A boldogság^*

A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Nem krypton, a zománctejföllel befuttatott hasú. Csak egyszerű 40 wattos üveghólyag, körte-alakú jövő. Ott lógott fekete drótszálon a plafonról, beköpve a légyszar barna-fekete pettyeivel, mint kis, üvegből-fújt barna-fehérpettyes ló, mint üvegből-fújt zöldszeplős varangy. Néha pók ült az üveg- pocakon, néha légy, hanyatt, tapadópárnás lábaival. A légy- lábak fémpénz-alakú tapadóvánkosa fekete buborékcsokor, ingerület- érzékelő idegvégződések párnacsokra, bizsergő hő-nedv-kiválasztó antigravitáció-hólyagcsokorpárna. Erő-hólyagpamacs. Fordított biológiai elektromágneses erőteret, mágnes-antimágnes bizonyosságot tudó, tapadó-szívóerőt teremtő légytalpak! Légy- talpak: a légyidegrendszer párnaszivacslencse-idegpénzei! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Poros és öreg és sárga, mintha bőre nőtt volna a hólyagüvegnek, sárga, mint a levelibéka hasa. Tudjátok-e mi is a szegénység? Tud- játok-e mi volt a szegénység? A boldogság egy villanykörte volt! Egy 40 wattos villanykörte! Olvastam alatta hajnalig! A boldogság egy 40 wattos villanykörte volt! Egy 40 wattos villanykörte! Akkor már villanyunk is volt. Volt már villanyunk! És olvastam hajnalig. Olvastam hajnalig. A kis szobában, a nem-fürdőszoba-fürdőszobában lógott az a villanykörte. A fény-festette sárga csöndön néha átlövődött egy zöld, kék, pepita, szivárványcsíkos, piros, aranysárga, méz- sárga légy, mint zengő bógáncs, homlokára ragasztott páros kristály- párnával, dupla zománc-napraforgóval! Zengett a döghitű sötétkék, sötétzöld zománckoporsó, zenélt az eres és szőrös üvegpropeller-szárnyú piros porcelánkoporsó, homlokán két fekete vaskoszorúval, födelén két izzó szivárvány-keresztpántos ikrakoszorúval. A pók meg, mint bolyhos barna ördögfing, izzadó pamutköpés, alvadt-vér menzesz- vatta: szén-bibircsókokkal, ezüst-szemölcsökkel, kék üveglencsékkel, lila gyémántpattanásokkal kirakva parókafej-koponyatetején. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Olvastam alatta Asszony, Asszonyom, Szőke Gyönyörűségem! Olvastam Szelíd Szőkeségem! Aztán bizsergett, sercegett, zúgott, bongott, pattogott az én villanykörte-boldogságom, s kis üveghólyagbelső-durranással, nagy izzás-pattanással eltört a fény! Mint kék-árnyékú arany legyező- villám. Sötét lett, mint az elmebaj-magányban. Sötét lett, mint a ka- tatóniában. Sötét lett, mint a skizofréniában. Gyertyát gyújtottam, a körtét kicsavartam, s a gyertyaláng-istencsudálkozásban kamaszujjaim közt forgatva az üvegtestet, vizsgálni kezdtem az üveghólyag belső szerkezetét, mint röntgenernyőn tüdőt az orvos! Abban a belső hólyagbékében az eltört izzószál lógott, mint elszabadúlt ló fejéről a kötőfék, mint tehénkötél, harangkötél, akasztókötél. A hólyagközépen a bordás, vályús, rézgyűrűléces sárgarézfoglalat szívébe ágyazva az oszlop, a bibe, az üvegbibe, mint a tulipán bibéje. Az a bibe, mint a faluvégi kőkereszt! Mint Gerard du Nerval hosszanti-bordás, vékony márványsíroszlopa a Père Lachaise-i temetőben, a bal oldalút mellett a domboldalon. Kopár-szegényen és nem oly gazdagon, mint Géricault szakállas, forradalmi zöld bronz- szoborfeje a Főút kőteveajaknyúlványa szélén a Père Lachaise-i temetőben! S az üvegbibe csípőjébe forrasztva jobb és baloldalt függőleges drót- száltengelyek, merevítő drótszál-oszlopok, kemény drótpálcák. S a hosszú hengeres, vékony üvegbibenyak tetején a lapos üvegrózsába ágyazva küllő- sen, csillag-alakban, mint lázmérőcsőben a higanyszál, vízszintesen, fél- köralakban hat hajszáldrótküllő, s az egész, mint egy fordított madárláb! És a hajszáldrótküllők szálcsúcsvégükön kis malacfarkú hurokkal befejezve, mint az akasztókötél. És a küllősen, csipkésen, csillagosan, vízszintesen szétlegyeződő merevítő tartótengelyek kemény dróthurkaiba, mintha tűbe fűzünk cérnát, tűfok ovális lukába cérnaszálat: hullámosan fodrosan, félkör-formában befűzve a tömör-sűrű spirális rugó, az izzószál. A sűrűn-tekert fémszál. A wolframszál. S a végeken, a csönd kezdetén, a függőleges fémtraverz-tartóoszlopszálak gombostűfejű végibe is cérnaként visszahurkolással befűzve a fémrugó-izzószál, s a drótszálak vége az üveghólyag-belső hatalmába szúr, mint egy eszkimó-szigony, kiáll a tartóoszloptűből az áthurkolt drótszálbefejezés, mint kapkodva beföldelt tömegsírból kivégzettek fagyott, ezüst keze! Ez a villanykörte-belső szerkezet! Mint kék csönd fölött ezüstkorlát! Mint légballon vesszőkosara! Mint a fény drótszájkosara! Mint fél-esernyőváz André Breton versében! Mint Isten Korláta a Mennyország kapujában, hogy a Pokolba ne zuhanjanak a bűnre-szomjas, bűnre-éhes, bűnre-vad Angyalok! Néztem a villanykörte-belsőt, s a hőtől-eltört sűrű spirálrugó-izzószál szakadt vége úgy lógott a fénytelenség kopár belsejében, a két vízszintes küllő között, mint póksegg szövőszemölcséből a pókfonál! Árvaságom drótszál-szégyene! És gyöngéden, finoman, lágyan, lassan, pontosan forgatni kezdtem a villanykörtét, mint Einstein, az Isten, a végtelen gömbzárt világegyetemet, mert úgy lógott himbálódzva lassan a hajszálvékony spirálrugó izzószál, mint aranyeres fenékből hosszan a végbél, mint ezüstgyűrűtekercs zsiráfnyak zsiráflefejezés után, mint egy befejezetlen hullócsillag, mint akasztott asszony nyelve, az önakasztott lila Árulás, mint a Kék Asszonyvacogás, az önakasztott a bíbor férfi-háziköntös rövid-hurkú piros selyemövén. Forgattam azt a körtét a halottszagú gyertyafényben, a keresztről-levett Jézus sebvirágos teste-szagú viaszfényben, míg a lazán lengő spirális kék izzószál a szomszéd izzószál kiálló nyakcsonkjához ragadt, s egymásra tekeredve hosszúkás lágy hurokban a rugós szálcsonk s a rugós szálvég, mint párzó kígyók! Mint párzó kobrák. És úgy összeragadva a szálak, mint levágott fej a nyakra népmesében, nyállal összeragasztva! Mint pókhasból folyó póknyál, az állatenyvkötél, az állatmézkötél, az állatselyemragacskötél, ha a másik szálhoz ragad! Összeforrt, mint seb, ha összeforr, mint húszcentiméteres hasmetszésem sebe, a húszcentiméteres vízszintes szike-vágás hasam jobboldalán, a köl- dököm fölött, mikor epehólyagomat kivette Huber László sebész-barátom a János-kórházban. Aztán egy liter epét hánytam, már bódulat-ébredés után az ágyban! Aranyat-hányó embervulkánmadár voltam. Odatapadt izzószálrugó az izzószálrugóhoz a Csönd belsejében, mint pióca öreg kéz kiálló eréhez, a zöld fémághoz, mint mikor fürödtünk Bián a tóban: pióca az ázottan összeráncolódott zacskós gyerekfiú- heréhez, mint földigiliszta földigilisztához, ezüstpóknyálpióca, ezüst- mézszálgiliszta, mint élet a halálhoz, mint halál az élethez! És újra fény lett és újra fény! Fény, fény, fény, körtefény, sárga villanykörtefény! Sárga villanykörtefény! Sárga villanykörtefény! Mert a boldogság a villanykörte volt! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Hisz akkor már villanyunk is volt. Én a Takarékba jártam, minden héten a Takarékba jártam, Mama küldött minden héten. Vittem húsz fillért, ötven fillért, egy pengőt, egy pengőt, ötven fillért, húsz fillért vittem, a Mama küldött, vittem a pénzt összeszorított, izzadt bal markomba szorítva, jobb kezemben meg a Takarékkönyv. Vittem a Fő-utcára, mezítláb a porban, vittem a virágzó hársfák alatt, jegenyefák epileptikus zöld csúcsvonaglása zöld toll-árnyaiban, vittem a porban, forgószél, portölcsér, tehénlepény, lócitrom, és úri hintók és bivalyos-szekerek és ökrös-szekerek és lovas-szekerek és valaki mindíg meghalt, a lélekharang szólt. Odabent meg, a barna hüvösségben a barna-farácsos pultkerítés mögött a Bajszos Úr ült, a farács- cellaablak rácstokrolóját fölhúzta, s nagy bajszos, szőlőkacs-betűkkel a füzetbe beírta: Juhász Ferenc, befizetés 20 fillér, befizetés 50 fillér, befizetés I Pengő! Az F-betű szárán nagy tintabuborékpocak, mert vastag bajusszal írt a gyíkszájként szétnyíló vékonyhegyű toll, mint amikor a kígyó lenyel egy nyulat, sikló békát, boa kecskegidát, a B szára és pocakhajlata, pocaktetőgörbülete megkövéredett, a P-betű gömbjén vaskos tintaháj. Az a sok betű csupa sáslevél, csupa fűzfalevél, csupa kiboncolt izom! És Schulteisz Gábor a zsidó kereskedő hitelbe adott téglát, deszkát, gerendát, cementet, oltatlan meszet, ács-szöget, kátránypapírt! A boldogság egy villanykörte volt. A boldogság a villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Mert akkor már villanyunk is volt. És lett nádtető helyett piros palatető. És lett fürdőszobánk is. Ha lehetett volna! Én mindíg olvastam és mindíg olvasni akartam. Papa útálta a könyvet, Mama szerette. „Mi lesz belőled? Éhenkórász! A költők éhenkórászok! Tanúlj szakmát, elintézem, menj műszerészinasnak.” Dehát mindíg olvastam és olvasni akartam. A nem-lett bevakolt fürdőszobában laktam. A nem-fürdőszoba fürdőszobában. Hiszen a boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Te Petróleumlámpa-Gyerekkorom! Ott éltünk a konyhában, petróleumszagú petróleumlámpa-lázban. Írtam a leckét a viaszosvászon-terítős konyhaasztalon, írtam a verset a petróleumlángszagú sárga derengésben, világított a konyha a petróleumfüstszagú benti köhögés-hóesésben, Papa mindíg a lavórba köpött, krákogott, köhögött, ivott, köpött, s a konyha, mint egy fehér szívverés, mint egy átvilágított tyúktojás sárgállott a konyha zölden, bíborlott fehéren a csönd. Télen a vödörbe pisiltünk, télen a vödörbe kakáltunk, s a lavórban a szőrös borotvaszappanhab, a levakart arclekvár, a késsel lekapart részeg káromkodás nagy püffedt, barna morzsaléktüskés csomói merengve úsztak a zöldrühes vak szappanoslében, mint a világegyetemben a megőszült térszigetek, mint a létben a meg-nem-váltott világszigetek! S amikor Mama elfújta a lámpát, és Papa előbb cigarettára gyújtott a kormos petróleumlámpaüveg csigaszarv-szemcső üvegkéménye fölé hajtott sárga ének-arccal, hogy szemöldökszőre és szempillaszőre is göndörré megperzselődött, csigás szőrforgáccsá a kerek üvegkémény forró aranyörvény-tüzében, mikor már csak barna sercegése volt a csöndnek, piros izzáspont-szívása: a sparherd vaslemez-koronggyűrűi közül a szunnyadó tűzfény egymásba-épült piros karikákban világegyetem-tűzgyűrűket árnyékozott a konyha-plafonra. Gyűrű EKG-jeleit a gyásznak. Szegénységünk kályha-szívének gyűrűs elektrokardiogramm-vonalait. S odakint Pici, a kutyánk ugatott a sárban esti caplatókra és zöldfeketén zuhant az eső. És odakint a hideg, mint az Isten átka és odafagytak a csillagok a földhöz. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Te, el-nem-tékozolt gyerekkorom! Asszonyom, Szőke Szárnyam, Szőke Harangkondulásom, Szerelmes Szőke Árnyam: neked adom! A Világmindenség Egyik Arca vagy. A Küldetés Lobogója! A Tűz Titok-Könyve. A Megtestesülés Szőke Gyöngye. Az Irgalom Fehér Álma. Gyermekkoromnak Túlvilága! Olvastam én gyufát gyújtva a dunyha alatt, egy egész doboz gyufát elgyújtogatva lassan olvastam a büdös dunyha-lugasban. És barna égésfoltok a dunyhavásznon, mint anyám mosott havi-rongyain, ahogy üvegálarc-üvegzászlókká fagytak az udvaron a szederfa és az ecetfa közt kihúzott spárgára akasztva. Ti, Szent Ágyék-Álarcok, Szent Vérzés-Álarcok, Szent Szülőnyílás Álarc-kendők, Szent Vagina-Vérmaszkok! És olvastam kis piros rúdelem-zseblámpával az átizzadt-tollú dunyha alatt! Mintha egy őskori ősvarangy óriás szeplős hasa alatt kuporognék nyálkakristályos varangyvizelet-szagban. Olvastam égő gyertyával a dunyha alatt. A gyertyafüst bélgázdurrogás homályában, s az olvadt viasz, mint forró viaszállat-könnypolip bal mutatóujjam hegyének sárga bőrléceire és bal hüvelykujjam pamacsfelhős körmére s fehér félholdas körömágyára folyt, megdermedni ottan s ráfolyt a Nagyidai cigányokra, s odaszáradt zsírosan a lapokra, mint a csecsemőhányás, mint a csecsemő, mikor spriccelve tejet hány! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Ott a Lett-volna-soha-nem-lett Fürdőszobában. Egyik ajtaja a padláslépcsőre nyílt, másik ajtaja tapétaajtó volt, a szoba felé. Kis ablaka a hátsó kert felé. A kertben szilvafák, szőlőtőkék, mákok lila nyakfodorgalléros, zöld fodortányér-csúcsvégű zöld növénykoponyái, málé kaporcsillagkerekek, a fölmagzott saláta, mint zöld növényszökőkút-csipketorony, balra a szomszéd disznóólja, jobbra a mi disznóólunk és az ablak mindíg nyitva volt. Ott olvastam a disznóröfögésben, piros malacsivalkodásban, barna disznóröffenésben, kék kakaskukorékolásban, fehér libagágogásban, sárga kacsahápogásban, ezüst gúnársziszegésben, taknyos zöld tyúk-károgásban, őszöreg kutyaugatásban. És disznószarszag és ganéjszag és tyúk-liba-kacsaszar gyermekkor-szaga! Apám horkolva aludt a szomszéd szobában az ágyban, csíkos ingben, fehér hosszú-gatyában, anyám sírva virrasztott az ágyban, barhet hálóingben, öcsém szipogva szendergett az ágyban, fekete klottgatyában és fehér ingben. És a nagy, rézlábú, rézcsengőkalapos rokkant vekkeróra zöld foszforfém-bárddal ketyegve szeletelte az időt, aprította, mint én kisbaltával a venyigét a tőkén az alkonyi fagyban, mikor a kakas lila villámokat kukorékolt s a tó fölött a nyugati ég tüdővérzése. És lilán ráalvadt a kopasz kukoricakéve-szárkúpos dombokra az alkony kiokádott tüdővére, s a tavon túl, az ezüstbronhus-szövevény tar mammut-ezüstnyárfák alatt az alkonyi lila ködben barna ló húzott barna szekeret, tüszkölt, prüszkölt a barna ló, fújt gőzliliomokat, a barna kocsis meg barnán pipázott, barna pipafüstje barnán szétlazulva, mint barna törpe füstcédrus nőtt ki a pipából, gyűrűzve szállt a lila levegőben, mint egy csöpp atombombarobbanás halálgombája, ha az űrben halállal barnán szétterűl. És a lila téli csöndben pipája pulzált, mint egy ismeretlen csillag, piros parázs-szív, ritka lüktetéssel. Ritka pulzusveréssel fölpiroslott a szájból kilógó barna üst, a pipában pirosan izzó dohány, s messziről nekem, mint rángó, véres pici madárszív, a keresztre-szögezett harkály fölvágott vérző mellkasában a tüdők kék habzacskója között, mint az élve fölboncolt kecskebéka szíve. Mert a hím-kecskebékát hátára fektetve, széthúzott kezekkel- lábakkal, nagy rozsdás szögekkel a kerítésre szögeztem. És úszóhártyás hátsó lábai lógtak, mint zöld üvegrongy-kesztyűk, és tokája, mint egy sárga vánkos és sárga bőrpatkós bőrcsésze a szája és szemei, mint beszélő rügyek, aranyvagina-pupillájú asszonyhüvelyek, és kloákája üvegpalack-aranyér-koszorú és bicskával fölvágott mellkasa és hasa belseje, mint angyalok ürüléke, mint látomások bélsara. És e belsőszere-lekvárban az izmokon, inakon, ereken függő, lilafehér hártyába csomagolt békaszív lassan rángott, mint a pipázó kocsis parázsló pipadohánya. És száradó, zöldtenyerei, sárgaszeplős jobb-keze, a szöggel-átvert, mint a Jézusé a kereszten. És szalmabőrré száradó zöldtenyerű, sárgaszeplős balkeze, a szöggel-átvert, mint Krisztusé a kereszten. És fujt a ló és kocsikeréknyikorgás és a vadlibák kék vas-háromszöge énekelt rikácsolva a kihányt tüdővérszínű égen s a piros tavon, az alvadt esti lázon a madarak, a madarak, a madarak, százezer itt-volt és most-jött menni készülő madár, gázlómadarak, gémek, kanalasgémek, gulipánok, bankák, mátyásmadarak, szarkák, harkályok, bölömbikák, sirályok, jégvágómadarak, nádiverebek, verebek, varjak, csókák, rigók, szárcsák, récék, vadkacsák. És kiáltoztak és rikoltoztak, és sírtak és a vízben állva nagy szárnyuk alá dugták csőrös fejüket, és tollászkodtak és állva aludtak, féllábon állva várták a benti parancsot, szőke-szempillás piros csésze- szemhéjuk a szemgolyókra eresztve. A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. A tapétaajtón, mint cérnavékony izzószálkeret, keskeny neoncső- tégla-négyszög, lázmérő ideges higanyszála: kibolyhosodott a villanykörtefény. Az a fényszál-téglalap idomlap-egyik, mint a boldog káosz-űr titkos-gyönyörű extragalaxis-képlete. Szines csillagokból vonalzott Isten-messzi lét. Fény-öröm. Izzás-csönd. Halál-jövő! Anyám percenként átszólt a szobából: „Ne égesd annyit a villanyt! Ki fogja ezt kifizetni? Talán te?” Pedig Mama szerette a könyvet és engem is szeretett, azt hiszem. Abban a sosem-lett fürdőszobában egy ágy volt, magam-szögezte X-lábú deszkaasztal, zöldre festve, szék, a falon az asztal fölött aranyozott, négyszögletes gipszrózsa-koszorúban aszott tükör. Ezüst háta-bőre hámlott, mint az én kamaszhátam nyáron. Rongyosan, hártyásan, cafatosan. Merthiszen klottgatyában kapáltam. És volt még egy fehér nahkaszli is. Az asztalon gyertyatartó, mint rézpikkelyes rézliliomszár. Levágott sárga tyúkláb, libaláb, kacsaláb. Levágott gyíkláb. A gyertyatartóban gyertya volt. És az a gyertya mindíg égett. És az izzó viasz úgy folyt, mint kamaszhímvesszőből a sperma onanizáláskor. És a gyíkláb-madárláb- liliomláb gyertyatartóra száradt. És az ősvarangybőr tükörben kamaszarcomban fekete angyalszem-sárkányszem-szörnyszem-szarvasszem szemem! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte, És ti, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek a tojásfehérje-színű boldog villanyfényben! Ti, könyvek, könyveim, akkoriak, Reményt-tudók, és Hatalmat-adók! Könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyveim! Vad éjszakáim boldog nappalai, Vígaszaim, Nem-gyürt Álmaim, ti Isten-előtt-is-elsők, könyveim! Szent Ágoston Vallomásai és Platon Összes Művei és Baruch de Spinoza Berthold Auerbach fordította művei, németül, feketekávéval- átitatott barna-lapúak, mint egy látomás sóhaja, és Babits Mihály Összes Versei és Kosztolányi Dezső Összes Versei, és Dilthey tanulmányai és Móricz Zsigmond Erdélye és Thomas Mann Varázshegye és Sigmund Freud Pszichoanalizise és Reiner Maria Rilke versei és Stephan George versei és Angelus Silesius versei és Tisza Domonkos versei és Petőfi Sándor Apostola és Kemény Zsigmond regényei és Immánuel Kant A tiszta ész kritikája és Lenin Állam és forradalma és Ludwig Feuerbach Tézisei és Spengler Untergang des Abendlandese és Oscar Wilde Meséi és Ortega A tömegek lázadása és Tóth Árpád Örök virágokja és Juhász Gyula versei és Babits Mihály Az európai irodalom története és József Attila Összes Versei és a Három öreg, meg az Ifjúság és Ady Endre Összes Versei, amit, azt mondta, Athenaeum-úr adott ki, ahogy egy balga pusztai legény- cézárka, magyar csacsi-Jeszenyinke hitte, és Friedrich Nietzsche művei és Ottó Weininger Nem és jelleme és a Nagyon fáj és a Medvetánc és a Külvárosi éj és a Járkálj csak halálraítélt és Ruysbroeck Szűzanya-szűzhártya-szerelme rubint-ragyogása, meg a Kommunista Kiáltvány, meg Mózes Könyvei és János Evangéliuma! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Most elmondtam neked, mert nagyon szeretlek! Szeretlek Szép Szőke Szívverésem! Szeretlek az együtt-ébredésben, amikor fölkelünk, amikor lefekszünk, ha ruhátlan szerelmeskedünk, amikor ölelsz, ahogy ölellek s tengeri virágállat-testedbe villámlom húsomat, ha gyereket csinálunk, gyereket fürdetünk, ha a gyerekek kis meztelen seggére verünk: lágy tenyérrel, vagy könnyű fakanállal, ha olvasok neked, ha olvasol nekem, ha elmegyek, ha hazajövök, amikor fürdesz s a hátadat mosom, amikor melleid mosom, amikor ánuszod, ágyékod mosom, amikor lábaid mosom, sötétzöld víztalp- nyomaid a fürdőszoba zöld pamutszőnyegén, amikor hátamat mosod, amikor hímvesszőm, heréim mosod, ha eszel, ha ürítsz, ha nevetsz, ha sírsz, szoptatásod idején, döcögő gazella-pocakú gyermek-kihordásod idején, ha injekciót adsz, ha vérnyomásom méred, temetőben ha járunk és az arcomat nézed, ünnepnapon és hétköznapon, ovulációd idején, havi tisztulásod idején, Gyötrelem-Napon és Gyász-Napon, Megaláztatás-Napon és Dicsőség-Napon. Szeretlek! Benőttél engem, mint ifjú növény a házat. Benőtte a Létet Föl-sose-lázadt Tiszta Szőkeséged. S én lángolok e Boldog Világegyetem-Szőkeségben. Mint a Sejtelem- Kezdetidőben a szőke villanykörtefényben!