörgőkígyó-éj, kobra-éj, vipera-éj, emberevő csillagpók
éjszaka! És Kosztolányi Dezső is megjött (†1936), farsangi
flitterek tejútporával behintve, mint egy álom-karácsonyfa
a szegények hitében, enni kezdte Karinthy Frigyes kezéből
a fehér habtöpörtyűt, jött a hajnali részegségből, mint kék
hóesésből és a kapuciner májfoltjai rongyharmonika
öltönyén és a csillagpor gyémánt üszke hajában és lila
szempilláin. És Babits Mihály is megjött (†1941), nyakában,
mint egy fehér rénszarvas nyakában a rénszarvaspásztor,
a hegycsúcs-fenyvesek rénfaggyú-álarcú pásztor-proletárja:
Alighieri Dante ült, zöld bársonycipős lábai keményen
rúgdosták a Babits-szívet! És Babits Mihály a csöndre
könyökölt, a sárga csöndre, mint üveg-íróasztalra és
nem volt mosolya, se könnye. Nézte a sivatag buja csönd-virágait,
amik a levegőből kinőttek, és csönd-gyökerük is a
levegőben, mint egy dögkeselyű karmos, szarupikkelyes lába.
Homokot köpött, zsíros homokpacákat és orrlikaiból
fehér homokrudakat fújt, mint sárga hurkapálcikákat.
Valamit Jézushoz is szólt, de gégeszáradtan a fulladástól,
s hallani mit se lehetett. És Krúdy Gyula is megjött
(†1933), vastag fekete kötőféken Pistoli urat vezette, a
nyírségi csődör-cimbalomevőt. Pistoli úr nyakában arany
lélekharang, ősbogáncs-fején fekete kantár, szájában
zabla, kétoldalt a nyálas vason a hab-szőlőfürtös
zablakarikákkal. „Egy vödör bort” mondta Krúdy Gyula
és ittak a csönd-vödör csöndborából, mint a
háborúban a frontkatonák a front-mögötti haldoklás-
életövezetben. „Hol van a malacbanda, hol van a
malacbanda” bömbölt Pistoli úr. De mókázó cigányzenészek
nincsenek ebben a csöndsivatagban. Se XIX. századi
népzenészek: Lavotta János (†1820), Csermák Antal György
(†1822), Bihari János (†1827), Rózsavölgyi Márk (†1848).
És semmiféle archetipusok. És megjött Móricz Zsigmond is
(†1942), mint nehéz fürge-döcögésű, boralma
piros viziló Balzac-fia, begurult a kréta Mózes-tábla-
homlokú szappanbuborékgolyó, spriccelt szövetkabátban.
Gurult jobbra-balra, kicsit száraz volt ez a
csönd. Kicsit árva ez a kemény sivatag! Kis vörös noteszt
vett elő zakója belső zsebéből, zakója külső jobb-zsebéből
tompa narvál-fogú ceruzacsonkot és mindjárt firkálgatni
kezdett. „A jobb sarokban fürtökben hiéna-szemek,
a bal sarokban koszorúkban sakál-szemek, a jobb
sarokban, fönt, láncban rókaszemek, a bal sarokban, fönt,
dögevő sivatagkutya-szemek. A falakon, mint szines
gyöngyfüggöny, fagolyó-porcelángolyó-üveggolyó-függöny:
hiúz-szemek, oroszlán-szemek, kondorkeselyű-szemek,
gyík-szemek, kígyó-szemek, ugráló-egér szemek, pókszemek.”
Megnyalta a ceruza fekete grafit-gerinccsonkját, s a kis
kockás füzetbe még beleírta a grafit s a nyál keverék
csigamászásezüst ecset-hullámcsóvájával: „Szegény Gyula!
Szegény Gyula! Mintha Jankát látnám a fehér tündér-robbanás
után az ágyban. Le kellett írnom azt is. Pedig
Janka már nem szídta Ady Endrét, nem ütötte Bandit
kis gyöngyvirág-kezével. Nárcisz-kezeivel nem ütött
már engem!” „Janka az ágyban: megfagyott szelet kenyér.
Janka az ágyban Isten-szívhalála fehér gyertyacsönd.
Janka az ágyban ikrás hullaméz-szitakötőszem, sárga
lépviasz-Hét krajcár. Janka az ágyban, a halottas-ágyban:
a Felejtés Deres Tűzliliom-szája. Párducpettyes megfagyott
virágüst, havas liliomkút, tűzpiros liliomkiáltás: behavazva!”
És ő is a csöndre ült, mint egy üvegládára. A szobában
fehér vaságy volt, vas-éjjeliszekrény, fehérre festve, fehér
ruhás-szekrény, egy szék, meg egy kékkockás viaszosvászonnal
leterített asztal. S a székre támasztva bal kezét, félig a
vasrácsos ablak felé fordúlva: állt egy ember. Kicsi, törékeny,
grafitszobor-ember. Csak állt, csak állt, csak állt, csak állt,
csak állt. Csak állt ott szót se szólva. Egyszer azt mondta:
„Mama”. Állt a csönd üveglevelén, mint tóparti fűlevélen
gyász-szitakötő, özvegyfekete szitakötő, halál-szitakötő.
Ruhája fekete, cipője fekete, zoknija fekete, kezei feketék,
szőrmellényesek, mint a szarvasbogárnőstény hasa.
Szemei szénrózsák. Dagadt szén-almák sűrű fekete
szőrkoszorúban. Arca szőrbozont gyerekkötény. Fülkagylóiból
fekete szőrpamacsok. Nagyítólencse alatt
mintha néznél fekete szúnyoghím-fejet: feje olyan.
Koponyabozontok, szőrök, cellás szenvedés-facetták kiszőrösödve,
páfránytoll-levélbojt állatpáfrány-hallófülcsápok, s a
cellahalmaz-sírdomb szemek dupla csöndjén is, az
ikrahatárok hatszögkereteiből szőrszálak, szőrpihék
kinőve. S a billiárdgolyó-fényű homlok, az elefántcsontgolyó-
ragyogású homlok csupasz, mint egy hanyattesett
angyal meztelen feneke. Hiszen az angyalok nem
hordanak bugyit, minek is hordanának? Csönd. Csönd.
Csönd. Csönd. Csönd. „Mi ez a csönd a szívemben?” Sír Szabó
Lőrinc. Orra szotyog, mint a téli eresz a napsütésben. Sír
József Attila. Szemei pirosak, mint egy fehér gerlének.
És megfordul és elmegy József Attila (†1937) és elmegy
Szabó Lőrinc (†1957) és elmegy Kosztolányi Dezső (†1936)
és elmegy Karinthy Frigyes (†1938) és elmegy Krúdy Gyula
(†1933) és elmegy Babits Mihály (†1941). És utolsónak
marad Móricz Zsigmond. Noteszét zakója jobb belső
zsebébe visszateszi, és sorsába visszahátrálva szelvényesen hanyatt,
elmegy ő is (†1942). „Rokona volt? Testvére volt?”
kérdezik az utcán, a boltban, a taxiban tőlem. „Juhász
Gyula?” „Költő volt.” Ott fekszik most már ruhástól az ágyon.
Sivatag fekszik a sivatagban. Jeges homok a forró homokon.
Sivatag-tetszhalott sivatag-koporsóban. Nagy csönd-szögekkel
rászögezve a sivatag-Magyarország. Mint a koporsófödél!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]