Az üres járógép^*

Testvér ha testvért temet: feketén fut, testvért ha testvér temet   beledöglik abba. Nem szól. Csak néz. Szíve megvakúlt. Szólni tiltották ellened.   Szólni a törvény se hagyja! Nem szól. Csak áll. Nem sír. Csak áll. Úgy fáj, már nem is fáj.   Halálod hitembe köpted. Ahogy a legyek a húst beköpik. A véres rongyba csavartat. Muszáj!   Sárga gyászpatkó körülötted! Mert muszáj az élőt halállal bepetézni! Muszáj a döglegyeknek   tojócsövüket a szívbe döfni. Halott a halandót éltetve így eszi. Dögevő zöld gyémántrügyeknek   jövője: sorsunkat beköpni! Nőstény-farcsövük kitin-szalmaszálát az eleven lét hártyái között,   a rostok szünetében lüktetve mocorgatni! Így lesz az üldözöttből megint üldözött   a termékenyítés szemetében. Nem tudtam sírni Zafírkő-Megoldás. Csak otthon. Nem is otthon. Ott nem,   Üveg-Kan, a koporsónál! Sírni nem is akartam. Néztelek Halál-Hiú. Kitömött Karvaly-meredten   deszkaládában hiúskodtál. Sírjon helyettem a Megváltatlan Isten! Anyád se sírt, könnytelen állt.   Fagyott Jajkürt fekete dérben. Hány halottat moshatott le szegény! Nem értett semmit. Most a halált   a varjú-tolongás rémületében. Hány halott testét, nemiszervét, arcát, lábait, kezeit, hullafoltos hátát,   szivárványlila ülepét moshatta le ecetes ronggyal, bronzkarom körmeit, de teste halálát   nem hitte el a könnyekért. Mi lett veled? De furcsa lettél, de kréta-iszap, sáragyag-halálcsók,   köd-árva, hamar-öreg! Sárga orrszarvú-szobor, borostyánkő irigység-kard, szemhéjad alatt a látás-diók   gyászát fény nem moccantja meg. Ősz aranypikkely-madár, aranytoboz-bagoly, orrod arany-balta,   páros viasztrombita. Nagy sárga orrod jáspis-keselyűcsőr, szád a csönd aranycérnával összevarrta   bicegő madár-bika. Viasztollpikkelyes kezeid, az egymásra hajtott kristály ihlet-remények   kék-karmú héjalábak. És arany-fagy, arany-büdösség, az arany-rothadáson áttetsző közlekedőedények   fagyott kék szalmaszálak. Tolvaj lettél! Tolvaj! Elloptad önmagad! Tolvaj azzal, hogy hagytad   önmagad általad lopni! Gyolcsod vérét arcomba facsartad, és velem is önmagad fosztogattad.   Te tudtad, az a vér: mi! Deszkaládában ezüstgyapot-sisakú deszkamanó, gőgös gyűrődés-vak   világoskék bársonyruhában, sárga viasz-kajmán, köd-krokodílus, léptábla-alligátor, sehova-ablak   a hitetlen túlvilágban. Nem tudja senki más, nem tudta senki más, csak én tudom:   elmenni nem így akartál! Hiszen meghalni kétszer halál, csak megsemmisülés a semmi-bolyongás félúton.   Nem volt kész a leltár! Azok a törpe infarktusok! Belűl az érrendszered fagyott kásás mész,   tömör, komor hiány. A legvékonyabb katéter-gumicsövet se tudták volna, ködfüst-zenész,   átvezetni az ereken, artérián! Azok a törpe kiskakasok! Bent a homályszobában. A bekormozott   csönded-üvegdobozban! Azok a szárnycsonk-szárnyhiány kék nünükék, a parfüm-büdös daltalanok   a bűzmirigy-büdös iszonyban. Iszonyod ágaira ültek, a mész-ágakra, a fehér korallfára a tücskök,   fekete lakk-koporsók, a gyászrovarok, a cirpelni-se-tudók, bűzgyomrukból fújták a füstöt,   gyászkabócák a hazug szót! Eszembe hányszor jutott, eszembe hányszor: engem te temetsz el,   vagy én temetlek téged? Valamikor! Valamikor? A földből nem lehet kilátni! Hiába veszekszel!   Én lettem: emberiséged! Ahogy az óriás jéglencsébe fagyott mammutot a kopasz rabok megették,   a bozontos ősmaradványt, tízezeréves húsát, szemét, szívét, veséjét, máját, tüdejét, tökeit, hímagyarú ősi szőrbuborék   lila összegét: a Bálványt: így eszem én fogaimmal tépve, kiharapva halálod, halálhúsod, a fosszilia-időt,   az ősbozont idő-fossziliát! Hogy te is megmaradj éhes vad szívembe nyelve, látva a cammogó Ős-Jövőt.   Hiszen az néz: aki lát! Balzsam és Ménkű már nem tud körülugatni piros csaholásviharral,   a két puli, fekete, fehér. Nekem még lehet, neked már sohasem forradalom, háború, világsiratófal!   Se könny, se gyász, se hit, se tűz, se vér! Nem ám pöcsös, ahogy Chilében mondták a hetyke tisztecskék, a Huntát   szolgálók, Pinochet bitangjai, a feszes kis férfi-ringyók, a vállszíjas homoszexuálisok, s a vérző asszonyhüvelybe nyomták   az eleven patkányt: vallani! Hiszed? Még itt vannak a pénisz húgycsövébe drótot vezetők, a vesszősokkolás,   agysokkolás vallató-vadai, a villanyárammal kínzók, a bandában-bátor legények, az embertalp-patkolás   fölgyűrt-ingujjú patkó-kovácsai! Hiszed? Vagy nem hiszed? Mindegy most már! Simon Pistára hogy mondtad?:   „Szölke gyerek!” Koporsójánál ketten álltunk. Pici gyerekkoporsó volt! Álltunk: két dacos hasonlat.   Embertelenűl szerettelek! Embertelenül szerettelek! Hisz embernél jobban! Ahogy jó testvér a testvért   talán csak a legendában szeretheti! Szívemben kinőtt tulipánfa voltál. Szíveden én gyémánting, hitből vasing-mellvért.   Mit tud a halott? Nem mindegy neki? Mit tudsz te már a nem-emlékezetben! Ifjúság! Ifjúság? Hányszor ballagtunk   kőrisbogár-szagú koporsók után! Te bicegve lassan, könnyű bottal, merengve könnyen én. Hát lemaradtunk!   És néztek a sírszobrok kő-sután. Ifjúság? Ifjúság! Futottam volna! Szép loholással! Meg ne bántsalak:   botorkáltunk a fehér gyász után. Együtt menni! Ahogy a jó ló a másikat kivárja megállva! Hisz tudtalak!   Már tudod mi van az emberiség után? Az a kőrisbogár-szag! Ánizs és jód és szalmiákszesz és hipermangán-kristály   zöld állatkristály-tűz keveréke. Petróleum és gyöngyvirág-kölni illat-párzása koporsód, deszkaláda-tűztál.   Néztelek. Nem bőgök! Nem! Azértse! Hát megtörtént ez is! Meg az is: a skalp! A skalp: veled! A holtat fölültetik   s hátul karéjban, gyors szikevágással fölvágják a fejbőrt a tarkón, fültől fülig. A halál Jádekő-Dühét nem nézhetik.   Nem gyászolhatnak a Testi Pusztulással! S a fejbőrt előre az arcra a gégéig lehúzzák. Mint kifordított paróka   puha, rózsaszín gumibélése: az arcra húzott fejbőr. S belűl az arcon a fehér ezüstvatta hajzat. A szőrzsák ciróka-   maróka! Elbújtam. Nem láthatok én se! S csak aztán fűrészelik szét a bőrtelen véres koponyát. S a fejbőrbélés sárga maszkja   vérerek, zsírerek, idegszálak finom fagyott hártyacsöndje. Tudod, az embert így szedik szét, de előbb kopaszra   vetkőztetik a gyönyörű emberkoponyákat! Aztán fölvágják a testet Barátom. A nyaktól a nemzőszervig, a tojásokig,   herezacskóig, halott herékig. S nézik ott bent, a szines halált, a szív-mészházat. Hiszen a vígasz ott már nem lakik!   Hiszen a gyászt már seholsem lelik! S a kórboncnok gumikesztyűs kezében a máj, a vese. S átpaszírozva a belek   gyors, gumikesztyű-ujjas kezekkel, kipaszírozva a bélsár, vizsgálva húgyhólyag, epehólyag. Az angyalok nem intenek:   hogy elég, elég, hagyjatok föl ezzel! A konok szív! Az átkos szív! A dacos szív! A megvert szív! A legyőzött.   a gumihártyatőgy orvoskezekben. Csak fekszik szétvagdaltan ott, akit az elmúlás zsiráfként futva megelőzött,   a mozaik zsiráfkan-úszás a rettenetben. Nagy-tojású barna herezacskója leng a futásban, feje fönt pettyes virágbibe,   állat-fűrészbak ugrása: a szégyen. És könnyek gyűltek, könnyek, könnyek, könnyek a Csönd kék kelyheibe,   megmostam arcom a világlét üzenetében. Megmostam arcom a világkönny-keserűben. Megmostam arcom fehér halálodban,   könnytelen nehéz szemeim megmostam. Pedig cseppenként beszéltek a könnyek! „Vigyázz” mondták, „az iszonyat felrobban!”   Halálod vállaimra akasztottam. Mint télikabátot, testemre vettem halálod. És elindultam a szerelem felé, nehéz   páncélkabátban a Márciushoz. A törzsváz újságpapírral kitömve. Hiába kérdeztem volna már: „Te merre mész?”   Hisz visszatértél édes önmagadhoz. S üres a járógép. Üres. A járószerkezet. A fémcséve-sáskaláb, a levedlett   gyíkláb, üres pikkelyhártyazsák, az üres gyíkkarmú hártyaharisnya, a karmos gyíkcsizmacipő, a halál-lehelet-   levegő-tömésű hüllő-láb-szomorúság! Az ízek, hevederek, fémpántok, fémcsuklók, fémcsavarok, barna bőrnyergek   járó-pillér-szövevénye, a rácsüresség-csizma, a combtőig, herékig, segglikig-érő, hernyós csuklójú vasháló-üvegcsizma, a dermedt,   hernyós-könyökcsövű kályhacső-bánatcsizma. A Gyémánt-úr csinálta járógép üres. Mint csatahalál után a középkori lovag   fargolyókig-érő páncél cipőcsizmája: térdtől az alhasig páncéltölcsér, a térdizületek csillagos rézforgókon, a pupillátlan-vak   páncélhéj-féltojós az üresség csigaháza. S a térdbütyök-védő vasgombokkal a combpáncélhoz, s a lábszár páncélszalma-csőhöz   gombolt lapos, csipkés vaskalap. S a vascipőcsizma lábszárcsöve alúl domború vascsipkeuszonyokkal él, erő az erőhöz   kapcsolva a csipkés félhólyag vastollak alatt. A bokánál! Csipkés csuklókon. A vas-uszonylábak, a vasfodorgallér-cipők!   Üres a páncél csizmacipő. Üres. Mint a te gépszerkezet járómasinád! S leng az üres szürke szarvasbőrcipő, nők   lilioma, a kitaposott, a belűl-sebhelyes! Ami franciakulcs-csatlakozókkal a cipő gépszerkezet-csizmaszárához kötve,   a fémrács nikkel-nadrágszárhoz. A fémgombok a cipő sarkába építve, a vaszabla-gömbcsuklók. Most már örökre   üres, ami nem tartozott a halálhoz! Álmodtam az éjjel. Téged álmodtalak. Fölültél csukott szemmel a koporsóban.   És beszélgettünk, mint annyiszor régen. Borostyánkő-karvalyarcod, borostyán-héjaarcod, borostyán-gyíkfejed, mint sóban   megkristályosodott őslény. Égtél sárga fényben. S fölébredve elgondoltam aztán: a kórházba vittelek, műtétre, két karomban,   lázasan lüktettél, mint egy sáskapotroh. Izzottak szenvedésed csévés szelvényei. Hurcoltalak konok testvér-akaratomban.   Másztam kagylós lépcsőház-poklot. Nyakamba csimpaszkodtál, mint egy kisgyerek. Lázas Jézus-utánzat, bíbor   jajcsokor, sercegő sárga parázs-szöcske. Hónod alatt a jobbkarom. Térdcsuklóid alatt a balkarom. Szobor parázs-hóból.   Így viszlek én már téged mindörökre! Viszlek az űrben, a csillagok között, a térszünet-anyagban, a fényfekete   pontok, ponthalmazok téridejében. Viszlek nyakamba-csimpaszkodó, viszlek boldogan! Talán a sötétség fénysebe   eligazít a Mindenség Spinóza-tüdejében. Ami maga a Minden! Talán lesz valahol Túlvilág! Itt: a gyásztalan anyagban.   Valami fénykapu, tűzkerítés, álom- anyag örökkévalóság. S majd leülünk ott a Tiszta Kertben. Halálnál boldogabban.   Talán ott, ott: a teljes okot is megtalálom! Megyünk. S elmaradnak mind az angyalok. Hisz régen elhagytak téged.   Az a korhadék-pókháló szárnyú barna rostos növényszobor, növényszár-pálca, rács-szövevény nézi a rothadás-ürességet.   Foszlik szárnya. Vedlik lába, karma. A bürökből, mályvából, lapulevelekből, csalánból, kalászos füvekből,   lila sündisznófejű bogáncsból, szamártövisből, vadtorma-bokorból, sárga kutyatejből, lóhere-szívekből,   gyermekláncfűből összeszőtt haláltoll! S mögötte halállal néz a többi Gyötrelem. A Páfrány-Angyal, Moha-Angyal,   a Penész-Angyal, Pókháló-Angyal, a Póknyál-Angyal, Moszat-Angyal, Hínár-Angyal, Büdösbogarakból-ikrásodott Angyal,   a piros Temetőbogár-halmaz Angyal! És a Szivacs-Angyal, Spongya-Angyal, Polip-Angyal, Békalencse-Angyal,   Békanyál-Angyal, Medúza-Angyal, a Korall-Angyal, Tengericsikó-kristályrugóhalmaz-Angyal, a Kék Gilisztazsák Angyal,   s a hernyófürt-szárnyú Hernyó-szobor Angyal! Ezek a nyüzsgő, büdös, férges, éhes, szárnyas Halál-Szobrok! És mind akik   azt hitték a halál legyőzött engem! Akik azt hitték a halál fölzabált engem! Néztem a csöndet akkor hajnalig!   S te visszanéztél rám konok szívemben. Halandó szívemben halhatatlan gyász van. Érted. Magunkért. Ősz fiú!   Angyal-kardvágás a szív alatt. Piros halál-vonás. Piros filctollal húzott heg. Szívemben, járógépes szomorú   cipőd üszkös talpnyoma maradt. Hiába vitt a gépesített gyászhintó. Nem fekete lepelkendős, fekete tollbojtos   fejtetőjű, csótáros büszke lovak. Akik durrognak olykor és ürítenek. Autó vitt, fekete. Hát ez a fontos?   Meg a cirkusz? Meg dühös salak? Hiába! Hiába! Hiába! Hiába! Hiába! Most is Február van. Mint   akkor. Álltam halott fejednél halott-egyedűl, halott! Halálodból másoktól kitagadva, mint árva gyermek, aki törvény szerint   megkapta örökségűl, amit meg sose kapott! Most is Február van. És hó és hó és hó és hó és hó. Téli délután. Vasárnap.   Nem kérdezed: „Ferenc mit fogsz írni?” Gyere ki a földből, a krokodilgyomor-időből. Sírni kellene! Sírni fiú! Várlak.   Sírni kellene! Sírni! Sírni! Sírni! Sírni! Sírni!