Újév után*

Neked is boldog Új Esztendőt Nagy Lajos. Neked is. Járom
a temetőt. Friss hó esett az éjjel. Friss puha hó. Sírnak a sírszobrok:
a kő-szemgolyók, kő-szemgödrök, bronz-péniszek,
bronz-kardok, márvány-feleségfejek, márvány-Szűzanya-lángredők,
márványcsecsek, márvány-töviskoronák a Krisztusfejeken.
Jégcsipke menzeszkendő a kő-Vénusz combjai között és a
katonák, szűzek, huszárok, istenek, istenanyák, kő-ágyban fekvő
kőcsalogányok fején hó-kalap, vállain hó-liliomok,
bronz és kő-ujjú emlék-kezeiken elrothadt hó-kesztyű! Neked
is boldog Új Esztendőt Nagy Lajos! Neked is! Szilveszter elmúlt, a
részegségek, berúgások, csókok, kurválkodások, táncok, sírások,
nyávogó, nyerítő, röfögő meztelen szerelmeskedések éjszakája, az
évzáró utolsó téli éjszaka! Mint az ítélet. Mint a végítélet éjszakája.
És hol vagy te már, hol vagy Öreg Csontváz, hol vagy
Lajos? És lesz-e holnapunk még, és lesz-e Új Szilveszterünk, nekünk,
akik még megmaradtunk Jövendő Emberiségnek? Lesz-e? Lesz-e?
Lesz-e? Mért nem lehettél ezeréves, tízezeréves, százezeréves, mint a
mondabeliek, az istenek, titánok, félistenek, vagy akár a meseszörnyek,
a Tündérkirályok, Griff Anyák, Béka-hercegnők, az
Alvilág és Túlvilág emberevő, dögálmot sugárzó Madárember-Parancsolói?
És a többiek is itt körülötted: Babits Mihály és Kosztolányi
Dezső és Szabó Lőrinc és Hunyady Sándor és Ferenczy Béni és Csontváry
Kosztka Tivadar és Vajda János és Móricz Zsigmond és Veres
Péter és Petőfi Sándor, akinek csontja sincs sehol és nem tudja senki
merre van szegény, hol volt, hol nem volt, volt e valaha egyszer,
mindörökké? És a Père-Lachaise-i temetőben Proust és Apollinaire,
és Balzac és Nerval és Molière és Oscar Wilde iszonyú kő-ólban
a gesztenyefák alatt, a kő-ól oldalán kő-ikarusz, kő-szárnyai:
kőesernyőbordás denevérszárnyak, csipkesziromvégű nehéz kő-hártya
feszfűl a nyitott szárnyvázak között, háromszögletű kőlepedők.
És a Montmartre-i temetőben Stendhal és Heine és Zola, piros
márvány-diadalablakkeretben zöld bronzpenész-merengő, dacos
hit és hatalmas kő-baldachin ágy sírtetején a Dumas-testvérek,
ott feküsznek párban, páros márványkézfogásban, sárga
márványruhájuk, márványcipőjük redősen, gyűrten, hegyesen,
márványgombosan, márványfodorgallérosan és sárga
márványarcukon sárga márványbajusz és márványorruk
fényesre-símogatott, mint szerelmesek emlékpénze és sárga
felső-márványszemhéjuk az alsó márványszemhéjakra ragad
ráncosan, alatta a sötét márványszemgolyó és fölágaskodó
márványhernyó-gyűrűsujjukat a sárga márvány-pecsétgyűrűvel:
nem törték le, mint Oscar Wilde denevérszárnyú kő-Ikaruszénak nagy kőzacskós
kőpöcsét a szerelmes, gyáva homoszexuálisok. És az
orrok sárga márványszúrása mellett fekete halál-könnyfolyás
és a márványorrlikak sötét trombitáiból rozsdás takonyfolyás
és a szájak márványvagináiból, a vastag ajkak közül az állon
áthínározva a nyakig, a márványgégecsontig fekete nyálfolyás.
És mért nem lehetett százezeréves Baudelaire, aki nem ott nyugszik,
ahol fekszik a Montparnasse-i temetőben, mert ahol látható:
nem ott van Baudelaire, kő-Baudelaire kő-köpenybe
csavartan, a Romlatlanság Kőzászlaja, fölötte kétszárnyú
kősátán lebeg, a Romlás Kőangyala, Ihlet-Rontás, mint a
Költészet-Sárkánygyíkmadár, Ramphorhynchus gemmingi,
Pterodactylus, Pteranodon longiceps, Keresztrefeszített Kődenevér.
Arca sátánemberi sötét kővicsorgás. És a megfeszített Sátán-Sárkány-
angyal szárnyaira tűzve fehér porcelán-liliomok és a
fekvő kó-Baudelaire kőszívén rózsaszín porcelánrózsák. És
nézem az egyik rózsát itt az íróasztalomon, Újév második
napján Lajos és cigarettázom a hóesésben a temetőben.
Temetők! Temetők! Temetők. Világ temetői. És gőzölgő, lángoló,
lényragyás és emberragyás üvegtemető lesz ez a gyöngéd-
gyönyörű Emberiség-Égitest Csontváz-Lajos? Mit törődsz
te már ezzel Keserű Öreg, hisz a csontjaiddal se tudsz
már törődni Lajos, csontjaiddal, csontjaiddal, lehetetlen
csontjaiddal! „Dante, mondtam, Dante, Dante, Dante!” Te meg:
„Szétkenem a falon, mint egy poloskát!” Nagyot nevettem. Te
meg: „Nézd meg a muszklim!” És a díványra dobtad a kiskabátod
és az inged gyorsan lehúztad és azt is a díványra
dobtad és ott álltál meztelen felsőtesttel, mint 1919 Május
Jankovich Bésán Endre úrfi, a földbirtokos legénycsődör úr
előtt, jobb karod behajtottad, mint a collstokot, jobb karod
felső izmai egymáson, mint párzó vizilovak! „No,
mondtad, no, odakenem? És vedd tudomásul költő-fiú,
hogy csak Petőfi, csak Petőfi Sándor!” És álltál ott szőrös
Hermész-mellkasoddal, mint egy ős-villámcsapásra váró
fehér rinocérosz. Újszülött Tűz, Fehér Csillag, aki most született!
Hát hol vagy Nagy Lajos és hol vagy Petőfi Sándor és
hol vagy Alighieri Dante? Nélkületek én már, mint őszi
tarlón árva őzbak, nagy szemekkel állok magamban s fogaimmal
a köd fehér rongyait tépem, a csillagokról lehömpölygő
gyászom. Állsz fekete szemgolyómban fehér rinocérosz,
csüngő, nagy kőlemez-páncélos testbőröd ráncaiban, reményeiben
százezer piros, kék, sárga, zöld bóbitás madár csipegeti az
élősködőket. Te meg sírsz, mint egy vulkán.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]