Fekete Saskirály^*

Nem gyászének ez! És gyászének nem is lesz! Tudjátok-e mi kell a csodaleveshez? Gyökeres víz! Fehér gyémántanyag könnyek, megolvasztott mámor, forralt epe, szörnyek vagdaléka, lépe, mája, zöld veséje, meg az emberiség minden ősmeséje, a Szűz-Anya havi ciklusinak vére, halálcsurgás, dögtánc Dante ütemére! Jézus-vér a gyökér-vízben elkeverve, holtak vizelete, fölvagdosott nyelve, majomhere, varangy-szem, sátán-szempilla, griffmadarak körme, Saskirály farktolla, véres cafat Néró aranyköpenyéből, gyűrű az istenszív makk-előbőréből, az Apokalipszis kék trombita-átka: gyémántsáska harci lovak csikorgása. E levest megfőztem. Be is kanalaztam. Főtt tizennégy-évi őszben és tavaszban, főtt tizennégy-évi nyárban, mammut-télben! Ez a csodaleves vacsorám, ebédem, volt gyászom-hervasztó, véremet sarjasztó, hitem kövérítő, szégyenem apasztó! S szavaim, ahogy a fák rügyeket hoznak és csontjaim mint a zöld fű virágoznak. Mert nem a halál kell! Gyűlölete: átok! A Fehér Halálra most már rákiáltok! Rothadjatok hullák, menjetek halottak földbe: legyőzöttnek, halálba halottnak. Halandók, adjatok halottat a földnek, földet a halottnak! Mert a holtak ölnek. Az utolsó halott sírt kést kiabálva. Villogtak karmai, mint a dér virága. Ül a halál és a rá nem kiabálót rázza, mint körmével öreg pók a hálót, körmével rángatja, reszeli, riszálja, s a pendített pókszál nyáldrót-citerája peng, mint a cimbalom a cigány kezétől, barna nagyujjától, kisujja körmétől, reng a csöndre-kötött szűz-foszforeszkáló pókselyem-ürülék halálkosár-háló. Ráng, s benne a fogoly halál-evickélő, a selyembe-fulladt félig-nem-is-élő zengő önmagát a halálba csavarja: moha-koponyáján a kék kristályalma a két csiszolt szem s a pofalemez-álarc, mint fekete táblán kréta-betűk, só-rajz, betekerve vastag nyálselyem-kötéllel, mint rongyszobor fölfújt száraz marhabéllel. Ahogy Arany János hím-szarvasa teszi: magát egyre jobban vad-behömpölygeti a hálóba, ez a pókháló-szűzhártya halált ad annak, ki rügyét belemártja! Pengeti a pók a hálót zöld körmével: zenész hegedűhúrt kisujja körmével: Yehudi Menuhin zöld világcsönd-fényben Bartók Béla fény-Hegedűversenyében. Nem kell a halál! A halált megaláztam! Ahol eddig éltem: Csönd-Ravatalházban éneklő csontvázak ültek arany-ágyban, éneklő csontvázak égtek arany-lázban, köd-dunyhák tetején ültek kezük rázva tollzsákba süppedve, mint kéz nyers tésztába, koponyagolyójuk gyertyával kirakva, nagy vállcsontjuk égő gyertyákba tapasztva. Énekelt millió Csontváz-Karácsonyfa, arcuk viaszcsurgás-jégcsapok álarca, szemgödrük viasztál, viasztüskék rácsa alsó szempillájuk viasznyál-szakálla, ültek viaszeres sárga viasz-ingben, égő gyertya-kardok csontváz-kezeikben, viaszrács-szobrokként ragyogtak dagadtan, gyertyakoszorúval, mint égő kalapban! Rózsaszín csontvázak, zöld csontvázak, sárga csontvázak, fekete csontvázak bezárva ravatal-szívembe, vérpiros csontvázak, aranypettyes csontváz, citromsárga árnyak, ezüst csontváz, arany csontváz, kék csontvázak, fényszínű csontvázak, csillagköd-csontvázak, álomnyál-csontvázak, epezöld csontvázak! Ravatalház voltam! Nem volt magyarázat! Ravatalház voltam én ravatalházban! Ültem önmagamban, befalazott gyászban. Ültem a Mindenség-mértéke cellában én a Zöld Halálba, az meg belém-zártan. Az az elmebeteg Halál ott mellettem csámcsogva zabált, én bámultam dermedten, az a Katatón Csönd falta a világot, úgy nyelte a létet, szinte nem is rágott! Mint őrült, ki guggol, s maga alá ürít, s kapkodja végbele barna köpéseit, s ürülékét eszi, s bélsár lehelete, keze bélsár-kesztyű, viasz-arcképzete, csokoládéval mint gyerek arca barna pötty és paca, zabál önmagát hadarva, s azt hiszi önmagát őrzi az evéssel, önmagát sarából védi szenvedéssel. De szívem a halált kinőtte azóta, bőrét levedlette, akár a kabóca, szívem a szenvedés zöld kitinruháját, kitátva kitinbőr zöld koponya-száját, s az üresség-öltöny zsákjában zöld csönd van, a törzsben, kezekben, combokban, lábakban, porló csönd a hártya-öltöny báb-magányban, a pikkely-ingben s a hártya-harisnyákban. És az üres halál-vértezet, halál-zsák karjai mint női zöld selyemharisnyák fölfújtan a széltől, szárítókötélen, zöld selyemkesztyűk a kezek nyári szélben. Mert szívem a halált kinőtte azóta, mint gyerek kisinget, türelmét a szolga, zöld halál-türelem hűségét ledobta, ahogy kitinbőrét vedli a kabóca! A zöld kitinpáncél lovagöltöny csöndet szétrepesztette, hisz megszületni kezdett! Mert újjászülettem! S cirpelésem fénye, tudom már, az ember gyönyöre reménye! Bennem a tavasz: mint virágszáron elmék, bennem gyönyörűen habzó kék selyemrét, zöld csigolyaszárú viráglepkék bennem, virágok hatalma nőtt újra szívemben. Virágszáron csillag nyitott rám holnapot! Akik azt hittétek: élek mint a halott, lelkem zsugorodik és nő a szakállam: hátra dögkivánók! Vihart csóváz szárnyam! Hátra ti köd-ringyók, ti sok nem-becéző! Szavam olyan lesz mint a halottidéző! Sorsom, hittétek: bolondok nevetése? Hátra hullaevők! Ez a hit vetése! Mályva, menta, kapor, vadkapor és bodza, citromcsalán, izsóp, cicfarok kobozza szerelmem szigorát és muskotályzsálya, citromfű, rozmaring, levendula várja vers-jövendölésem, zöld-szakállú víz is hív az époszokhoz, pipacs, mályva, irisz. Kipattan a kapor, hív a zöld derengés, kék darázs-borongás, citromlepke-lengés. Hoazint, Turakó, Tukán, Papagáj jön, gyémánt-rügy kolibri, hogy számra köszönjön, messzi dzsungelekből, növénypalotákból, mindenféle szép vad növénypala-házból, jaguár és párduc, pávián és szöcske, puma, rinocérosz s viziló kisöccse, s jön fehér ruhában lanttal a kezében Orfeusz, az Ének Megváltó Hitében. Fehér darvak, szürke majmok, kék főnixek, hó-színű szarvasok hatalmamban hittek, arany oroszlánok, jáde elefántok, fekete cerkófok, piros pelikánok, aranylomb fácánok, sárga őzek, tarka hattyúk, zöld ibiszek, s a kék csillag-farka- zuzmara-madár, tűzpettyes pelikánok halál-házam nézték, a tűzpont-világot. Nézte fehér bivaly, tűzköd-színű karvaly, puha aranytoboz, pikkely-nyelv aranyhal, rózsaszínű fóka, ámbrafoltos cethal, a lila zsák rozmár, zöld légy sárga hajjal, lódarázs, svábbogár, kőrisbogár, pőcsik, az ezüst egyszarvú, arcán tűzaranycsík, sáska, szitakötő és a fehér ingben szarvason-lovagló hosszúfejű isten. Várták: mondjak szívet-csitító igéket! Mondjak világ-vígasz varázs-szagú képet. Mondjak már valamit! Egy szót akár! Egy szót! Rázta a sok állat a tetszhalott-alvót! S büntető állatok labdáztak testemmel, ahogy az ördögök labdáznak bűnössel: ahol kék suttogás, zuhogás van, kócok, s szövik az ördögöt akár a pokrócot! A Pokolban! Szövik Kukac-Öreganyák: szemgolyókkal-benőtt-oldalú szűz banyák. Medve és oroszlán, farkas, haltest-ember labdázott halálból-kikotort szívemmel, a cethalfejű Griff madár is megcsókolt, a Tündérvarangy Szűz melle számba bókolt, szemében a csipák kövér aranytolla keresztelő gyertyának beillett volna. És a kígyók! Fehér, fekete, kék, barna, tekergett testemen jeges pikkelycérna, a rézhasú, aranyhasú, ezüsthasú kemény pikkelykötél, a szivárványhasú, zöld-tarajú, piros-tarajú őskígyók marták szívem, mint zöld pikkelylándzsa-csókok, mint kardfogú bosszu-csókok, halál-csókok az arany és ezüst-koronás hüllő-szók. S köröttem gyűrűben hemzsegő Láz-Szörnyek: emberlábon járó ősemlős halkönnyek, zöld pókok hátukon párzó asszonyokkal, madárfarkú gyíkok bimbószem-csőtokkal, virágállat-kocsány-lábú kék gépkockák, véspörgettyüs-fejű varangy-malacocskák, fémpáva-sündisznók beszélő gégével, szarvasbogár-hímek nagy bikaherével. Ló-péniszű törpék liliomkürt-fejjel, szamárcsődör-lepkék zöld asszonyhüvellyel, fénypropeller-fejű pávián-csecsemők, kocsonyaszálakon imbolygó kajmán-nők, csipogó szemgolyó-halmaz szőlőfürtök, mekegő trombiták, szűzhártyás szőrkürtök, összeragadt férfi-nő tehénpoloskák, tüztakony fémgömbök, menstruáló ostyák. Szitakötő-szárnyú csődör-vizilovak, albínó angyalok, Lepke-orrszarvúak, nyál-unikornisok, pettyes őzgalambok, asszonytestté vedlett tücsökmadár-hangok, lila sáskahattyúk, sashegedű-csőrök, vak cimbalomkurvák, síró fitymabőrök, ganajturó-fejű krokodilus-kövek meduzahólyagcsönd korallkereszt-csövek! Mégis megmaradtam! Ím, itt vagyok, élek! Eszem, szeretkezek, ürítek, beszélek, dolgozok, és verset írok, éposz-tervet jegyzetelek, azt már sirattam ki elment. Akit eltemettem, el kellett temetni, akit nem szerettem, nem szabad szeretni, aki gyűlöl engem, annak megbocsájtok! Halandók reménye nem lehet az átok! Akik azt hittétek, hogy megkeserültem, hogy zöld Téboly-Ország hamujában ültem, köves pusztaságban, ahol vadkapor nő, kutyatej virágzik, kemény epe-ernyő, növény-csöveiben fehér ragacs-vérrel: a sömört-égető halál-szenvedéllyel. A kő-kopasz földön, az ősz elmúláson világító szivem mutatja, ím: lásson! Kobrák, viperák és emberevő pókok, patkányok, skorpiók, dögevő flamingók, vámpirok és fehér denevérek éje, nagy repülő-kutyák dögtelen-reménye hiába is voltam! Nyers húsuk nem lettem! Lenni nem akartam, hát nem is lehettem! Megmaradtam annak, amit hittem, szónak én, az elmúlásra sújtó halandónak! Akik azt hittétek, úgy leszek majd árva, hogy majd rászögeztek piros fa-szamárra, ráültettek véres-meztelen, leköpve, karjaim a szamár füleihez kötve, pucér combjaimba vas-szögeket vertek, a szamár hátához vihogva szögeztek s kitesztek a napra, hadd száradjak ottan nyálamba, vérembe, spermámba rohadtan. S a szamárpocakra, piros fagolyóra, fával töltött piros zománc fa-hólyagra szögezett lábamból, kék-szőrű combomból úgy áll ki a vas-szög, mint a varjú-farktoll, mint lepkekoponya mohapáfrány csápja, bogárfej Pisa-i ferde-torony csápja, vérző vastrombita, buzogánykard-szárnyak, Szent Sebestyén-testből vas-nyílvessző-ágak! S ülök meztelenül, szamáron lovagló Üvöltés, sok sebem halál-vérrel habzó, s gerincem, egész le a farkcsigolyáig, mint egy kardhal-csontváz tüskésen virágzik, s a végbélpontig, az ürítőnyílásig véres hátam, két far-golyóm kivirágzik: könny-rügyek, vér-bimbók, nyüzsgő termeszhangyák, tengermélyi sziklán mint tengeri rózsák. Farom szamárháton, fa-szamáron testem szamársörény fa-hab rózsákra görnyedten, s leszek üres, száraz gyíkruha, levedlett Zöld Gyémántcsiszolat, vas-szögekkel átvert, hártyaszaru-üveghártya vak gyíkember, hártya-páncélruha pikkelyrostély-fejjel: mint disznóöléskor gyerek téli lángon disznóhúgyhólyagot fölfúj nagy nádszáron! Hogy herezacskómat piros szamárhátra szögezitek, rátok ne nézhessek hátra, lábszáraim piros szamár-fapocakhoz, s verejtékem nektek tüzes virágot hoz, s ott ülök halottan, mint egy döglött szöcske, sárga köpés-ingben, ágyékig leköpve, pettyes hártyaszobor, üres szöcske-testtel, kitinhártyahólyag-bőrikra szemekkel. Hogy majd megbüntettek! Keresztre-feszíttek! Ahogy az ókorban a balga dühödtek vaddisznókant, szamárcsődört, hímoroszlánt, s nézték hogy vonaglik a Szent Fán a Kosz-Láng, nem is az állatok szemét, ordítását, inkább hímvesszejét, nagy dagadt tojását: hisz folyik a boldog Kereszt-szenvedéstől ejakulátumuk, vizeletük vérből. Csurog ürülékük, nyáluk szőrre, fára, a megváltott, meg-nem-váltott ősvilágra, s láng-szemük megverten üveg-lánggá hamvad, mint a megfeszített szűz Jézus Krisztusnak! Március van. Mégis hó zuhog a sárra, nárciszra, virágzó vén mandulafára, a barackvirágra, feketerigóra. Március van. Hó hull. Hó zuhog a hóra! Égő szőke karddal kezemben lemértem hatalmadat Halál! Szívem nem volt vértben! Az a kard te voltál Asszony, Feleségem! Az a hit én voltam gyászcsatakban, vérben! S kürt, síp, citera, dob, hárfa, duda és lant, hegedű, cimbalom, trombita ránkpillant mézes muzsikával, nád-fuvola mézzel, mint méhecske zömmel, darázs dörmögéssel. Én a Halál-Kastély minden szobájában tiszta szerelemmel eltűnődve álltam. Egy-egy létszobában, mint egy szemgolyóban, ahogy Herakleitosz állt a nagy folyóban, én a Múltban álltam, a Jövőben álltam ott a szemgolyókban, mint egy véres tálban, a retinahártyán, vakfolton, a látó- bíbor-szövevényben, Halál-Elbocsájtó. A rhodopsin-csöndben, fényérzékeny pálcák bíborvörös anyag-talaján, hogy lássák Szőke Hitemet a Múltak és Jövendők. Láttam Élet-sziklát, láttam Halott-erdőt. Álltam ott a Csöndben, mint egy fehér estben. Álltam ott a Csöndben, mint az üvegtestben: víz 99%, fehérje, hyaluronsav, só: e csöndmassza lénye. Egy plafongerendán zöld kaktuszok és zöld kőrózsák fújtak és nyerítettek, hörgött a zöld pikkelycsokor, levélcsokor lógva, oda akasztották, mint henteskampóra a tűz-sárkányokat, a kék tűzlovakat fejjel lefelé, mint hentes állatokat. Azok bevizeltek, mint az akasztottak, fújtak, nyerítettek, sírva rángatóztak. Kőrózsaszár nyakuk fölfelé hajlítva: hattyú ahogy nyakát csavarva hajlítja! Mentem. És a Titkos, Utolsó Szobában a Fekete Saskirályt is megtaláltam. A Szenvedés Okát, a Fekete Embert! A falra szögezve, mint egy rothadt kiskert, fújt, ordított, köpött, durrogott röhögve, talpáig szakállban, a falra szögezve. Mint az a fa-sárkány, ott fönn, Hollolában, Finnország egy kicsi ősi templomában: meztelenűl, hanyatt a falra kitárva pikkelyes gerince, pikkely-bordaszárnya, testén, mint a lapu-levél zöld erei vastag hurkákban a húsnak gyökerei, taréj-bütykei és taréj-tüskéi kék ős-kőrózsa-szirmok, festett tövis-csészék. Pikkelyszív-fejéből pödrött vaskos nyelve ég felé görbülten az űrbe tekerve, fából csavar göndör farka, horpasza vak, pikkely-lábai a semmibe zuhannak, fogai, szemei buta golyók, rücskök, így vonaglik ez a fa-sárkánygyík-püspök, mellső lábak helyett kis emberkezecskék görcsben vonaglanak, mint a részeg esték. S hátúl, combjai közt, a hanyattfekvésben lúdtojás-tökei dagadnak keményen, s a két golyó között, kiágazva abból egyméteres fallosz, kék, csavart forgács-toll döf az Isten-szívbe répaszín csavarral, száraz makkján semmi előbőr-kupakkal. S az egész nagytökű Pikkelyhalmaz-Állat szúrágta és piros maradék-zománchab. Így a Saskirály is! Így volt ott egészen! Fekete Saskirály! Mért lettél a részem? A szögek rozsdásak lábában, kezében. Sebhelyei sírnak. Seb-könnye a szégyen. Vizelnek sebei, gyémántkönnyet sírnak, s térdig könnyben ázik, könnyön a szakállhab. „Húzd ki a szögeket! Vedd el szenvedésem.” Fekete Saskirály, mért lettél a részem? Könny és szőrgomolygás hasig a szobában. Állok benne hasig: harmatos póknyálban, mint üvegpalackban, amit beszőtt a pók, belsejében vatta-sűrű póknyál-csomók. A Sasembert nézem, ő engem néz döbbent emberkáromlással, mint egy megőrűlt szent. Másfél-méteres kék-fekete légy vinnyog a falra szögezve. Hallgatnak a dolgok! Megöltem? Elmondjam? Ím, itt vagyok. Élek. A házból kijöttem. Jöttem újra: fénynek! Ásványi, növényi, állati bizalmak, tűz, víz engem néz, a levegő, űr, csillag! Én meg őket nézem, akiket csináltam: Esztert, Annát, állnak pucéran az ágyban. Lábszárukon kék, zöld, lila ütés-foltok. Sírnak szőkén, mint két pettyes-lábú szúnyog.