Fekete Saskirály*

Nem gyászének ez! És gyászének nem is lesz!
Tudjátok-e mi kell a csodaleveshez?
Gyökeres víz! Fehér gyémántanyag könnyek,
megolvasztott mámor, forralt epe, szörnyek
vagdaléka, lépe, mája, zöld veséje,
meg az emberiség minden ősmeséje,
a Szűz-Anya havi ciklusinak vére,
halálcsurgás, dögtánc Dante ütemére!
Jézus-vér a gyökér-vízben elkeverve,
holtak vizelete, fölvagdosott nyelve,
majomhere, varangy-szem, sátán-szempilla,
griffmadarak körme, Saskirály farktolla,
véres cafat Néró aranyköpenyéből,
gyűrű az istenszív makk-előbőréből,
az Apokalipszis kék trombita-átka:
gyémántsáska harci lovak csikorgása.
E levest megfőztem. Be is kanalaztam.
Főtt tizennégy-évi őszben és tavaszban,
főtt tizennégy-évi nyárban, mammut-télben!
Ez a csodaleves vacsorám, ebédem,
volt gyászom-hervasztó, véremet sarjasztó,
hitem kövérítő, szégyenem apasztó!
S szavaim, ahogy a fák rügyeket hoznak
és csontjaim mint a zöld fű virágoznak.
Mert nem a halál kell! Gyűlölete: átok!
A Fehér Halálra most már rákiáltok!
Rothadjatok hullák, menjetek halottak
földbe: legyőzöttnek, halálba halottnak.
Halandók, adjatok halottat a földnek,
földet a halottnak! Mert a holtak ölnek.
Az utolsó halott sírt kést kiabálva.
Villogtak karmai, mint a dér virága.
Ül a halál és a rá nem kiabálót
rázza, mint körmével öreg pók a hálót,
körmével rángatja, reszeli, riszálja,
s a pendített pókszál nyáldrót-citerája
peng, mint a cimbalom a cigány kezétől,
barna nagyujjától, kisujja körmétől,
reng a csöndre-kötött szűz-foszforeszkáló
pókselyem-ürülék halálkosár-háló.
Ráng, s benne a fogoly halál-evickélő,
a selyembe-fulladt félig-nem-is-élő
zengő önmagát a halálba csavarja:
moha-koponyáján a kék kristályalma
a két csiszolt szem s a pofalemez-álarc,
mint fekete táblán kréta-betűk, só-rajz,
betekerve vastag nyálselyem-kötéllel,
mint rongyszobor fölfújt száraz marhabéllel.
Ahogy Arany János hím-szarvasa teszi:
magát egyre jobban vad-behömpölygeti
a hálóba, ez a pókháló-szűzhártya
halált ad annak, ki rügyét belemártja!
Pengeti a pók a hálót zöld körmével:
zenész hegedűhúrt kisujja körmével:
Yehudi Menuhin zöld világcsönd-fényben
Bartók Béla fény-Hegedűversenyében.
Nem kell a halál! A halált megaláztam!
Ahol eddig éltem: Csönd-Ravatalházban
éneklő csontvázak ültek arany-ágyban,
éneklő csontvázak égtek arany-lázban,
köd-dunyhák tetején ültek kezük rázva
tollzsákba süppedve, mint kéz nyers tésztába,
koponyagolyójuk gyertyával kirakva,
nagy vállcsontjuk égő gyertyákba tapasztva.
Énekelt millió Csontváz-Karácsonyfa,
arcuk viaszcsurgás-jégcsapok álarca,
szemgödrük viasztál, viasztüskék rácsa
alsó szempillájuk viasznyál-szakálla,
ültek viaszeres sárga viasz-ingben,
égő gyertya-kardok csontváz-kezeikben,
viaszrács-szobrokként ragyogtak dagadtan,
gyertyakoszorúval, mint égő kalapban!
Rózsaszín csontvázak, zöld csontvázak, sárga
csontvázak, fekete csontvázak bezárva
ravatal-szívembe, vérpiros csontvázak,
aranypettyes csontváz, citromsárga árnyak,
ezüst csontváz, arany csontváz, kék csontvázak,
fényszínű csontvázak, csillagköd-csontvázak,
álomnyál-csontvázak, epezöld csontvázak!
Ravatalház voltam! Nem volt magyarázat!
Ravatalház voltam én ravatalházban!
Ültem önmagamban, befalazott gyászban.
Ültem a Mindenség-mértéke cellában
én a Zöld Halálba, az meg belém-zártan.
Az az elmebeteg Halál ott mellettem
csámcsogva zabált, én bámultam dermedten,
az a Katatón Csönd falta a világot,
úgy nyelte a létet, szinte nem is rágott!
Mint őrült, ki guggol, s maga alá ürít,
s kapkodja végbele barna köpéseit,
s ürülékét eszi, s bélsár lehelete,
keze bélsár-kesztyű, viasz-arcképzete,
csokoládéval mint gyerek arca barna
pötty és paca, zabál önmagát hadarva,
s azt hiszi önmagát őrzi az evéssel,
önmagát sarából védi szenvedéssel.
De szívem a halált kinőtte azóta,
bőrét levedlette, akár a kabóca,
szívem a szenvedés zöld kitinruháját,
kitátva kitinbőr zöld koponya-száját,
s az üresség-öltöny zsákjában zöld csönd van,
a törzsben, kezekben, combokban, lábakban,
porló csönd a hártya-öltöny báb-magányban,
a pikkely-ingben s a hártya-harisnyákban.
És az üres halál-vértezet, halál-zsák
karjai mint női zöld selyemharisnyák
fölfújtan a széltől, szárítókötélen,
zöld selyemkesztyűk a kezek nyári szélben.
Mert szívem a halált kinőtte azóta,
mint gyerek kisinget, türelmét a szolga,
zöld halál-türelem hűségét ledobta,
ahogy kitinbőrét vedli a kabóca!
A zöld kitinpáncél lovagöltöny csöndet
szétrepesztette, hisz megszületni kezdett!
Mert újjászülettem! S cirpelésem fénye,
tudom már, az ember gyönyöre reménye!
Bennem a tavasz: mint virágszáron elmék,
bennem gyönyörűen habzó kék selyemrét,
zöld csigolyaszárú viráglepkék bennem,
virágok hatalma nőtt újra szívemben.
Virágszáron csillag nyitott rám holnapot!
Akik azt hittétek: élek mint a halott,
lelkem zsugorodik és nő a szakállam:
hátra dögkivánók! Vihart csóváz szárnyam!
Hátra ti köd-ringyók, ti sok nem-becéző!
Szavam olyan lesz mint a halottidéző!
Sorsom, hittétek: bolondok nevetése?
Hátra hullaevők! Ez a hit vetése!
Mályva, menta, kapor, vadkapor és bodza,
citromcsalán, izsóp, cicfarok kobozza
szerelmem szigorát és muskotályzsálya,
citromfű, rozmaring, levendula várja
vers-jövendölésem, zöld-szakállú víz is
hív az époszokhoz, pipacs, mályva, irisz.
Kipattan a kapor, hív a zöld derengés,
kék darázs-borongás, citromlepke-lengés.
Hoazint, Turakó, Tukán, Papagáj jön,
gyémánt-rügy kolibri, hogy számra köszönjön,
messzi dzsungelekből, növénypalotákból,
mindenféle szép vad növénypala-házból,
jaguár és párduc, pávián és szöcske,
puma, rinocérosz s viziló kisöccse,
s jön fehér ruhában lanttal a kezében
Orfeusz, az Ének Megváltó Hitében.
Fehér darvak, szürke majmok, kék főnixek,
hó-színű szarvasok hatalmamban hittek,
arany oroszlánok, jáde elefántok,
fekete cerkófok, piros pelikánok,
aranylomb fácánok, sárga őzek, tarka
hattyúk, zöld ibiszek, s a kék csillag-farka-
zuzmara-madár, tűzpettyes pelikánok
halál-házam nézték, a tűzpont-világot.
Nézte fehér bivaly, tűzköd-színű karvaly,
puha aranytoboz, pikkely-nyelv aranyhal,
rózsaszínű fóka, ámbrafoltos cethal,
a lila zsák rozmár, zöld légy sárga hajjal,
lódarázs, svábbogár, kőrisbogár, pőcsik,
az ezüst egyszarvú, arcán tűzaranycsík,
sáska, szitakötő és a fehér ingben
szarvason-lovagló hosszúfejű isten.
Várták: mondjak szívet-csitító igéket!
Mondjak világ-vígasz varázs-szagú képet.
Mondjak már valamit! Egy szót akár! Egy szót!
Rázta a sok állat a tetszhalott-alvót!
S büntető állatok labdáztak testemmel,
ahogy az ördögök labdáznak bűnössel:
ahol kék suttogás, zuhogás van, kócok,
s szövik az ördögöt akár a pokrócot!
A Pokolban! Szövik Kukac-Öreganyák:
szemgolyókkal-benőtt-oldalú szűz banyák.
Medve és oroszlán, farkas, haltest-ember
labdázott halálból-kikotort szívemmel,
a cethalfejű Griff madár is megcsókolt,
a Tündérvarangy Szűz melle számba bókolt,
szemében a csipák kövér aranytolla
keresztelő gyertyának beillett volna.
És a kígyók! Fehér, fekete, kék, barna,
tekergett testemen jeges pikkelycérna,
a rézhasú, aranyhasú, ezüsthasú
kemény pikkelykötél, a szivárványhasú,
zöld-tarajú, piros-tarajú őskígyók
marták szívem, mint zöld pikkelylándzsa-csókok,
mint kardfogú bosszu-csókok, halál-csókok
az arany és ezüst-koronás hüllő-szók.
S köröttem gyűrűben hemzsegő Láz-Szörnyek:
emberlábon járó ősemlős halkönnyek,
zöld pókok hátukon párzó asszonyokkal,
madárfarkú gyíkok bimbószem-csőtokkal,
virágállat-kocsány-lábú kék gépkockák,
véspörgettyüs-fejű varangy-malacocskák,
fémpáva-sündisznók beszélő gégével,
szarvasbogár-hímek nagy bikaherével.
Ló-péniszű törpék liliomkürt-fejjel,
szamárcsődör-lepkék zöld asszonyhüvellyel,
fénypropeller-fejű pávián-csecsemők,
kocsonyaszálakon imbolygó kajmán-nők,
csipogó szemgolyó-halmaz szőlőfürtök,
mekegő trombiták, szűzhártyás szőrkürtök,
összeragadt férfi-nő tehénpoloskák,
tüztakony fémgömbök, menstruáló ostyák.
Szitakötő-szárnyú csődör-vizilovak,
albínó angyalok, Lepke-orrszarvúak,
nyál-unikornisok, pettyes őzgalambok,
asszonytestté vedlett tücsökmadár-hangok,
lila sáskahattyúk, sashegedű-csőrök,
vak cimbalomkurvák, síró fitymabőrök,
ganajturó-fejű krokodilus-kövek
meduzahólyagcsönd korallkereszt-csövek!
Mégis megmaradtam! Ím, itt vagyok, élek!
Eszem, szeretkezek, ürítek, beszélek,
dolgozok, és verset írok, éposz-tervet
jegyzetelek, azt már sirattam ki elment.
Akit eltemettem, el kellett temetni,
akit nem szerettem, nem szabad szeretni,
aki gyűlöl engem, annak megbocsájtok!
Halandók reménye nem lehet az átok!
Akik azt hittétek, hogy megkeserültem,
hogy zöld Téboly-Ország hamujában ültem,
köves pusztaságban, ahol vadkapor nő,
kutyatej virágzik, kemény epe-ernyő,
növény-csöveiben fehér ragacs-vérrel:
a sömört-égető halál-szenvedéllyel.
A kő-kopasz földön, az ősz elmúláson
világító szivem mutatja, ím: lásson!
Kobrák, viperák és emberevő pókok,
patkányok, skorpiók, dögevő flamingók,
vámpirok és fehér denevérek éje,
nagy repülő-kutyák dögtelen-reménye
hiába is voltam! Nyers húsuk nem lettem!
Lenni nem akartam, hát nem is lehettem!
Megmaradtam annak, amit hittem, szónak
én, az elmúlásra sújtó halandónak!
Akik azt hittétek, úgy leszek majd árva,
hogy majd rászögeztek piros fa-szamárra,
ráültettek véres-meztelen, leköpve,
karjaim a szamár füleihez kötve,
pucér combjaimba vas-szögeket vertek,
a szamár hátához vihogva szögeztek
s kitesztek a napra, hadd száradjak ottan
nyálamba, vérembe, spermámba rohadtan.
S a szamárpocakra, piros fagolyóra,
fával töltött piros zománc fa-hólyagra
szögezett lábamból, kék-szőrű combomból
úgy áll ki a vas-szög, mint a varjú-farktoll,
mint lepkekoponya mohapáfrány csápja,
bogárfej Pisa-i ferde-torony csápja,
vérző vastrombita, buzogánykard-szárnyak,
Szent Sebestyén-testből vas-nyílvessző-ágak!
S ülök meztelenül, szamáron lovagló
Üvöltés, sok sebem halál-vérrel habzó,
s gerincem, egész le a farkcsigolyáig,
mint egy kardhal-csontváz tüskésen virágzik,
s a végbélpontig, az ürítőnyílásig
véres hátam, két far-golyóm kivirágzik:
könny-rügyek, vér-bimbók, nyüzsgő termeszhangyák,
tengermélyi sziklán mint tengeri rózsák.
Farom szamárháton, fa-szamáron testem
szamársörény fa-hab rózsákra görnyedten,
s leszek üres, száraz gyíkruha, levedlett
Zöld Gyémántcsiszolat, vas-szögekkel átvert,
hártyaszaru-üveghártya vak gyíkember,
hártya-páncélruha pikkelyrostély-fejjel:
mint disznóöléskor gyerek téli lángon
disznóhúgyhólyagot fölfúj nagy nádszáron!
Hogy herezacskómat piros szamárhátra
szögezitek, rátok ne nézhessek hátra,
lábszáraim piros szamár-fapocakhoz,
s verejtékem nektek tüzes virágot hoz,
s ott ülök halottan, mint egy döglött szöcske,
sárga köpés-ingben, ágyékig leköpve,
pettyes hártyaszobor, üres szöcske-testtel,
kitinhártyahólyag-bőrikra szemekkel.
Hogy majd megbüntettek! Keresztre-feszíttek!
Ahogy az ókorban a balga dühödtek
vaddisznókant, szamárcsődört, hímoroszlánt,
s nézték hogy vonaglik a Szent Fán a Kosz-Láng,
nem is az állatok szemét, ordítását,
inkább hímvesszejét, nagy dagadt tojását:
hisz folyik a boldog Kereszt-szenvedéstől
ejakulátumuk, vizeletük vérből.
Csurog ürülékük, nyáluk szőrre, fára,
a megváltott, meg-nem-váltott ősvilágra,
s láng-szemük megverten üveg-lánggá hamvad,
mint a megfeszített szűz Jézus Krisztusnak!
Március van. Mégis hó zuhog a sárra,
nárciszra, virágzó vén mandulafára,
a barackvirágra, feketerigóra.
Március van. Hó hull. Hó zuhog a hóra!
Égő szőke karddal kezemben lemértem
hatalmadat Halál! Szívem nem volt vértben!
Az a kard te voltál Asszony, Feleségem!
Az a hit én voltam gyászcsatakban, vérben!
S kürt, síp, citera, dob, hárfa, duda és lant,
hegedű, cimbalom, trombita ránkpillant
mézes muzsikával, nád-fuvola mézzel,
mint méhecske zömmel, darázs dörmögéssel.
Én a Halál-Kastély minden szobájában
tiszta szerelemmel eltűnődve álltam.
Egy-egy létszobában, mint egy szemgolyóban,
ahogy Herakleitosz állt a nagy folyóban,
én a Múltban álltam, a Jövőben álltam
ott a szemgolyókban, mint egy véres tálban,
a retinahártyán, vakfolton, a látó-
bíbor-szövevényben, Halál-Elbocsájtó.
A rhodopsin-csöndben, fényérzékeny pálcák
bíborvörös anyag-talaján, hogy lássák
Szőke Hitemet a Múltak és Jövendők.
Láttam Élet-sziklát, láttam Halott-erdőt.
Álltam ott a Csöndben, mint egy fehér estben.
Álltam ott a Csöndben, mint az üvegtestben:
víz 99%, fehérje,
hyaluronsav, só: e csöndmassza lénye.
Egy plafongerendán zöld kaktuszok és zöld
kőrózsák fújtak és nyerítettek, hörgött
a zöld pikkelycsokor, levélcsokor lógva,
oda akasztották, mint henteskampóra
a tűz-sárkányokat, a kék tűzlovakat
fejjel lefelé, mint hentes állatokat.
Azok bevizeltek, mint az akasztottak,
fújtak, nyerítettek, sírva rángatóztak.
Kőrózsaszár nyakuk fölfelé hajlítva:
hattyú ahogy nyakát csavarva hajlítja!
Mentem. És a Titkos, Utolsó Szobában
a Fekete Saskirályt is megtaláltam.
A Szenvedés Okát, a Fekete Embert!
A falra szögezve, mint egy rothadt kiskert,
fújt, ordított, köpött, durrogott röhögve,
talpáig szakállban, a falra szögezve.
Mint az a fa-sárkány, ott fönn, Hollolában,
Finnország egy kicsi ősi templomában:
meztelenűl, hanyatt a falra kitárva
pikkelyes gerince, pikkely-bordaszárnya,
testén, mint a lapu-levél zöld erei
vastag hurkákban a húsnak gyökerei,
taréj-bütykei és taréj-tüskéi kék
ős-kőrózsa-szirmok, festett tövis-csészék.
Pikkelyszív-fejéből pödrött vaskos nyelve
ég felé görbülten az űrbe tekerve,
fából csavar göndör farka, horpasza vak,
pikkely-lábai a semmibe zuhannak,
fogai, szemei buta golyók, rücskök,
így vonaglik ez a fa-sárkánygyík-püspök,
mellső lábak helyett kis emberkezecskék
görcsben vonaglanak, mint a részeg esték.
S hátúl, combjai közt, a hanyattfekvésben
lúdtojás-tökei dagadnak keményen,
s a két golyó között, kiágazva abból
egyméteres fallosz, kék, csavart forgács-toll
döf az Isten-szívbe répaszín csavarral,
száraz makkján semmi előbőr-kupakkal.
S az egész nagytökű Pikkelyhalmaz-Állat
szúrágta és piros maradék-zománchab.
Így a Saskirály is! Így volt ott egészen!
Fekete Saskirály! Mért lettél a részem?
A szögek rozsdásak lábában, kezében.
Sebhelyei sírnak. Seb-könnye a szégyen.
Vizelnek sebei, gyémántkönnyet sírnak,
s térdig könnyben ázik, könnyön a szakállhab.
„Húzd ki a szögeket! Vedd el szenvedésem.”
Fekete Saskirály, mért lettél a részem?
Könny és szőrgomolygás hasig a szobában.
Állok benne hasig: harmatos póknyálban,
mint üvegpalackban, amit beszőtt a pók,
belsejében vatta-sűrű póknyál-csomók.
A Sasembert nézem, ő engem néz döbbent
emberkáromlással, mint egy megőrűlt szent.
Másfél-méteres kék-fekete légy vinnyog
a falra szögezve. Hallgatnak a dolgok!
Megöltem? Elmondjam? Ím, itt vagyok. Élek.
A házból kijöttem. Jöttem újra: fénynek!
Ásványi, növényi, állati bizalmak,
tűz, víz engem néz, a levegő, űr, csillag!
Én meg őket nézem, akiket csináltam:
Esztert, Annát, állnak pucéran az ágyban.
Lábszárukon kék, zöld, lila ütés-foltok.
Sírnak szőkén, mint két pettyes-lábú szúnyog.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]