Kicsi sors-éposz*

Kőműves-segéd volt, talán politizált, Mama
azt mondta: „Mi lesz a gyerekekkel?” És Papa
harmonikázott a sramlizenekarban. A kocsi-szánban
havas szalmafészek, okádtak, ittak a részeg zenészek,
kezük üvegkesztyű, arcuk rubint-álarc, kalapjuk
röpűlt, mint a fehér átok, a hóviharban titánok
röfögtek, fél-istenek sírtak, bibliai kurvák vaginája
bűzlött, a féderes szánkót két kulák-ló húzta,
fehér durrogásuk: gőz-csigabigaszarvak, ki-begyűrődött,
szívódott a pántlikákkal befont lófarkak alatt, a
lóseggek aranyér-kitüremkedés húsrózsája szagos
széllel köpködte a forró ürülékgombócot
és a mítoszok hellén istenei, a nem-heréltek
nyájasan röhögcséltek odafönt, Goethét kigondolva
vihorásztak és Papa harmonikázott a sramlizenekarban.
Richard Wagner egy rothadó hattyún repűlt és Liszt
Ferenc, mint véres katonaing feküdt a földben fagyottan,
és Gusztáv Mahler állva vezényelt a földben, lukas
fogsoraiból gyermekcsontvázak lógtak ki legyező-
pávafarokként, Bruckner és César Franck lebegtek
az égitest-dübörgés keringés-kollapszusában, mint
kétfejű embrió-emberhalcsikók a zöld formalinos
üvegben, egy pénisz-csirával, négy karocskával és
Papa harmonikázott a sramlizenekarban. Papa
harmonikázott a sramlizenekarban és Chopin
az Ördög jóságból-csiszolt lábujjain zongorázott
a dühödt szív-lekvárban a Földgolyó magma-szégyenében,
Richard Strauss vizeletszagú és hüvelyváladék-szagú
sárga rózsákat osztogatott a Földgolyóban
tizenötmilliárd csacsogó halottnak, förtelem-
csillogású pikkelyes imával és Papa harmonikázott a
sramlizenekarban. Köhögött már és köpte a vért és
köpte a nárcisz-színű hurutot és okádta a vért
és józan volt mindíg és részeg volt mindíg és véres
volt a párna, a dunyha, a lepedő, a szobaföld is
véres és véres az inge, gatyája, melle-szőre és
töke-szőre és keze véres volt és vérrel összekent az
arca, fél tüdejét már kivágták, olyan volt, mint egy
tojás-sárgás, tojás-fehérjés véres tollseprű és az
ondó-foltos lepedőn izzadt vérkereszt. Kint még a hó
beszélt, ült a konyhában a hokedlin, a sparherd alatt
büdös faládában kiscsibék csipogtak éhesen tolongva,
kamasz költő-szívem barka-csillagai, kotlóstyúk kotyogott,
forrt a bableves, az ablaktáblák Újszövetség-lapjai
közt öcsém kis bakancsa, meg az enyém, a bőrtorkok
cserepei közt széndarab, dió, virgács, szaloncukor,
krumpli és hagymafej, hiszen Mikulás volt és Papa
harmonikázott hosszúgatyában a hokedlin, behunyta
szőke szemét és nevetve harmonikázott a sramlizenekarban.
És Dimitrij Sosztakovics didergett Anna Sznyegina-jajban,
Hindemith álmosan szivarozott, bálna fújt
gőztüdőpamacsot, Arnold Schönberg kipikkelyesedett
mint egy jégbefagyott varánuszgyík, üvegpikkelyfa lett,
Anton Webern Parsival kardjába dült vigyorogva,
Alban Berg egy asszony levágott fejét csókolgatta,
markolva sörényét, a ringyót, szemével kottázva a
nyakcsonk vérütemét, Darius Milhaud kövér hátát
Franciaországnak döntve pasziánszot játszott az Isten
makk-kúpja hajszáleres nyálkahártyabőrén, Honegger
Watt Whitmant kereste, és egy Minotaurusz-bikával
birkózott Manuel de Falla üzekedés közben, Ravel
hanyatt-feküdt Apollinaire döglött homlokán, és a The
Rake’s Progress szakállas babája Stravinszkivel
csókolódzott és Papa harmonikázott ábrándozva a
sramlizenekarban. Én meg piros szárnyas csikómra
aranypatkókat szögeztem. És odajött Bartók Béla, kis
ezüst-villám és azt mondta: „Fiam.” Mama sírt, mikor
a röntgen-képet hoztuk. Papa azt mondta: „A marhák,
még a kezembe is adják!” És a Február: dicsőséges
kristály-doboz. És a dobozban színes üvegfejű gombostűkre
tűzve, mint pávatoll-csápú kitinöltöny-állatok,
alvadt tüdővész-köpet púder-rózsakönnyek, kék
mohapikkely-állatbimbók, hártyás hegedűversenyek,
páncélos szelvénydörmögések: szárnymerevítve,
csáp-pödörítve, színes vánkos és veseszemekkel a bogarak,
lepkék, tücskök, sáskák, hőscincérek, imádkozó
sáskák, cserebogarak, darazsak, dongók: a tengerből
kihalászott Debussy, kék moszat-nyálfrakkban,
orrlikaiban, füleiben, szeme rothadt kocsonya-gyűszűjében,
sárga bordáin, s az ujjperecek foszladék-kesztyűdugóin
majszolódó lila rákocskák, tengeri csikók üvegtrombita-
kérdőjel tüskeizgalma, s ott ült merev
fátyolszárnyas szőrdugóként kristályátok-szembuborék-
rózsákkal Prokofjev, „herzschlag, szegény”, és Janacek,
mint egy szakállas krigli sör, és Enescu, az arany-mirigy
bibircsók, és félig-döglötten vonagolva az
öröklét-spiritusz szagát böfögve Carl Orff és
Kristof Penderecki is, és Karlheinz Stockhausen,
mint egy fényes alkony és Boulez sötét Sigmund
Freud-ragyogása és Papa ült a halottas ágyban
és harmonikázott, mint a sramlizenekarban.
Mikor nyáron a kórházból kijöttünk: Papán
micisapka volt, rajtam kihajtott fehér ing, lábainkon
csámpás rossz félcipők. Papát néztem,
aztán a Körönd platánfáit, Papa a levegőt húzta,
mint egy üvegharmonikát, vékony drótréz-pókláb-ujjai
csuklósan, ízelten mozogtak. Nagy szőke kezei között
tekerődzött, szuszogott, röffent az üveghernyó, mint sündisznóröfögés,
disznóröffenés, vaddisznóröfögés, ahogy összenyomta-széthúzta szelvényzsák
fújtatóját, tágultak, kinyíltak, megdagadtak a naparany sarokzacskószegésű
üvegszelvények, összepréselődtek és széthúzódtak, harmonikázott a
szelvényes levegő, mint egy összenyomott-széthúzott celofán-lampion.
„Nézd Papa, mondtam, az ott Kodály Zoltán.” A tér másik
felén állt egy ember, szakállas karcsú hajlott
fém-madár, kezében könyv volt, semmi kotta.
Papa azt mondta: „Ez is olyan híres?” „Zenész,
mondtam, az Isten okos könnye. A föld anyaga,
a föld nehéz fénye. A gyász klorofillja. A hit
halál-szájból a túlvilág fény-tenyészetébe
áttört növénye. Szakállpamacsos ezüstlepke-láz.
A hűség ő, a megmaradás, meg a gyász.” És majd
elpusztultam bele, hisz a koporsó Papával volt
tele. Nézte a gyémánt-hervadást: Artur Rubinstein,
Jasa Heifetz, Natan Milstein, Isaac
Stern. Mondhatnék-e mást? Rajtam nem segít
az Isten. Világ-düh: megversz? Asszony ölelj át,
csókolj a gyilkos őrület-zsivajban. Feküdj szívemre,
hallgasd: Papa harmonikázik a sramlizenekarban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]