A változás szerelme
| Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté- |
| nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi |
| emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok. |
| Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek |
| határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós |
| szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a |
| költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben, |
| amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán, |
| mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat? |
| Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha |
| beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné. |
| Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom- |
| hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló |
| némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét, |
| mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így |
| volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal |
| voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a |
| lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag |
| kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával |
| győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor- |
| sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon |
| vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé. |
| Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt- |
| rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket, |
| mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint |
| szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő, |
| jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a |
| legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom. |
| Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot, |
| természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom |
| nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi |
| szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi |
| jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált |
| legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet- |
| teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet |
| kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba- |
| hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim |
| sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza |
| szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi, |
| fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint |
| sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás |
| mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás |
| szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt |
| múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor- |
| dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint |
| a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől |
| is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások: |
| szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái. |
| Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza. |
| Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos |
| oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat- |
| burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú |
| vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam |
| meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag- |
| páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap |
| szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek |
| egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból? |
| Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én |
| legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek, |
| a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek. |
Budapest, 1983. november 19. |
|
|