Játszunk Marx Györggyel*

Január. Ezerkilencszáznyolcvanhárom. A hó halott. A
hó még meg sem született. És én mikor halok meg, mikor
halok meg, mikor halok meg Feleségem? Mikor jön el az
én halálom, amiben hittem, a szép halál mikor jön? Mosolygunk
a kielégültségben. Testünkön az éjszaka szivárvány-foltjai.
Bőrünkön lila izzás-nyomok. Szivárvány-ruhában
lépked mosolygásunk. Szivárvány-ingben forró hajnalunk.
Anna most bicebóca, mint a rózsapettyes, kékszeplős szöcske,
ha rózsaszín suhintással elkaptam a szőlőben, a réten, s jobb
hüvelykujjam és mutatóujjam bőrlécdobjai közt szorítva a
lüktető szárnyas állatot, a rézsárga szárnyas üvegfűrészt, nagy
ikerdió szemkoponyáját néztem, a kék ponthalmaz-drótszitaszövet
üvegkocsonyazsákot. Mert közben, a mohó, kíváncsi
ujjbögyszorításban a potroh jobb oldalára szerelt combja
letört, s ott hevert piros kölyöktenyeremben a borostyánszínű
állat-üveg sáskacomb-sonka, a bütyökcsuklóval folytatott borostyán-
pálca sáskalábszárral, a csuklós rézdrótsöprű sáskalábbal, ott
hevert a rózsaszeplős-kékpettyes állatjárógép, a drótlábszár
hátoldalán drótkefe-gerinccel, drótreszelő-ős-sárkánygyíktaréjjal,
mint barátom járógépe a temetés után a halál-szobában. A
kis, lüktető állatremény meg a zsongó, bizsergő réti fűbe ejtve
féloldalasan bicegve ugrott, ferde kaszabolással metszette a
zöld-árnyékú hőség-csöndet, az arany-kongatást, a zöld fűrajz
árnyéktürelmet és lovagsisak-vaskosár pofája könnytelen.
És tenyeremben az Isten egyik lába. Fél feszület. Egy korpusz fele.
Eszter énekel, piros zománc-lábosfödelekkel cintányérozik. Ő az
Úrnapi rezesbanda cintányérosa és söprű-galaxis szempillája Jézus
tölgyfalombsátra, Krisztus virágkunyhó lakhelye. És Anna most
bicebóca, jobb lábát húzza, mereven, mint egy kréta-dorongot.
Fáj, fáj, fáj, mondja. Tüdőgyulladása volt. Kis combjain az
injekcióstű szúrásnyomai, sűrű fekete pontok, combjain fekete
szúráspont-csillagképek. Gyászhegek. Életpont-száradások, a gyógyító
anyag pontképlet-éposza. Feleségem fürdik. Nézem, ahogy kilép a zöld
fürdőkád hólyagos fokhagymaszár-zöld vizéből, szőke haja: hátáig
fehér kendő, nézem boldog tiszta melleit, jövendőm tömény napcsillagait,
köldökéig fölfüstölgő, combjai közepéig lesarjadzó ágyékszőrét nézem.
És forró melleit megcsókolom. És megcsókolom vizes ágyékszőrét.
És én mikor halok meg, mikor halok meg, mikor halok meg
Asszony, Asszonyom, Orvos, Asszonyom? Szerelmem, mikor halok
én meg? Mikor halok meg: Éjszakáim Mézelő Izzás-Edénye,
Hajnalaim Fénycsírát-legyező Álomszagú Fénye, Nappalaim
Én-írtam Bibliája, Alkonyaim Szorgos Fényből-merített Ihlet-szagú
Árnya, mondd mikor jön el az én halálom, mondd mikor?
És a hó halott. A hó még meg sem született. Ménkű, a fehér puli,
anyakönyvi nevén: Basa, Ménkű, a fehér puli fekszik a nyírfák
alatt a fagyott földön, fekszik, mint óriás szőrpemzli-csigahéj a
fagyott talajon, kutyavize megfagyott a lavórban, de feltörtem
a lemezrózsa-jégfödőt reggel a söprűnyéllel. Nézi, ahogy vizét
isszák, ételét eszik ideges csipegetéssel a szárnyas állatok, a
madarak. Verebek, cinkék, rigók, galambok. Fejüket ide-oda rángatva,
merev fekete zománchólyag szemüket tollzacskó fejükkel együtt
földnek-égnek fordítva gyorsan nézik a csönd üveghomályát,
sárga csőrükkel kalapálják a húst, a kenyeret, a krumplit, fehér
rózsává fagyott tejet. Mint a falióra rézkorong ütője, lengve
jár ideges fejük jobbra-balra, szinte ketyegnek e szárnyas
állat-órák, s megfagy zöld ürülék-köpésük a földön és nézik
ideges, lengő kapkodással a biológiai térrel is megtörtént
Időt, mint Babits Mihály, a katolikus. És a hó halott, a hó
még meg sem született! És Balzsam, a fekete puli, egy méterre
a fagyott föld alatt fekszik a kertben a gyümölcsfák alatt.
Szilvafa, sárgabarackfa, cseresznyefa, meggyfa fekete vascsönd-
káosza szüli a fagy-szelet kis csontváza fölött a kertben, és
ribizlibokrok és piszkebokrok vékony gyökérzsákjában kicsi
kutyakoponyája. Nagy gránitsziklát cipeltem sírjára én, és
szögeztem fakeresztet, s a kereszt vízszintes léclapjába nevét
bevéstem, s a vésetvályú-név fehér írásteknőit fekete tustintával
begyászoltam. És a kereszt vállain rózsák. Fehér rózsa,
sárga rózsa, piros rózsa, lila rózsa. Rózsa, rózsa rejtelem,
rózsa, rózsa ringatag, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsacsönd.
És Balzsam, aki még könnyezni is tudott, és sírni tudott és
nevetni, és szégyenkezni is tudott és néha igazabb volt, mint az
emberiség, ott fekszik egy méterre a fagyott föld alatt, mint
egy halott juhász, subájába tekerve, fekete subájába csavarva,
mint egy halott juhász. Lemezes fekete szőrcsimbók-koporsóban
fekszik Csontváz-Balzsam, Hajdanvolt-Vígaszom,
Megújulásom Fekete Mámora, Hitem Fekete Gyöngyharangja!
A kis kutyacsontváz önmaga szőrkoporsójában, mint önmaga
csillag-göngyöletében az Isten. És nem volt Angyal, aki
harmadnapon a sziklát elgörgette volna és bemenvén büdös
sírüregébe: ott ülne Mennyekig-érő, Istenig-érő gyémánt-
gyertyaként világítva, nagy szárnyaival a halál hatalmát betakarva.
Fénylő halálkenőcs-olajos testlepel és ágyéklepel-kendők
helyett ott a kukachulla-ürülékszatyorban rothadt cementes-zsák,
drótszál, kőszilánk, csigahéj, szemgödrében, a fehér
pulikoponyában földpenész-szemgolyók, zöld kő-gombócok,
rozsdás sárcsomó szemek fagyottan. És egy pléh-konzervdoboz.
Tizenkét évig lopta mosolyom, szemem-nyalintó nyelve hitem bíborszivacs zászlója volt!
Tizenkét-évig ugatott szívemben, tizenkét-évig nevetett
szívemben, tizenkét-évig nyalta homlokom, gyors, higanyhorgony-kígyósziszegéses
lágy lihegéssel, mikor hangosan nevetve hemperegve birkóztunk
a kert százszorszép-gyöpén, gyermekláncfű-füvén, s a forró
csaholástól a gyermekláncfű pihepára-gömbjei robbanva
piheszilánkokká törtek, a fehér virágpihe-bombák, s szálltak
a meleg kék örvényekben a fehér pihe-esernyő virággömb-tollszilánkok,
magzacskós piheszilánktollak, mint Milton
szétzavart angyalai. A fényes vakok! Aztán meghalt. Reménye
halt meg, azért lett halott! Mert végbélrákja volt a
szőr-tücsök hím-szerelemnek, az örjöngő puli-homoszexuálisnak,
a fél-heregolyósnak, mert másik heregolyója hasüregébe húzódva, meg sem született,
aki ott ugrált mellemen, fejemen, hasamon, ágyékomon, fekete
szájából feketén lihegve, fekete szájüregéből pirosan
lihegve. Végbele kitüremkedett, égő mirigyrózsa, égő paradicsom,
piros hólyagszivacs permetrózsa, amiből kiesnek a fehér kukacok, mintha
gombostűkkel lenne sűrűn teleszúrva,
gennyes kemény fánk, duzzadt, lávafolyató kráter
virágzott piros sárgarépává lerágott, fekete gyászlobogó-
bojtos farka alatt, a fekete rojtsonkák fölött. És zokogott,
ahogy csak a puli tud zokogni. Ariosto Őrjöngő Lórándja
se zokogott így. Nem sírt így egy vérbajos szent, szifiliszes
apostol! „Mutasd meg a káoszt” mondtam tegnap este
Marx Györgynek, „aztán az evolúciót.” Ott voltunk vendégségben
a gyerekekkel. Játszott a kis számítógéppel. „Igen” mondta,
s nézett, fejét madárként félrehajtva. „Igen.” „De előbb írjuk
le a számokat. Meg azt is: hány csillag van a látott univerzumban?”
„Igen” mondta, s nézett, fejét madárként félrehajtva.
„1000000=106=millió. 1000000000=109=milliárd.
1000000000000=1012=billió. 1018 (18 nulla)=trillió.
1024=kvadrillió. 1030=kvintillió. 1036=sexillió. 1042=septillió.
1048=oktillió. 1054=nonillió.” És a csillagok? A csillagok?
„I galaxis, amilyen a mi Tejútrendszerünk is, a Galaktika,
  kb. 1011 csillag,” „tíz a tizenegyediken=százmilliárd csillag.
Az ismert univerzumban több billió, többször 1012, tíz a
tizenkettediken, galaxis van. Tehát a látott univerzumban
kb. 1024=1 kvadrillió=10 a huszonnegyediken csillag van!”
Aztán a ceruzát letette. És nézett fejét madárként félrehajtva.
Egy kvadrillió csillag! Egy kvadrillió magány! Egy kvadrillió
árvaság! Egy kvadrillió látott némaság. Én elmondtam mi bánt
és elmondtam mi fáj és elmondtam, hogy mért is ütnek engem.
És elmondtam, hogy mért szeretek élni. És elmondtam, hogy
ki és mit jelentett. És elmondtam, hogy époszokra vágyom.
És elmondtam, hogy otthon milyen is volt. És elmondtam, hogy
hitem föl nem adom. Inkább lőjenek le, mint García Lorcát!
És nem tudom, hogy létezik-e Isten. De a nevét sokszor le is írom.
„Einstein szerint van”, szólt a madár-válasz. És elmondtam,
hogy a halott mit láthat. És elmondtam: a Halál mit láthat?
És elmondtam, hogy szépek a halandók. Éppen azért szépek,
mert halandók! És elmondtam, hogy kár lenne meghalni.
Ötvenötévesen már meghalni! És elmondtam, hogy fehér a
fehérben, mit is jelent fehér a fehérben. Mit is jelent nekem:
fény a fényben, mit is jelent álomban az álom, hányfajta
szem lehet a világon. Hányfajta szem volt is a világon, hány
szem rothadt el a létkezdet óta, a szerves lét látó-kezdet
óta? Elmondtam, hogy nekem mit beszélnek szívemben a
tolongó halottak? S hány élőlény halhatott meg máig, hány
élőlény a létkezdet óta? Hány élőlény hal meg most naponta,
hány élőlény árva Földgolyónkon? És elmondtam: kiket
mért sirattam. És elmondtam kik sírtak miattam? És
elmondtam mekkora a gyászom, hogy a gyűlöletet leigázom!
„Akarsz játszani? Játsszunk békát a számítógépen. Hogy
befejezd a Levelibékát! Játsszunk békát, vagy játsszunk
szörnyet? És majd a káoszt is megmutatom.” Feleségem
szőke copfját kibontva fésülködött. A gyerekek ricsajoztak,
futkostak a szobákban, egyméteres sárga rongy-Pinocchiót
ölelve rohantak föl-le, föl-le, mint a mítoszok Istenek-nemzette
isten-gyermekei, játékmackókat dobáltak, ették
a cseresznyés krémhabot, csöpp szájuk körül fehér habkoszorú.
Orrukon hab-manó, kezükön hab-kesztyű. És Pinocchió,
az egyméteres sárga rongy-Jézus hosszú sárga harisnyalábai
ernyedten kalimpáltak a parketta számítógép-fényében,
a zöld derengéstudatban, mint Olimposz gyermekeinek
hóna alá csapott Jövendő Jézusok lábai, az óriás sárga,
vattával-kitömött rongybaba-Pinocchió nyeklett,
bicsaklott Eszter hóna alatt a sikongó hurcolásban, üveggomb
szemei, a feketék nyálasra nyalva csillogtak a zöld géptudat-fényben,
és mosolygott, mint az olimposzi nem-herélt istenek nemzette
gyermekek hóna alatt az Eljövendő Jézusok, a Zeusz undorában kitaláltak,
az isten-féltékenység Istenatya-kigondolta jövő-megszégyenítés
eljövendő isten-útálata. Az a Zord Humanista
Dörgő Derű önfeledten szeretkezett. Az Ég Atya-Bikája
Üsző-Istenlányait hágta. Tehén-Istenemlőseit döfködte hörögve.
És vaginaméz-szagú és Zeuszbika-istensperma illatú lett a
Nem-Ismert-Világegyetem! És herélt szamarak, és herélt tevék, és
kiherélt bikák, és kiherélt disznók és kiherélt kutyák és kiherélt
tigrisek és herélt oroszlánok síró, csacsi-szíváshörgésű, bömbölő,
vonító, hörgő Ószövetség-koszorúja fölöttünk a bánat fején, mint
az Újszövetség-töviskoszorú Jézus fején, haldoklás-büdös
koponyáján. És kiherélt férfiak, az eunuchok álltak az állat-eunuch-
koszorú közepén és buja könyvekben ráncosan, aszaltan, sárgán
lapoztak. És átkokat mondtak zokogva a meg-nem-értett hermafroditák.
Emlőjük, péniszük, herezacskójuk a herékkel, hüvelyük, a szőrtelen:
tiszta fény. És folyt a Világegyetem-hüvelyből a hüvelyméz, kancaméz,
mint kancsóból a tiszta virágméz, a virágszagú édes Itélet! Kati
fésülködött. „A hajat nem szabad eldobni” mondtam. „A hajat tűzbe kell
dobni” mondtam. „Az eldobott haj: szerencsétlenség” mondtam.
„A tűzbe dobott haj megvéd a gyásztól, a bajtól”.
„Nagymama mindíg a tűzbe dobta, anyám is a tűzbe dobta.”
Nagymama azt is mondta: „Engem a férjem sohase látott
meztelenül. Mikor szeretni egymást az ágyba feküdtünk: elfújtam
a petróleumlámpát. És csak aztán vettem le a vászoninget.”
Nagymama ha fésülködött, az ágy szélén ülve ha fésülködött, fehér
vászoningben ha fésülködött és bütykös, tyúkszemes kis lábait áztatta
a lavórban, és sárga kislány-lábai a lavórvízben, mint tíz
nyélszemű aranyhalak, a szemtok csővégén a szemhéjtalan
szemgolyó-bimbók, mint kétszer öt-szarvú arany csigabigák,
lebegtek a vízben a föltüremkedett, a talpfejből kibugyogva
kitüremkedett sárga húskürtök, sárga hústrombiták, s a trombitaszájak,
kürtszájak csigabigaszeme arany-gyökérpupillás tyúkszem,
s kemény palarózsás tyúkszemek az arany lábujjak oldalain is
gyűrűben, körben, mint apró kőrózsák növényhús-csillaga a
szőlő-dűlőúton a kőkereszten. A Megváltó testének tüzes rügyei,
tíz húslopótök meredt a lavórvízben, s a tökszárak üregbelseje,
levegőcsöve, a tökhólyag szaru-buborékgolyója megtelt forró
öreg vérrel, mint a csigaszem hagymaszára, s a csigaszem hagymafeje
sötétkék látáshigannyal, nagy hólyag-szemhagymája sűrű
fekete látásvérrel, folyékony higanyos szemanyaggal, kék kocsonyával.
Arany-lábujjacskáin a bütykök, tyúkszemek, mint tengermélyi csiga
agykürt-házán, amelybe piros remeterák bújt: virágállatok, húsevő
állatvirágok, vastag gyomornyeleken, nyélgyomrokon, tengeri rózsák,
tengeri szegfűk, állat-krizantémok, állat-őszirózsák, állat-nárciszok,
tengeri liliomok, lába-ujjaira kockaszelvényes farkukkal tekeredett
aranykristály csikóhalak, égő borostyánkő tengericsikók, agytekervény
agykorallok, tengeri legyezők, a hét korallcső érszálak szövődmény-rácsa,
tengeri pókok, az óriás laza drótszálcsillagok, tengeri uborkák, tengeri
sünök, tengeri csillagok, s lába bőre a csalánzó polipokkal, virágfejű
polipokkal, piros korall-bozontfákkal a csigahéj mészpáncélporcelán-
zsindelytrombitája. Lábai sárga sztearin-gyertyák a húsvéti templomban,
s körben Krisztus láb- és kéz-szögei a gyertyahúsba ágyazott
aranyozott diók, aranydió halálbimbók, aranytoboz gesztenyerügyek.
Nagymama ha fésülködött: a fésűben, a hajkefében ottragadtak
a kiszakadt hajszálak, ott szálazott hullatag haja ezüst pókháló-
kévében, mint a Világűrben a Tejút, mert megfésülködött az Isten,
s haját fésűlte Isten Anyja Szűz Mária, s kifésűlt hajuk ezüstszál-
kévéje a Tejút, Nagymama a szaru-fogsorból, a drótfogak közűl
az öreg hajszálakat kicsipegette, kévébe tekerte, máslisan, a végtelen
jeleként összehurkolta, s hajszálból sodort hajkötéllel a kéve-csípőt
megpödörve, körültekerve átkötötte, mint ahogy aratáskor
a búzakévét szalmából-csavart szalmakötéllel, rátérdelve
átkötöttük, a kötélvégeket megcsavarva, egymásra-csigázva megcsomóztuk,
aztán mutató s hüvelykujjára köpött, s nyállal a
kötést összeragasztotta, hajat a hajhoz ragasztotta, s a kályha-ajtót
kinyitva hullott haját a tűzbe dobta, a sercegő sárgakék
parázskupacok közé, a tűzkristály-elmúlásba, s nézte ahogy büdösen,
fölkunkorodva, feketévé göndörödve, szinte holtában fölülve
lángra lobban a csöpp, hajszálból-csavart ezüst asszony, s elhamvad
jajtalan, mint az orleáni Szűz a máglyán, mint krematóriumban
az ülő aranyszoborrá összeránduló halottak. És volt aki fésülködés
után kifésűlt haját megette. Mert szent a haj, szent és védelmező!
Mert mindent magunkba kell temetni ami élet! Mert mindent meg kell enni
ami halál! Mert nem lehet semmit eldobni ami élet! Mert mindent magunkba
kell temetni, ami halál! Mert a haj: életerő! Mert a haj: halhatatlanság!
Mert a haj: tiszta hit! S aztán az öreg parasztasszonyok fodros
vastagbeleiben, mikor a gégegödörtől az ősz vaginaszőrig fölvágták őket,
s aztán a halott, fölboncolt öregasszonyok hasában, gyomrában,
hasüregében, beleiben, vastagbél-fodraiban kókuszdió-nagy kilónyi nyálkával-bevont
hajgombócokat találtak a kórboncnokok, gyomorhuruttal, bélsárral
átitatott hajszálcsomó-golyókat. Haj-kókuszdiókat. Nyálas gombócait a hitnek. Január
van. A hó halott. A hó még meg sem született. És én mikor halok meg,
mikor halok meg, mikor halok meg Feleségem? „Mutasd meg a káoszt.”
„Játsszunk békát. Aztán a káoszt is megmutatom. Vagy játsszunk
szörnyet?” És játszottunk békát. És játszottunk szörnyet. És a
káoszt is láttam azután. Marx György a kis számítógép elé ült, én
az íróasztal üveglapjára könyököltem állva. Vékony tárcsalemez-korong
a gépagy szájnyílásába. Írógépbillentyűk kopogtatása.
S a zölden-sugárzó képernyő-ablak enyhe síkdomborulatán
világító betűsorok, számoszlopok, jelszámok, kódszám-oszlopok
fehér világító elmetudata. És megint billentyű-ütögetés.
És csönd. „Most számol.” És egy kattanás. És megjelent a tó, a
nádas, a lepke és a béka. A tó a képernyő alján piros vonal.
Vastag izzás-csík. S a képernyő jobboldalán zöld oszlopszáron
barna buzogányok. S a képernyő baloldalán zöld nádszálak,
zöld sáslevelek. S a buzogányok s a nádszálak, sáslevelek
közt repült a tarka lepke. Szárnyazva repült a kék kompjuter-levegőben.
S a piros-szalagcsík tó vérvonal vizén a fehér béka
ült. Négyzetmilliméter-apró fehér fénykockákból a béka. Mint
fehér mozaik-béka a császárság-kori Róma rom-fürdőszoba-falán.
Négyzetmilliméter-apró fehér fénykockákból: feje, törzse,
lábai, szemei, s kitátott szájából gombnyomásra hosszan,
fölfelé tekercselődő nyelv-végmozdulattal kilövellő nyelve.
S a lepke: négyzetmilliméter-apró kék, piros, sárga, lila, zöld
fénykockákból. S repűlt a szivárványos kockamozaik-pepita
lepke szivárvány-pepita szárnyait csapkodva, lobogtatva!
Repült a szivárvány-mozaik lepke jobbra-balra, föl-le, kiszámíthatatlan
összevisszaságban, cikkanva, mégis egyenes vonalban a buzogányok és a
nádlevelek határvirágzása között, hol magasan, hol alacsonyan
lobogtatva szivárvány-pepita lepke-lényét.
A békának a lepkét kellett ugorva megenni! A fehér, apró
fénymozaik-kocka béka gombnyomásra ugrott. Hol a képernyő-űrbe,
hol a kék számítógép-levegőbe, s száját ketyegve
kitátva: hosszú fehér nyelvét kilőtte, mint Szilveszterkor gyerek
ha fúj sípvégű piros papirharisnyatekercset, s az a fújástól
levegővel telitődve, gyermeklélegzettel töltve a levegőben
előre-lingásodva merev papírcsővé földagad, mint disznóöléskor
a száraz, érhínáros marhabél, a levegővel töltött ropogó bélharisnya.
Ha fölfújtam a piros kakaskukorékolás-fagyban. Téli hajnalon, a
fagyra-fagyott kiloccsant disznóvér, lekapart disznószőr, rózsafehér
disznótetem halálában ácsorogva, a ganéjdomb mellett a baromfiudvarban.
S a disznó orra kétlikú rózsatányér, s a disznó farka alatt a vagina
petyhüdt lila sarkantyúvirág, hervadt mirigytátika, oroszlánszáj
gyér szőke buddhista-szakállal. A papírharisnyavégen, mint halotti
koszorúk szalagján: rojtos kék papírfésűbojt. És játszottunk békát és
szólt a gép: pi-pi-pi-pi-pi. És ketyegve ugrott a lepke felé a béka,
és fölgörbülő hosszú nyelvét kilőtte: a szivárvány-lepkét kellett
elfognia. És játszottunk békát. És üldöztük a lepkét. És a béka
ugrált a piros vízvonalon, egészen úgy, mint a kecskebéka, levelibéka.
És ugorva szállt fölfelé a számítógép-arc kék ketyegés-csöndjében,
mint fehér béka-alakú léggömb, ha gyerek figyelmetlen
kezéből a luftballon-cérnát elereszti. Mint tóparti mocsáraljú
vízben a mocsárgáz nagy fehér buboréka.
És megfordult a levegőbe fölugorva és megette a lepkét!
És játszottunk szörnyet is a fizikussal. Szörnyet játszottunk
nevetve. A képernyőn most függőlegesen lila létrák és vízszintesen
zöld gangok, átjárók, folyosók, hidak. Lila-zöld állványzat volt
a számítógép-arc. Egymást-keresztező lila, zöld létrák, deszkák
megbontható szövetsége a plexi-arcon, a téglalap-alakún. És
gombnyomásra kijöttek a szörnyek! Négyzetmilliméter-apró piros és
kék fénykockákból épült ketyegő kicsi tankok, mint szögletes
katicabogarak! És futkostak kiszámíthatatlan rendszer-összevisszaságban
a zöld fénydeszkákon. Az ember meg mászott előtte, mászott
utána föl a létrán, le a létrán, szaladt a sötétzöld hidakon,
szorongott, félt, menekűlt. És gombnyomásra, tárcsa-tekerésre
sírgödröt ásott a zöld, korlátnélküli gangokon.
Egészen úgy mint a sírásó. Gyors kezekkel, gyors ásóval gyűlölet-
serényen. És összevissza, ketyegve másztak a szörnyek. És az ember
mászott a lila fénylétrán, mint gyermekkoromban a befőttes-üvegben
a pici falétrán a levelibéka, takonyüvegpénz-lencsés
ujjvégű, sárgatenyerű zöld csecsemőkezeivel a létrafokokba kapaszkodva.
Kezei, mint behajtott üveg-húsevő-virágok. És az a rettegő,
dühös apró fehér ember: négyzetmilliméter-apró fehér fénykockákból.
Ember-alakú fehér mozaik-kép mozgás. Kezei, lábai, teste, feje,
ásója négyzetmilliméter-apró fénykockák halmaza. Mint egy pointilista
ember-alak. És összevissza, ketyegve mászkáltak a szörnyek.
És futott a pici fénykockahalmaz-ember. Ásott gombnyomásra.
Ásott sietve, gyorsan, a zöld híd fényföldjét kapkodva dobta,
fehér kezével a fehér ásót a zöld fényvonal-talajba ütve, vágva,
s a négyzetmilliméter-apró zöld fénykockákat, a mozaik-talajkockákat
előre fölhányta, mint sírgödör szélére sírásó a földet, ha a sírgödörben
már nyakig állva a földet a sírból kidobálja. És dob földet, csigolyát,
koponyát, lábszárcsontokat, pruszlik-gyöngygombot, rothadt cipőt,
szétrohadt csizmát, fésűt, ujjperecet, fogsorokat, elkorhadt vasszögeket,
bogarak üres kitinhártya-öltönyét, az üres kitinzsákot nagy csáp-bajusszal.
Hamlet sírásója! Shakespeare Hamlet-ütése! És nincs ott Yorick koponyája!
És ha egy katicabogár-tank szörny az ember-ásta sírgödörbe
zuhant: az ember rálapátolta a négyzetmilliméter-apró zöld
fénykockákat. És betemette. És elfoszolva meghalt a szörny.
Egészen úgy mint a mesében: sárkánytemetéskor, gigász-legyőzéskor,
szörnyeteg-pusztításkor. És amikor jött a szörny ketyegve és az
ember menekülni másképp nem tudott: a maga ásta sírgödörbe
ugrott, áttörve a zöld talaj négyzetmilliméter-apró zöld fénykockákból
kirakott legalsó réteget, a sírlukba ugrott a fehér négyzetmilliméter-
kockahalmaz ember, s hullt alá az alsóbb emeletre, hullt fehér
ember-esésben, mint ejtőernyős ha repülőgépből kiugrik, s az ernyő
nem tud kinyílni, zuhan a talajig függőlegesen lebegve, és két
lábára esik és szalad tovább fehéren. Mint óceán-vízbe ugró
búvár, gumiruhában, óriás szitakötőszemű gumiálarcos gumisisakban,
szájában az oxigénpalack hernyós légzőcsövének gégeszája. És
hull a vízben meteorként lefelé, száll alá vizi derengő
csönd-látomásba. Az a gumiruhához forrasztott óriás kerek sáskaszem-
duplájú gumicsuklya-sisak, mintha terroristák fekete selyemharisnyát
húznak fejükre. Selyemharisnyanadrág-zsákálarcot. És szikráznak
szemüveg tányérok merev fenyegetéssel. A düh sisakrostélyos, vasszemhéjas
lovagsisakban! És úszóhártyás lábai, mint a pelikánnak.
Száll alá, mint ember-atombomba. A csönd ejtőernyőjén
lebegve a Fehér Reménytelenség. Mint Milton Pokolba-taszított
arkangyala fehér izzással zuhan. Január van.
A hó halott. A hó még meg sem született. És ettünk. És ittunk
vadméz-szagú áldott tiszta bort, mézelő-méhecske-illatú
tiszta bort a vacsorához. És mindenféle trendekről, begyűrűzésekről,
infrastrukturákról beszéltünk. A válságokról beszéltünk,
meg a reménytelen reményről, az atom-meghajtású
űrhajókról, az atomhulladék-temetőkről, az óriás agyag-lencsékről
a földben, ahová a sugárzó hulladék betonkoporsóit
süllyeszthetik és a műholdakról beszéltünk és a számítógép-jövőről
és hogy jobb lenne, ha egy tömbben esne le a kis nukleáris erőmű, a nukleáris energia-
töltetű, az atom-meghajtású űrhajó üzemanyag-atomtöltete, az atomreaktor.
„Több-kilós urán-rúd lehet. Azt legalább megtalálná az ember, mint egy
meteoritot.” És lesz-e háború és ha lesz, mi lesz? És hogy mindezt a
természet bekódolta-e a génjeinkbe? És hogy csinálhatnak-e
szuperlényt, embert, állatot, unterlényt, embert, állatot a
génsebészek? A gyerekek visongva hancúroztak, az asszonyok
a zöld számítógép-derengés homályban gyerekeikről beszélgettek.
Már éjszaka van. Itthon vagyunk. Éjszaka van. Csillagtalan
téli éjszaka. A lányokat megfürdettem. A lányok alusznak.
Fekete üvegszoknyában, kibontott üveghajjal jár a szél
a város fölött. Óriás meztelen üveglábai színes fényplakátokon,
neonírásokon, neonábrákon, színes higanygőzcsövek
ország-térképén csörögnek. Kopár, kemény zuhogás a tél, fekete
szélcsörömpölés. Országokra lép a konok üvegasszony, országok
álmán üveglábai. Bal kezem ujjhegyei fájnak. Bőrlécörvényes
ujjhegyeim bevagdosva, mint a juhok füle. Mint szilvafa
megvagdosott háncsa gyantát: gombostűfejnyi vércsöppet rügyezik.
Csütörtökön reggel egy kórház laboratóriumában kis szikeszerű
fémlemez-reszelővel bal kezem ujjait megvágták, vérem
hosszú vékony számlétrás pipettába szívták. Üvegcső-kiváncsiságba.
Néztem, ahogy a vér egy kék létrafokig kúszik. Aztán rágyújtottam
egy cigarettára. Valami anyag volt egy másik üvegcsőben, valami
folyékony átlátszóság, abba fújták a pipettából a vért, kis
levegőbuborékok forrongó szőlőfürtje közt erjedt szét a vérem, piros
füst, piros atombombarobbanásfüst-gomolygás. Bújj ide
mellém, meztelenűl az ágyba Feleségem. Meztelen testedet
hadd öleljem, combjaid közé, a mézelő tűzbe ágyazom
Szent Sebestyén-ujjaimat. Hagyd, hogy a tűz mézlő ajkaiba mártsam,
a tűz nyálkahártyás cimpái közé, a tűz mézet folyató duzzadt
lebenyei közé sebzett ujjaim! A tűz mézébe mártom megsebzett ujjaim.
A mézgyöngyös szőrcsuklya alatt. A fekete kivezetőpont fölött.
A villany ég. A könyvekből kinéznek a költők.
„Hazajöttél?” „Reggel korán kelünk. Dolgozni kell.”
Majd idejön kispárnájával Eszter. Majd idetapickol mezitláb
az Anna. A filozófusok árnyékfeje kék csöndkoszorú a szobában.
„Igen, a káosz”, mondta Marx György. És a számítógép halványzöld
téglalap-ernyőarcán Marx-féle megfogalmazásban: zöld
fénypontok fölágaskodó görbületvonala, mint zöld kobra ha
a levegőbe földagadt zöld húsrombusz-levél fejjel, fülpajzsokkal
föltaréjlik. Az utolsó izzó zöld pont görbület-csúcsán
hosszú zöld vízszintes egyenes. És így tovább. Számolt a gép
program szerint. És egyre szétnyílóbb kígyószájú zöld pont-szétágazások,
zöldvonal-szétfutások. A kettős egyenesek
pontsorai föl-le, föl-le zuhantak mereven. Előbb spirálködszerű
zöld képlet, aztán zöld ponthalmaz-szétlazulás. Egyre
távolibb zöld fénypontok csipkés összevisszasága. „Sejted
már mi lesz?” Aztán a képernyőn a zöld ponthalmaz teljes
szétlazulása. Már nem keresi pont a pontot. Már beállt
a zöld, pulzáló pontcsönd-zűrzavar. „Ez a káosz. Mint a
csillagos ég!” Valami mindíg túldagad. Aztán ugyanaz visszazuhan.
A többlet. A hiány-megáll. Az alul. A túlnövés.
A mit-csináljunk-vele. A mégtöbb. A nem-tudunk-mit-csinálni.
Az összefüggések egymástól függetlenedve derengve
bolyonganak. A megint-újra. A megint-hullás. A nincs-közös-struktúra.
A pontokká dermedt szerkezet-szétesés!
Bújj mellém Feleségem. Terítsd szét szőke hajad a párnán.
Mint a hajnalt az égen a természet. Tenyerembe fogom boldog
melled. Lábaid megmelegítem. Jár a szél, jár a szél,
jár az Őrjöngő Őrűlt Üvegasszony. A villanyt eloltom. Csókolj meg. Aludjunk.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]