A boldogság

Új versek

 

 

 

 

A változás szerelme

Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté-
nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi
emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok.
Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek
határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós
szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a
költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben,
amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán,
mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat?
Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha
beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné.
Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom-
hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló
némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét,
mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így
volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal
voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a
lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag
kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával
győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor-
sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon
vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé.
Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt-
rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket,
mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint
szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő,
jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a
legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom.
Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot,
természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom
nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi
szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi
jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált
legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet-
teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet
kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba-
hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim
sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza
szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi,
fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint
sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás
mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás
szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt
múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor-
dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint
a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől
is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások:
szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái.
Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza.
Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos
oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat-
burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú
vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam
meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag-
páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap
szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek
egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból?
Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én
legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek,
a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek.
 

Budapest, 1983. november 19.

Juhász Ferenc

 

 

 

A megérintett ünnep

 

 

 

 

A megérintett ünnep1

Illés Endre
Havazik? Tél van? Őrűlt tiszta gyász?
Fénypetty-temető? Sose-Megadás!
Arcod: Megszállott Dacosság-Idő?
Isten kezében: krétalegyező!
Magányomban, mint hóban a gyerek,
jajgatok, sírok, sorsom émelyeg.
Hó-kalickában gubbaszt vak szívem:
zománc-szemgolyós madár-szégyenem.
Elhagyott engem öröm, szerelem,
mert elhagyott a Mindíg-Sohasem!
S körülfog, csahol, vicsorít, ugat:
átok, gyűlölet, halál, bűntudat!
A tajték-pofájú kés-koszorú,
kristályláng-szemű Minden-Iszonyú.
S torlódik felém, szimatol, vonít,
gyűrűzve tolúl. Most majd megtanít!
S nyálas-fogsorú szőrdunyhába töm:
s agyvelő, bél, csont, nemiszerv, köröm,
s a belső szervek, hit, mámor, jövő
olvadnak benned Gyomrok-Temető!
Nézz rám Barátom, nézz rám Nem-Öreg:
s csöndemből kimászok, énekelek.
Neked elhiszem, s nem hagyom magam,
veled tudom: létemnek hite van.
Nem csaltam, nem loptam, nem öltem, te
ismersz Rejtelem Mágnes-Szigete!
Gyilkos nem voltam, kurva, áruló.
Csak éposz-hitű, bűnt-nem-hazudó.
Tűz-arcod nézem: Hetvenötéves.
Hallod? Szólok. Remény a Reményhez.
Ünnep: érintlek ujjam hegyével.
Idd át magányom gyémánt-düh fénnyel!
Fehér krétaszálkák, kréta-lécek
Vonal-Mindensége, Szigor-Részeg,
Gótikus Ősz Kamasz, Tűzpont-Örvény
el ne hallgass: tudod mi a törvény!
Arcod: Európa: krétalapokból!
Arcod: emberség: Szőke Iszonyból!
Arcod: Hűség! Büszke Bizonyosság!
Konok, hóka arcod: Magyarország!

 

 

 

Illyés Gyula képes-könyve*

Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban,
a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban.
Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom!
Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom.
A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak,
a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak,
akiben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned,
akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek!
A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind,
ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt.
Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak:
nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak!
Mint mozgó víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél
melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél,
a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel
az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel:
a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya könnyű nyárban,
mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában,
kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával,
a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával.
A tőled-szikrázó-létüek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt
mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit:
hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett-hitedben,
ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben.
Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél:
a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél.
Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő,
mint vígasz-versedben a balatonparti áhitat-ácsorgó ősmosolyú nő,
a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?”
És mindíg visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő,
hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő,
válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, a szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő!

 

 

 

Himnusz-hajnal*

Móricz Zsigmond! Szavad illatos és
jószagú, mint az újszülöttek lába.
Móricz Zsigmond! Szavad, mint a
lepkék izzó, csiszolt bársonykristály-
kupola szemének törékeny mosolya!
Móricz Zsigmond! Harmat és láng, tűz
és iszonyat! Móricz Zsigmond! Fölgyúj-
tani a rohadék múltat, Móricz
Zsigmond, tűz, tűz, tűz, világ-özön,
Móricz Zsigmond! Illés Endre áhítat-
irgalmatlan gyaloglás-vágya, Móricz
Zsigmond! Kanca-Báthory Erzsébet
vérgyászában fürösztött isten-utánzat,
Móricz Zsigmond! Harmatcsepp a halál
viaszcsőr-orrhegyén, Móricz Zsigmond!
Gyalázat árnyék-öröm, Móricz Zsigmond!
Magzati kuporgás, Te, a Lét s Nem-Lét
között lüktető vérvezeték köldökzsinór!
Móricz Zsigmond! Te Betyár, dühödt vad
kolosszus-bolond! Móricz Zsigmond! Te!
Móricz Zsigmond! Janka ravatal-ágya!
Csibe proletár-gyopárvirága, Móricz Zsigmond!
Te Ady Endre-cimbalom, József Attila szigorú
szemérme! Móricz Zsigmond, legbátrabb
küldetés! Móricz Zsigmond, Rozika
Reviczky Gyula Jászai Mari anyácska-
reménye! Móricz Zsigmond! Férfi-ősanyács-
ka, Móricz Zsigmond! Görgey Arthur őrűlt
Kossuth Lajos-szorongása! Móricz Zsigmond!
Kossuth Lajos őrült akasztófa Görgey Arthur-
áldomása! Móricz Zsigmond! Barbár gyász-
asztal, remények halottas-ágya, halál-ra-
vatala! Móricz Zsigmond! Hitem Hite,
Szent Tűzözön! Móricz Zsigmond! Te
Befejezhetetlen Megmaradás! Móricz
Zsigmond! A világteremtés szégyenében
megőszült Teremtő kan-Árvácskája, Te,
Móricz Zsigmond! Kréta-szobor voltál,
amikor én láttalak!

 

 

 

Szólok a földbe Ferenczy Béninek*

Villám-ütött pünkösdirózsa, koporsóban jáspis-
üvöltés, jatagán-jáde-vicsorgás, fölemeltem a
koporsófödelet, sárga rózsáim szívedre tettem,
rothadóra a rothadókat, a rózsák csontvázadra égtek!
Ott merengsz kilencven-évesen: a földben
öregem, édesem, krétaköd-imádkozó sáska, nem
is figyelsz az elmúlásra, el-sose-adva-önmagad
ámúlsz Szigorú Föladat, a létből hogyha megmarad
a létezésnek mi marad? Sok volt a vér és a
halott, kilapoztuk az ablakot, szétlapoztuk az
üveget. Mit akartok és mi lehet? Láng-dörgés, foszfor-
vonalak, fiadként átkaroltalak! Rágtuk a rézpénz-
sülthalat, halpikkelyes volt a fogad, aranypénzek a
fogadon, aranyszeplők az ajkadon. Az isten köpködte
a vért, ujjal kinyomta balszemét, homlokodon
Bach hegedűlt, Mozart a jobbkezedre ült. Én,
gondoltam hazamegyek, Te azt mondtad: „hát
mondd, minek?” Aztán a Sóhaj-vasütés, irgalom-
begöngyölődés, agyér-repesztő billenés! Kék mennykő
a számra csapott, kiégtek az ős-époszok, szívemig
égett égi vak elektromosság-pillanat, szám, torkom,
gégém, nyakcsövem: üszkös szó, tűzhólyag-sosem! Égő
kút lettem szívemig, a haláltól az emberig! Szó-trágya,
büdös hang-ganéj, szigorú csillagszaros éj! Jézus-
bárányok ürüléke, sátán-káromlás köpedéke! Te:
kórház, jajgatás, mosoly, fele kő, fele hús-Mosoly!
Ültél székeden, néztelek. Szerettelek, mert hittelek!
S ha már meghaltunk: hát miért mi? Simítsd meg
arcom Ferenczy Béni. Érted is sírok Ferenczy Béni.

 

 

 

Vaskor, szeptember, aranyláng*

Vas István
Mit akarsz hát te Egy ember? Mit akarsz Öreg
Szeptember? Vaskor, szeptember, aranyláng: mit
akarsz egyik mi hazánk? Én mondanám, ha mondanád:
mit akarsz testvér, jóbarát? Te Cusanus-tekintetű
Medve-úr, méz-lehelletű, te Mindíg-Mérleg, te Oda-
tartozás-és-Sehova, pontok, csomók, gömbök, bogok,
vízköteg-repkényoszlopok egyensúlyreményösszege, az izzás
vastűz-szégyene, te összevissza-vonalak Gömbhalmaz-
Dühe: láttalak! És mondanád, ha mondanám: gőg-
kardomat kirántanám Érted és értünk-Mindenért.
Hallgatok? Hallgatsz? Mondd miért? Hallgatom
szíved lépteit, hallgasd hát szívem rémeit! Halálban
égünk? Igy igaz? London, Budapest? Ugyanaz? Itt is
panasz, ott se vígasz! Ott is vígasz, itt se panasz. Eső,
neonköd, túlnani Oktogon-Piccadilly. Álmomban
gyakran meggyötörsz Oktogon-Piccadilly Circus! New
York, Budapest: látomás-kürtvígasztalás-kristályrács.
Aranyláng, vaskor, szeptember: mit akarsz hát te
Egy ember? Akarod ifjabb éveim? Akarod vad halottaim?
Tejútak csikó-szárnyaim. Akarod fénypetty-árnyaim?
Időn át, múlton át, hiten át nézlek, mint fiú az apát!
Békává varázsolt a kín, levedlem varangy-rongyaim,
a szeplős varangybőr-ruhát, s megjövök a varázson át, s a
véres varangybőr-cafat, a dülledt szemhólyag alatt mintha
az Isten nyílna ki: hűségem virágai! Világítok, ha
akarod: szavaim ősfény-csillagok. Nézlek múlton át
és hiten, elhiszlek, hisz őszöd hiszem, ahogy hittem már
nyaradat, nézésem most vas-pillanat. Az ének-virrasztás
nekem higanyszáloszlop-ketrecem, lüktető, izzó, táguló higany-
spárgából font golyó. Onnan nézlek, s Benned magát
a szivárvány Sántha család.

 

 

 

Reménység, remény, rettenet*

Illés Endre
Az isten ült egy ősz hegyen. Isten, mert
isten-öregen, és térdein vak ujjai Téged
kezdtek kimondani! Úgy írt a Veled-Nem-
Öreg Tűzbeszéd Gyémánt-förgeteg, hogy
elgondolta az Időt, a vele-az-tér-terje-
dőt, úgy írt a Veled-végtelen Szerkezet-
képző Értelem: mindenséget a Fény-Jelen,
hogy sugározta lényedet, Reménység, Remény,
Rettenet! Én úgy képzelem e kemény
derengés-por, kék gyászremény, merengés-
arany fényszigor, kőpuha átok tűzkapor-
virágállathús-lebegés ott tenyészik a
szívemen! Te, Gyöngéd Kés, Éhes Hit, Nem-
alvadó Gyász, Hó, Gőgvígasz, Márvány-
lélegzet, Csönd-tavasz, Csont-könny,
Fehér Marasztalás, Virrasztó Öröm, Tiszta
Láz! Nézd Bandi, most úgy képzelem: ülünk
ketten egy ősz hegyen, hallgatom makacs
érveid, lapozom fehér éveid. Ülünk a
Lényeg ősz szívén, ott ül két Rettenet-
Remény. Beszélgetünk és hallgatunk. S mert
haláltalan a szavunk: mosolygunk a Ragyogásig.
Tudod: a föltámadásig.

 

 

 

A reménykedő*

Illyés Gyula
Csütörtök van. Az íróasztalnál ülök. Cigarettára gyújtok.
Gondoltam fölhívlak telefonon: járjunk egyet a hegyen.
A filctollal babrálgatok. Lapozzuk át a nyolcvan évet.
Az éposz-időt. Meg is állhatnánk néha, kicsit szuszogni,
nézni az esőt, mint a Papával. Négy és félmilliárd szempár
tapad ablakodra. A pupillákban ősállatok ülnek, sár-
kánygyíkok, madársárkányok szeme szemedben. Nincs Isten,
csak magány van. Te meg: „No nézd, a reménykedő!” Flóra
rámszólna: „Feri, megint dohányzik!” Megnéztem a nap-
tárban: November 2, Achilles napja. Megy az öreg paraszt,
ballag a huszadik század. Ki ez a nyolcvan éves? Ki
ez a sétáló Magyarország? Földrész, töprengő! Ki ez?
Fején fekete kalap. Csípőig bőrkabátban. Hozzányúlok
a szívedhez. Jobb mutatóujjam hegyével érintem
húsod. Mint mammut szőrét, gyík pikkelytőr fejét, sas
koponyatollát, szarvasbogár-hím hátát. Lángol az ujj-
hegy: gyémántcsók a szívtől. A fogsorom is lángol. Az
üregek reménye. Jön szembe Szabó Lőrinc. Jön szembe
Babits Mihály. Jön szembe József Attila. Jön szembe
Móricz Zsigmond. Szervusz, kalapot emelnek. Az öcséd ez
a másik? Gyászlepke-József Attila. Homlokán Marx és
Freud. Csáptolla két virág. Krizantém, őszirózsa. Kezük
az Idő. Hónuk alatt kis koporsó. Mi van a koporsókban?
Földből Petőfi Sándor. Gyökérből Arany János. Mi
van a halál-dobozban? Az emberiség-játék. Sinek
és gégemetszés, Buddha, tücsök, halott-ing, barbárok
ködnyerítése, a világmenzesz alkony. Huszárok, dragonyo-
sok, dsidások, kis lovak, kis tankok, kis ágyúk, Isten-
csöpp atombomba. És Babszem Bem-Apó is. Megyünk
a beton-úton. Flóra kiszól a házból. „Gyula vigyázz,
hideg van!” Azt mondod csütörtök van? A végítélet
napja? A megváltás-halálé? Látomás-úr, az péntek.
A többiek hol vannak? Én elhiszem, hogy lesznek. „Nézd
ez a reménykedő!” Szemhéjperemig a gyászban, szívcsúcsig
az elmúlásban: gyaloglunk a hallgatásban. Rigó néz ki
az ős-csöndből. Kinézek a szemedből. Óriás üvegasszony a
szél. Üvegruhában jár a szél.

 

 

 

Arany János-ima*

Gyönyörű hit, Gyász halálig, Halálból
csiszolt kis ősgyík, Pikkely-rettegés, Kés-
három szemű gyászhalom országon, Ezer
elme-öngyilkosság, Csoszogó vak bizonyosság,
Világszáron Kérub-elme, Csüggedés fehér
türelme, Fénydiadal halálremény, Fehér
csöndön fekete fény, Árva szánalom, remény-
dac, Mindíg-vígasz-sose-vígasz, Fénydörgés,
gyöngéd világgyász, Elmálló örök virágzás,
Világszellem emberbánat, Jövő-döbbenet-
útálat, Dacmerengő világszigor, Lepkeszárnyamon
aranypor, Rovarszem-virágvadállat, Húsevő
zöld gyémántnyálhab, Szakállas szél, Kő-
túlvilág, Isten-szájból kinőtt virág, Petőfi
Sándor szívében gyökerező Virágzás-Nem,
Kertészkedő depresszió, Cet hasában botozgató:
nyálkás, zsíros, enyves, meleg, vörös kopoltyú-
lebenyek mirigyesernyője alatt didergő ősz
Jézus-alak, Nyitott rejtőzés, Gond: barna,
Bethlehem szamara, barma két szemgolyód,
világító, gyöngyikrává megfagyott hó,
Néma Unom-az-egészet Gyöngyvirágfa-Köd-
Enyészet, Mért-Nincs-Velem-Az-A-Másik
Bírnám-sose-megadásig, Titkos zokogás,
Lét-kevés világegyetemrettegés, Merész
kín, Gyáva gyalázat, Lázadó, mert sose
lázad, Röstelkedő csöndes, rendes, késsel
döfködő szerelmes, de csak irgalma-magában,
mese-kristálypalotában: döf és döf és döf és
döf és magát öli a Szenvedés, véres szőre,
keze, láza, vérpalack Iszonycsönd-vára,
Babonátlan gyémánt-varázs, Ballagó
komor havazás, Gőgszemérem gőgbüszkeség,
Zöld-párájú hajnali ég, Őszi eső higanyszála
ketrecében Éposz-Páva, Shelley embriója,
Byron őrületdühe-ha-bírom, Keats tűzvésze-
de-nem-mondom: nekem más remény a gondom,
Aristophanes köpése, Shakespeare Hamlet-
dermedése, Szavukkal Istent-kifosztó Dante,
Tasso, Ariosto édes öccse: Arany János
nehéz szívemre vigyázz most! Meg ne haljak
idő előtt, még a befejezés előtt. Tudod, hiszen
sok dolgom van, igazíts minden dolgomban.
Ne rágjanak szörnyek, álmok, ne üthessen
minden álnok. Némán ülök, nem szótalan,
veled is várom önmagam, mint reménytelen
Reményben, Heidegger Lét-Erdejében, vacogva,
mint árva gyermek, akit csillag-sorssal vernek.
Arany János kezed fogom, énekedben várakozom!
Hited, mint az áram úgy ráz, szőr-Homérosz-
bajszú Csontváz!

 

 

 

Nagy Lajos hatalma*

Hatalmad van és nincs hatalmad? Az én hatalmam
a virágoké. A virágoké az én hatalmam! Én tudtam
rólad, te tudtad rólam. Föl-le, föl-le a Házmán utcá-
ban. Mammuttal sétált fekete párduc. Jaguár, puma,
párduc, szarvasbika, tigris: könnyű léptű. Mammut-
agyaradba kapaszkodtam, agyaraid csúcsán tizenkilenc
csillag. Mindenség-tűzcsokor agyaraidon. A föld besűllyedt
őslény-lépteid alatt. A flaszter, az aszfalt. Vulkánok hö-
rögtek lépteid után: a Földgolyó tüdővérzése, kéksárga
hab-ciprusok. Föl-le, föl-le. „Majd mi is megtámadunk
valakit. Megtámadunk egy szegény-embert. Fölöltöztetjük
új ruhába! Új kalapot, új nagykabátot!” „Égitest” mondtam,
„rossz így, mintha lenne ég. Pedig csak űr van. Űr, űr, űr, űr, űr!
A levegőgolyón túl szikrapontok. A reménytelenség szikra-
pontjai. Veres Péter sört ivott, Lukács György bécsiszeletet evett.
Az asszonyok traccsoltak párafénnyel. Föl-le, föl-le, föl-le.
Arcod az űrbe csüng, mint téli éjszakán proletártemető. Arcod
úri Temető-Magyarország. Homlokod: 1919 Május. Jobb szemed
A lázadó ember, bal szemed A menekülő ember. Jobb szem-
héjad: Kiskunhalom, bal szemhéjad Három magyar város: Szol-
nok, Hódmezővásárhely, Győr. Mosolyod: Egy délután a Grün-
irodában, mosolyod: A három éhenkórász, mosolyod: Egyiptomi
íródeák! A szád téli csillaggal beszórt mammut-öreg, ősi
állat-karácsonyfa, a szád: Uccai baleset, a szád: Bérház,
a szád: Pincenapló! Nehéz nagy húslepényes állad: A tanít-
vány, legyőzött földbirtokos-fiú. Tél-éjszakai mammut-
sírásod: A szobalány és Képtelen természetrajz! A Mama,
a Mama, az Anya hol van? Hol vagy Lajos, hol vagy ván-
szorgó csüggedt öreg, hol a te hatalmad? Föl-le, föl-le a
Házmán utcában, kristálycsicsergés téli éjszaka. A tejút az űr
fan-szőrzete, kristályszőr-zuhanás. Nevettél. Elmondanám: Basa-
Ménkű ugat, ugat a fehér puli, feketerigó a zöld kutyaólon. Néz
a barna zománcgolyó-szemű szénbaltácska. Fehér szőrből fehér
harang leng a nyírfák alatt a fehér levegőben. A kőműves-
szomszéd most fűrészeli szét gépfűrésszel a könyvesszekrényt.
Este idejön Marx György, a fizikus, Szilveszter van, öreg és tegnap
írt Hantai Simon Párizsból levelet: „Festettem néhány képet, fehér
alapra fehérrel. Testamentumul.” Testamentum. Testamentum!
Százezerbilliárd világproletár csillag nézi sírod a Kerepesi
Temetőben!

 

 

 

Miklós-mise*

Szentkuthy Miklós
Verset írok. Eddig már 80 oldal. Gondoltam iszunk egy pohár
whiskyt. Nem hívtalak, nem mentem. Ültél az öreg bőrfotelben
szétvetett lábakkal, szinte feküdtél, mint egy keresztre-feszített bohóc-
zöld imádkozó sáska, nyitott szád odvas halotti szoba, égő gyertyák
fényrács-ravatalháza, égő gyertyafogsorú ravatalszoba-szádban
százezer koporsó, és minden koporsót fölnyitottam, és én feküdtem a piros
koporsókban kürtökbe-öltözötten, haláltűz-bizonyítottan, százezer bajszos
aranykürt hörgött tűzpárdúc-ásítozással. Mítoszi didergésedben a kályha
Joyce szaros gatyája, szemünkből kilóg, mint a szomorúfűz a szomorú tűz,
az öröklét-pillanat, hiszen magunk is voltunk gyermekek, nem emlékszünk
másra, csak a megvalósulásra, és most van borunk, páfrányos gyermekkorunk.
Pápa-papa, véres szamárcsődör, gőgbuja Minotaurus-Atya, odvas szádba
nyúltam, kivettem onnan a túlvilágot, az Alvilági Álmot, Istenek könny-
ürülékét, meg millió egyéb lényt, egyéb fényt! Sírt a Gótikus Kristályiszony
Csipkezuhatagágaskodás Elmetorony, Angyalpotrohnyál-Valceréjszaka,
a szikrázó Pókselyemrács-Katedrális, térdrehullva a Világemberérdem,
mint térdeplő mohahab-rovar, aki szarrá változik a gyáva életvédekezésben,
a téridő boldogtalan fénypor-pontgömb tűzfüggvényeibe dugta kék
őshattyúgyíkfejét a Struthiomimus (felső-kréta), a fehér Elmeőstudat-
Plateosaurus (felső-triász), az emberkezű Isten-kérdőjel Gigász, a Gyász
s Létegész-Léthiány Szomorú Láz, a Brachiosaurus altithorax (felső-
jura) mint az emberelőtti Tudatcsönd-Áltudat űrbe-fölgörbített liba-
fejű, hólyag-gumi pocak Mutatóujja, és volt aki, a 22 méteres Szűz,
a Diplodocus Carnegiei (felső-jura) a tizennégymilliárd év előtti téridő-
időtér-derengéspont laza csöndtüzébe dugja csipogó csibefejét, ez a
Miklós-mise, tüzelő Áhitat-Angyalkurvaság, ez az Áldozat-Ebéd, ez a
Töretlen Szűzhártyák Állati-Emberi Világmindenség-Asszonycsokra, a
Nők Hártya-Keresztrefeszítése, ez a Minden-Semmise, a Te-vagy Én-
vagyok Tessék, Fordított Dícsértessék és miért nem tegnap és miért most?,
létgyáva gőg-Homérosz, örvénylő, habzó Muszlin-Mámor, Zokogó Bíbor
Álarc-Köteg, Skarlát Köpenybujdosás, Pityegő Pontos Érthető Rejtelem-
összevisszaság, fölgerjedt nemzőszervű Titán-Szilánk, Zeusz-test letört
feketeláng gyémántszilánkja, Befelé Égő Alvilági Fáklya, Dohos
Palástarany-Őslénytemető, Részeg Tűz Nőférfi-Férfinő Nemiség-Harang-
kása, a Szerkezet Istenpacsuli Gépstruktúra-bolyongása, Dörgő Bolygó-
rendszerünket elhagyó fotócella-pislogású gépagy, fémrács-tükörrács-
csápú, emberszemű géptudat-fémláng ember-rovarkoponya, a végtelen
gömbegyenesének halhatatlan emberszívdobbanása, Álnok Púder-
csöngettyű a Megváltó tökére kötve, Világegyetem Női Selyemharisnya,
szemei szaladnak, a fényseggű meteoritok, a Szerelem Agyába lógó szőke
Napraforgótányér, Óriás Csipkés Hártyacellarózsa, Rothadozó Rovarszem-
Hatalom, ez a Miklós-mise, túl a világon és a világon innen, a Semmi-
Minden, Minden-Semmise, fénypikkelyes arcod, mint fölboncolt hal
belseje, véres csomagok abban, piros lámpák, úszóhólyag-szemed véreres
hártyatojás. Igyunk egy pohár whiskyt, ne a halált igyuk, a létezést
igyuk, a létezés megtisztít, őrjöngve habzó fényanyag-fényalak, Hit:
megáldalak, áldalak fényemben, gőgdacos hitemben, most és mindörökkön
örökké. Ámen.

 

 

 

Babits-burjánzó*

Aranyrög, Jézus-szűz: Babits, pünkösdirózsa-tűz: Babits, vad
bazsarózsa-szűz: Babits, Krisztus szívsebén ülsz: Babits, nyalogatod
könnyét: Babits, iszod véres vizét: Babits, nyalod vizes vérét:
Babits, hörbölsz szív-epés vért: Babits, hű rubintlegyecske: Babits,
mit vársz térden esdve: Babits?, Megváltód elesve: Babits!, metszett
gégéd is sír: Babits, gyászod vele nem bír: Babits, vár Érosz kancája
Babits, sötét lezbosz-láva: Babits, szoknya alá bújva, Babits, ánuszban
kisujja, Babits, issza a vak kancsót, Babits, mézet, folyékony sót, Babits,
rózsaszirmok száján, Babits, kemény bibe nyálán, Babits, fekete trombita:
Babits, vijjogó véres fa: Babits, lakod a Lét tornyát: Babits, gyöngyház-
Magyarország: Babits, tevékeny törvény-hit: Babits, miért hittél
annyit: Babits?, teremtő-kisfiú: Babits, temető-szígorú: Babits, fehér
sólyom szeme: Babits, galamb piros szeme: Babits, Szent Ágoston
öccse: Babits, gyík keresztre kötve: Babits, fára-szögezett tűz: Babits,
szerelem-csontvázhős: Babits, tejútcsontváz szíve: Babits, cseppkő-
bánat híre: Babits, tűzliliom-menzesz: Babits, meghal aki nem lesz:
Babits, virágpor-sárga gyász: Babits, kezdés és folytatás: Babits,
cet zsírja, epéje: Babits, Ninive reménye: Babits, Jónás átok-kése: Babits,
nyálas röhögése: Babits, Arany-virrasztáskő: Babits, Arany János-
felhő: Babits, fehér üdvözülés: Babits, fény-istenkerítés: Babits,
Magyarország ajka: Babits, Baudelaire démon-szajha: Babits, Flaubert
szempillája: Babits, az Úr férfilánya: Babits, csillagpávapálma: Babits,
Vörösmarty álma: Babits, Dante pupillája: Babits, Dante ágyék-lángja:
Babits, Dante kezén kék ér: Babits, Istenbe-szúrt hébér: Babits, kék
szirom a jégen: Babits, düh Dante szemében: Babits, szőlőskert
tavasza: Babits, cserebogár-haza: Babits, szentjánosbogár-szó:
Babits, kis zöld parázs-zászló: Babits, szentelt száraz virág: Babits,
tűzbe dobott kis ág: Babits, vihart hervasztó ág: Babits, sátánűző
szent láng: Babits, Keats kék páfránycsókja: Babits, Shelley száján
óra: Babits, Pláton-selyemlepel: Babits, az Űr rádtérdepel: Babits,
koporsóban vánkos: Babits, füstölgő aranykos: Babits, diófalevélzöld:
Babits, rángó tömegsírföld: Babits, Pilvax-kávéházban: Babits,
tizenkilenc-lázban: Babits, Szabó Lőrinc-mégse: Babits, légyszem-
dülledése: Babits, párzásörvény-gyászvak: Babits, Szabó Lőrinc-ablak:
Babits, szűzhártyarémület: Babits, J. F.-csillagszemed: Babits,
Tóth Árpád vércsöppje: Babits, Ady Endre ökle: Babits, iker-Ady
remény: Babits, Ady arcán szűzfény: Babits, halál-arcán őslény:
Babits, ásító kék nőstény: Babits, hímnyál holt szemérmén: Babits,
harmat vaskor-szívén: Babits, szeráf képzeletén:
Babits, halott arcán a könny: Babits, rácsöppent vízözön: Babits,
Goethe gatyás térdén: Babits, nehézvíz-nehézfény: Babits, Goethe
szemüvege: Babits, drótkeretes tüze: Babits, Szekszárd szökevénye:
Babits, zománctűz-kínkéve: Babits, zöld halotti párnán: Babits,
páva-arcod sárgán: Babits, nyers aranysüvöltés: Babits, borostyánüvöltés: Babits,
Ady Endre rádnéz: Babits, faun-arca rádnéz: Babits, szatír-arcát
nézed: Babits, érted az egészet: Babits, Szűz Jézus nagyfia: Babits, a
Szűz apostola: Babits, Mária ostora: Babits, mozi-mámor-mise: Babits,
Assisi Ferencke: Babits, Európa hűsége: Babits, Ázsia ködlénye:
Babits, Zeusz tök-köténye: Babits, a bíbor bősége: Babits, Bizánc liszt-
kriptája: Babits, kisgyerek szűz álma: Babits, egyenes Szent-György-
kard: Babits, vad Byron-tengerpart: Babits, Sophokles rémálma:
Babits, Shakespeare bosszú-szárnya: Babits, Machbetek, Richárdok:
Babits, embervér-platánok: Babits, szép kezed szívemen: Babits,
ostya-tested nyelem: Babits, szent ostyád nyelvemen: Babits, ostya-véred
nyelem: Babits, veled töltekezem: Babits, vad tárgy és türelem:
Babits, jajgató éneked: Babits, karsül-síp végzeted: Babits, vérfoltos
ingmelled: Babits, boldog hiedelmed: Babits, véres szép ujjaid: Babits,
nagy bajusz-szálaid: Babits, a véres szőrszálak: Babits, bíbor
korall-ágak: Babits, csillagköd-spirálban: Babits, kétágú gyertyában:
Babits, fejed, mint őzeké: Babits, járomban ökröké: Babits, láng-
nyelvű kaloda: Babits, égő mínusz-csoda: Babits, éjszakám hajnala:
Babits, készenlét csillaga: Babits, őrzés és megadás: Babits, majdnem
hit-tagadás: Babits, isten-megtagadás: Babits, komor káromkodás:
Babits, nem-is-káromkodás: Babits, föllázadt elmúlás: Babits,
angyalvarázsolás: Babits, remény-balázsolás: Babits, orvoslás-
bájolás: Babits, nehéz emberkorom: Babits, két madár válladon:
Babits, pávahím, fehér sas: Babits, keselyű-hatalmas: Babits,
hoatzin-titoknő: Babits, papagáj-fényfelhő: Babits, ember és dögevő:
Babits, tejúton-dübörgő: Babits, Krisztus-seb pacsirta: Babits,
mintha a seb szállna: Babits, halál-rózsapirók: Babits, fing-szárnyú
Rimbaud-csók: Babits, puma és medve lép: Babits, lefekszenek
eléd: Babits, párduc, szőke teve: Babits, nőzsiráf szégyene: Babits,
Költő-Noé-bárka: Babits, szíved őket várja: Babits, állatok,
madarak: Babits, benned hogy lakjanak: Babits, növények, virágok:
Babits, emberiség-álmok: Babits, mert jöhet vízözön: Babits,
mert jöhet tűzözön: Babits, és te majd ringatod: Babits, ami van
állapot: Babits, növényt és állatot: Babits, az emberbánatot: Babits,
Világ-Van őshajód: Babits, oldalán csillagok: Babits, medúzák,
polipok: Babits, férgek, kagylók, csigák: Babits, az egész űrvilág: Babits,
szíved ott hánytorog: Babits, lökik csillaghabok: Babits, szép nagy állat-
szívünk: Babits, szép nagy emberszívünk: Babits, viszed új lét felé: Babits,
más világűr felé: Babits! Szűzen megfogantál: Babits, szívembe zuhantál:
Babits, és úgy viszlek téged: Babits, mint Nő a Hűséget: Babits, Mária
Egyfiát: Babits, mint Ember-Világfát: Babits, Anya kis Istenét, Babits,
mint öröklét a fényt: Babits! A földben Móricz Zs.: Babits, odaszól
neked, né: Babits!, majd odafekszem én: Babits, csontok hím-ünnepén: Babits, melléd Móricz, melléd
Babits! Csontvázad várja is: Babits! Babits! Babits! Babits!
Babits! Babits! Babits! Babits! Babits!

 

 

 

A boldogság

 

 

 

 

Élet-bíztató*

Egy angyal jött a Bibliából, hóna alatt a
sziklasír van. Lányaim hasa, mint a csikóké,
Annáé is, Eszteré is, Anna kétéves, Eszter
hároméves, kiscsikó-hassal meztelenül szaladgálnak
a lakásban. Befűtöttem, november van, kályhám
körűl vak árnyak ülnek. Aristophanes kecskebakon
nyargal, apám csontváza nagy kalapban, harmonikázik
a szép csontváz gyöngyházgombos sváb nyerítővel.
Hajamban turkál a tüdővész-kezű Csokonai Vitéz
Mihály, a másik Mihály meg, Vörösmarty kézirataim
fosztogatja. A Mama most mit is csinálhat a Thomán
utca 9/b-ben? Krumplilevest főz, beszél magában?
Emlékszem, mikor öcsémet szülte: széthasadt,
mint egy uszonyig-száj tűzhal. Ide négy utca
Weöres Sándor, ide két utca Illyés Gyula, ide
száz utca Illés Endre, ide húsz utca Bata Imre.
A kertben verebek, rigók, seregélyek, a
sündisznók, a tüskegolyók alszanak a földben,
nemcsak a halottak. Halottak napja elmúlt,
az ifjúság is elmúlt, feleségem merengve
fehér ingem vasalja. Alighieri Dante nagy
éposz-könyveim nézi. Három a könyv, három könyvvé-
kötött papír-csönd. És sír a görnyedt Dante:
„Addig meg nem halhatsz, amíg e könyvek várnak!”
Illata dög és sáfrány, illata fény és Isten. Illata,
mint egy asszony vulvája túlvilágon. Majd eljön a
Karácsony, és veszek nagy fenyőfát, a gyerekek
ámúldoznak Ferkó-Kati szemekkel. Majd eljön a Szilveszter:
iszunk egymást ölelve, s az emberiség izzik fehér
jövendő-gyászban. Lesz háború, vagy nem lesz? Asszony
ragadj hitemhez, s az emberiség égve üvölti, hogy
„mi végre?” Én ötvennégy elmúltam, élek, fölszabadúltam,
élek, hogy meg ne haljak. A költők mit akarnak? Maguk
alá földet kaparnak, mint ürítés után kapar a kutya
hátsó lábaival. Ürülékét befedi, hogy nincs, azt
képzeli. Ülök. Irdatlan gyémánt-dühével betakar
az Angyal gyötrelmes Apokalipszis-szárnyaival!

 

 

 

Kicsi sors-éposz*

Kőműves-segéd volt, talán politizált, Mama
azt mondta: „Mi lesz a gyerekekkel?” És Papa
harmonikázott a sramlizenekarban. A kocsi-szánban
havas szalmafészek, okádtak, ittak a részeg zenészek,
kezük üvegkesztyű, arcuk rubint-álarc, kalapjuk
röpűlt, mint a fehér átok, a hóviharban titánok
röfögtek, fél-istenek sírtak, bibliai kurvák vaginája
bűzlött, a féderes szánkót két kulák-ló húzta,
fehér durrogásuk: gőz-csigabigaszarvak, ki-begyűrődött,
szívódott a pántlikákkal befont lófarkak alatt, a
lóseggek aranyér-kitüremkedés húsrózsája szagos
széllel köpködte a forró ürülékgombócot
és a mítoszok hellén istenei, a nem-heréltek
nyájasan röhögcséltek odafönt, Goethét kigondolva
vihorásztak és Papa harmonikázott a sramlizenekarban.
Richard Wagner egy rothadó hattyún repűlt és Liszt
Ferenc, mint véres katonaing feküdt a földben fagyottan,
és Gusztáv Mahler állva vezényelt a földben, lukas
fogsoraiból gyermekcsontvázak lógtak ki legyező-
pávafarokként, Bruckner és César Franck lebegtek
az égitest-dübörgés keringés-kollapszusában, mint
kétfejű embrió-emberhalcsikók a zöld formalinos
üvegben, egy pénisz-csirával, négy karocskával és
Papa harmonikázott a sramlizenekarban. Papa
harmonikázott a sramlizenekarban és Chopin
az Ördög jóságból-csiszolt lábujjain zongorázott
a dühödt szív-lekvárban a Földgolyó magma-szégyenében,
Richard Strauss vizeletszagú és hüvelyváladék-szagú
sárga rózsákat osztogatott a Földgolyóban
tizenötmilliárd csacsogó halottnak, förtelem-
csillogású pikkelyes imával és Papa harmonikázott a
sramlizenekarban. Köhögött már és köpte a vért és
köpte a nárcisz-színű hurutot és okádta a vért
és józan volt mindíg és részeg volt mindíg és véres
volt a párna, a dunyha, a lepedő, a szobaföld is
véres és véres az inge, gatyája, melle-szőre és
töke-szőre és keze véres volt és vérrel összekent az
arca, fél tüdejét már kivágták, olyan volt, mint egy
tojás-sárgás, tojás-fehérjés véres tollseprű és az
ondó-foltos lepedőn izzadt vérkereszt. Kint még a hó
beszélt, ült a konyhában a hokedlin, a sparherd alatt
büdös faládában kiscsibék csipogtak éhesen tolongva,
kamasz költő-szívem barka-csillagai, kotlóstyúk kotyogott,
forrt a bableves, az ablaktáblák Újszövetség-lapjai
közt öcsém kis bakancsa, meg az enyém, a bőrtorkok
cserepei közt széndarab, dió, virgács, szaloncukor,
krumpli és hagymafej, hiszen Mikulás volt és Papa
harmonikázott hosszúgatyában a hokedlin, behunyta
szőke szemét és nevetve harmonikázott a sramlizenekarban.
És Dimitrij Sosztakovics didergett Anna Sznyegina-jajban,
Hindemith álmosan szivarozott, bálna fújt
gőztüdőpamacsot, Arnold Schönberg kipikkelyesedett
mint egy jégbefagyott varánuszgyík, üvegpikkelyfa lett,
Anton Webern Parsival kardjába dült vigyorogva,
Alban Berg egy asszony levágott fejét csókolgatta,
markolva sörényét, a ringyót, szemével kottázva a
nyakcsonk vérütemét, Darius Milhaud kövér hátát
Franciaországnak döntve pasziánszot játszott az Isten
makk-kúpja hajszáleres nyálkahártyabőrén, Honegger
Watt Whitmant kereste, és egy Minotaurusz-bikával
birkózott Manuel de Falla üzekedés közben, Ravel
hanyatt-feküdt Apollinaire döglött homlokán, és a The
Rake’s Progress szakállas babája Stravinszkivel
csókolódzott és Papa harmonikázott ábrándozva a
sramlizenekarban. Én meg piros szárnyas csikómra
aranypatkókat szögeztem. És odajött Bartók Béla, kis
ezüst-villám és azt mondta: „Fiam.” Mama sírt, mikor
a röntgen-képet hoztuk. Papa azt mondta: „A marhák,
még a kezembe is adják!” És a Február: dicsőséges
kristály-doboz. És a dobozban színes üvegfejű gombostűkre
tűzve, mint pávatoll-csápú kitinöltöny-állatok,
alvadt tüdővész-köpet púder-rózsakönnyek, kék
mohapikkely-állatbimbók, hártyás hegedűversenyek,
páncélos szelvénydörmögések: szárnymerevítve,
csáp-pödörítve, színes vánkos és veseszemekkel a bogarak,
lepkék, tücskök, sáskák, hőscincérek, imádkozó
sáskák, cserebogarak, darazsak, dongók: a tengerből
kihalászott Debussy, kék moszat-nyálfrakkban,
orrlikaiban, füleiben, szeme rothadt kocsonya-gyűszűjében,
sárga bordáin, s az ujjperecek foszladék-kesztyűdugóin
majszolódó lila rákocskák, tengeri csikók üvegtrombita-
kérdőjel tüskeizgalma, s ott ült merev
fátyolszárnyas szőrdugóként kristályátok-szembuborék-
rózsákkal Prokofjev, „herzschlag, szegény”, és Janacek,
mint egy szakállas krigli sör, és Enescu, az arany-mirigy
bibircsók, és félig-döglötten vonagolva az
öröklét-spiritusz szagát böfögve Carl Orff és
Kristof Penderecki is, és Karlheinz Stockhausen,
mint egy fényes alkony és Boulez sötét Sigmund
Freud-ragyogása és Papa ült a halottas ágyban
és harmonikázott, mint a sramlizenekarban.
Mikor nyáron a kórházból kijöttünk: Papán
micisapka volt, rajtam kihajtott fehér ing, lábainkon
csámpás rossz félcipők. Papát néztem,
aztán a Körönd platánfáit, Papa a levegőt húzta,
mint egy üvegharmonikát, vékony drótréz-pókláb-ujjai
csuklósan, ízelten mozogtak. Nagy szőke kezei között
tekerődzött, szuszogott, röffent az üveghernyó, mint sündisznóröfögés,
disznóröffenés, vaddisznóröfögés, ahogy összenyomta-széthúzta szelvényzsák
fújtatóját, tágultak, kinyíltak, megdagadtak a naparany sarokzacskószegésű
üvegszelvények, összepréselődtek és széthúzódtak, harmonikázott a
szelvényes levegő, mint egy összenyomott-széthúzott celofán-lampion.
„Nézd Papa, mondtam, az ott Kodály Zoltán.” A tér másik
felén állt egy ember, szakállas karcsú hajlott
fém-madár, kezében könyv volt, semmi kotta.
Papa azt mondta: „Ez is olyan híres?” „Zenész,
mondtam, az Isten okos könnye. A föld anyaga,
a föld nehéz fénye. A gyász klorofillja. A hit
halál-szájból a túlvilág fény-tenyészetébe
áttört növénye. Szakállpamacsos ezüstlepke-láz.
A hűség ő, a megmaradás, meg a gyász.” És majd
elpusztultam bele, hisz a koporsó Papával volt
tele. Nézte a gyémánt-hervadást: Artur Rubinstein,
Jasa Heifetz, Natan Milstein, Isaac
Stern. Mondhatnék-e mást? Rajtam nem segít
az Isten. Világ-düh: megversz? Asszony ölelj át,
csókolj a gyilkos őrület-zsivajban. Feküdj szívemre,
hallgasd: Papa harmonikázik a sramlizenekarban.

 

 

 

Karácsonyesti mese*

Eszter, Anna ülj le, üljetek a kis-székre, te a tiédre
Anna, te a tiédre Eszter, ne lökdössétek egymást, ne
cibáljátok egymást, combomba ne harapj Anna, Eszter ne
ugrálj, mint egy rózsaszínű szöcske. Anna, szemed akár
egy hatalmas szőke lóé, Eszter szemed akár egy óriás
fehér tevének, lószem nagy kék szemed van Anna, teveszem
nagy szemed Eszter, lószempilla, teveszempilla mámoros
szempillátok. És Eszter szeme barna. Én még rorátéra
jártam hajnali havazásban. Kezemben égő gyertya hajnali
havazásban. Omlott a hó zsírosan, mint egy éposz lángoló
látomása, százmilliárd vers-sor zuhant ki az Istenből. A
hajnali harang szólt, harangozott a hajnal és fehér köd-
harangok és fehér hó-harangok. Kezemben égő gyertya, rózsa-
gyűrű a rácsban, mint piros napraforgót vittem az égő gyertyát.
A cipőm teknősbéka, foltozott teknőckagyló, pléh-tölcsér
rövidnadrág, térdem két piros bimbó, kezeim, mint
halottak lila fogsora. Kis pöcsömig a hóban, úsztam a fehér
gyászban, kezemben égő gyertya, harangozott az ünnep,
mint őslény ősiszapban evickéltem a hóban, gyíklábcsillag
nyomatok fehér csipketoll-farok halál-örvénye mögöttem.
A templombelső kristály, köhögéspamatokkal. És égett ezer gyertya,
énekelt a szegény-nép, és Szűz-Mária, Jézus a hangkristályba
fagyva és deres volt az Isten, mielőtt megszületne!
Volt egy fiú, József Attila, verset írt a szappanosléről, azt
írta: a szappanhabgyík, akár egy szivárványos folyékony sárkány,
habhártyabuborékhalmaz-szelvények, pikkelyek,
hátak cellás törékeny üveghólyaghab-kúszása a bánat.
Elmondta József Etuska, nektek Etuska néni, Szárszón
nagyon hideg volt, ezerkilencszázharminchétben. Jött egy
ember hogy fát hoz, egy egész szekér rönköt, a gyerekek
csimpaszkodtak, kötényem ráncigálták, a legkisebb karonülő,
bilin kakált a kicsi, bőgve kakált kisingben. Átfújt
a szél a házon, mint fénycsönd a túlvilágon, akár egy drót-
kalickán, futottam a kocsi mellett, a lovak mellett szaladtam,
fújások gőz-kiáltvány, röhögésük gőz-söprű!
Attila nagy fejszével hasogatta a rönköt, jót tesz a testi
munka, tudja Feri csomós volt, izmos, mint egy ökörszív!
Mondtam is Attilának: „Hozz cimetet Attila!” „Nem megyek,
mondta Attila!” Cimet, cimetičre, cinterem! „Nem
akarok menni!” „Cimet, cimetičre, cinterem”: mondtam József
Etának, fahéj, temető, templom körüli temető, mondtam.
Attila bambán nézett, zsebeit lassan kirakta, a dóznit,
a kulcsot, briftasnit. Mindíg a kúttól féltem, zokogógörcsöt
kaptam, aki nem dolgozik mondta, az ne is egyen, mondta,
kezébe kapaszkodtam, húzott a földön Attila, a térdeim a
földön, véres térddel a padlón, mint imádkozó sáska, lábaim
elgyöngűltek, szemem két fagyott üvegpalasátor. Hagyd
nyitva az ajtót. „Hát össze lett tévesztve az Attilában minden?”
A gyerekek sivalkodtak, a gyerekek üvöltve sírtak, a gyerekek
szaladgáltak, aranyhörcsögök, kanárik, stiglicek, fehér
egerek az ezüstdrótketrecben, a huzat-kalickában. „Így
össze lett tévesztve az Attilában minden?” Pedig csak cimetet
mondtam. Cimet, cimetière, cinterem! Feri, te tudtad?
Én bőgtem, mint egy szarvas, eldugtam a kalapját, az ágy
alá dobtam. Dehát ő mégis elment. És közelgett Karácsony.
Én nem tudtam ezekről. Ő nekem sose mondta: „Hát mibe
kapaszkodjak? Marx tejút-szakállába? Freud Zsigmond
fehér kezébe? Vagy Freud halálhitébe? Kapaszkodjak az
Isten varánuszgyík farkába, egy gyémánt-hörgés szeráf szita-
kötőszárnyába, Jézus heréibe, Petőfi Sándor farkasagyarába?”
Hé, Eszter ne aludj el, hé, Anna ne aludj el! Minálunk a
szobában, Bián az egy-szobában a vaskályha pirosan
izzott, sárga volt, szinte véres, mint egy folyató tehén hús-
csőrrózsa hüvelye! Kis proli-aranyoszlop volt a mi boldog
kályhánk, ajtaja vasrács-álarc, arany lovagsisak-rostély.
Tetején zománclábos, teavíz gőzölgött abban a piros zománc-
kalapban. A falon hímzett képek, Szűz-Anya, Szent József
voltak, baloldalon az egyik, jobboldalon a másik,
ovális pamutképek, szent-arcú hímpávatollak, mint
színes pamutcsápok. Az éjjeliszekrényben: óvszer, revolver,
serbli. Gyulával egy ágyban aludtunk, nagy izzadtságfoltos
sárga dunyha alatt szuszogva. Fejemnél Gyula lába, fejénél
az én lábam. Tinektek Gyula bácsi. Nem Illyés Gyula bácsi.
De: Juhász Gyula bácsi. És karácsonyfánk is volt,
a szaloncukrot másnap reggelre lezabáltuk. Tudjátok,
mint a kecskék minden zöldet lerágnak, mert két lábra
fölállnak és szaros Trockij-szakálluk és patás mellső
lábuk aranygolyóba mártva és nagy fekete tőgyük két
húsuborka csöcse merev, akár két fallosz, Aristophanes-
pofájuk bogáncsos moha-tarsoly, szemük ravasz reménység,
mint a békának, kidülled és fogsoruk rossz költők
versei csontkötésben és szarvuk két zárójel, köztük a
teremtés átka! Akácpénzt, bodzát, virágot, almafalevelet,
szilvát ropogtatva zabálnak, a magot még ki is köpik és
szarnak fekete bogyókat, pedig csokoládét se esznek.
Mi meg a szaloncukor ezüstpapirkabátját gyöngéden vissza-
gyűrtük, a fehér papírtollseprű-rojtos galambfarkat
legyezősre kihúztuk, és zizegett az éjfél akár a mindenség
neutron-létcsomói! Négy ólomkatonánk is volt, ólomló ólom-
huszárral, gyalogos ólompuskával, ólomszurony a végén!
Ólomtalpakon álltak, mint Donatelló-szobrok, mente, bugyogó,
nadrág, csákó, sapka beföstve. És ólomjajgatások és
ólomnyerítések és ólomhaldoklások és ólomgyávaságok! Egy
hintalovunk is volt, nagy fehér-barna-pettyes, piros bőr kantár-
szíjjal, festett aranysörénnyel. És eljött Pista bácsi, Rézi
nénivel jött meg, Pista bácsin kicsi sváb kalap volt, fekete
szalagos fekete posztó, az istenért le nem vette, Rézi nénin
lila fejkendő, paszomántos zöld rékli, aranygombos zöld
pruszlik, ült a két fiatalság: tücsök Sztálin-bajusszal,
aranyszeplős pajzs-arcú szöcske zöld kitin-üvegingben.
Kezük vörös őszirózsa, Krisztus fagyott keze kereszten. Kezükben
rozmaring-ág, zöldkristály korallág volt! És mákos-beiglit
ettünk és diósbeiglit ettünk és főtt kolbászt is ettünk
és rumos teát ittunk és volt még mandarin is, kis fűzfa-
fonadék tálban aranydió, ezüstdió, alma és füge is volt!
Rézi néni már meghalt, megfogtam koporsóját, mondtam:
„Vigyük a földbe!” A rokonfiúk pedig: „Feri bácsi ez a
mi dolgunk!” Hó esett, Karácsony volt és Sándor jött énekelni,
a cigány-Zeusz-csődör. Kis karácsonyfa kezében, szájában
égő pálinka, úgy fújta a lángot, mint Isten a világot.
Lángkardot énekelve, hólovát megülve repűlt sírva a
mennybe, körötte piros fénybuborék, abban a buborék-
anyapocakban ült, mint Hieronymus Bosch virág-szárból
kinőtt üveghólyag-szemgolyótokban Ádám meztelenűl,
virágzó péniszével, mellette a ruhátlan Éva folytatás-hitével.
És éjfélkor a disznónak angyalszárnya nőtt az ólban
és fölrepűlt röfögve a hó-mögötti holdra. Ady Endrét
kereste, aranyserlegből inni, vérbajuszos arccal.
Mi öcsémmel az ágyban, kis varasbékák ültünk. A szobában
már sötét volt, petróleumlámpa elfújva, csak a petróleumszag
könnye. A felnőttek a konyhában ittak, harmonikáztak.
S a nádfödél alatti vályognégyszög-nyíláson, az ablakon
benéztek szuszogó zsibongással, fonó állat-fújással, mohás
tülekedéssel, szárnyas söprögetéssel, foszforos mosolygással,
gyásztalan gyógyulással, kő-éposz tolongással: a Remények.
Az elefánt: óriás lebenyes ólomtrombita-asszony, a zsiráf
csöpp bársonyvagina istenkekesztyű-fejével, hajlott pettyes
nyaktornya irdatlan csigabiga szarva, a zebra fekete-fehér
csíkos menyasszony-mosolygás, a kenguru, mint Pán hasára
forrasztott lázas ólomtarisznya, a fóka, akár egy bajszos
ólomszivar, szakállas vasvarjú-templom, a medve, a
barna bűnbánat, hosszúkás szőr-sárgarépa fejével a teve,
elnyúlt ovális orrlikaival, lapos húskanál-duplaság aj-
kaival, mint állat-Nofretete, a bömbölő piros rózsa-
dagadás, az orángutáng és piros mirigyseggével a pávián,
ezüstlegyezőbordás kék szőrálarccal, hosszú, cérnacsomóvégű
piros hímvesszővel akár egy merengő kolibrimajom-darázs,
és a bölény is benézett, akár az emberiség szívébe az
alkony és nézte a karácsonyéj izzó petefészkében bimbózó
emberkezdet-szemünket, a karácsonyéj gyertyaszagú és
csillagszóró-szagú méhmagzatvizében pislogó gyermekdal-
szemünket, mint a teremtés legősibb csillagait az ablakot
betöltve kő-arcával az orrszarvú. És sehol egy madár!
Nézte a kő, a kő, a kő nézte fekete ünnepünket. És kőpalák,
kőrostok, kőgerendák, kőlemezek, kőgyűrődés, kődúcok,
kőívek, kőgyűrűben kőkorong, és kőcsészében az orrszarvú
szeme, mint fölütött strucctojás óriás sárgája
hártyásan, sárgán, csillogva remegett, állatszem-telehold,
pupillátlanúl! No, Eszter ne aludj még, no, Anna ne aludj
még, tudod a fehér orrszarvú évente huszonöt tonnát szarik,
végbele úgy köpi a forró ürüléket, olyan
vastagon ontja akár a hurkatöltő bélbe a májashurkát.
Mint csépléskor a szalmát a cséplőgép lemezrózsa-fa-sáskaszája.
Hát így volt Eszter, Anna, hát így volt Anna, Eszter!
Később katonabácsik jöttek. „Gute Nacht. Winter, Winter.”
Aztán katonabácsik jöttek. „Drasztutye, nyemci,
nyemci?” Ültek a konyhában, ültek a szék szélén,
bajszuk a fülükig ért föl, akár Arany Jánosnak,
mikor a Toldit írta. És mákosbeiglit ettek, madárként
csipegettek, térdükön a puska, szuronyuk hegyén a Történelem
és sapkájukon csillag és térdükön sapkájuk. Apám
ingben, gatyában hortyogott az ágyban, mert apám be volt
rúgva. Aztán már mást se mondott, szepegve hófehéren:
„szukcesszive, szukcesszive”, hogy egymás utáni, fokozatos.
Eszter hallgass! Elmondod? „Katona bácsi hopp, hopp, hopp,
adjon nekem cibakot. Ha nem kapok cibakot, betöröm
az ablakot!” Ne szopd az ujjad Anna, ne szopd jobb
hüvelykujjad, mint tehén csöcsét kisborjú, nyálcérnás ró-
zsaszájjal. No, aludjatok szépen. No, iszkiri az ágyba, no,
usgyi be az ágyba, no, zsuppszti be az ágyba! Eszter még
elmondod? „Bujj bujj zöld ág, zöld levelecske, nyitva
van az aranykapu, csak bujjatok rajta. Nyisd ki rózsám
kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat.”
Anna te is mondod? „Csita, csita péntek, cserelem csütörtök,
zsab serda.” No, sipirc be az ágyba! „Én is pise, te is pise,
gyere pise, vessünk össze.” Aludjatok. A csönd aluszik.
És alusznak a temetők. És alszanak a versek is. József Attila
alszik, véres ingét sárga koponyája alá gyömöszölve és
Móricz Zsigmond alszik és jobb szemgödrében Báthory
Gábor ül és bal szemgödrében Bethlen Gábor ül, és Babits
Mihály is alszik és áthörög Szabó Lőrincnek a földben:
„Békességet Lőrinc.” És Kassák Lajos is alszik a földben,
s a Lovak Proletár-Mennyországában a csönd bíboros
lószemén ül, mint Jézus szempilláján a tizenhatszárnyú
boldog átok, és Veres Péter is alszik a földben, balog-barna
bajsza a halálba ragadva, mint oltott mészben százlábú
bogár, és Ferenczy Béni is alszik és a földet öleli
borostyán-vicsorgással, mint büdös fekete savanyú,
kukaczsír-Afroditét, és Nagy Lajos is alszik, elolvadt
laska nagy teveajka a földben, csak hite vándorol
vánszorogva, mint a döglődő ős-sárkányok a páfrányos,
pikkelyfás, pecsétfás őstalajon, mert csepp koponyájukban
agyuk nem több, mint a négy szívgerezdű-tüdőgerezdű
dióbél, s meghaltak míg hegycsúcsnagy testük valami részi-
ről az agyvelőig szívárgott a pikkelytemplomnyi tapasztalás,
és Kosztolányi Dezső is alszik a földben, immár végleg
meztelenűl, medencecsontja kőlepkeszárnyán féreg-hullák-
ból a Nyitott Szentírás, és Nagy Laci is alszik a földben,
árva csontváz-kereszt, a Zöld Angyal nagy ács-szögekkel
csontvázára szögezve, csontváz-kezeire, csontváz-lábaira,
mint egy iszonyú rothadó zöld madár, zöld király-sas,
korhadt zöld pikkelyasszony, oszladozó zöld levél-
Tündérkirálynő, és járógépe külön alszik, mint lovag-
páncélruha csavaros, pántos, csillagos, izelt, szelvényes
combig-érő csizmacipője, mint levedlett sáskacomb-
sáskalábszár-sáskaláb: a sárgarézdrótcsillag-lábfejű,
pórusos üres zöld kitinharisnya, csönddel kitömött
rézszitaháló selyemharisnya, szürke bársonycipős rozsdás
nikkelváza, és Simon Pista is alszik a földben, issza
a kukacos földet, mint egy jégkásás nagyfröccsöt
és jajgatásra-tátott koponya-szájában a Dunántúl
havi vérzése alvad, és Kati mamája is alszik a földben:
Erzsike-néni a földben alszik, Bródy Sándor
bajusza szőréből font Rembrandt-csokrot szorít
csont-gyíkláb kezeivel csontvázába olvadt földsár-
habrózsa szívére, és nem tudja, hogy nem volt se Isten,
se ember, és soha nem lesz aki rajta segítsen, hiába
tőle kétszáz méterre az a Másik, akiből itt a felszinen
annyi maradt csak, mint gyík levedlett lába után a
karmos hártya-lábkesztyűs hártyabőr pikkelycsizma.
Üres halálzsák. Mint egy bronz lószobor üres lába-
belseje a patákig! Karácsony van és alszik a tegnap a
temetőkben Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában,
ragyognak a halottak, lángolnak a csontvázak a földben,
még nem a Hold anyagában, még nem a bolygókban,
a bolygók holdjaiban. Csicsíja, babája, alszik a mamája.
Aludj el Eszter, Anna! Az atombomba alszik, a hidrogén-
bomba is alszik, a neutronbomba alszik, a rakéták
is alszanak, betonkoporsókban alszanak, páncél-
koporsókban alszanak! Jó éjszakát szűz csillagok,
Juhász Ferenc, én, itt vagyok. Feleségem vállát karolom
és kinézünk az ablakon. Most a kert akár a
páfrányos, madárcsontvázas, sárkánycsipkelábnyomos
őskori kő. Vastag nehéz szelet lobogtat az eső.
Csattog a víz csillagtalan kövér fekete őskönyvlap-
lapozás-ünnepe. Hisz másképp nem is lehetett, a
megváltás megszületett! Karácsony van, hát irgalom
jövőtöknek két angyalom. Ne jöjjön világdög-sikoltás-
robajjal, fehér robbanás-tejút mindenség-göngyölet-
tűzözön-hajjal, ne jöjjön, ne jöjjön, ne jöjjön,
ne jöjjön a mennyből a rubint érhálógömb-szemű,
iszonyat tűzrózsa-mellű, füstből és tűzviharból szőtt
dühödt, őrült Piros Világmindenséget Tépő Angyal!

 

 

 

Újév után*

Neked is boldog Új Esztendőt Nagy Lajos. Neked is. Járom
a temetőt. Friss hó esett az éjjel. Friss puha hó. Sírnak a sírszobrok:
a kő-szemgolyók, kő-szemgödrök, bronz-péniszek,
bronz-kardok, márvány-feleségfejek, márvány-Szűzanya-lángredők,
márványcsecsek, márvány-töviskoronák a Krisztusfejeken.
Jégcsipke menzeszkendő a kő-Vénusz combjai között és a
katonák, szűzek, huszárok, istenek, istenanyák, kő-ágyban fekvő
kőcsalogányok fején hó-kalap, vállain hó-liliomok,
bronz és kő-ujjú emlék-kezeiken elrothadt hó-kesztyű! Neked
is boldog Új Esztendőt Nagy Lajos! Neked is! Szilveszter elmúlt, a
részegségek, berúgások, csókok, kurválkodások, táncok, sírások,
nyávogó, nyerítő, röfögő meztelen szerelmeskedések éjszakája, az
évzáró utolsó téli éjszaka! Mint az ítélet. Mint a végítélet éjszakája.
És hol vagy te már, hol vagy Öreg Csontváz, hol vagy
Lajos? És lesz-e holnapunk még, és lesz-e Új Szilveszterünk, nekünk,
akik még megmaradtunk Jövendő Emberiségnek? Lesz-e? Lesz-e?
Lesz-e? Mért nem lehettél ezeréves, tízezeréves, százezeréves, mint a
mondabeliek, az istenek, titánok, félistenek, vagy akár a meseszörnyek,
a Tündérkirályok, Griff Anyák, Béka-hercegnők, az
Alvilág és Túlvilág emberevő, dögálmot sugárzó Madárember-Parancsolói?
És a többiek is itt körülötted: Babits Mihály és Kosztolányi
Dezső és Szabó Lőrinc és Hunyady Sándor és Ferenczy Béni és Csontváry
Kosztka Tivadar és Vajda János és Móricz Zsigmond és Veres
Péter és Petőfi Sándor, akinek csontja sincs sehol és nem tudja senki
merre van szegény, hol volt, hol nem volt, volt e valaha egyszer,
mindörökké? És a Père-Lachaise-i temetőben Proust és Apollinaire,
és Balzac és Nerval és Molière és Oscar Wilde iszonyú kő-ólban
a gesztenyefák alatt, a kő-ól oldalán kő-ikarusz, kő-szárnyai:
kőesernyőbordás denevérszárnyak, csipkesziromvégű nehéz kő-hártya
feszfűl a nyitott szárnyvázak között, háromszögletű kőlepedők.
És a Montmartre-i temetőben Stendhal és Heine és Zola, piros
márvány-diadalablakkeretben zöld bronzpenész-merengő, dacos
hit és hatalmas kő-baldachin ágy sírtetején a Dumas-testvérek,
ott feküsznek párban, páros márványkézfogásban, sárga
márványruhájuk, márványcipőjük redősen, gyűrten, hegyesen,
márványgombosan, márványfodorgallérosan és sárga
márványarcukon sárga márványbajusz és márványorruk
fényesre-símogatott, mint szerelmesek emlékpénze és sárga
felső-márványszemhéjuk az alsó márványszemhéjakra ragad
ráncosan, alatta a sötét márványszemgolyó és fölágaskodó
márványhernyó-gyűrűsujjukat a sárga márvány-pecsétgyűrűvel:
nem törték le, mint Oscar Wilde denevérszárnyú kő-Ikaruszénak nagy kőzacskós
kőpöcsét a szerelmes, gyáva homoszexuálisok. És az
orrok sárga márványszúrása mellett fekete halál-könnyfolyás
és a márványorrlikak sötét trombitáiból rozsdás takonyfolyás
és a szájak márványvagináiból, a vastag ajkak közül az állon
áthínározva a nyakig, a márványgégecsontig fekete nyálfolyás.
És mért nem lehetett százezeréves Baudelaire, aki nem ott nyugszik,
ahol fekszik a Montparnasse-i temetőben, mert ahol látható:
nem ott van Baudelaire, kő-Baudelaire kő-köpenybe
csavartan, a Romlatlanság Kőzászlaja, fölötte kétszárnyú
kősátán lebeg, a Romlás Kőangyala, Ihlet-Rontás, mint a
Költészet-Sárkánygyíkmadár, Ramphorhynchus gemmingi,
Pterodactylus, Pteranodon longiceps, Keresztrefeszített Kődenevér.
Arca sátánemberi sötét kővicsorgás. És a megfeszített Sátán-Sárkány-
angyal szárnyaira tűzve fehér porcelán-liliomok és a
fekvő kó-Baudelaire kőszívén rózsaszín porcelánrózsák. És
nézem az egyik rózsát itt az íróasztalomon, Újév második
napján Lajos és cigarettázom a hóesésben a temetőben.
Temetők! Temetők! Temetők. Világ temetői. És gőzölgő, lángoló,
lényragyás és emberragyás üvegtemető lesz ez a gyöngéd-
gyönyörű Emberiség-Égitest Csontváz-Lajos? Mit törődsz
te már ezzel Keserű Öreg, hisz a csontjaiddal se tudsz
már törődni Lajos, csontjaiddal, csontjaiddal, lehetetlen
csontjaiddal! „Dante, mondtam, Dante, Dante, Dante!” Te meg:
„Szétkenem a falon, mint egy poloskát!” Nagyot nevettem. Te
meg: „Nézd meg a muszklim!” És a díványra dobtad a kiskabátod
és az inged gyorsan lehúztad és azt is a díványra
dobtad és ott álltál meztelen felsőtesttel, mint 1919 Május
Jankovich Bésán Endre úrfi, a földbirtokos legénycsődör úr
előtt, jobb karod behajtottad, mint a collstokot, jobb karod
felső izmai egymáson, mint párzó vizilovak! „No,
mondtad, no, odakenem? És vedd tudomásul költő-fiú,
hogy csak Petőfi, csak Petőfi Sándor!” És álltál ott szőrös
Hermész-mellkasoddal, mint egy ős-villámcsapásra váró
fehér rinocérosz. Újszülött Tűz, Fehér Csillag, aki most született!
Hát hol vagy Nagy Lajos és hol vagy Petőfi Sándor és
hol vagy Alighieri Dante? Nélkületek én már, mint őszi
tarlón árva őzbak, nagy szemekkel állok magamban s fogaimmal
a köd fehér rongyait tépem, a csillagokról lehömpölygő
gyászom. Állsz fekete szemgolyómban fehér rinocérosz,
csüngő, nagy kőlemez-páncélos testbőröd ráncaiban, reményeiben
százezer piros, kék, sárga, zöld bóbitás madár csipegeti az
élősködőket. Te meg sírsz, mint egy vulkán.

 

 

 

A boldogság*

A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte.
Nem krypton, a zománctejföllel befuttatott hasú. Csak
egyszerű 40 wattos üveghólyag, körte-alakú jövő. Ott lógott
fekete drótszálon a plafonról, beköpve a légyszar barna-fekete
pettyeivel, mint kis, üvegből-fújt barna-fehérpettyes ló,
mint üvegből-fújt zöldszeplős varangy. Néha pók ült az üveg-
pocakon, néha légy, hanyatt, tapadópárnás lábaival. A légy-
lábak fémpénz-alakú tapadóvánkosa fekete buborékcsokor, ingerület-
érzékelő idegvégződések párnacsokra, bizsergő hő-nedv-kiválasztó
antigravitáció-hólyagcsokorpárna. Erő-hólyagpamacs.
Fordított biológiai elektromágneses erőteret, mágnes-antimágnes
bizonyosságot tudó, tapadó-szívóerőt teremtő légytalpak! Légy-
talpak: a légyidegrendszer párnaszivacslencse-idegpénzei! A
boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte!
Poros és öreg és sárga, mintha bőre nőtt volna a hólyagüvegnek,
sárga, mint a levelibéka hasa. Tudjátok-e mi is a szegénység? Tud-
játok-e mi volt a szegénység? A boldogság egy villanykörte volt! Egy
40 wattos villanykörte! Olvastam alatta hajnalig! A boldogság egy
40 wattos villanykörte volt! Egy 40 wattos villanykörte! Akkor már
villanyunk is volt. Volt már villanyunk! És olvastam hajnalig. Olvastam
hajnalig. A kis szobában, a nem-fürdőszoba-fürdőszobában lógott
az a villanykörte. A fény-festette sárga csöndön néha átlövődött
egy zöld, kék, pepita, szivárványcsíkos, piros, aranysárga, méz-
sárga légy, mint zengő bógáncs, homlokára ragasztott páros kristály-
párnával, dupla zománc-napraforgóval! Zengett a döghitű sötétkék,
sötétzöld zománckoporsó, zenélt az eres és szőrös üvegpropeller-szárnyú
piros porcelánkoporsó, homlokán két fekete vaskoszorúval, födelén
két izzó szivárvány-keresztpántos ikrakoszorúval. A pók meg,
mint bolyhos barna ördögfing, izzadó pamutköpés, alvadt-vér menzesz-
vatta: szén-bibircsókokkal, ezüst-szemölcsökkel, kék üveglencsékkel,
lila gyémántpattanásokkal kirakva parókafej-koponyatetején.
A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Olvastam
alatta Asszony, Asszonyom, Szőke Gyönyörűségem! Olvastam Szelíd
Szőkeségem! Aztán bizsergett, sercegett, zúgott, bongott, pattogott
az én villanykörte-boldogságom, s kis üveghólyagbelső-durranással,
nagy izzás-pattanással eltört a fény! Mint kék-árnyékú arany legyező-
villám. Sötét lett, mint az elmebaj-magányban. Sötét lett, mint a ka-
tatóniában. Sötét lett, mint a skizofréniában. Gyertyát gyújtottam, a
körtét kicsavartam, s a gyertyaláng-istencsudálkozásban kamaszujjaim
közt forgatva az üvegtestet, vizsgálni kezdtem az üveghólyag
belső szerkezetét, mint röntgenernyőn tüdőt az orvos! Abban
a belső hólyagbékében az eltört izzószál lógott, mint elszabadúlt
ló fejéről a kötőfék, mint tehénkötél, harangkötél, akasztókötél.
A hólyagközépen a bordás, vályús, rézgyűrűléces sárgarézfoglalat
szívébe ágyazva az oszlop, a bibe, az üvegbibe, mint a tulipán bibéje.
Az a bibe, mint a faluvégi kőkereszt! Mint Gerard du Nerval
hosszanti-bordás, vékony márványsíroszlopa a Père Lachaise-i
temetőben, a bal oldalút mellett a domboldalon. Kopár-szegényen
és nem oly gazdagon, mint Géricault szakállas, forradalmi zöld bronz-
szoborfeje a Főút kőteveajaknyúlványa szélén a Père Lachaise-i temetőben!
S az üvegbibe csípőjébe forrasztva jobb és baloldalt függőleges drót-
száltengelyek, merevítő drótszál-oszlopok, kemény drótpálcák. S a hosszú
hengeres, vékony üvegbibenyak tetején a lapos üvegrózsába ágyazva küllő-
sen, csillag-alakban, mint lázmérőcsőben a higanyszál, vízszintesen, fél-
köralakban hat hajszáldrótküllő, s az egész, mint egy fordított madárláb!
És a hajszáldrótküllők szálcsúcsvégükön kis malacfarkú hurokkal
befejezve, mint az akasztókötél. És a küllősen, csipkésen, csillagosan,
vízszintesen szétlegyeződő merevítő tartótengelyek kemény dróthurkaiba,
mintha tűbe fűzünk cérnát, tűfok ovális lukába cérnaszálat:
hullámosan fodrosan, félkör-formában befűzve a tömör-sűrű
spirális rugó, az izzószál. A sűrűn-tekert fémszál. A wolframszál. S a végeken, a
csönd kezdetén, a függőleges fémtraverz-tartóoszlopszálak gombostűfejű
végibe is cérnaként visszahurkolással befűzve a fémrugó-izzószál,
s a drótszálak vége az üveghólyag-belső hatalmába szúr,
mint egy eszkimó-szigony, kiáll a tartóoszloptűből az áthurkolt
drótszálbefejezés, mint kapkodva beföldelt tömegsírból kivégzettek
fagyott, ezüst keze! Ez a villanykörte-belső szerkezet! Mint kék
csönd fölött ezüstkorlát! Mint légballon vesszőkosara! Mint a
fény drótszájkosara! Mint fél-esernyőváz André Breton versében!
Mint Isten Korláta a Mennyország kapujában, hogy a Pokolba ne
zuhanjanak a bűnre-szomjas, bűnre-éhes, bűnre-vad Angyalok!
Néztem a villanykörte-belsőt, s a hőtől-eltört sűrű spirálrugó-izzószál
szakadt vége úgy lógott a fénytelenség kopár belsejében, a
két vízszintes küllő között, mint póksegg szövőszemölcséből a pókfonál!
Árvaságom drótszál-szégyene! És gyöngéden, finoman,
lágyan, lassan, pontosan forgatni kezdtem a villanykörtét, mint
Einstein, az Isten, a végtelen gömbzárt világegyetemet, mert úgy
lógott himbálódzva lassan a hajszálvékony spirálrugó izzószál,
mint aranyeres fenékből hosszan a végbél, mint ezüstgyűrűtekercs
zsiráfnyak zsiráflefejezés után, mint egy befejezetlen hullócsillag,
mint akasztott asszony nyelve, az önakasztott lila Árulás, mint
a Kék Asszonyvacogás, az önakasztott a bíbor férfi-háziköntös
rövid-hurkú piros selyemövén. Forgattam azt a körtét a halottszagú
gyertyafényben, a keresztről-levett Jézus sebvirágos teste-szagú
viaszfényben, míg a lazán lengő spirális kék izzószál a szomszéd
izzószál kiálló nyakcsonkjához ragadt, s egymásra tekeredve
hosszúkás lágy hurokban a rugós szálcsonk s a rugós szálvég, mint
párzó kígyók! Mint párzó kobrák. És úgy összeragadva a szálak,
mint levágott fej a nyakra népmesében, nyállal összeragasztva!
Mint pókhasból folyó póknyál, az állatenyvkötél, az állatmézkötél,
az állatselyemragacskötél, ha a másik szálhoz ragad!
Összeforrt, mint seb, ha összeforr, mint húszcentiméteres hasmetszésem
sebe, a húszcentiméteres vízszintes szike-vágás hasam jobboldalán, a köl-
dököm fölött, mikor epehólyagomat kivette Huber László sebész-barátom a
János-kórházban. Aztán egy liter epét hánytam, már bódulat-ébredés
után az ágyban! Aranyat-hányó embervulkánmadár voltam.
Odatapadt izzószálrugó az izzószálrugóhoz a Csönd belsejében, mint
pióca öreg kéz kiálló eréhez, a zöld fémághoz, mint mikor fürödtünk
Bián a tóban: pióca az ázottan összeráncolódott zacskós gyerekfiú-
heréhez, mint földigiliszta földigilisztához, ezüstpóknyálpióca, ezüst-
mézszálgiliszta, mint élet a halálhoz, mint halál az élethez!
És újra fény lett és újra fény! Fény, fény, fény, körtefény,
sárga villanykörtefény! Sárga villanykörtefény! Sárga
villanykörtefény! Mert a boldogság a villanykörte volt! A
boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte! Hisz
akkor már villanyunk is volt. Én a Takarékba jártam, minden héten
a Takarékba jártam, Mama küldött minden héten. Vittem
húsz fillért, ötven fillért, egy pengőt, egy pengőt, ötven fillért, húsz
fillért vittem, a Mama küldött, vittem a pénzt összeszorított, izzadt
bal markomba szorítva, jobb kezemben meg a Takarékkönyv.
Vittem a Fő-utcára, mezítláb a porban, vittem a virágzó hársfák
alatt, jegenyefák epileptikus zöld csúcsvonaglása zöld
toll-árnyaiban, vittem a porban, forgószél, portölcsér, tehénlepény,
lócitrom, és úri hintók és bivalyos-szekerek és
ökrös-szekerek és lovas-szekerek és valaki mindíg meghalt,
a lélekharang szólt. Odabent meg, a barna hüvösségben
a barna-farácsos pultkerítés mögött a Bajszos Úr ült, a farács-
cellaablak rácstokrolóját fölhúzta, s nagy bajszos, szőlőkacs-betűkkel
a füzetbe beírta: Juhász Ferenc, befizetés 20 fillér,
befizetés 50 fillér, befizetés I Pengő! Az F-betű
szárán nagy tintabuborékpocak, mert vastag bajusszal írt a gyíkszájként
szétnyíló vékonyhegyű toll, mint amikor a kígyó lenyel egy nyulat,
sikló békát, boa kecskegidát, a B szára és pocakhajlata,
pocaktetőgörbülete megkövéredett, a P-betű gömbjén vaskos
tintaháj. Az a sok betű csupa sáslevél, csupa fűzfalevél, csupa
kiboncolt izom! És Schulteisz Gábor a zsidó kereskedő
hitelbe adott téglát, deszkát, gerendát, cementet, oltatlan
meszet, ács-szöget, kátránypapírt! A boldogság egy villanykörte
volt. A boldogság a villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte.
Mert akkor már villanyunk is volt. És lett nádtető helyett
piros palatető. És lett fürdőszobánk is. Ha lehetett volna!
Én mindíg olvastam és mindíg olvasni akartam. Papa útálta a
könyvet, Mama szerette. „Mi lesz belőled? Éhenkórász! A költők
éhenkórászok! Tanúlj szakmát, elintézem, menj műszerészinasnak.”
Dehát mindíg olvastam és olvasni akartam. A nem-lett
bevakolt fürdőszobában laktam. A nem-fürdőszoba
fürdőszobában. Hiszen a boldogság egy villanykörte volt.
Egy 40 wattos villanykörte. Te Petróleumlámpa-Gyerekkorom!
Ott éltünk a konyhában, petróleumszagú petróleumlámpa-lázban.
Írtam a leckét a viaszosvászon-terítős konyhaasztalon, írtam
a verset a petróleumlángszagú sárga derengésben, világított
a konyha a petróleumfüstszagú benti köhögés-hóesésben,
Papa mindíg a lavórba köpött, krákogott, köhögött, ivott, köpött,
s a konyha, mint egy fehér szívverés, mint egy átvilágított tyúktojás
sárgállott a konyha zölden, bíborlott fehéren a csönd.
Télen a vödörbe pisiltünk, télen a vödörbe kakáltunk, s a lavórban
a szőrös borotvaszappanhab, a levakart arclekvár, a
késsel lekapart részeg káromkodás nagy püffedt, barna
morzsaléktüskés csomói merengve úsztak a zöldrühes vak
szappanoslében, mint a világegyetemben a megőszült térszigetek,
mint a létben a meg-nem-váltott világszigetek!
S amikor Mama elfújta a lámpát, és Papa előbb cigarettára
gyújtott a kormos petróleumlámpaüveg csigaszarv-szemcső üvegkéménye
fölé hajtott sárga ének-arccal, hogy szemöldökszőre
és szempillaszőre is göndörré megperzselődött, csigás szőrforgáccsá
a kerek üvegkémény forró aranyörvény-tüzében, mikor már
csak barna sercegése volt a csöndnek, piros izzáspont-szívása:
a sparherd vaslemez-koronggyűrűi közül a szunnyadó tűzfény
egymásba-épült piros karikákban világegyetem-tűzgyűrűket
árnyékozott a konyha-plafonra. Gyűrű EKG-jeleit a gyásznak.
Szegénységünk kályha-szívének gyűrűs elektrokardiogramm-vonalait.
S odakint Pici, a kutyánk ugatott a sárban esti caplatókra
és zöldfeketén zuhant az eső. És odakint a hideg, mint az Isten
átka és odafagytak a csillagok a földhöz. A boldogság egy
villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. Te, el-nem-tékozolt
gyerekkorom! Asszonyom, Szőke Szárnyam, Szőke Harangkondulásom,
Szerelmes Szőke Árnyam: neked adom!
A Világmindenség Egyik Arca vagy. A Küldetés Lobogója! A
Tűz Titok-Könyve. A Megtestesülés Szőke Gyöngye. Az Irgalom
Fehér Álma. Gyermekkoromnak Túlvilága! Olvastam
én gyufát gyújtva a dunyha alatt, egy egész doboz gyufát
elgyújtogatva lassan olvastam a büdös dunyha-lugasban.
És barna égésfoltok a dunyhavásznon, mint anyám mosott
havi-rongyain, ahogy üvegálarc-üvegzászlókká fagytak
az udvaron a szederfa és az ecetfa közt kihúzott spárgára
akasztva. Ti, Szent Ágyék-Álarcok, Szent Vérzés-Álarcok,
Szent Szülőnyílás Álarc-kendők, Szent Vagina-Vérmaszkok!
És olvastam kis piros rúdelem-zseblámpával az átizzadt-tollú
dunyha alatt! Mintha egy őskori ősvarangy óriás szeplős
hasa alatt kuporognék nyálkakristályos varangyvizelet-szagban.
Olvastam égő gyertyával a dunyha alatt. A gyertyafüst
bélgázdurrogás homályában, s az olvadt viasz,
mint forró viaszállat-könnypolip bal mutatóujjam hegyének
sárga bőrléceire és bal hüvelykujjam pamacsfelhős körmére s fehér
félholdas körömágyára folyt, megdermedni ottan s ráfolyt a
Nagyidai cigányokra, s odaszáradt zsírosan a lapokra, mint
a csecsemőhányás, mint a csecsemő, mikor spriccelve tejet
hány! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte.
Ott a Lett-volna-soha-nem-lett Fürdőszobában. Egyik
ajtaja a padláslépcsőre nyílt, másik ajtaja tapétaajtó volt,
a szoba felé. Kis ablaka a hátsó kert felé. A kertben szilvafák,
szőlőtőkék, mákok lila nyakfodorgalléros, zöld fodortányér-csúcsvégű
zöld növénykoponyái, málé kaporcsillagkerekek,
a fölmagzott saláta, mint zöld növényszökőkút-csipketorony,
balra a szomszéd disznóólja, jobbra a mi disznóólunk és az ablak
mindíg nyitva volt. Ott olvastam a disznóröfögésben,
piros malacsivalkodásban, barna disznóröffenésben, kék
kakaskukorékolásban, fehér libagágogásban, sárga kacsahápogásban,
ezüst gúnársziszegésben, taknyos zöld tyúk-károgásban,
őszöreg kutyaugatásban. És disznószarszag és ganéjszag
és tyúk-liba-kacsaszar gyermekkor-szaga! Apám
horkolva aludt a szomszéd szobában az ágyban, csíkos ingben,
fehér hosszú-gatyában, anyám sírva virrasztott az ágyban, barhet
hálóingben, öcsém szipogva szendergett az ágyban, fekete klottgatyában
és fehér ingben. És a nagy, rézlábú, rézcsengőkalapos
rokkant vekkeróra zöld foszforfém-bárddal ketyegve szeletelte
az időt, aprította, mint én kisbaltával a venyigét a tőkén az alkonyi
fagyban, mikor a kakas lila villámokat kukorékolt s a tó
fölött a nyugati ég tüdővérzése. És lilán ráalvadt a kopasz
kukoricakéve-szárkúpos dombokra az alkony kiokádott tüdővére,
s a tavon túl, az ezüstbronhus-szövevény tar mammut-ezüstnyárfák
alatt az alkonyi lila ködben barna ló húzott
barna szekeret, tüszkölt, prüszkölt a barna ló, fújt gőzliliomokat,
a barna kocsis meg barnán pipázott, barna pipafüstje
barnán szétlazulva, mint barna törpe füstcédrus nőtt ki a
pipából, gyűrűzve szállt a lila levegőben, mint egy csöpp
atombombarobbanás halálgombája, ha az űrben halállal barnán
szétterűl. És a lila téli csöndben pipája pulzált, mint egy
ismeretlen csillag, piros parázs-szív, ritka lüktetéssel. Ritka
pulzusveréssel fölpiroslott a szájból kilógó barna üst,
a pipában pirosan izzó dohány, s messziről nekem, mint
rángó, véres pici madárszív, a keresztre-szögezett harkály
fölvágott vérző mellkasában a tüdők kék habzacskója
között, mint az élve fölboncolt kecskebéka szíve. Mert
a hím-kecskebékát hátára fektetve, széthúzott kezekkel-
lábakkal, nagy rozsdás szögekkel a kerítésre szögeztem.
És úszóhártyás hátsó lábai lógtak, mint zöld üvegrongy-kesztyűk,
és tokája, mint egy sárga vánkos és sárga bőrpatkós
bőrcsésze a szája és szemei, mint beszélő rügyek,
aranyvagina-pupillájú asszonyhüvelyek, és kloákája
üvegpalack-aranyér-koszorú és bicskával fölvágott mellkasa
és hasa belseje, mint angyalok ürüléke, mint látomások
bélsara. És e belsőszere-lekvárban az izmokon, inakon,
ereken függő, lilafehér hártyába csomagolt békaszív
lassan rángott, mint a pipázó kocsis parázsló pipadohánya.
És száradó, zöldtenyerei, sárgaszeplős jobb-keze, a szöggel-átvert,
mint a Jézusé a kereszten. És szalmabőrré száradó zöldtenyerű,
sárgaszeplős balkeze, a szöggel-átvert, mint Krisztusé a kereszten.
És fujt a ló és kocsikeréknyikorgás és a vadlibák kék
vas-háromszöge énekelt rikácsolva a kihányt tüdővérszínű
égen s a piros tavon, az alvadt esti lázon a madarak,
a madarak, a madarak, százezer itt-volt és most-jött
menni készülő madár, gázlómadarak, gémek, kanalasgémek,
gulipánok, bankák, mátyásmadarak, szarkák,
harkályok, bölömbikák, sirályok, jégvágómadarak,
nádiverebek, verebek, varjak, csókák, rigók, szárcsák,
récék, vadkacsák. És kiáltoztak és rikoltoztak, és sírtak
és a vízben állva nagy szárnyuk alá dugták csőrös fejüket,
és tollászkodtak és állva aludtak, féllábon állva
várták a benti parancsot, szőke-szempillás piros csésze-
szemhéjuk a szemgolyókra eresztve. A boldogság
egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte. A
tapétaajtón, mint cérnavékony izzószálkeret, keskeny neoncső-
tégla-négyszög, lázmérő ideges higanyszála: kibolyhosodott a
villanykörtefény. Az a fényszál-téglalap idomlap-egyik, mint a boldog
káosz-űr titkos-gyönyörű extragalaxis-képlete. Szines csillagokból
vonalzott Isten-messzi lét. Fény-öröm. Izzás-csönd. Halál-jövő!
Anyám percenként átszólt a szobából: „Ne égesd
annyit a villanyt! Ki fogja ezt kifizetni? Talán
te?” Pedig Mama szerette a könyvet és engem is szeretett,
azt hiszem. Abban a sosem-lett fürdőszobában egy
ágy volt, magam-szögezte X-lábú deszkaasztal, zöldre festve,
szék, a falon az asztal fölött aranyozott, négyszögletes
gipszrózsa-koszorúban aszott tükör. Ezüst háta-bőre
hámlott, mint az én kamaszhátam nyáron. Rongyosan,
hártyásan, cafatosan. Merthiszen klottgatyában kapáltam.
És volt még egy fehér nahkaszli is. Az asztalon
gyertyatartó, mint rézpikkelyes rézliliomszár. Levágott
sárga tyúkláb, libaláb, kacsaláb. Levágott gyíkláb.
A gyertyatartóban gyertya volt. És az a gyertya mindíg
égett. És az izzó viasz úgy folyt, mint kamaszhímvesszőből
a sperma onanizáláskor. És a gyíkláb-madárláb-
liliomláb gyertyatartóra száradt. És az
ősvarangybőr tükörben kamaszarcomban fekete
angyalszem-sárkányszem-szörnyszem-szarvasszem
szemem! A boldogság egy villanykörte volt. Egy 40 wattos
villanykörte, És ti, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek,
könyvek a tojásfehérje-színű boldog villanyfényben! Ti,
könyvek, könyveim, akkoriak, Reményt-tudók, és Hatalmat-adók!
Könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyvek, könyveim!
Vad éjszakáim boldog nappalai, Vígaszaim,
Nem-gyürt Álmaim, ti Isten-előtt-is-elsők, könyveim!
Szent Ágoston Vallomásai és Platon Összes Művei és Baruch
de Spinoza Berthold Auerbach fordította művei, németül, feketekávéval-
átitatott barna-lapúak, mint egy látomás sóhaja,
és Babits Mihály Összes Versei és Kosztolányi Dezső Összes Versei,
és Dilthey tanulmányai és Móricz Zsigmond Erdélye és
Thomas Mann Varázshegye és Sigmund Freud Pszichoanalizise
és Reiner Maria Rilke versei és Stephan George
versei és Angelus Silesius versei és Tisza Domonkos versei és
Petőfi Sándor Apostola és Kemény Zsigmond regényei és
Immánuel Kant A tiszta ész kritikája és Lenin Állam és
forradalma és Ludwig Feuerbach Tézisei és Spengler Untergang
des Abendlandese és Oscar Wilde Meséi és Ortega A
tömegek lázadása és Tóth Árpád Örök virágokja és Juhász
Gyula versei és Babits Mihály Az európai irodalom története
és József Attila Összes Versei és a Három öreg, meg az
Ifjúság és Ady Endre Összes Versei, amit, azt mondta,
Athenaeum-úr adott ki, ahogy egy balga pusztai legény-
cézárka, magyar csacsi-Jeszenyinke hitte, és Friedrich
Nietzsche művei és Ottó Weininger Nem és jelleme és
a Nagyon fáj és a Medvetánc és a Külvárosi éj és a Járkálj
csak halálraítélt és Ruysbroeck Szűzanya-szűzhártya-szerelme
rubint-ragyogása, meg a Kommunista Kiáltvány,
meg Mózes Könyvei és János Evangéliuma! A boldogság
egy villanykörte volt. Egy 40 wattos villanykörte!
Most elmondtam neked, mert nagyon szeretlek! Szeretlek
Szép Szőke Szívverésem! Szeretlek az együtt-ébredésben,
amikor fölkelünk, amikor lefekszünk, ha ruhátlan szerelmeskedünk,
amikor ölelsz, ahogy ölellek s tengeri virágállat-testedbe
villámlom húsomat, ha gyereket csinálunk, gyereket
fürdetünk, ha a gyerekek kis meztelen seggére verünk:
lágy tenyérrel, vagy könnyű fakanállal, ha olvasok neked, ha
olvasol nekem, ha elmegyek, ha hazajövök, amikor fürdesz
s a hátadat mosom, amikor melleid mosom, amikor ánuszod,
ágyékod mosom, amikor lábaid mosom, sötétzöld víztalp-
nyomaid a fürdőszoba zöld pamutszőnyegén, amikor
hátamat mosod, amikor hímvesszőm, heréim mosod, ha eszel, ha
ürítsz, ha nevetsz, ha sírsz, szoptatásod idején,
döcögő gazella-pocakú gyermek-kihordásod idején,
ha injekciót adsz, ha vérnyomásom méred, temetőben
ha járunk és az arcomat nézed, ünnepnapon és hétköznapon,
ovulációd idején, havi tisztulásod idején, Gyötrelem-Napon és
Gyász-Napon, Megaláztatás-Napon és Dicsőség-Napon. Szeretlek!
Benőttél engem, mint ifjú növény a házat. Benőtte a Létet
Föl-sose-lázadt Tiszta Szőkeséged. S én lángolok e
Boldog Világegyetem-Szőkeségben. Mint a Sejtelem-
Kezdetidőben a szőke villanykörtefényben!

 

 

 

Egy asszony életrajza*

Három fiút szült. Két fia van. Huszonötéves volt,
mikor a harmadikat temette. Akkor a gyerekek kakaót
kaptak. Kakaót meg kiflit reggelire. Vasárnap. A férfi
nem ivott bort. Hagymateát ivott fehér porcelánbögréből.
Egy fej vöröshagyma egy bögre vízzel összefőzve. Ez volt a
hagymatea. A hagymafej a hagymalében szagos golyó. A
férfi a hagymát is megette. A Földgolyót ette meg a halál. Két
éve operálták. Kivágták egyik tüdejét. Kellett a hagyma és
kellett a tojás és kellett a zsír. Aztán a férfi egy bögre
kávét ivott, a kávéba egy leveseskanál disznózsírt tett, a
kávéba egy tyúktojást vert. Összekavarta kanállal, megitta.
De bort nem ivott. Ültek a konyhában az asztal körűl.
Jánoska tíz hónapos volt. Agyhártyagyulladás. Halál.
Jánoska pici kék koporsóban. Pici kék koporsóban a szobaasztalon.
Jánoska viaszliliom. Jánoska viaszrózsa. Jánoska
viaszmackó. Szőke viaszmackó. Jánoska sárga viaszgyík.
Pikkelyes gyík-újszülött. Jánoska fehér tarajosgőte. Jánoska törpe
karácsonyfa. Jánoska fagyott angyalhaj. Jánoska imádkozó ebihal.
Viasz-ujjacskái imára fonva. Viasz-kezecskéi: esős palasátor.
Viasz-mosolygása fekete derengés. Viasz-szemhéjain a
szenteltvíz-harmat, mint a Galaktika farkán a gyémántpor. Jánoska
jégszív-orrhegyén piros manó ül. És hét feje van a lakkcsizmás
manónak, hét zöld pikkelytornyon hét feje. Hét nyakán hét
feje. És minden fejnek angyalarca van. És minden angyalarcnak
zöld aranyszakálla. És tizennégy szemgolyó a hét
angyalarcban. Mint búgócsiga forognak a manóangyalsárkányszemek.
Szemük: Ítélet, Bánat, Láz, Nyálfolyás, Sírás,
Köhögés, Könyörtelenség, Hányás, Öntudat, Hasmenés, Lihegés,
Bűntudat, Vád, Halál. Jánoska tejes kukoricacső szőke
növényszakállal. És gyűrű-tűzfoltos gyászlepke-szárnyak a
sárkányangyalmanó hátába tűzve ezüst zihereictűvel. És a
tűzkarikás fekete lepkeszárnyak alatt piros szitakötőszárnyak: ezüst
biztosítótűvel odatűzve. A szoba-ablak kinyitva. A szoba-ajtó
ablakán benéznek. A gyerekek ágaskodva. A felnőttek
orrot törülve. Az ajtóablak horgolt fehér függönyén a cérna-
satírozás-kockákból horgolt imádkozó angyalok fehér horgolat-szárnya
dermedten lobog. Harang szól. Lélekharang.
Az udvaron gyülekeznek a temetésre-jöttek. És ott már
a kis kék Szent János-elvivő Kék Szent Mihály-lova. És a
lovat-vivő lovak fehér ruhába öltözött lányok: fehér
mirtuszkoszorúval, fehér rózsakoszorúval fejükön. Hajuk
lebontva vállig, derékig. Copflijuk kibontva, hajuk leeresztve.
Cselédlány volt és napszámoslány volt és kőműveslány volt és
dolgozott zsákvarrodában és csokoládégyárban is dolgozott. Főzött,
mosott, mosogatott, takarított a gyerek-cseléd. Tíz-évesen egy
zsidó családnál. Padlót vikszolt. A nagylányokat az iskolába kisérte.
Cipelte bőröndjüket, szatyrukat. „Azok a lányuk mindíg
elszaladtak, datolyát is ettek.” Ha nem voltak otthon: leült a
zongorához. A billentyűket verte piros gyerekkezekkel.
Prolikislány-Chopin, prolikislány-Liszt Ferenc, prolikislány-Artur
Rubinstein. Mosogatólé, lúg, szappanoslé, gang-fölmosóvíz,
fagy: vörös kesztyűt cserepezett kezére. Kezeire piros zománckesztyűt.
Vitte a cementes maltert cementbőrű malterosvödörrel az állványokon,
hordta tragacson, saroglyán, talicskán a téglát. „A
zsákvarrodában birkóztunk a lányokkal.” „És ujjaim, mint egy
dagadt tűpárna, ujjhegyeim lila kicsi dinnyék. Tűszúrások ponthalmazai.
Tűsebek pontörvénye.” Vonattal járt a fővárosba. Hóban,
fagyban, esőben. Két kilóméter az állomásig. Reggel ötkor.
Az állomásig. Öt évig vak volt gyerekkorában. Ha nem vezették:
támolyogva járt, mint a szemgombákig gyűrűs fölfele-bugyogással
kitűrt csigabiga szarvai: kezei, karjai imbolyogtak a levegőben,
kútkeréknek, falnak, kerítéslécnek, fának, tyúknak, virágnak
ütődtek, s az ütéstől visszariadva riadtan behuzódtak gyöngéd
hóna alá. Orvoshoz nem vitték. Betegsége mi volt: ő se tudja. Vak
volt. Vak kiscseléd a gazdag rokonoknál. „Láthatod ezen a barna
fényképen is. A középen én állok.” A barna fényképen a sváb rokonok.
János bácsi, Náni néni. János bácsin barna csizma, zsinóros barna
nadrág, zsinórcsontvázas barna mente. Pilleszárny-gallérú sárga
ing. Feje födetlen. Kezei a térden. Szemei világító halottak! Náni
nénin barna gombos cipő, földig-érő barna szoknya. Gyöngyház-rózsa
gombos barna pruszlik. Feszes lajbi. Feje födetlen. Kezei
a hajtogatás-vasalástól nagykockás sváb kékfestő-kötényén. A
kötény! Mint Hantai Simon gyűrt-hajtogatott-kihúzott kék,
lila, barna, zöld vásznai! A kék-csempe Szűz Mária-kötények!
Szűz-Anya kék-csempe világegyetem-köténye. A Mama-vágyak!
A Mama-sírások! A Mama-depressziók! A Mama-imái!
Karácsony. Húsvét. Pünkösd. Úrnapja. Búzaszentelés.
Búcsú. Ádvent. Lakodalom. Keresztelő. Temetés. És Náni
néni szemei, mint a világító halottak! Köztük a vak cseléd.
A tizenhárom éves. Köténye barna gyermek-Univerzum. Jobb
kezében sárga margaréta. Bal keze János bácsi vállán.
Nyakán négy sorra gyűrűzött fehér nyaklánc. Fonott barna
haja koszorú-kosárban. És szemei: vak temetők! Szemei: vak
temetők! Szemei: vak temetők! Szemei nehéz üvegkoporsók! Szemei:
vak kocsonyarózsák! Szemei: taknyos vak üvegcsikók. Halál-üvegborjak.
Szemei: fagyott tehénszájak. Szemei: deres Szűzanyácska-fejek.
Szemei: megvakúlt látomások. Szemei: a Mennyország bezárt
gyémánt-kapuja. Szemei: a Túlvilág két becsukott kapu-szárnya!
„Anyám meggyógyított. Porcukorral dörzsölte a szememet.
Szememet porcukorral dörzsölte reggel, délben, este. Porcukorral.
És pókhálót tett rá. Verébszart. Meg galamb-ürüléket. Teában áztatott ronggyal
borogatta. Szedett a tóparton gyógyfüvet, gyógynövényt, gyógyvirágot.
Nevüket nem tudom. A teát abból főzte. Vak szemeimet azzal
mosogatta. Kemény ujjakkal mosta, mosogatta. Szemeimet,
mint az újszülötteket. Mint az újszülötteket, mikor az emberből
véresen kitörnek. Előbb a hajuk, aztán az arcuk, aztán a
fejük, az alsó részt szétrobbantva szinte, mint a Kárhozatot
a hit szerint Jézus, mikor az ember lábai, mint a feszület
karjai, s végbelétől a köldökig fölszakad! Mama úgy mosta
szemeimet, mint újszülöttekről az anyavért, magzatzsírt,
szájukból a magzatnyálsarat, orrlikaikból a magzatszurkot.
Nyakamba spárgakarikán gyógyfüves zacskót akasztott. Úgy jártam az illatos
gyógyzacskóval, mint aranylánccal a nyakamban. Barátnőm vezetett: Szabó néni.
És késsel játszottunk, hosszú konyhakéssel egymás körűl szaladva. Késsel.
Anyám meggyógyította vak szemeimet!” Bérbe mosott, bérbe
vasalt. Negyven kiló ruhát hetente. Kedden mosott, szerdán a
ruhákat szárította, csütörtökön vasalt. Zöld őskorral merengett
a kis ecetfa a kerekeskút mellett. És vérzett ősszel, mint a
megfeszített Krisztus arca, homloka, szívsebe, szögön-lógó kezei,
lábai. Az udvaron, a fák közt kifeszített köteleken száradtak
a fehér törülközők, vászonköpenyek. És száradtak a padlás
agyaglélegzetében is. Télen, mint fagyott üveglángok, nyáron gőzölgő
éposz-lapok. A ruhacsomagot a férfi hozta. Részegen, józanon a
férje hozta. Barna csomagolópapírban, vastag spárgával nagy-kockás
hálóvá csomózott negyvenkilós papírzsákban a férje hozta.
Hozta józanon és hozta részegen. Hétfőn hozta, pénteken vitte.
Pénteken vitte, hétfőn hozta. Budapestről hozta. Budapestre vitte.
Férje a spriccert szerette. Csak nagyfröccsöt ivott. Sört nyáron
csak a búcsúban, mikor a rezesbanda szólt. S ő ott ült homlokára
fölbökött szürke nyúlszőrkalapban, meglazított nyakkendővel,
fehér ingben, mert zakója a széken. És könyékig fölgyűrve az inge.
A piros ingujj-gumipántkarikákig. Leszállt a vonatról, ferde vállán
a csomag. Előbb az állomás-kocsma. Ott az ulti. Aztán hazafelé
a másik. Rex, spriccer. Aztán a harmadik. Fröccs. Billiárd.
Krétázta a dákó fekete csikó-orrát, s a fehér csontgolyót
módosan megütve hosszan nevetett. A kutya tudta hol van.
A kutya úgy ugatott. Mikor leszállt a vonatról a barna papírcsomag-zsákkal s
elindúlt haza tántorogva: a kutya már úgy ugatott. És négykézláb
mászott a férfi a sárban. És röhögött a fekete esőben.
Röfögött, sírt és mászott mosolyogva. És sáros volt a homloka, nyelve,
a szája, szája belseje, sáros az inge, gatyája. Sáros nemiszerve is. Hosszú,
szeplős keze-ujjai közt sár-úszóhártyák. Szemgolyója is sáros.
De a csomagot mindíg hozta. De a csomagot mindíg vitte. A négy
pengőt el se hitte! A gyerekek remegtek. Az asszony: „Mondd meg
apádnak!” És hozzávágta a vekkert. És hozzávágta az ollót. És
hozzávágta a lámpát. Férje röhögve elugrott. Akár egy égő angyal, akár
egy őrült csillag: a petróleumlámpa kirepült a kiskertbe. Csörömpölve
áttört a kisablakon, égve, üvegszilánkok sírtak és égett már
a kiskert. Égett az ecetfa, a jázminbokor égett és lángoltak a
rózsák, a liliom égett. „Nem fogok megvakulni? A vakpénzt
már megkaptam. A vaksági pénzt kijártam. Jár az nekem, nem
szégyen. Egy szegény asszonynak. Csak vakbotot nem kérek. Pedig
adni akartak. Fehér botot nem kérek. Én vasbotot nem kérek.
Hogy bottal botorogjak. Botorkáljak a ködben? Ide-oda csapkodjak
fehér vaskampósbottal?” És néz a kristály-csöndbe, néz
kristály-mosolygással. Nem oda, ahol vannak. Nem: ahonnan
beszélnek. Néz üdvözítő-arccal. Néz, mintha arra volna! Néz
ködfényes arccal. Néz: már a homlokával. „Az egyik fülem
lukas. Vak, süket öregasszony. Csőlátó vagyok, a doktor azt mondta:
Nem baj néni. Legalább nem tetszik látni, legalább nem: a rosszat!”
És kapál, kertet ás, szőlőt metsz, rózsát, szőlőt kötöz, megy boltba,
és elteszi az uborkát, dunsztol őszibarackot. A háború után meg,
a kitelepítéskor, ő is ott volt a listán. Nem tudta, hogy miért is,
de rajta volt a listán. Ott ült a konyhaszéken, az előbb tojózott
éppen, a tyúkok fenekébe fúrt mutatóujjal, ujjheggyel
tapogatni a tojást a tyúktestben. Vagy a tyúkseggből félig
kiálló pihés és véres mészgömböt kiemelni, a tyúkot tojásra birizgálni.
Ott ült a konyhaszéken, férje a kertben téblábolt. A konyha
közepén meg a nagy ruháskosár volt. A ruháskosárban: dunyha,
fazekak, bögrék, kanalak, dunsztos, kolbász, meg mindenféle holmi.
A kosár virágmintás, arany-virágmintás bordó ágyterítővel
vastagon letakarva, körben lekötözve, mint a befőttesüveg
áztatott cellofánja gumikarikával, spárgával ha más nem
volt. És jött a szomszédasszony: „Elvinném a kacsákat.
Itt csak megdögölnének.” Később a két ajtó közt, térdei
közt kislánnyal, egy ötéves kislánnyal állt vinnyogva az asszony.
Az utcán üvöltöttek. „A fia kommunista!” „Föl kell ezt
is kötni. Azzal a taknyossal együtt!” Máskor beteg-őrző volt.
Skizofrént-őrző asszony. A depresszió pajzsa. A mánia csigahéja.
Az kockás barhet-ingben, sárga kordbársonynadrágban. Nem
evett, nem ivott. Ült csak. Nem evett, nem ivott. Állt csak. Az
alkonyatot nézte. Két évig az agy-estét. A fehér elme-éjfélt.
Aludt, olvasott, fölkelt. Aludt, olvasott, nézett. A telet, az őszt
nézte. A nyarat, a tavaszt nézte. És sikítani kezdett, futott a
Szeptemberben. Őszi szeplők közt futva sikoltozott zokogva.
Egy egész kosár tojást csapkodott a földhöz. A tojásokat egyenként
csapta a konyhakőhöz! Előbb kezébe vette, forgatta, nézegette, a
mészbuborékokat ujjhegyén billegette, aztán a kőhöz csapta, mintha
egy nagyot köpne. Csapkodta csak úgy loccsant, csapkodta csak úgy
spriccelt! Nézett vércse-szemekkel, nézett héja-szemekkel, nézett
kigyószemekkel, nézett kés-pillantással. És loccsanás, s a konyha kövezete
már sárga máz, takonyméz tojásfehérje, már mészhéj-félbuborék, már
mészhéj-cserép-ganéjdomb. Mintha egy őrűlt szörny hányna, az Őrület
okádna epét a Mindenségre. Az Őrület-Epehólyag öntötte büdös nedvét.
És a keze epés volt és a fal is epefröccsent. Az udvaron az asszony,
futott körbe az asszony. A másik meg utána. Utána egy nagy késsel.
Disznóölő-bajonéttel! „Te kurva, kurva, kurva, te kurva” kiabálta!
Az meg: „A kútba ugrik!” A bajonét az apjáé. Isonzóból
hozta. Ott kapott haslövést is. De már itthon temették. A
tyúkok is szaladtak, rikácsolva rohantak, a kutya sírt a láncon, a
kakas kukorékolt, feketén kukorékolt. Feketén már harmadszor.
És röfögött a disznó, mint egy berúgott Buddha és a liba repűlt az
őszben, mint Szent János Látomása. És a szomszédok néztek a
palánkra tolúlva, a deszkára tódúlva néztek lilán röhögve!
Az asszony: öregasszony. De sose-öreg-asszony. Van öt unokája. És
két dédunokája. Kezei jól mozognak. A lábai is gyorsak. És
emlékezetében nem a Pokol az Éden! A temetőket nem járja.
Nem szereti, nem utálja. Mindenszentekkor elmegy, vagy Halottak
napján elmegy. Visz egy csokor virágot. Minden halott sírjára. Ha
hazaér, kezetmos. „Mert a temető után az ember már kezet mos.
Ugy szokta azt az ember. Mert a temető szennyes. Mert a temető
halott. Halottlemosás után is, amikor már lemostuk a meztelen halottat,
arcát, mellét, mellkasát, hasát, férfiasságát, nőiségét és combját,
lábszárát és a lábát, amikor letöröltük, akkor is kezet kell mosni.”
Most épp valamit olvas. Talán egy verseskönyvet. Mert verset ő is írt!
„Mintha most is hallanám: ej de büszke ez a lány!” Olvas, nézi a
csöndet. Mintha szalmaszál csövén át nézné a világot. A sárga
szalmacsőnek üresség-tölteléke végén a szalmahéj-gyűrű
levegő-lencséjében, levegőkorongjában alig valami látszik.
Fél-orchidea, fél-fénykép, sarlósan körbevágott fél-hajasbaba,
régi, kitépett-hajú, félszemű. Amit a szalmaszálgyűrű üresség-tányérja
héjperemtokjába zárva mutat. Meg az egyik orrlik. A cellulózarcrózsa-
szirmok törése közt a vatta. És minden oly picinyke a szalmahéj-
gyűrűben, a vékony szalmacsőben, mint Liliput-Országban.
Úgy lát, mintha elemlámpával világítunk éjszaka: a sárga fényrúd, a fénypor-aranyrúd
kis kört fest be arannyal a sötétből. Aranylencsében harmatos bogár, százszorszép,
harmatpor-szárnyú bársonylepke, citromlepke, káposztalepke. Ahogy az elemlámpa
fénypontot szúr a sötétbe, arany-gombostűt az éjbe, arany-tűszúrást az éjszakába.
Ahogy a szemész, úgy lát, mikor kis szemlámpával, hosszú vékony rúdlámpával a
pupillán keresztűl a szemgolyó-testbe világít: s látja a bíborfoltot, az eres
retinakorongot, a fényérszálas-szalagcsápos puha napkorongot. Bíbor térképet a sötétben.
Bíbor virágsziget-földet, bíbor földrészt folyókkal, akár egy űrhajóból, űrrepülőből a földet.
„És mondd, az az Alliende, az a szegények pártján volt?” kérdezte
tűnődve. „Persze, egyszer láttam a Televízióban.” Talán önmagát nézi,
kezei közt halt meg a férje. Vért hányt. „Mama, Mama,” mondta. És a
mellkasa véres lett. S az asszony keze véres. Kezei közt halt meg. A
temetés után a padlót reggelig sikálták: ő meg a sógorasszony. Keze
közt halt meg az anyja. De ő csak mint szép álom: színesen visszalépett.
Lakott a kisebbik fiánál. Lakott a nagyobbik fiánál. Most az asszony-
unokával. Mit olvas ez az asszony? Ez a nem-öreg-öregasszony? „Mint
némi földbe szúrt vékony cövek Tünt fel néhány torony a láthatáron,
De oly kicsiny, hogy a pásztorgyerek Meglátja végignézve szalmaszáron!”
Ez bizony Arany János. Ez bizony: Bolond Istók!

 

 

 

Játszunk Marx Györggyel*

Január. Ezerkilencszáznyolcvanhárom. A hó halott. A
hó még meg sem született. És én mikor halok meg, mikor
halok meg, mikor halok meg Feleségem? Mikor jön el az
én halálom, amiben hittem, a szép halál mikor jön? Mosolygunk
a kielégültségben. Testünkön az éjszaka szivárvány-foltjai.
Bőrünkön lila izzás-nyomok. Szivárvány-ruhában
lépked mosolygásunk. Szivárvány-ingben forró hajnalunk.
Anna most bicebóca, mint a rózsapettyes, kékszeplős szöcske,
ha rózsaszín suhintással elkaptam a szőlőben, a réten, s jobb
hüvelykujjam és mutatóujjam bőrlécdobjai közt szorítva a
lüktető szárnyas állatot, a rézsárga szárnyas üvegfűrészt, nagy
ikerdió szemkoponyáját néztem, a kék ponthalmaz-drótszitaszövet
üvegkocsonyazsákot. Mert közben, a mohó, kíváncsi
ujjbögyszorításban a potroh jobb oldalára szerelt combja
letört, s ott hevert piros kölyöktenyeremben a borostyánszínű
állat-üveg sáskacomb-sonka, a bütyökcsuklóval folytatott borostyán-
pálca sáskalábszárral, a csuklós rézdrótsöprű sáskalábbal, ott
hevert a rózsaszeplős-kékpettyes állatjárógép, a drótlábszár
hátoldalán drótkefe-gerinccel, drótreszelő-ős-sárkánygyíktaréjjal,
mint barátom járógépe a temetés után a halál-szobában. A
kis, lüktető állatremény meg a zsongó, bizsergő réti fűbe ejtve
féloldalasan bicegve ugrott, ferde kaszabolással metszette a
zöld-árnyékú hőség-csöndet, az arany-kongatást, a zöld fűrajz
árnyéktürelmet és lovagsisak-vaskosár pofája könnytelen.
És tenyeremben az Isten egyik lába. Fél feszület. Egy korpusz fele.
Eszter énekel, piros zománc-lábosfödelekkel cintányérozik. Ő az
Úrnapi rezesbanda cintányérosa és söprű-galaxis szempillája Jézus
tölgyfalombsátra, Krisztus virágkunyhó lakhelye. És Anna most
bicebóca, jobb lábát húzza, mereven, mint egy kréta-dorongot.
Fáj, fáj, fáj, mondja. Tüdőgyulladása volt. Kis combjain az
injekcióstű szúrásnyomai, sűrű fekete pontok, combjain fekete
szúráspont-csillagképek. Gyászhegek. Életpont-száradások, a gyógyító
anyag pontképlet-éposza. Feleségem fürdik. Nézem, ahogy kilép a zöld
fürdőkád hólyagos fokhagymaszár-zöld vizéből, szőke haja: hátáig
fehér kendő, nézem boldog tiszta melleit, jövendőm tömény napcsillagait,
köldökéig fölfüstölgő, combjai közepéig lesarjadzó ágyékszőrét nézem.
És forró melleit megcsókolom. És megcsókolom vizes ágyékszőrét.
És én mikor halok meg, mikor halok meg, mikor halok meg
Asszony, Asszonyom, Orvos, Asszonyom? Szerelmem, mikor halok
én meg? Mikor halok meg: Éjszakáim Mézelő Izzás-Edénye,
Hajnalaim Fénycsírát-legyező Álomszagú Fénye, Nappalaim
Én-írtam Bibliája, Alkonyaim Szorgos Fényből-merített Ihlet-szagú
Árnya, mondd mikor jön el az én halálom, mondd mikor?
És a hó halott. A hó még meg sem született. Ménkű, a fehér puli,
anyakönyvi nevén: Basa, Ménkű, a fehér puli fekszik a nyírfák
alatt a fagyott földön, fekszik, mint óriás szőrpemzli-csigahéj a
fagyott talajon, kutyavize megfagyott a lavórban, de feltörtem
a lemezrózsa-jégfödőt reggel a söprűnyéllel. Nézi, ahogy vizét
isszák, ételét eszik ideges csipegetéssel a szárnyas állatok, a
madarak. Verebek, cinkék, rigók, galambok. Fejüket ide-oda rángatva,
merev fekete zománchólyag szemüket tollzacskó fejükkel együtt
földnek-égnek fordítva gyorsan nézik a csönd üveghomályát,
sárga csőrükkel kalapálják a húst, a kenyeret, a krumplit, fehér
rózsává fagyott tejet. Mint a falióra rézkorong ütője, lengve
jár ideges fejük jobbra-balra, szinte ketyegnek e szárnyas
állat-órák, s megfagy zöld ürülék-köpésük a földön és nézik
ideges, lengő kapkodással a biológiai térrel is megtörtént
Időt, mint Babits Mihály, a katolikus. És a hó halott, a hó
még meg sem született! És Balzsam, a fekete puli, egy méterre
a fagyott föld alatt fekszik a kertben a gyümölcsfák alatt.
Szilvafa, sárgabarackfa, cseresznyefa, meggyfa fekete vascsönd-
káosza szüli a fagy-szelet kis csontváza fölött a kertben, és
ribizlibokrok és piszkebokrok vékony gyökérzsákjában kicsi
kutyakoponyája. Nagy gránitsziklát cipeltem sírjára én, és
szögeztem fakeresztet, s a kereszt vízszintes léclapjába nevét
bevéstem, s a vésetvályú-név fehér írásteknőit fekete tustintával
begyászoltam. És a kereszt vállain rózsák. Fehér rózsa,
sárga rózsa, piros rózsa, lila rózsa. Rózsa, rózsa rejtelem,
rózsa, rózsa ringatag, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsacsönd.
És Balzsam, aki még könnyezni is tudott, és sírni tudott és
nevetni, és szégyenkezni is tudott és néha igazabb volt, mint az
emberiség, ott fekszik egy méterre a fagyott föld alatt, mint
egy halott juhász, subájába tekerve, fekete subájába csavarva,
mint egy halott juhász. Lemezes fekete szőrcsimbók-koporsóban
fekszik Csontváz-Balzsam, Hajdanvolt-Vígaszom,
Megújulásom Fekete Mámora, Hitem Fekete Gyöngyharangja!
A kis kutyacsontváz önmaga szőrkoporsójában, mint önmaga
csillag-göngyöletében az Isten. És nem volt Angyal, aki
harmadnapon a sziklát elgörgette volna és bemenvén büdös
sírüregébe: ott ülne Mennyekig-érő, Istenig-érő gyémánt-
gyertyaként világítva, nagy szárnyaival a halál hatalmát betakarva.
Fénylő halálkenőcs-olajos testlepel és ágyéklepel-kendők
helyett ott a kukachulla-ürülékszatyorban rothadt cementes-zsák,
drótszál, kőszilánk, csigahéj, szemgödrében, a fehér
pulikoponyában földpenész-szemgolyók, zöld kő-gombócok,
rozsdás sárcsomó szemek fagyottan. És egy pléh-konzervdoboz.
Tizenkét évig lopta mosolyom, szemem-nyalintó nyelve hitem bíborszivacs zászlója volt!
Tizenkét-évig ugatott szívemben, tizenkét-évig nevetett
szívemben, tizenkét-évig nyalta homlokom, gyors, higanyhorgony-kígyósziszegéses
lágy lihegéssel, mikor hangosan nevetve hemperegve birkóztunk
a kert százszorszép-gyöpén, gyermekláncfű-füvén, s a forró
csaholástól a gyermekláncfű pihepára-gömbjei robbanva
piheszilánkokká törtek, a fehér virágpihe-bombák, s szálltak
a meleg kék örvényekben a fehér pihe-esernyő virággömb-tollszilánkok,
magzacskós piheszilánktollak, mint Milton
szétzavart angyalai. A fényes vakok! Aztán meghalt. Reménye
halt meg, azért lett halott! Mert végbélrákja volt a
szőr-tücsök hím-szerelemnek, az örjöngő puli-homoszexuálisnak,
a fél-heregolyósnak, mert másik heregolyója hasüregébe húzódva, meg sem született,
aki ott ugrált mellemen, fejemen, hasamon, ágyékomon, fekete
szájából feketén lihegve, fekete szájüregéből pirosan
lihegve. Végbele kitüremkedett, égő mirigyrózsa, égő paradicsom,
piros hólyagszivacs permetrózsa, amiből kiesnek a fehér kukacok, mintha
gombostűkkel lenne sűrűn teleszúrva,
gennyes kemény fánk, duzzadt, lávafolyató kráter
virágzott piros sárgarépává lerágott, fekete gyászlobogó-
bojtos farka alatt, a fekete rojtsonkák fölött. És zokogott,
ahogy csak a puli tud zokogni. Ariosto Őrjöngő Lórándja
se zokogott így. Nem sírt így egy vérbajos szent, szifiliszes
apostol! „Mutasd meg a káoszt” mondtam tegnap este
Marx Györgynek, „aztán az evolúciót.” Ott voltunk vendégségben
a gyerekekkel. Játszott a kis számítógéppel. „Igen” mondta,
s nézett, fejét madárként félrehajtva. „Igen.” „De előbb írjuk
le a számokat. Meg azt is: hány csillag van a látott univerzumban?”
„Igen” mondta, s nézett, fejét madárként félrehajtva.
„1000000=106=millió. 1000000000=109=milliárd.
1000000000000=1012=billió. 1018 (18 nulla)=trillió.
1024=kvadrillió. 1030=kvintillió. 1036=sexillió. 1042=septillió.
1048=oktillió. 1054=nonillió.” És a csillagok? A csillagok?
„I galaxis, amilyen a mi Tejútrendszerünk is, a Galaktika,
  kb. 1011 csillag,” „tíz a tizenegyediken=százmilliárd csillag.
Az ismert univerzumban több billió, többször 1012, tíz a
tizenkettediken, galaxis van. Tehát a látott univerzumban
kb. 1024=1 kvadrillió=10 a huszonnegyediken csillag van!”
Aztán a ceruzát letette. És nézett fejét madárként félrehajtva.
Egy kvadrillió csillag! Egy kvadrillió magány! Egy kvadrillió
árvaság! Egy kvadrillió látott némaság. Én elmondtam mi bánt
és elmondtam mi fáj és elmondtam, hogy mért is ütnek engem.
És elmondtam, hogy mért szeretek élni. És elmondtam, hogy
ki és mit jelentett. És elmondtam, hogy époszokra vágyom.
És elmondtam, hogy otthon milyen is volt. És elmondtam, hogy
hitem föl nem adom. Inkább lőjenek le, mint García Lorcát!
És nem tudom, hogy létezik-e Isten. De a nevét sokszor le is írom.
„Einstein szerint van”, szólt a madár-válasz. És elmondtam,
hogy a halott mit láthat. És elmondtam: a Halál mit láthat?
És elmondtam, hogy szépek a halandók. Éppen azért szépek,
mert halandók! És elmondtam, hogy kár lenne meghalni.
Ötvenötévesen már meghalni! És elmondtam, hogy fehér a
fehérben, mit is jelent fehér a fehérben. Mit is jelent nekem:
fény a fényben, mit is jelent álomban az álom, hányfajta
szem lehet a világon. Hányfajta szem volt is a világon, hány
szem rothadt el a létkezdet óta, a szerves lét látó-kezdet
óta? Elmondtam, hogy nekem mit beszélnek szívemben a
tolongó halottak? S hány élőlény halhatott meg máig, hány
élőlény a létkezdet óta? Hány élőlény hal meg most naponta,
hány élőlény árva Földgolyónkon? És elmondtam: kiket
mért sirattam. És elmondtam kik sírtak miattam? És
elmondtam mekkora a gyászom, hogy a gyűlöletet leigázom!
„Akarsz játszani? Játsszunk békát a számítógépen. Hogy
befejezd a Levelibékát! Játsszunk békát, vagy játsszunk
szörnyet? És majd a káoszt is megmutatom.” Feleségem
szőke copfját kibontva fésülködött. A gyerekek ricsajoztak,
futkostak a szobákban, egyméteres sárga rongy-Pinocchiót
ölelve rohantak föl-le, föl-le, mint a mítoszok Istenek-nemzette
isten-gyermekei, játékmackókat dobáltak, ették
a cseresznyés krémhabot, csöpp szájuk körül fehér habkoszorú.
Orrukon hab-manó, kezükön hab-kesztyű. És Pinocchió,
az egyméteres sárga rongy-Jézus hosszú sárga harisnyalábai
ernyedten kalimpáltak a parketta számítógép-fényében,
a zöld derengéstudatban, mint Olimposz gyermekeinek
hóna alá csapott Jövendő Jézusok lábai, az óriás sárga,
vattával-kitömött rongybaba-Pinocchió nyeklett,
bicsaklott Eszter hóna alatt a sikongó hurcolásban, üveggomb
szemei, a feketék nyálasra nyalva csillogtak a zöld géptudat-fényben,
és mosolygott, mint az olimposzi nem-herélt istenek nemzette
gyermekek hóna alatt az Eljövendő Jézusok, a Zeusz undorában kitaláltak,
az isten-féltékenység Istenatya-kigondolta jövő-megszégyenítés
eljövendő isten-útálata. Az a Zord Humanista
Dörgő Derű önfeledten szeretkezett. Az Ég Atya-Bikája
Üsző-Istenlányait hágta. Tehén-Istenemlőseit döfködte hörögve.
És vaginaméz-szagú és Zeuszbika-istensperma illatú lett a
Nem-Ismert-Világegyetem! És herélt szamarak, és herélt tevék, és
kiherélt bikák, és kiherélt disznók és kiherélt kutyák és kiherélt
tigrisek és herélt oroszlánok síró, csacsi-szíváshörgésű, bömbölő,
vonító, hörgő Ószövetség-koszorúja fölöttünk a bánat fején, mint
az Újszövetség-töviskoszorú Jézus fején, haldoklás-büdös
koponyáján. És kiherélt férfiak, az eunuchok álltak az állat-eunuch-
koszorú közepén és buja könyvekben ráncosan, aszaltan, sárgán
lapoztak. És átkokat mondtak zokogva a meg-nem-értett hermafroditák.
Emlőjük, péniszük, herezacskójuk a herékkel, hüvelyük, a szőrtelen:
tiszta fény. És folyt a Világegyetem-hüvelyből a hüvelyméz, kancaméz,
mint kancsóból a tiszta virágméz, a virágszagú édes Itélet! Kati
fésülködött. „A hajat nem szabad eldobni” mondtam. „A hajat tűzbe kell
dobni” mondtam. „Az eldobott haj: szerencsétlenség” mondtam.
„A tűzbe dobott haj megvéd a gyásztól, a bajtól”.
„Nagymama mindíg a tűzbe dobta, anyám is a tűzbe dobta.”
Nagymama azt is mondta: „Engem a férjem sohase látott
meztelenül. Mikor szeretni egymást az ágyba feküdtünk: elfújtam
a petróleumlámpát. És csak aztán vettem le a vászoninget.”
Nagymama ha fésülködött, az ágy szélén ülve ha fésülködött, fehér
vászoningben ha fésülködött és bütykös, tyúkszemes kis lábait áztatta
a lavórban, és sárga kislány-lábai a lavórvízben, mint tíz
nyélszemű aranyhalak, a szemtok csővégén a szemhéjtalan
szemgolyó-bimbók, mint kétszer öt-szarvú arany csigabigák,
lebegtek a vízben a föltüremkedett, a talpfejből kibugyogva
kitüremkedett sárga húskürtök, sárga hústrombiták, s a trombitaszájak,
kürtszájak csigabigaszeme arany-gyökérpupillás tyúkszem,
s kemény palarózsás tyúkszemek az arany lábujjak oldalain is
gyűrűben, körben, mint apró kőrózsák növényhús-csillaga a
szőlő-dűlőúton a kőkereszten. A Megváltó testének tüzes rügyei,
tíz húslopótök meredt a lavórvízben, s a tökszárak üregbelseje,
levegőcsöve, a tökhólyag szaru-buborékgolyója megtelt forró
öreg vérrel, mint a csigaszem hagymaszára, s a csigaszem hagymafeje
sötétkék látáshigannyal, nagy hólyag-szemhagymája sűrű
fekete látásvérrel, folyékony higanyos szemanyaggal, kék kocsonyával.
Arany-lábujjacskáin a bütykök, tyúkszemek, mint tengermélyi csiga
agykürt-házán, amelybe piros remeterák bújt: virágállatok, húsevő
állatvirágok, vastag gyomornyeleken, nyélgyomrokon, tengeri rózsák,
tengeri szegfűk, állat-krizantémok, állat-őszirózsák, állat-nárciszok,
tengeri liliomok, lába-ujjaira kockaszelvényes farkukkal tekeredett
aranykristály csikóhalak, égő borostyánkő tengericsikók, agytekervény
agykorallok, tengeri legyezők, a hét korallcső érszálak szövődmény-rácsa,
tengeri pókok, az óriás laza drótszálcsillagok, tengeri uborkák, tengeri
sünök, tengeri csillagok, s lába bőre a csalánzó polipokkal, virágfejű
polipokkal, piros korall-bozontfákkal a csigahéj mészpáncélporcelán-
zsindelytrombitája. Lábai sárga sztearin-gyertyák a húsvéti templomban,
s körben Krisztus láb- és kéz-szögei a gyertyahúsba ágyazott
aranyozott diók, aranydió halálbimbók, aranytoboz gesztenyerügyek.
Nagymama ha fésülködött: a fésűben, a hajkefében ottragadtak
a kiszakadt hajszálak, ott szálazott hullatag haja ezüst pókháló-
kévében, mint a Világűrben a Tejút, mert megfésülködött az Isten,
s haját fésűlte Isten Anyja Szűz Mária, s kifésűlt hajuk ezüstszál-
kévéje a Tejút, Nagymama a szaru-fogsorból, a drótfogak közűl
az öreg hajszálakat kicsipegette, kévébe tekerte, máslisan, a végtelen
jeleként összehurkolta, s hajszálból sodort hajkötéllel a kéve-csípőt
megpödörve, körültekerve átkötötte, mint ahogy aratáskor
a búzakévét szalmából-csavart szalmakötéllel, rátérdelve
átkötöttük, a kötélvégeket megcsavarva, egymásra-csigázva megcsomóztuk,
aztán mutató s hüvelykujjára köpött, s nyállal a
kötést összeragasztotta, hajat a hajhoz ragasztotta, s a kályha-ajtót
kinyitva hullott haját a tűzbe dobta, a sercegő sárgakék
parázskupacok közé, a tűzkristály-elmúlásba, s nézte ahogy büdösen,
fölkunkorodva, feketévé göndörödve, szinte holtában fölülve
lángra lobban a csöpp, hajszálból-csavart ezüst asszony, s elhamvad
jajtalan, mint az orleáni Szűz a máglyán, mint krematóriumban
az ülő aranyszoborrá összeránduló halottak. És volt aki fésülködés
után kifésűlt haját megette. Mert szent a haj, szent és védelmező!
Mert mindent magunkba kell temetni ami élet! Mert mindent meg kell enni
ami halál! Mert nem lehet semmit eldobni ami élet! Mert mindent magunkba
kell temetni, ami halál! Mert a haj: életerő! Mert a haj: halhatatlanság!
Mert a haj: tiszta hit! S aztán az öreg parasztasszonyok fodros
vastagbeleiben, mikor a gégegödörtől az ősz vaginaszőrig fölvágták őket,
s aztán a halott, fölboncolt öregasszonyok hasában, gyomrában,
hasüregében, beleiben, vastagbél-fodraiban kókuszdió-nagy kilónyi nyálkával-bevont
hajgombócokat találtak a kórboncnokok, gyomorhuruttal, bélsárral
átitatott hajszálcsomó-golyókat. Haj-kókuszdiókat. Nyálas gombócait a hitnek. Január
van. A hó halott. A hó még meg sem született. És én mikor halok meg,
mikor halok meg, mikor halok meg Feleségem? „Mutasd meg a káoszt.”
„Játsszunk békát. Aztán a káoszt is megmutatom. Vagy játsszunk
szörnyet?” És játszottunk békát. És játszottunk szörnyet. És a
káoszt is láttam azután. Marx György a kis számítógép elé ült, én
az íróasztal üveglapjára könyököltem állva. Vékony tárcsalemez-korong
a gépagy szájnyílásába. Írógépbillentyűk kopogtatása.
S a zölden-sugárzó képernyő-ablak enyhe síkdomborulatán
világító betűsorok, számoszlopok, jelszámok, kódszám-oszlopok
fehér világító elmetudata. És megint billentyű-ütögetés.
És csönd. „Most számol.” És egy kattanás. És megjelent a tó, a
nádas, a lepke és a béka. A tó a képernyő alján piros vonal.
Vastag izzás-csík. S a képernyő jobboldalán zöld oszlopszáron
barna buzogányok. S a képernyő baloldalán zöld nádszálak,
zöld sáslevelek. S a buzogányok s a nádszálak, sáslevelek
közt repült a tarka lepke. Szárnyazva repült a kék kompjuter-levegőben.
S a piros-szalagcsík tó vérvonal vizén a fehér béka
ült. Négyzetmilliméter-apró fehér fénykockákból a béka. Mint
fehér mozaik-béka a császárság-kori Róma rom-fürdőszoba-falán.
Négyzetmilliméter-apró fehér fénykockákból: feje, törzse,
lábai, szemei, s kitátott szájából gombnyomásra hosszan,
fölfelé tekercselődő nyelv-végmozdulattal kilövellő nyelve.
S a lepke: négyzetmilliméter-apró kék, piros, sárga, lila, zöld
fénykockákból. S repűlt a szivárványos kockamozaik-pepita
lepke szivárvány-pepita szárnyait csapkodva, lobogtatva!
Repült a szivárvány-mozaik lepke jobbra-balra, föl-le, kiszámíthatatlan
összevisszaságban, cikkanva, mégis egyenes vonalban a buzogányok és a
nádlevelek határvirágzása között, hol magasan, hol alacsonyan
lobogtatva szivárvány-pepita lepke-lényét.
A békának a lepkét kellett ugorva megenni! A fehér, apró
fénymozaik-kocka béka gombnyomásra ugrott. Hol a képernyő-űrbe,
hol a kék számítógép-levegőbe, s száját ketyegve
kitátva: hosszú fehér nyelvét kilőtte, mint Szilveszterkor gyerek
ha fúj sípvégű piros papirharisnyatekercset, s az a fújástól
levegővel telitődve, gyermeklélegzettel töltve a levegőben
előre-lingásodva merev papírcsővé földagad, mint disznóöléskor
a száraz, érhínáros marhabél, a levegővel töltött ropogó bélharisnya.
Ha fölfújtam a piros kakaskukorékolás-fagyban. Téli hajnalon, a
fagyra-fagyott kiloccsant disznóvér, lekapart disznószőr, rózsafehér
disznótetem halálában ácsorogva, a ganéjdomb mellett a baromfiudvarban.
S a disznó orra kétlikú rózsatányér, s a disznó farka alatt a vagina
petyhüdt lila sarkantyúvirág, hervadt mirigytátika, oroszlánszáj
gyér szőke buddhista-szakállal. A papírharisnyavégen, mint halotti
koszorúk szalagján: rojtos kék papírfésűbojt. És játszottunk békát és
szólt a gép: pi-pi-pi-pi-pi. És ketyegve ugrott a lepke felé a béka,
és fölgörbülő hosszú nyelvét kilőtte: a szivárvány-lepkét kellett
elfognia. És játszottunk békát. És üldöztük a lepkét. És a béka
ugrált a piros vízvonalon, egészen úgy, mint a kecskebéka, levelibéka.
És ugorva szállt fölfelé a számítógép-arc kék ketyegés-csöndjében,
mint fehér béka-alakú léggömb, ha gyerek figyelmetlen
kezéből a luftballon-cérnát elereszti. Mint tóparti mocsáraljú
vízben a mocsárgáz nagy fehér buboréka.
És megfordult a levegőbe fölugorva és megette a lepkét!
És játszottunk szörnyet is a fizikussal. Szörnyet játszottunk
nevetve. A képernyőn most függőlegesen lila létrák és vízszintesen
zöld gangok, átjárók, folyosók, hidak. Lila-zöld állványzat volt
a számítógép-arc. Egymást-keresztező lila, zöld létrák, deszkák
megbontható szövetsége a plexi-arcon, a téglalap-alakún. És
gombnyomásra kijöttek a szörnyek! Négyzetmilliméter-apró piros és
kék fénykockákból épült ketyegő kicsi tankok, mint szögletes
katicabogarak! És futkostak kiszámíthatatlan rendszer-összevisszaságban
a zöld fénydeszkákon. Az ember meg mászott előtte, mászott
utána föl a létrán, le a létrán, szaladt a sötétzöld hidakon,
szorongott, félt, menekűlt. És gombnyomásra, tárcsa-tekerésre
sírgödröt ásott a zöld, korlátnélküli gangokon.
Egészen úgy mint a sírásó. Gyors kezekkel, gyors ásóval gyűlölet-
serényen. És összevissza, ketyegve másztak a szörnyek. És az ember
mászott a lila fénylétrán, mint gyermekkoromban a befőttes-üvegben
a pici falétrán a levelibéka, takonyüvegpénz-lencsés
ujjvégű, sárgatenyerű zöld csecsemőkezeivel a létrafokokba kapaszkodva.
Kezei, mint behajtott üveg-húsevő-virágok. És az a rettegő,
dühös apró fehér ember: négyzetmilliméter-apró fehér fénykockákból.
Ember-alakú fehér mozaik-kép mozgás. Kezei, lábai, teste, feje,
ásója négyzetmilliméter-apró fénykockák halmaza. Mint egy pointilista
ember-alak. És összevissza, ketyegve mászkáltak a szörnyek.
És futott a pici fénykockahalmaz-ember. Ásott gombnyomásra.
Ásott sietve, gyorsan, a zöld híd fényföldjét kapkodva dobta,
fehér kezével a fehér ásót a zöld fényvonal-talajba ütve, vágva,
s a négyzetmilliméter-apró zöld fénykockákat, a mozaik-talajkockákat
előre fölhányta, mint sírgödör szélére sírásó a földet, ha a sírgödörben
már nyakig állva a földet a sírból kidobálja. És dob földet, csigolyát,
koponyát, lábszárcsontokat, pruszlik-gyöngygombot, rothadt cipőt,
szétrohadt csizmát, fésűt, ujjperecet, fogsorokat, elkorhadt vasszögeket,
bogarak üres kitinhártya-öltönyét, az üres kitinzsákot nagy csáp-bajusszal.
Hamlet sírásója! Shakespeare Hamlet-ütése! És nincs ott Yorick koponyája!
És ha egy katicabogár-tank szörny az ember-ásta sírgödörbe
zuhant: az ember rálapátolta a négyzetmilliméter-apró zöld
fénykockákat. És betemette. És elfoszolva meghalt a szörny.
Egészen úgy mint a mesében: sárkánytemetéskor, gigász-legyőzéskor,
szörnyeteg-pusztításkor. És amikor jött a szörny ketyegve és az
ember menekülni másképp nem tudott: a maga ásta sírgödörbe
ugrott, áttörve a zöld talaj négyzetmilliméter-apró zöld fénykockákból
kirakott legalsó réteget, a sírlukba ugrott a fehér négyzetmilliméter-
kockahalmaz ember, s hullt alá az alsóbb emeletre, hullt fehér
ember-esésben, mint ejtőernyős ha repülőgépből kiugrik, s az ernyő
nem tud kinyílni, zuhan a talajig függőlegesen lebegve, és két
lábára esik és szalad tovább fehéren. Mint óceán-vízbe ugró
búvár, gumiruhában, óriás szitakötőszemű gumiálarcos gumisisakban,
szájában az oxigénpalack hernyós légzőcsövének gégeszája. És
hull a vízben meteorként lefelé, száll alá vizi derengő
csönd-látomásba. Az a gumiruhához forrasztott óriás kerek sáskaszem-
duplájú gumicsuklya-sisak, mintha terroristák fekete selyemharisnyát
húznak fejükre. Selyemharisnyanadrág-zsákálarcot. És szikráznak
szemüveg tányérok merev fenyegetéssel. A düh sisakrostélyos, vasszemhéjas
lovagsisakban! És úszóhártyás lábai, mint a pelikánnak.
Száll alá, mint ember-atombomba. A csönd ejtőernyőjén
lebegve a Fehér Reménytelenség. Mint Milton Pokolba-taszított
arkangyala fehér izzással zuhan. Január van.
A hó halott. A hó még meg sem született. És ettünk. És ittunk
vadméz-szagú áldott tiszta bort, mézelő-méhecske-illatú
tiszta bort a vacsorához. És mindenféle trendekről, begyűrűzésekről,
infrastrukturákról beszéltünk. A válságokról beszéltünk,
meg a reménytelen reményről, az atom-meghajtású
űrhajókról, az atomhulladék-temetőkről, az óriás agyag-lencsékről
a földben, ahová a sugárzó hulladék betonkoporsóit
süllyeszthetik és a műholdakról beszéltünk és a számítógép-jövőről
és hogy jobb lenne, ha egy tömbben esne le a kis nukleáris erőmű, a nukleáris energia-
töltetű, az atom-meghajtású űrhajó üzemanyag-atomtöltete, az atomreaktor.
„Több-kilós urán-rúd lehet. Azt legalább megtalálná az ember, mint egy
meteoritot.” És lesz-e háború és ha lesz, mi lesz? És hogy mindezt a
természet bekódolta-e a génjeinkbe? És hogy csinálhatnak-e
szuperlényt, embert, állatot, unterlényt, embert, állatot a
génsebészek? A gyerekek visongva hancúroztak, az asszonyok
a zöld számítógép-derengés homályban gyerekeikről beszélgettek.
Már éjszaka van. Itthon vagyunk. Éjszaka van. Csillagtalan
téli éjszaka. A lányokat megfürdettem. A lányok alusznak.
Fekete üvegszoknyában, kibontott üveghajjal jár a szél
a város fölött. Óriás meztelen üveglábai színes fényplakátokon,
neonírásokon, neonábrákon, színes higanygőzcsövek
ország-térképén csörögnek. Kopár, kemény zuhogás a tél, fekete
szélcsörömpölés. Országokra lép a konok üvegasszony, országok
álmán üveglábai. Bal kezem ujjhegyei fájnak. Bőrlécörvényes
ujjhegyeim bevagdosva, mint a juhok füle. Mint szilvafa
megvagdosott háncsa gyantát: gombostűfejnyi vércsöppet rügyezik.
Csütörtökön reggel egy kórház laboratóriumában kis szikeszerű
fémlemez-reszelővel bal kezem ujjait megvágták, vérem
hosszú vékony számlétrás pipettába szívták. Üvegcső-kiváncsiságba.
Néztem, ahogy a vér egy kék létrafokig kúszik. Aztán rágyújtottam
egy cigarettára. Valami anyag volt egy másik üvegcsőben, valami
folyékony átlátszóság, abba fújták a pipettából a vért, kis
levegőbuborékok forrongó szőlőfürtje közt erjedt szét a vérem, piros
füst, piros atombombarobbanásfüst-gomolygás. Bújj ide
mellém, meztelenűl az ágyba Feleségem. Meztelen testedet
hadd öleljem, combjaid közé, a mézelő tűzbe ágyazom
Szent Sebestyén-ujjaimat. Hagyd, hogy a tűz mézlő ajkaiba mártsam,
a tűz nyálkahártyás cimpái közé, a tűz mézet folyató duzzadt
lebenyei közé sebzett ujjaim! A tűz mézébe mártom megsebzett ujjaim.
A mézgyöngyös szőrcsuklya alatt. A fekete kivezetőpont fölött.
A villany ég. A könyvekből kinéznek a költők.
„Hazajöttél?” „Reggel korán kelünk. Dolgozni kell.”
Majd idejön kispárnájával Eszter. Majd idetapickol mezitláb
az Anna. A filozófusok árnyékfeje kék csöndkoszorú a szobában.
„Igen, a káosz”, mondta Marx György. És a számítógép halványzöld
téglalap-ernyőarcán Marx-féle megfogalmazásban: zöld
fénypontok fölágaskodó görbületvonala, mint zöld kobra ha
a levegőbe földagadt zöld húsrombusz-levél fejjel, fülpajzsokkal
föltaréjlik. Az utolsó izzó zöld pont görbület-csúcsán
hosszú zöld vízszintes egyenes. És így tovább. Számolt a gép
program szerint. És egyre szétnyílóbb kígyószájú zöld pont-szétágazások,
zöldvonal-szétfutások. A kettős egyenesek
pontsorai föl-le, föl-le zuhantak mereven. Előbb spirálködszerű
zöld képlet, aztán zöld ponthalmaz-szétlazulás. Egyre
távolibb zöld fénypontok csipkés összevisszasága. „Sejted
már mi lesz?” Aztán a képernyőn a zöld ponthalmaz teljes
szétlazulása. Már nem keresi pont a pontot. Már beállt
a zöld, pulzáló pontcsönd-zűrzavar. „Ez a káosz. Mint a
csillagos ég!” Valami mindíg túldagad. Aztán ugyanaz visszazuhan.
A többlet. A hiány-megáll. Az alul. A túlnövés.
A mit-csináljunk-vele. A mégtöbb. A nem-tudunk-mit-csinálni.
Az összefüggések egymástól függetlenedve derengve
bolyonganak. A megint-újra. A megint-hullás. A nincs-közös-struktúra.
A pontokká dermedt szerkezet-szétesés!
Bújj mellém Feleségem. Terítsd szét szőke hajad a párnán.
Mint a hajnalt az égen a természet. Tenyerembe fogom boldog
melled. Lábaid megmelegítem. Jár a szél, jár a szél,
jár az Őrjöngő Őrűlt Üvegasszony. A villanyt eloltom. Csókolj meg. Aludjunk.

 

 

 

Az üres járógép*

Testvér ha testvért temet: feketén fut, testvért ha testvér temet
 
beledöglik abba.
Nem szól. Csak néz. Szíve megvakúlt. Szólni tiltották ellened.
 
Szólni a törvény se hagyja!
Nem szól. Csak áll. Nem sír. Csak áll. Úgy fáj, már nem is fáj.
 
Halálod hitembe köpted.
Ahogy a legyek a húst beköpik. A véres rongyba csavartat. Muszáj!
 
Sárga gyászpatkó körülötted!
Mert muszáj az élőt halállal bepetézni! Muszáj a döglegyeknek
 
tojócsövüket a szívbe döfni.
Halott a halandót éltetve így eszi. Dögevő zöld gyémántrügyeknek
 
jövője: sorsunkat beköpni!
Nőstény-farcsövük kitin-szalmaszálát az eleven lét hártyái között,
 
a rostok szünetében
lüktetve mocorgatni! Így lesz az üldözöttből megint üldözött
 
a termékenyítés szemetében.
Nem tudtam sírni Zafírkő-Megoldás. Csak otthon. Nem is otthon. Ott nem,
 
Üveg-Kan, a koporsónál!
Sírni nem is akartam. Néztelek Halál-Hiú. Kitömött Karvaly-meredten
 
deszkaládában hiúskodtál.
Sírjon helyettem a Megváltatlan Isten! Anyád se sírt, könnytelen állt.
 
Fagyott Jajkürt fekete dérben.
Hány halottat moshatott le szegény! Nem értett semmit. Most a halált
 
a varjú-tolongás rémületében.
Hány halott testét, nemiszervét, arcát, lábait, kezeit, hullafoltos hátát,
 
szivárványlila ülepét
moshatta le ecetes ronggyal, bronzkarom körmeit, de teste halálát
 
nem hitte el a könnyekért.
Mi lett veled? De furcsa lettél, de kréta-iszap, sáragyag-halálcsók,
 
köd-árva, hamar-öreg!
Sárga orrszarvú-szobor, borostyánkő irigység-kard, szemhéjad alatt a látás-diók
 
gyászát fény nem moccantja meg.
Ősz aranypikkely-madár, aranytoboz-bagoly, orrod arany-balta,
 
páros viasztrombita.
Nagy sárga orrod jáspis-keselyűcsőr, szád a csönd aranycérnával összevarrta
 
bicegő madár-bika.
Viasztollpikkelyes kezeid, az egymásra hajtott kristály ihlet-remények
 
kék-karmú héjalábak.
És arany-fagy, arany-büdösség, az arany-rothadáson áttetsző közlekedőedények
 
fagyott kék szalmaszálak.
Tolvaj lettél! Tolvaj! Elloptad önmagad! Tolvaj azzal, hogy hagytad
 
önmagad általad lopni!
Gyolcsod vérét arcomba facsartad, és velem is önmagad fosztogattad.
 
Te tudtad, az a vér: mi!
Deszkaládában ezüstgyapot-sisakú deszkamanó, gőgös gyűrődés-vak
 
világoskék bársonyruhában,
sárga viasz-kajmán, köd-krokodílus, léptábla-alligátor, sehova-ablak
 
a hitetlen túlvilágban.
Nem tudja senki más, nem tudta senki más, csak én tudom:
 
elmenni nem így akartál!
Hiszen meghalni kétszer halál, csak megsemmisülés a semmi-bolyongás félúton.
 
Nem volt kész a leltár!
Azok a törpe infarktusok! Belűl az érrendszered fagyott kásás mész,
 
tömör, komor hiány.
A legvékonyabb katéter-gumicsövet se tudták volna, ködfüst-zenész,
 
átvezetni az ereken, artérián!
Azok a törpe kiskakasok! Bent a homályszobában. A bekormozott
 
csönded-üvegdobozban!
Azok a szárnycsonk-szárnyhiány kék nünükék, a parfüm-büdös daltalanok
 
a bűzmirigy-büdös iszonyban.
Iszonyod ágaira ültek, a mész-ágakra, a fehér korallfára a tücskök,
 
fekete lakk-koporsók,
a gyászrovarok, a cirpelni-se-tudók, bűzgyomrukból fújták a füstöt,
 
gyászkabócák a hazug szót!
Eszembe hányszor jutott, eszembe hányszor: engem te temetsz el,
 
vagy én temetlek téged?
Valamikor! Valamikor? A földből nem lehet kilátni! Hiába veszekszel!
 
Én lettem: emberiséged!
Ahogy az óriás jéglencsébe fagyott mammutot a kopasz rabok megették,
 
a bozontos ősmaradványt,
tízezeréves húsát, szemét, szívét, veséjét, máját, tüdejét, tökeit, hímagyarú ősi szőrbuborék
 
lila összegét: a Bálványt:
így eszem én fogaimmal tépve, kiharapva halálod, halálhúsod, a fosszilia-időt,
 
az ősbozont idő-fossziliát!
Hogy te is megmaradj éhes vad szívembe nyelve, látva a cammogó Ős-Jövőt.
 
Hiszen az néz: aki lát!
Balzsam és Ménkű már nem tud körülugatni piros csaholásviharral,
 
a két puli, fekete, fehér.
Nekem még lehet, neked már sohasem forradalom, háború, világsiratófal!
 
Se könny, se gyász, se hit, se tűz, se vér!
Nem ám pöcsös, ahogy Chilében mondták a hetyke tisztecskék, a Huntát
 
szolgálók, Pinochet bitangjai,
a feszes kis férfi-ringyók, a vállszíjas homoszexuálisok, s a vérző asszonyhüvelybe nyomták
 
az eleven patkányt: vallani!
Hiszed? Még itt vannak a pénisz húgycsövébe drótot vezetők, a vesszősokkolás,
 
agysokkolás vallató-vadai,
a villanyárammal kínzók, a bandában-bátor legények, az embertalp-patkolás
 
fölgyűrt-ingujjú patkó-kovácsai!
Hiszed? Vagy nem hiszed? Mindegy most már! Simon Pistára hogy mondtad?:
 
„Szölke gyerek!”
Koporsójánál ketten álltunk. Pici gyerekkoporsó volt! Álltunk: két dacos hasonlat.
 
Embertelenűl szerettelek!
Embertelenül szerettelek! Hisz embernél jobban! Ahogy jó testvér a testvért
 
talán csak a legendában szeretheti!
Szívemben kinőtt tulipánfa voltál. Szíveden én gyémánting, hitből vasing-mellvért.
 
Mit tud a halott? Nem mindegy neki?
Mit tudsz te már a nem-emlékezetben! Ifjúság! Ifjúság? Hányszor ballagtunk
 
kőrisbogár-szagú koporsók után!
Te bicegve lassan, könnyű bottal, merengve könnyen én. Hát lemaradtunk!
 
És néztek a sírszobrok kő-sután.
Ifjúság? Ifjúság! Futottam volna! Szép loholással! Meg ne bántsalak:
 
botorkáltunk a fehér gyász után.
Együtt menni! Ahogy a jó ló a másikat kivárja megállva! Hisz tudtalak!
 
Már tudod mi van az emberiség után?
Az a kőrisbogár-szag! Ánizs és jód és szalmiákszesz és hipermangán-kristály
 
zöld állatkristály-tűz keveréke.
Petróleum és gyöngyvirág-kölni illat-párzása koporsód, deszkaláda-tűztál.
 
Néztelek. Nem bőgök! Nem! Azértse!
Hát megtörtént ez is! Meg az is: a skalp! A skalp: veled! A holtat fölültetik
 
s hátul karéjban, gyors szikevágással
fölvágják a fejbőrt a tarkón, fültől fülig. A halál Jádekő-Dühét nem nézhetik.
 
Nem gyászolhatnak a Testi Pusztulással!
S a fejbőrt előre az arcra a gégéig lehúzzák. Mint kifordított paróka
 
puha, rózsaszín gumibélése:
az arcra húzott fejbőr. S belűl az arcon a fehér ezüstvatta hajzat. A szőrzsák ciróka-
 
maróka! Elbújtam. Nem láthatok én se!
S csak aztán fűrészelik szét a bőrtelen véres koponyát. S a fejbőrbélés sárga maszkja
 
vérerek, zsírerek, idegszálak
finom fagyott hártyacsöndje. Tudod, az embert így szedik szét, de előbb kopaszra
 
vetkőztetik a gyönyörű emberkoponyákat!
Aztán fölvágják a testet Barátom. A nyaktól a nemzőszervig, a tojásokig,
 
herezacskóig, halott herékig.
S nézik ott bent, a szines halált, a szív-mészházat. Hiszen a vígasz ott már nem lakik!
 
Hiszen a gyászt már seholsem lelik!
S a kórboncnok gumikesztyűs kezében a máj, a vese. S átpaszírozva a belek
 
gyors, gumikesztyű-ujjas kezekkel,
kipaszírozva a bélsár, vizsgálva húgyhólyag, epehólyag. Az angyalok nem intenek:
 
hogy elég, elég, hagyjatok föl ezzel!
A konok szív! Az átkos szív! A dacos szív! A megvert szív! A legyőzött.
 
a gumihártyatőgy orvoskezekben.
Csak fekszik szétvagdaltan ott, akit az elmúlás zsiráfként futva megelőzött,
 
a mozaik zsiráfkan-úszás a rettenetben.
Nagy-tojású barna herezacskója leng a futásban, feje fönt pettyes virágbibe,
 
állat-fűrészbak ugrása: a szégyen.
És könnyek gyűltek, könnyek, könnyek, könnyek a Csönd kék kelyheibe,
 
megmostam arcom a világlét üzenetében.
Megmostam arcom a világkönny-keserűben. Megmostam arcom fehér halálodban,
 
könnytelen nehéz szemeim megmostam.
Pedig cseppenként beszéltek a könnyek! „Vigyázz” mondták, „az iszonyat felrobban!”
 
Halálod vállaimra akasztottam.
Mint télikabátot, testemre vettem halálod. És elindultam a szerelem felé, nehéz
 
páncélkabátban a Márciushoz.
A törzsváz újságpapírral kitömve. Hiába kérdeztem volna már: „Te merre mész?”
 
Hisz visszatértél édes önmagadhoz.
S üres a járógép. Üres. A járószerkezet. A fémcséve-sáskaláb, a levedlett
 
gyíkláb, üres pikkelyhártyazsák,
az üres gyíkkarmú hártyaharisnya, a karmos gyíkcsizmacipő, a halál-lehelet-
 
levegő-tömésű hüllő-láb-szomorúság!
Az ízek, hevederek, fémpántok, fémcsuklók, fémcsavarok, barna bőrnyergek
 
járó-pillér-szövevénye, a rácsüresség-csizma,
a combtőig, herékig, segglikig-érő, hernyós csuklójú vasháló-üvegcsizma, a dermedt,
 
hernyós-könyökcsövű kályhacső-bánatcsizma.
A Gyémánt-úr csinálta járógép üres. Mint csatahalál után a középkori lovag
 
fargolyókig-érő páncél cipőcsizmája:
térdtől az alhasig páncéltölcsér, a térdizületek csillagos rézforgókon, a pupillátlan-vak
 
páncélhéj-féltojós az üresség csigaháza.
S a térdbütyök-védő vasgombokkal a combpáncélhoz, s a lábszár páncélszalma-csőhöz
 
gombolt lapos, csipkés vaskalap.
S a vascipőcsizma lábszárcsöve alúl domború vascsipkeuszonyokkal él, erő az erőhöz
 
kapcsolva a csipkés félhólyag vastollak alatt.
A bokánál! Csipkés csuklókon. A vas-uszonylábak, a vasfodorgallér-cipők!
 
Üres a páncél csizmacipő. Üres.
Mint a te gépszerkezet járómasinád! S leng az üres szürke szarvasbőrcipő, nők
 
lilioma, a kitaposott, a belűl-sebhelyes!
Ami franciakulcs-csatlakozókkal a cipő gépszerkezet-csizmaszárához kötve,
 
a fémrács nikkel-nadrágszárhoz.
A fémgombok a cipő sarkába építve, a vaszabla-gömbcsuklók. Most már örökre
 
üres, ami nem tartozott a halálhoz!
Álmodtam az éjjel. Téged álmodtalak. Fölültél csukott szemmel a koporsóban.
 
És beszélgettünk, mint annyiszor régen.
Borostyánkő-karvalyarcod, borostyán-héjaarcod, borostyán-gyíkfejed, mint sóban
 
megkristályosodott őslény. Égtél sárga fényben.
S fölébredve elgondoltam aztán: a kórházba vittelek, műtétre, két karomban,
 
lázasan lüktettél, mint egy sáskapotroh.
Izzottak szenvedésed csévés szelvényei. Hurcoltalak konok testvér-akaratomban.
 
Másztam kagylós lépcsőház-poklot.
Nyakamba csimpaszkodtál, mint egy kisgyerek. Lázas Jézus-utánzat, bíbor
 
jajcsokor, sercegő sárga parázs-szöcske.
Hónod alatt a jobbkarom. Térdcsuklóid alatt a balkarom. Szobor parázs-hóból.
 
Így viszlek én már téged mindörökre!
Viszlek az űrben, a csillagok között, a térszünet-anyagban, a fényfekete
 
pontok, ponthalmazok téridejében.
Viszlek nyakamba-csimpaszkodó, viszlek boldogan! Talán a sötétség fénysebe
 
eligazít a Mindenség Spinóza-tüdejében.
Ami maga a Minden! Talán lesz valahol Túlvilág! Itt: a gyásztalan anyagban.
 
Valami fénykapu, tűzkerítés, álom-
anyag örökkévalóság. S majd leülünk ott a Tiszta Kertben. Halálnál boldogabban.
 
Talán ott, ott: a teljes okot is megtalálom!
Megyünk. S elmaradnak mind az angyalok. Hisz régen elhagytak téged.
 
Az a korhadék-pókháló szárnyú barna
rostos növényszobor, növényszár-pálca, rács-szövevény nézi a rothadás-ürességet.
 
Foszlik szárnya. Vedlik lába, karma.
A bürökből, mályvából, lapulevelekből, csalánból, kalászos füvekből,
 
lila sündisznófejű bogáncsból,
szamártövisből, vadtorma-bokorból, sárga kutyatejből, lóhere-szívekből,
 
gyermekláncfűből összeszőtt haláltoll!
S mögötte halállal néz a többi Gyötrelem. A Páfrány-Angyal, Moha-Angyal,
 
a Penész-Angyal, Pókháló-Angyal,
a Póknyál-Angyal, Moszat-Angyal, Hínár-Angyal, Büdösbogarakból-ikrásodott Angyal,
 
a piros Temetőbogár-halmaz Angyal!
És a Szivacs-Angyal, Spongya-Angyal, Polip-Angyal, Békalencse-Angyal,
 
Békanyál-Angyal, Medúza-Angyal,
a Korall-Angyal, Tengericsikó-kristályrugóhalmaz-Angyal, a Kék Gilisztazsák Angyal,
 
s a hernyófürt-szárnyú Hernyó-szobor Angyal!
Ezek a nyüzsgő, büdös, férges, éhes, szárnyas Halál-Szobrok! És mind akik
 
azt hitték a halál legyőzött engem!
Akik azt hitték a halál fölzabált engem! Néztem a csöndet akkor hajnalig!
 
S te visszanéztél rám konok szívemben.
Halandó szívemben halhatatlan gyász van. Érted. Magunkért. Ősz fiú!
 
Angyal-kardvágás a szív alatt.
Piros halál-vonás. Piros filctollal húzott heg. Szívemben, járógépes szomorú
 
cipőd üszkös talpnyoma maradt.
Hiába vitt a gépesített gyászhintó. Nem fekete lepelkendős, fekete tollbojtos
 
fejtetőjű, csótáros büszke lovak.
Akik durrognak olykor és ürítenek. Autó vitt, fekete. Hát ez a fontos?
 
Meg a cirkusz? Meg dühös salak?
Hiába! Hiába! Hiába! Hiába! Hiába! Most is Február van. Mint
 
akkor. Álltam halott fejednél halott-egyedűl, halott!
Halálodból másoktól kitagadva, mint árva gyermek, aki törvény szerint
 
megkapta örökségűl, amit meg sose kapott!
Most is Február van. És hó és hó és hó és hó és hó. Téli délután. Vasárnap.
 
Nem kérdezed: „Ferenc mit fogsz írni?”
Gyere ki a földből, a krokodilgyomor-időből. Sírni kellene! Sírni fiú! Várlak.
 
Sírni kellene! Sírni! Sírni! Sírni! Sírni! Sírni!

 

 

 

Fekete Saskirály*

Nem gyászének ez! És gyászének nem is lesz!
Tudjátok-e mi kell a csodaleveshez?
Gyökeres víz! Fehér gyémántanyag könnyek,
megolvasztott mámor, forralt epe, szörnyek
vagdaléka, lépe, mája, zöld veséje,
meg az emberiség minden ősmeséje,
a Szűz-Anya havi ciklusinak vére,
halálcsurgás, dögtánc Dante ütemére!
Jézus-vér a gyökér-vízben elkeverve,
holtak vizelete, fölvagdosott nyelve,
majomhere, varangy-szem, sátán-szempilla,
griffmadarak körme, Saskirály farktolla,
véres cafat Néró aranyköpenyéből,
gyűrű az istenszív makk-előbőréből,
az Apokalipszis kék trombita-átka:
gyémántsáska harci lovak csikorgása.
E levest megfőztem. Be is kanalaztam.
Főtt tizennégy-évi őszben és tavaszban,
főtt tizennégy-évi nyárban, mammut-télben!
Ez a csodaleves vacsorám, ebédem,
volt gyászom-hervasztó, véremet sarjasztó,
hitem kövérítő, szégyenem apasztó!
S szavaim, ahogy a fák rügyeket hoznak
és csontjaim mint a zöld fű virágoznak.
Mert nem a halál kell! Gyűlölete: átok!
A Fehér Halálra most már rákiáltok!
Rothadjatok hullák, menjetek halottak
földbe: legyőzöttnek, halálba halottnak.
Halandók, adjatok halottat a földnek,
földet a halottnak! Mert a holtak ölnek.
Az utolsó halott sírt kést kiabálva.
Villogtak karmai, mint a dér virága.
Ül a halál és a rá nem kiabálót
rázza, mint körmével öreg pók a hálót,
körmével rángatja, reszeli, riszálja,
s a pendített pókszál nyáldrót-citerája
peng, mint a cimbalom a cigány kezétől,
barna nagyujjától, kisujja körmétől,
reng a csöndre-kötött szűz-foszforeszkáló
pókselyem-ürülék halálkosár-háló.
Ráng, s benne a fogoly halál-evickélő,
a selyembe-fulladt félig-nem-is-élő
zengő önmagát a halálba csavarja:
moha-koponyáján a kék kristályalma
a két csiszolt szem s a pofalemez-álarc,
mint fekete táblán kréta-betűk, só-rajz,
betekerve vastag nyálselyem-kötéllel,
mint rongyszobor fölfújt száraz marhabéllel.
Ahogy Arany János hím-szarvasa teszi:
magát egyre jobban vad-behömpölygeti
a hálóba, ez a pókháló-szűzhártya
halált ad annak, ki rügyét belemártja!
Pengeti a pók a hálót zöld körmével:
zenész hegedűhúrt kisujja körmével:
Yehudi Menuhin zöld világcsönd-fényben
Bartók Béla fény-Hegedűversenyében.
Nem kell a halál! A halált megaláztam!
Ahol eddig éltem: Csönd-Ravatalházban
éneklő csontvázak ültek arany-ágyban,
éneklő csontvázak égtek arany-lázban,
köd-dunyhák tetején ültek kezük rázva
tollzsákba süppedve, mint kéz nyers tésztába,
koponyagolyójuk gyertyával kirakva,
nagy vállcsontjuk égő gyertyákba tapasztva.
Énekelt millió Csontváz-Karácsonyfa,
arcuk viaszcsurgás-jégcsapok álarca,
szemgödrük viasztál, viasztüskék rácsa
alsó szempillájuk viasznyál-szakálla,
ültek viaszeres sárga viasz-ingben,
égő gyertya-kardok csontváz-kezeikben,
viaszrács-szobrokként ragyogtak dagadtan,
gyertyakoszorúval, mint égő kalapban!
Rózsaszín csontvázak, zöld csontvázak, sárga
csontvázak, fekete csontvázak bezárva
ravatal-szívembe, vérpiros csontvázak,
aranypettyes csontváz, citromsárga árnyak,
ezüst csontváz, arany csontváz, kék csontvázak,
fényszínű csontvázak, csillagköd-csontvázak,
álomnyál-csontvázak, epezöld csontvázak!
Ravatalház voltam! Nem volt magyarázat!
Ravatalház voltam én ravatalházban!
Ültem önmagamban, befalazott gyászban.
Ültem a Mindenség-mértéke cellában
én a Zöld Halálba, az meg belém-zártan.
Az az elmebeteg Halál ott mellettem
csámcsogva zabált, én bámultam dermedten,
az a Katatón Csönd falta a világot,
úgy nyelte a létet, szinte nem is rágott!
Mint őrült, ki guggol, s maga alá ürít,
s kapkodja végbele barna köpéseit,
s ürülékét eszi, s bélsár lehelete,
keze bélsár-kesztyű, viasz-arcképzete,
csokoládéval mint gyerek arca barna
pötty és paca, zabál önmagát hadarva,
s azt hiszi önmagát őrzi az evéssel,
önmagát sarából védi szenvedéssel.
De szívem a halált kinőtte azóta,
bőrét levedlette, akár a kabóca,
szívem a szenvedés zöld kitinruháját,
kitátva kitinbőr zöld koponya-száját,
s az üresség-öltöny zsákjában zöld csönd van,
a törzsben, kezekben, combokban, lábakban,
porló csönd a hártya-öltöny báb-magányban,
a pikkely-ingben s a hártya-harisnyákban.
És az üres halál-vértezet, halál-zsák
karjai mint női zöld selyemharisnyák
fölfújtan a széltől, szárítókötélen,
zöld selyemkesztyűk a kezek nyári szélben.
Mert szívem a halált kinőtte azóta,
mint gyerek kisinget, türelmét a szolga,
zöld halál-türelem hűségét ledobta,
ahogy kitinbőrét vedli a kabóca!
A zöld kitinpáncél lovagöltöny csöndet
szétrepesztette, hisz megszületni kezdett!
Mert újjászülettem! S cirpelésem fénye,
tudom már, az ember gyönyöre reménye!
Bennem a tavasz: mint virágszáron elmék,
bennem gyönyörűen habzó kék selyemrét,
zöld csigolyaszárú viráglepkék bennem,
virágok hatalma nőtt újra szívemben.
Virágszáron csillag nyitott rám holnapot!
Akik azt hittétek: élek mint a halott,
lelkem zsugorodik és nő a szakállam:
hátra dögkivánók! Vihart csóváz szárnyam!
Hátra ti köd-ringyók, ti sok nem-becéző!
Szavam olyan lesz mint a halottidéző!
Sorsom, hittétek: bolondok nevetése?
Hátra hullaevők! Ez a hit vetése!
Mályva, menta, kapor, vadkapor és bodza,
citromcsalán, izsóp, cicfarok kobozza
szerelmem szigorát és muskotályzsálya,
citromfű, rozmaring, levendula várja
vers-jövendölésem, zöld-szakállú víz is
hív az époszokhoz, pipacs, mályva, irisz.
Kipattan a kapor, hív a zöld derengés,
kék darázs-borongás, citromlepke-lengés.
Hoazint, Turakó, Tukán, Papagáj jön,
gyémánt-rügy kolibri, hogy számra köszönjön,
messzi dzsungelekből, növénypalotákból,
mindenféle szép vad növénypala-házból,
jaguár és párduc, pávián és szöcske,
puma, rinocérosz s viziló kisöccse,
s jön fehér ruhában lanttal a kezében
Orfeusz, az Ének Megváltó Hitében.
Fehér darvak, szürke majmok, kék főnixek,
hó-színű szarvasok hatalmamban hittek,
arany oroszlánok, jáde elefántok,
fekete cerkófok, piros pelikánok,
aranylomb fácánok, sárga őzek, tarka
hattyúk, zöld ibiszek, s a kék csillag-farka-
zuzmara-madár, tűzpettyes pelikánok
halál-házam nézték, a tűzpont-világot.
Nézte fehér bivaly, tűzköd-színű karvaly,
puha aranytoboz, pikkely-nyelv aranyhal,
rózsaszínű fóka, ámbrafoltos cethal,
a lila zsák rozmár, zöld légy sárga hajjal,
lódarázs, svábbogár, kőrisbogár, pőcsik,
az ezüst egyszarvú, arcán tűzaranycsík,
sáska, szitakötő és a fehér ingben
szarvason-lovagló hosszúfejű isten.
Várták: mondjak szívet-csitító igéket!
Mondjak világ-vígasz varázs-szagú képet.
Mondjak már valamit! Egy szót akár! Egy szót!
Rázta a sok állat a tetszhalott-alvót!
S büntető állatok labdáztak testemmel,
ahogy az ördögök labdáznak bűnössel:
ahol kék suttogás, zuhogás van, kócok,
s szövik az ördögöt akár a pokrócot!
A Pokolban! Szövik Kukac-Öreganyák:
szemgolyókkal-benőtt-oldalú szűz banyák.
Medve és oroszlán, farkas, haltest-ember
labdázott halálból-kikotort szívemmel,
a cethalfejű Griff madár is megcsókolt,
a Tündérvarangy Szűz melle számba bókolt,
szemében a csipák kövér aranytolla
keresztelő gyertyának beillett volna.
És a kígyók! Fehér, fekete, kék, barna,
tekergett testemen jeges pikkelycérna,
a rézhasú, aranyhasú, ezüsthasú
kemény pikkelykötél, a szivárványhasú,
zöld-tarajú, piros-tarajú őskígyók
marták szívem, mint zöld pikkelylándzsa-csókok,
mint kardfogú bosszu-csókok, halál-csókok
az arany és ezüst-koronás hüllő-szók.
S köröttem gyűrűben hemzsegő Láz-Szörnyek:
emberlábon járó ősemlős halkönnyek,
zöld pókok hátukon párzó asszonyokkal,
madárfarkú gyíkok bimbószem-csőtokkal,
virágállat-kocsány-lábú kék gépkockák,
véspörgettyüs-fejű varangy-malacocskák,
fémpáva-sündisznók beszélő gégével,
szarvasbogár-hímek nagy bikaherével.
Ló-péniszű törpék liliomkürt-fejjel,
szamárcsődör-lepkék zöld asszonyhüvellyel,
fénypropeller-fejű pávián-csecsemők,
kocsonyaszálakon imbolygó kajmán-nők,
csipogó szemgolyó-halmaz szőlőfürtök,
mekegő trombiták, szűzhártyás szőrkürtök,
összeragadt férfi-nő tehénpoloskák,
tüztakony fémgömbök, menstruáló ostyák.
Szitakötő-szárnyú csődör-vizilovak,
albínó angyalok, Lepke-orrszarvúak,
nyál-unikornisok, pettyes őzgalambok,
asszonytestté vedlett tücsökmadár-hangok,
lila sáskahattyúk, sashegedű-csőrök,
vak cimbalomkurvák, síró fitymabőrök,
ganajturó-fejű krokodilus-kövek
meduzahólyagcsönd korallkereszt-csövek!
Mégis megmaradtam! Ím, itt vagyok, élek!
Eszem, szeretkezek, ürítek, beszélek,
dolgozok, és verset írok, éposz-tervet
jegyzetelek, azt már sirattam ki elment.
Akit eltemettem, el kellett temetni,
akit nem szerettem, nem szabad szeretni,
aki gyűlöl engem, annak megbocsájtok!
Halandók reménye nem lehet az átok!
Akik azt hittétek, hogy megkeserültem,
hogy zöld Téboly-Ország hamujában ültem,
köves pusztaságban, ahol vadkapor nő,
kutyatej virágzik, kemény epe-ernyő,
növény-csöveiben fehér ragacs-vérrel:
a sömört-égető halál-szenvedéllyel.
A kő-kopasz földön, az ősz elmúláson
világító szivem mutatja, ím: lásson!
Kobrák, viperák és emberevő pókok,
patkányok, skorpiók, dögevő flamingók,
vámpirok és fehér denevérek éje,
nagy repülő-kutyák dögtelen-reménye
hiába is voltam! Nyers húsuk nem lettem!
Lenni nem akartam, hát nem is lehettem!
Megmaradtam annak, amit hittem, szónak
én, az elmúlásra sújtó halandónak!
Akik azt hittétek, úgy leszek majd árva,
hogy majd rászögeztek piros fa-szamárra,
ráültettek véres-meztelen, leköpve,
karjaim a szamár füleihez kötve,
pucér combjaimba vas-szögeket vertek,
a szamár hátához vihogva szögeztek
s kitesztek a napra, hadd száradjak ottan
nyálamba, vérembe, spermámba rohadtan.
S a szamárpocakra, piros fagolyóra,
fával töltött piros zománc fa-hólyagra
szögezett lábamból, kék-szőrű combomból
úgy áll ki a vas-szög, mint a varjú-farktoll,
mint lepkekoponya mohapáfrány csápja,
bogárfej Pisa-i ferde-torony csápja,
vérző vastrombita, buzogánykard-szárnyak,
Szent Sebestyén-testből vas-nyílvessző-ágak!
S ülök meztelenül, szamáron lovagló
Üvöltés, sok sebem halál-vérrel habzó,
s gerincem, egész le a farkcsigolyáig,
mint egy kardhal-csontváz tüskésen virágzik,
s a végbélpontig, az ürítőnyílásig
véres hátam, két far-golyóm kivirágzik:
könny-rügyek, vér-bimbók, nyüzsgő termeszhangyák,
tengermélyi sziklán mint tengeri rózsák.
Farom szamárháton, fa-szamáron testem
szamársörény fa-hab rózsákra görnyedten,
s leszek üres, száraz gyíkruha, levedlett
Zöld Gyémántcsiszolat, vas-szögekkel átvert,
hártyaszaru-üveghártya vak gyíkember,
hártya-páncélruha pikkelyrostély-fejjel:
mint disznóöléskor gyerek téli lángon
disznóhúgyhólyagot fölfúj nagy nádszáron!
Hogy herezacskómat piros szamárhátra
szögezitek, rátok ne nézhessek hátra,
lábszáraim piros szamár-fapocakhoz,
s verejtékem nektek tüzes virágot hoz,
s ott ülök halottan, mint egy döglött szöcske,
sárga köpés-ingben, ágyékig leköpve,
pettyes hártyaszobor, üres szöcske-testtel,
kitinhártyahólyag-bőrikra szemekkel.
Hogy majd megbüntettek! Keresztre-feszíttek!
Ahogy az ókorban a balga dühödtek
vaddisznókant, szamárcsődört, hímoroszlánt,
s nézték hogy vonaglik a Szent Fán a Kosz-Láng,
nem is az állatok szemét, ordítását,
inkább hímvesszejét, nagy dagadt tojását:
hisz folyik a boldog Kereszt-szenvedéstől
ejakulátumuk, vizeletük vérből.
Csurog ürülékük, nyáluk szőrre, fára,
a megváltott, meg-nem-váltott ősvilágra,
s láng-szemük megverten üveg-lánggá hamvad,
mint a megfeszített szűz Jézus Krisztusnak!
Március van. Mégis hó zuhog a sárra,
nárciszra, virágzó vén mandulafára,
a barackvirágra, feketerigóra.
Március van. Hó hull. Hó zuhog a hóra!
Égő szőke karddal kezemben lemértem
hatalmadat Halál! Szívem nem volt vértben!
Az a kard te voltál Asszony, Feleségem!
Az a hit én voltam gyászcsatakban, vérben!
S kürt, síp, citera, dob, hárfa, duda és lant,
hegedű, cimbalom, trombita ránkpillant
mézes muzsikával, nád-fuvola mézzel,
mint méhecske zömmel, darázs dörmögéssel.
Én a Halál-Kastély minden szobájában
tiszta szerelemmel eltűnődve álltam.
Egy-egy létszobában, mint egy szemgolyóban,
ahogy Herakleitosz állt a nagy folyóban,
én a Múltban álltam, a Jövőben álltam
ott a szemgolyókban, mint egy véres tálban,
a retinahártyán, vakfolton, a látó-
bíbor-szövevényben, Halál-Elbocsájtó.
A rhodopsin-csöndben, fényérzékeny pálcák
bíborvörös anyag-talaján, hogy lássák
Szőke Hitemet a Múltak és Jövendők.
Láttam Élet-sziklát, láttam Halott-erdőt.
Álltam ott a Csöndben, mint egy fehér estben.
Álltam ott a Csöndben, mint az üvegtestben:
víz 99%, fehérje,
hyaluronsav, só: e csöndmassza lénye.
Egy plafongerendán zöld kaktuszok és zöld
kőrózsák fújtak és nyerítettek, hörgött
a zöld pikkelycsokor, levélcsokor lógva,
oda akasztották, mint henteskampóra
a tűz-sárkányokat, a kék tűzlovakat
fejjel lefelé, mint hentes állatokat.
Azok bevizeltek, mint az akasztottak,
fújtak, nyerítettek, sírva rángatóztak.
Kőrózsaszár nyakuk fölfelé hajlítva:
hattyú ahogy nyakát csavarva hajlítja!
Mentem. És a Titkos, Utolsó Szobában
a Fekete Saskirályt is megtaláltam.
A Szenvedés Okát, a Fekete Embert!
A falra szögezve, mint egy rothadt kiskert,
fújt, ordított, köpött, durrogott röhögve,
talpáig szakállban, a falra szögezve.
Mint az a fa-sárkány, ott fönn, Hollolában,
Finnország egy kicsi ősi templomában:
meztelenűl, hanyatt a falra kitárva
pikkelyes gerince, pikkely-bordaszárnya,
testén, mint a lapu-levél zöld erei
vastag hurkákban a húsnak gyökerei,
taréj-bütykei és taréj-tüskéi kék
ős-kőrózsa-szirmok, festett tövis-csészék.
Pikkelyszív-fejéből pödrött vaskos nyelve
ég felé görbülten az űrbe tekerve,
fából csavar göndör farka, horpasza vak,
pikkely-lábai a semmibe zuhannak,
fogai, szemei buta golyók, rücskök,
így vonaglik ez a fa-sárkánygyík-püspök,
mellső lábak helyett kis emberkezecskék
görcsben vonaglanak, mint a részeg esték.
S hátúl, combjai közt, a hanyattfekvésben
lúdtojás-tökei dagadnak keményen,
s a két golyó között, kiágazva abból
egyméteres fallosz, kék, csavart forgács-toll
döf az Isten-szívbe répaszín csavarral,
száraz makkján semmi előbőr-kupakkal.
S az egész nagytökű Pikkelyhalmaz-Állat
szúrágta és piros maradék-zománchab.
Így a Saskirály is! Így volt ott egészen!
Fekete Saskirály! Mért lettél a részem?
A szögek rozsdásak lábában, kezében.
Sebhelyei sírnak. Seb-könnye a szégyen.
Vizelnek sebei, gyémántkönnyet sírnak,
s térdig könnyben ázik, könnyön a szakállhab.
„Húzd ki a szögeket! Vedd el szenvedésem.”
Fekete Saskirály, mért lettél a részem?
Könny és szőrgomolygás hasig a szobában.
Állok benne hasig: harmatos póknyálban,
mint üvegpalackban, amit beszőtt a pók,
belsejében vatta-sűrű póknyál-csomók.
A Sasembert nézem, ő engem néz döbbent
emberkáromlással, mint egy megőrűlt szent.
Másfél-méteres kék-fekete légy vinnyog
a falra szögezve. Hallgatnak a dolgok!
Megöltem? Elmondjam? Ím, itt vagyok. Élek.
A házból kijöttem. Jöttem újra: fénynek!
Ásványi, növényi, állati bizalmak,
tűz, víz engem néz, a levegő, űr, csillag!
Én meg őket nézem, akiket csináltam:
Esztert, Annát, állnak pucéran az ágyban.
Lábszárukon kék, zöld, lila ütés-foltok.
Sírnak szőkén, mint két pettyes-lábú szúnyog.

 

 

 

Látogatók a sivatagban*

Először József Attila jött (†1937), gyűrt, vacak aktatáskával
tyúkszemrózsás, szarubütykös jobbkezében, zsíros, nagy fekete
kalapját az ágyra dobta, a levegőre ült, mint üvegszékre,
beletúrt a százlábú kefeszőr lábfüggönyébe az orra alatt, a
táskába nézett, aztán lábaira nézett: mint csecsemőlábak a
foltozott cúgoscipőben. Izgatott gyors pihegése: gyíké, kis zöld
szivárványgyík lihegett a sivatag-homoksziklán. És megjött
Szabó Lőrinc is, haja arcán a csönd hínártörülközője, ezüst-
drótkeretes szemüvegét levette, orrnyergébe vésve piros patkó,
szájában a fogak, mint egy megkövesedett kőrózsa, őskori
kőpalarózsa. Szabó Lőrinc (†1957) jajgatni kezdett és sárga
jajgatása homokörvény volt, fölfele gyűrűző homoktölcsér,
abban legyek, dongók, lepkék, darazsak, madarak forogtak:
halott, s haldokló égitestek. És megjött Karinthy Frigyes is (†1938):
jobb hóna alatt egy sárga emberkoponyával, szőröshátú
balkezében pattogatott kukoricát hozott fehér papírzacskóban,
kicsit balra dőlt, mint a világegyetem kezdet-tengelyei,
a négy összefüggés, buborékos nagy arcán egy múmia
bepólyázott halotti beszéde, balzsam-jövendő, karfioltalan
agykoponya-kehely. Toporgott, mintha fázna a sivatagban.
Pedig nem volt még skorpió-éjszaka, kígyó-éjszaka se volt,
csörgőkígyó-éj, kobra-éj, vipera-éj, emberevő csillagpók
éjszaka! És Kosztolányi Dezső is megjött (†1936), farsangi
flitterek tejútporával behintve, mint egy álom-karácsonyfa
a szegények hitében, enni kezdte Karinthy Frigyes kezéből
a fehér habtöpörtyűt, jött a hajnali részegségből, mint kék
hóesésből és a kapuciner májfoltjai rongyharmonika
öltönyén és a csillagpor gyémánt üszke hajában és lila
szempilláin. És Babits Mihály is megjött (†1941), nyakában,
mint egy fehér rénszarvas nyakában a rénszarvaspásztor,
a hegycsúcs-fenyvesek rénfaggyú-álarcú pásztor-proletárja:
Alighieri Dante ült, zöld bársonycipős lábai keményen
rúgdosták a Babits-szívet! És Babits Mihály a csöndre
könyökölt, a sárga csöndre, mint üveg-íróasztalra és
nem volt mosolya, se könnye. Nézte a sivatag buja csönd-virágait,
amik a levegőből kinőttek, és csönd-gyökerük is a
levegőben, mint egy dögkeselyű karmos, szarupikkelyes lába.
Homokot köpött, zsíros homokpacákat és orrlikaiból
fehér homokrudakat fújt, mint sárga hurkapálcikákat.
Valamit Jézushoz is szólt, de gégeszáradtan a fulladástól,
s hallani mit se lehetett. És Krúdy Gyula is megjött
(†1933), vastag fekete kötőféken Pistoli urat vezette, a
nyírségi csődör-cimbalomevőt. Pistoli úr nyakában arany
lélekharang, ősbogáncs-fején fekete kantár, szájában
zabla, kétoldalt a nyálas vason a hab-szőlőfürtös
zablakarikákkal. „Egy vödör bort” mondta Krúdy Gyula
és ittak a csönd-vödör csöndborából, mint a
háborúban a frontkatonák a front-mögötti haldoklás-
életövezetben. „Hol van a malacbanda, hol van a
malacbanda” bömbölt Pistoli úr. De mókázó cigányzenészek
nincsenek ebben a csöndsivatagban. Se XIX. századi
népzenészek: Lavotta János (†1820), Csermák Antal György
(†1822), Bihari János (†1827), Rózsavölgyi Márk (†1848).
És semmiféle archetipusok. És megjött Móricz Zsigmond is
(†1942), mint nehéz fürge-döcögésű, boralma
piros viziló Balzac-fia, begurult a kréta Mózes-tábla-
homlokú szappanbuborékgolyó, spriccelt szövetkabátban.
Gurult jobbra-balra, kicsit száraz volt ez a
csönd. Kicsit árva ez a kemény sivatag! Kis vörös noteszt
vett elő zakója belső zsebéből, zakója külső jobb-zsebéből
tompa narvál-fogú ceruzacsonkot és mindjárt firkálgatni
kezdett. „A jobb sarokban fürtökben hiéna-szemek,
a bal sarokban koszorúkban sakál-szemek, a jobb
sarokban, fönt, láncban rókaszemek, a bal sarokban, fönt,
dögevő sivatagkutya-szemek. A falakon, mint szines
gyöngyfüggöny, fagolyó-porcelángolyó-üveggolyó-függöny:
hiúz-szemek, oroszlán-szemek, kondorkeselyű-szemek,
gyík-szemek, kígyó-szemek, ugráló-egér szemek, pókszemek.”
Megnyalta a ceruza fekete grafit-gerinccsonkját, s a kis
kockás füzetbe még beleírta a grafit s a nyál keverék
csigamászásezüst ecset-hullámcsóvájával: „Szegény Gyula!
Szegény Gyula! Mintha Jankát látnám a fehér tündér-robbanás
után az ágyban. Le kellett írnom azt is. Pedig
Janka már nem szídta Ady Endrét, nem ütötte Bandit
kis gyöngyvirág-kezével. Nárcisz-kezeivel nem ütött
már engem!” „Janka az ágyban: megfagyott szelet kenyér.
Janka az ágyban Isten-szívhalála fehér gyertyacsönd.
Janka az ágyban ikrás hullaméz-szitakötőszem, sárga
lépviasz-Hét krajcár. Janka az ágyban, a halottas-ágyban:
a Felejtés Deres Tűzliliom-szája. Párducpettyes megfagyott
virágüst, havas liliomkút, tűzpiros liliomkiáltás: behavazva!”
És ő is a csöndre ült, mint egy üvegládára. A szobában
fehér vaságy volt, vas-éjjeliszekrény, fehérre festve, fehér
ruhás-szekrény, egy szék, meg egy kékkockás viaszosvászonnal
leterített asztal. S a székre támasztva bal kezét, félig a
vasrácsos ablak felé fordúlva: állt egy ember. Kicsi, törékeny,
grafitszobor-ember. Csak állt, csak állt, csak állt, csak állt,
csak állt. Csak állt ott szót se szólva. Egyszer azt mondta:
„Mama”. Állt a csönd üveglevelén, mint tóparti fűlevélen
gyász-szitakötő, özvegyfekete szitakötő, halál-szitakötő.
Ruhája fekete, cipője fekete, zoknija fekete, kezei feketék,
szőrmellényesek, mint a szarvasbogárnőstény hasa.
Szemei szénrózsák. Dagadt szén-almák sűrű fekete
szőrkoszorúban. Arca szőrbozont gyerekkötény. Fülkagylóiból
fekete szőrpamacsok. Nagyítólencse alatt
mintha néznél fekete szúnyoghím-fejet: feje olyan.
Koponyabozontok, szőrök, cellás szenvedés-facetták kiszőrösödve,
páfránytoll-levélbojt állatpáfrány-hallófülcsápok, s a
cellahalmaz-sírdomb szemek dupla csöndjén is, az
ikrahatárok hatszögkereteiből szőrszálak, szőrpihék
kinőve. S a billiárdgolyó-fényű homlok, az elefántcsontgolyó-
ragyogású homlok csupasz, mint egy hanyattesett
angyal meztelen feneke. Hiszen az angyalok nem
hordanak bugyit, minek is hordanának? Csönd. Csönd.
Csönd. Csönd. Csönd. „Mi ez a csönd a szívemben?” Sír Szabó
Lőrinc. Orra szotyog, mint a téli eresz a napsütésben. Sír
József Attila. Szemei pirosak, mint egy fehér gerlének.
És megfordul és elmegy József Attila (†1937) és elmegy
Szabó Lőrinc (†1957) és elmegy Kosztolányi Dezső (†1936)
és elmegy Karinthy Frigyes (†1938) és elmegy Krúdy Gyula
(†1933) és elmegy Babits Mihály (†1941). És utolsónak
marad Móricz Zsigmond. Noteszét zakója jobb belső
zsebébe visszateszi, és sorsába visszahátrálva szelvényesen hanyatt,
elmegy ő is (†1942). „Rokona volt? Testvére volt?”
kérdezik az utcán, a boltban, a taxiban tőlem. „Juhász
Gyula?” „Költő volt.” Ott fekszik most már ruhástól az ágyon.
Sivatag fekszik a sivatagban. Jeges homok a forró homokon.
Sivatag-tetszhalott sivatag-koporsóban. Nagy csönd-szögekkel
rászögezve a sivatag-Magyarország. Mint a koporsófödél!

 

 

 

Téli nap*

Hajnal. Hó-sötét. Csönd-sötét. Világító feketeség. Fekete
fehérség. Csöndfehér hajnalfekete. Kakaskukorékolás. Hány
óra lehet? Hajnali fél öt. Kisgyerektalpak selymes csattogása
a szomszéd szobából. Eszter jön sírva, kispárnával a hóna
alatt. Anna jön mosolyogva, kezében zsíroskenyér. Valahol
találta a sötétben. Fölgyújtom a villanyt. A táskarádiót
bekapcsolom. Már híreket mondanak. Földalatti atombomba-
robbantás. Földrengés. MX-rakéták. Lengyelország. Nicaragua.
És eszembe jut Eliseo Diego, a katolikus költő Kubából.
„Védjétek meg a gyerekeket! Azt a forradalmat a gyerekek
csinálták!” És néztük egymást, ott Budapesten. Pohár konyak, sok
cigaretta. Szó a szavat nézte, beszéd a beszédet, emlék az
emléket nézte, fény a sugárzást, sugárzás a fényt. Megvagy-e
barátom Eliseo Diego, te Juhász Gyula-fejű fekete Reménység?
Kakaskukorékolás. Kint kakasok a hóban. Schéner Mihály
hatalmas piros, fehérpettyes rongykakasai, a kitömött Ébredések,
a piros posztó-szakállú, piros posztótaréjú Hajnali Őrzők, Hajnali
Árulók kékposztó tollsarló farok-páfránybokorral! Brancusi
négyméteres gipsz-kukorékolásai, fehér gipszfűrész-torony
hang-ágaskodásai, fehér kukorékolás gipsz-hanglétrái, az
óriás fehér hangreszelő-ívek, az Öröm gipsz-hanglétrái, Brancusi
világcsönd-fűrészei, egylábú fehér gipszkukorékolás Pisa-i ferde
tornyok, fehér Öröm-kardok, fehér Gyönyör-fejszék, gipszkukorékolás
fehér Boldog Ítéletek! Kakaskukorékolás. Kutyaugatás. Newton
leejti az almát, nézi a toronyból az almahullást. Newton
elmereng. Feleségem még szendereg, teste köldöktől talpáig
kitakartan. A beteljesülés piros lángja, szőke párafénye combjain
hasán, bőrén, lábszára pihéin, pajzsos szőrzetén. Cigarettázom az
ágy szélén ülve, könyvet lapozok. „a Paulus-látomásnak egy a
13. századból származó francia verses átültetését, amelynek görög
szövege a 4. századból való.” „olyan emberek iránt, akik »leszállottak«.
Úgy értem: leszállottak a pokolba.” „Magdeburgi Mechthild révületes
élményeit”, „akkor Bingeni Hildegardról olvasott.” „Ha pedig róla
sem, akkor a tudós Beda Venerábilis barát »Historia Ecclesiestica
gentis Anglorum«-árak német fordítása volt soron.” Anna
kakál, Eszter pisíl. Az eredményt mutatják. Kis rózsafánk
fenekükön piros gyűrű, az ülés biliperem-körvonala. Piros filctollal
húzott karika combjukon, gyermek combsonkájukon, izzó Szent
Antal-glória a seggecskék rózsa-arcán. „A part alatt, a part
alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál.” Most egy erdő
közepén élünk. Erdei házban. Széthúzom a függönyt. Anna: „Esik
a hó, hó, hó, hó, hó, esik a hó, esik a hó.” Eszter: „Az angyalok
pihéset pisilnek, az angyalmadarak tollat kakálnak!” Én: „Isten az,
a fölburjánzott kövér angyalok tollát tépdesi, kopasztja őket,
mint nagyanyátok régen a libákat. Ült a földön, a nyárikonyha
előtt, combjai közt a vastag libatest, a gyötrődő fehér gúnársziszegés,
a liba nyakát hóna alá fogta bal felső karjával, a liba feje
meg hátrahajtva hanyatt az asszonyhónalj melegében, mint vaskos
pamut-napraforgószár, s a sárga csőrök, kék szemek, piros szemhéjak,
fehér szempillák vonagló kérdőjele, mint az akasztókötél hurka.
És tépte a nyak, a mell, a bögy, a far, a szárnytövek, a hátkezdet,
a szárnyhónaljak szaros és sáros pihetollait konok szegénysor-kezekkel
és egy öreg párnacihába dugta, és céklarépából-kivágott, sárgarépából
rozsdás drótokkal összekötözött kezein könyékig fehér
pehelykesztyű, fehér pihetoll-virágzás! Piros korallfán fehér
csalánpolipvirágok a pelyhek. Gyermekláncfű-pihegombóc volt anyám
keze. Fehér pehelygolyó. És nem Léda szerelmes, nászi hattyúhíme,
szerelem-folyató hímhattyúja volt combjai közt az a lúd! „Róka
gyűjti, róka gyűjti, szúnyog kévét köti, szúnyog kévét köti.”
Fürdés. Borotválkozás. Feleségem kávét főz, a lányokat öltözteti.
A hó, a hó, a hó, a hó, a hó! Vajda János mit gondolhatott ilyenkor,
az a Már-Élve-is-Ravatalon-Fekvő? Az a Gigászi Virrasztó
Halott? Az az Époszra-vágyó Neurotikus Fekete Tántorgás? Az a Petőfi
Sándor Kisöccse-Petőfi Sándor Nagyapja Vén. Az a Mont Blanc-árnyék
Arany János fehér piheszobor-feje mögött? Az a Halott
Ország Aranyhártyagömb Gyűrt Fején Véres Viaszvirág-Mirtuszkoszorú?
Az a Halál Gőgös Fehér Lelkiismeretfurdalása?
Az a Bosszútlan Vacogó Penészes Ürülékbosszú? Az a
Reménylő Megvakúlt Reménytelenség? Az a Kasztráltak
Ondóhólyagja Sátánszárnyakon Lebegve? Az az Erdei Alvó,
Behavazott Mézevő Medve? Az az Átkozódó Gyöngéd Gyűlölet?
Az a Rémület Rodin-szobor Meztelen Balzac-pocakja? A vaáli
erdőben. „Odabenn a mély vadonban,” „S ott egyebet mit se tenni,
csak pihenni, csak pihenni!” A hó, a hó, a hó, a hó, a hó! Mintha
feketén zuhogna már a hó, a hó, a hó, a hó, a hó! Reggelizünk. Eszter
persze földönti a teli teáscsészét. Anna persze a vajat a hajára
keni. Eszter fenekére ütök. Meghúzom Anna fülét. Sírnának, de jobb
a szalámiszeletekkel karikázni. Jobb a kiskanállal egymást orrba
vágni. Jobb egymást leköpni. Barna zsírkrétával, sárga zsírkrétával
egymás arcát szépen kicifrázni. És ringanak, és ránganak, nyálbuborékot
fújnak és visonganak és röfögnek és visítanak, mint az
Amazonas-medence tízemeletes, tíz zöld-emeletes dzsungelének
varázslói a szexuális szertartásokon, a titok-ünnepnapokon,
a rejtelem-hódolatünnepen, szines krétavonal és krétakacskaringópajzzsá
festett arccal és homlokkal, mint az ausztráliai
termékenység-ünnep sámánjai, dzsungelszigetek varázslói szines
agyagsisak-fejjel, a festett agyagköcsög-agyaghólyag-fejjel,
amibe eleven fejüket dugják, s csak a szemrések korongnyílásában
villog a húsgyémánt szemgolyóelevenség és ugrándoznak és táncolnak
és hörögnek és leguggolva pörögnek és brekegnek, kifestett békák,
mint a kannibálok érosz-ünnepén, a kannibálok halál-ünnepén
a sámán-kannibálok, mint az emberhúst-evők, a
halottat-evők, hullahúst evők nemzésünnepén a törzs meztelen-testű,
kis-pöcsű sámánjai. „Bolha ugrik, bolha ugrik, hányja
a szekérre, hányja a szekérre.” „Ha összegyűjtünk három-négy termeszt
egy helységben, céltalanúl mászkálnak ide-oda, de ha beeresztünk
még néhányat, építkezni kezdenek. Felkapják egymás ürülékgolyócskáit,
»csinos« oszlopokba halmozzák, majd amikor ezek elérik a megfelelő
magasságot, összekötik őket, s létrehozzák azokat a tökéletes boltíveket,
amelyek a termeszboly támasztékát képezik. Egyik termesz sem tudja,
hogyan kell mindezt csinálni, de amint elegen vannak, együttesük
tökéletesen alkot: s bár vakok, érzékelik egymástól való távolságukat,
fölépítenek egy nagyon bonyolúlt, önálló »légkondicionálással« és
páratartalom-szabályozással működő struktúrát. Megállás nélkül végig-
dolgozzák az életüket ebben a maguk teremtette »ökoszisztémában«.”
„A különbség csak annyi, hogy nekünk óriási, végtelenül sok gondolatot
hordozó agyunk van, a rovar megfelelő szerve pedig mindössze néhány,
szerény rendszerré összekapcsolódó neuronszálból áll!” Verset írnék,
hát jegyzetelek. Fölöltözöm. A télbe kimegyek. Tudjátok-e mi van
a szívemben? Ellenségeim, akiket szerettem, barátaim, akik így
szerettek engem: tudjátok-e mi van a szívemben? És ti lopva-
gyűlölködők és lopva-hódolók, ti hallgatással vak elárulók, s akik
úgy építettétek élő szívem köré a csöndet, mint fagyba-üvegesedő
katona köré, aki hóviharban vánszorogván térdre esett és arcra
hullt és karjai széttárva, mint egy halottnak, pedig él még s szívében
az Emberhűség Könyvét lapozza az Isten, úgy építettétek szívem
köré a csöndet, sorsom köré a csöndet úgy építettétek, mint
térdrehullt katona köré az ökrendő gyászhavazásban társai a hópiramist.
Köré és fölé. A puha havat golyóvá gyúrva, a hógombócot gyors
görgetéssel nagy hengerré kövérítve, e kövér hó-hengerekből raktatok
szívemre fehér halál-kévéket, halál-ihletésű hó-henger-kriptát,
összecsomózott fehér kalásztemetőt, fehér halál-piramist!
Ahogy a szorgos sárkancsóépítő darázs szájában sarat hoz, háromszög-
szív fejét az űrbe mártva, s a több-kitinkanalú fekete
rovarszáj öbliből nyállal-keverten kiokádja, s mellső lábaival,
s a mozgó drótkosárszerkezet-kanálkoszorú csőrszájjal a sarat
sárhurkákká formázza, s így sárhurkát sárhurkára gyűrűben
ragasztva építi föl sárkancsó-fészkét, a fönadék-sárköcsögöt:
úgy hurkoltátok ti körém a csöndet! De fordított akarattal! Mert
az a darázs-sárkancsó az élet fészke mindíg! A jövő sármagzatburka.
A kihordás meleg sáredénye, tetején hártyás sárfödővel.
De a ti házatok csak fehér koporsó! De a ti házatok mint egy
Halál-Bálna! De a ti házatok nagy kristálykoporsó. Födele szívemre
verve jégszögekkel! Csakhogy én e Cet fagyát kibírtam! Csakhogy
én e Cetben föléledtem! Csakhogy én e Cetben fölébredtem. Fehér
Cetben én a fehér Jónás! S addig fújtam, addig lélegeztem, forró
fújásomat addig fújtam, míg a Cethal tömött hóhasából fújásommal
alagútat fúrtam. Forró páracsövet a Hó-bálna bőréig. Forró
vízszintes páracsatornát, egészen a Hó-Cet hó-szájáig!
Csöpögött a hólé, mint a könnyek. Szikrázott a hólé, mint a
csillag. Körülöttem gyémánt-jégcsapocskák szikrázó és könnyes
szálka-alagútja. Befelé-nőtt tűkristály hengerben másztam kifelé a
Jég-Halból. Mintha egy kígyócsontvázban kúsznék. Mintha egy
nagy halcsontvázban másznék. A kristálytűk arcomba fúródtak,
a jégszálkák homlokomat tépték. Másztam, mint egy zsákos korall-vázban,
mint egy üvegtűkkel szőrös kályhacsőben. Mint egy jégfogakkal
őrlő pirhana-torokban, mint egy jégből fújt üveglombikban,
mint óriás ízelt rovar testében, óriás százlábú bélcsatornájában.
Mint egy halott szűk gégecsőben. S kezem véres lett és véres az
arcom. S arcom bőre varangyos és foltos, mint egy öreg varangyos-
békának háta bőre, hasa bőre, arca! De azért a Cetből kijutottam!
Bár hátamon a szívem verése. Heréimben a szívem
verése. Mintha szívem heréimben lenne. Szívem mintha a hátamon
lenne. A hátgerinc felett púposodva, mint a hatodik hátcsigolyából
kinőtt óriás eper. Ott lüktetett, akár
Bartók Béla hüvelykujja csúcsán a zöld levelibéka, ott
kuporgott, akár egy kis zöld szív, kaporlencsés kezeivel fogva
a hüvelykujj körmét, bőrléceit, az esztergált örvénygyűrű-szarvat.
S jégvízlucskosan és ázva, jégpárabüdösen fázva, tántorogva
mégis elindúltam. A téli ég csillagához nyúltam. Ledörzsöltem
a jégport a fényről. Azt mondtam a csillagnak: „Megjöttem!”
„Világítsd be téli éjszakámat. Az én téli éjszakám ragyogd be!”
Elmegyek én most a Szerelemhez! S állhat elém minden Mese-móka,
Szörny és Ördög, a Hétfejű Sárkány, Emberevő Világ-Tündérasszony,
Emberhústzabáló Tücsökisten, a Vasorru Bába,
meg a Farkas, az Embervért Ivó Kék Táltosló, Saskeselyű
Körmű Kis Boszorkány, a Krokodilkörmű Kis Királylány, meg
a Csupaszem Szőrharang Banya, akinek bíbor harangszoknyája,
teljes lénye szemekkel kirakva, kacsintó és könnyes szemgolyókkal.
Tág gyűrűként, mint gyöngysorkarika alúlról föl a szemgolyók
kúpja, szemgolyógyűrűre szemgyűrű, egyre szűkebb öves karikában,
amíg a szemharang összezárúl fönt a harangkúptetőn egy óriási
piros szemgolyóval. Mint a galambé. Mint angora-nyúlé. Mert
alúlról a szemgolyók gyűrűje más-más színű szempillátlan körlánc.
Piros szemgolyólánc, barna szemgolyólánc, kék szemgolyólánc
és fekete és zöld és szürke és párducpettyes! Állhat elém
mindenféle átok, én a szerelemre rátalálok! Hit-horgonyom
Szőkeségbe vágom. A csönd gyötrelmét hát leigázom. S íme
itt vagyok és élek. Versem szól az emberi reménynek. Versemet
a reményből röpítem. Versem nézi, s mosolyog az Isten!
„Mén a szekér, mén a szekér, majd a malomba ér, majd a
malomba ér.” Állok a havazásban. Nézem a fehér zizegést.
A fehér zenét nézem. És néz a csönd engem zizegő fehérrel.
És emlékezzetek: nem fogott az átok! És emlékezzetek: könyörögve
nem néztem vissza rátok, esdeklő és rimánkodó szemekkel! És
nézhet a Pigmenthiányos, nézhet az Albínó, a Fehér Gyűlölet piros
szemekkel, mert szervezetében nincs festékanyag, ahogy a kifolyt
marhavér néz, ahogy a kifolyt disznóvér néz, ahogy a kifolyt
embervér néz, bársonykristály bíbor gyűlölettel, amíg lilán, feketén
meg nem alvad. S lesz száradt vérmoha. Hó, hó, hó, hó, hó, hó.
Az égből leomló fehér betűk, kristálycsipkecsillag írásjelek. Az
önmagát kiöklendő Biblia zuhog fehéren a tájra, Mózes fehér teremtés-
törvényvágya, Dániel fehér ordítozása, Jeremiás őrjöngő lázas kaszabolása,
Jób koszladt vakaródzása, a próféta fejének korpája hull, seb-
száradékainak varrai, pörcei, levakart foszladék bőrhártyái hullanak,
bibliai cédák aranyozott körömreszelék pora, rózsaszínre festett, arany-
láncon vezetett bárányok fehér bégetése hull, istennő-üszők szálazó
kristálycérna nyála folyik a rózsaparadicsom üsző-szájakból, paradicsom
kürt üsző-orrlikakból, szentté avatott vizilovak, tevék, elefántok,
zsiráfok, orrszarvúak, szamarak vizelete vastag sarlós sugárban,
mint füstölgő vastag aranysarló csattog a földig a földre, ahogy
megrogyott testhátsóval, roggyadt hátsó-lábakkal, szétterpesztett
hátsó-lábakkal hüvelyükből a sárga folyadékot kilövellik,
s farkuk félrecsapva, vagy fölhajtva. A betonrépa, a rubinthurka,
a mozaik-pettyes és szürke, sárga pemzli, szőrös farokcsigolyarúdon.
A hímek meg guggolva szinte, mint a kisgyerek, s látszik hátúlról
nagy barna szőrzacskóban kettő heretojásuk, látszanak fehér bádog-
lombikban, kék cementputtonyban a kókuszdiónagy herék! Ahogy
a mélytengeri hal, ha felszínre hozzák: önmagát száján pukkanva
kifordítja, a belső szerveket, az úszóhólyagot: a véreres hártyába
csomagolt levegőtojást, a mirigyeket, májat, zsigereket, szívet, a
gyomrot és beleket, ahogy önmagát önmagából robbanva kiokádja
zsírosan és véresen: úgy okádja most az ég a zengve zizegő fehéret.
Mert belső szerv és vér és zsír és szőr és vizelet és arany köröm-
reszelék sűrű hókristálypelyhekké fagy az emberfölötti rétegekben!
Hó, hó, hó, hó, hó! Állok az égi selyemsziszegésben. És egy fehér ló
is áll! Fehér ló a hóhullásban. Vizet iszik a kerekeskútnál. Vizet
iszik a mohos favályúból. Szája szőre és orrlika szőre hópihékkel
virágba nőve. Fekete száján hópihe-maszk, mint műtétkor a sebészek
arcán a géz-maszk, kötéskendő-álarc. És sörénye izzó
gyöngyvirágkéve, és sörénye illatos gyöngyvirág-vízesés. És nagy
szemgolyóján a hócsillag elolvad, mint szívemen a bánat. És fehér
lószempillái fürtös gyöngyvirágkoszorúk. És a vályúvíz is félig
behavazva, s olvad a csillag a lószáj-olajos vízben. Olvad a hó
a vízben, mintha Isten mosná ágyékkendőjét, a Tejútat, mintha
egy istennő mosná a Sátán gigászi könnyeiben vérfoltos és sperma-
szeplős, hüvelyméz-írásos hüvelykendőjét gyors asszony-kezekkel!
Piros traktor jön. Piros traktor a hóesésben. Karcsú zsiráf-alakú
gépi állatszerkezet. Vastag-keresztbordás, tompa taréjrecés hátsó
gumikerekei, a fekete gumi-fogaskerekek vastag fehér bordaszalagkígyót
vésnek a vastag hóba. Pöfög, zörög, zakatol, piros motorház-orrán
a két cserebogárcsáp-körlámpa világít, s e nappali lámpafény előtt a
zizegve hulló égi fehérség, mint átvilágított üvegen sűrű fehér
krétasatírozás. Többkopoltyús piros motorházteteje ugrál, lélegzik,
lüktet, mint piros sáska szelvény-kukoricacső potroha. Lélegzik, mint
egy piros őshal. Üvegcella-vezetőfülkéje, mint óriás szitakötőszem.
Üveg-facettáin jobbra-balra jár, havat kotorva jár, sáros szivárványhidat
kotorva jár az ablaktörlő fémgumi-lepkecsáp gépkarlegyező. „Jónapot.”
„Jónapot.” Eszter kiszalad piros selyem ballonbundában. Anna kiszalad
piros selyem ballonbundában. „A malomban, a malomban, három
tarka macska, három tarka macska.” „Nézzük meg a szarvasokat, nézzük
meg a rókát!” „Papa, Papa, nézzük meg a szarvasokat, nézzük meg a rókát!”
Kis kék keresztbordás, bordacímertalpas gumicsizmában lépkednek
bukdácsolva mellettem a hóban. „Egyik szitál, másik rostál, harmadik
követ vág, harmadik követ vág.” A kis házban szobányi fémdoboz. Ez a
hűtőszekrény. Zúg a ház, a fémdoboz is zúg, a fehér. Oldalt a falon
piros fénylámpapontokkal, kék köldökfénycsészékkel világító, üvegfödelű,
üveg-koporsófedelű, sercegő, bizsergő, számítógép-agyú automata-
szerkezet. A hűtésszabályozó elektromos gép. Ebbe a deres fehér
fémszobába be lehet menni! Két méteres, gumifogantyús nehéz ajtaját
kinyitom, s ott, ott, a világnagy déraluminium kocka koporsó-
belsőben a szarvasok. Fejük levágva, lábuk a térdeknél lefűrészelve!
Se fej, se szemek, se agancsok, se lábak, se hasított körömpaták!
Fekszenek oldalt félrecsavart szőrvirágszár-nyakcsonkkal, mint
Keresztelő Szent János fekhetett, a fejnélküli keresztelő, méhviasz-
lépviasz sárga rovarlábmerev-kitinkezekkel, véres ingben és véres
gatyában és gégegödrében a megalvadt vér, mint öreg pipában a
parazsa-hamvadt feketebarna üszkös pipadohány. A vérüszök!
És Salome, a kegyelmes cifra kurva, vitte a Szent-János fejet,
a véres-hajfürtű sárga viasz-szív koponyát a Hatalom Asszonya
elé! Feküdtek hanyatt a barna szarvasok: toroktól a húgyhólyagig
fölhasított testtel, már kibelezve, lila üvegbelsejüket mutatva!
Kivűl barna, belűl lilakék fölvágott-testű szép Szőrhajók, ti! Ti
Gyorsfutású Könnyen Rebbenők, ti Mindíg Éber Mégis Ébertelenek!
Ti, Gyönyörű Barnaősz Állatvirágok, farkatok alatt a világító fehér
pamutszívvel, s a fénylő pamutszívben a piros szülő és ürítő-tátikával!
Most kibelezve! A testüregbelső száradt és fagyott vörös nyálkahártya-
bélésén a fagyott lila hínáros erezet. S e belső hártyaszáradék-ing,
véres üvegömleny-anyag alatt a fehéren világító bordák
kemény donga-kosara. És fagyott mirigycafatok és fagyott
sárga zsírvirágok, fagyott lila pókfészkek, kék pókhálók,
fekete alvadtvérpókok a belső nyálkahártyaingben, belső
nyálkahártyaingen. S egy véres rongy az aluminiumpadlón, és
fagyott vérmaszat, mintha nagy szobafestő-körecsettel kövér lila
sugárkendőket, seprű-tejútakat mázolt volna valaki a fém talajára
merengő lágy kezekkel. „Szürke szamár, vizet hoz már, tekenőbe
tölti, tekenőbe tölti.” A róka meg az elhagyott istállóban lógott
sárga nylonspárga akasztókötélen! A jászolban nagy száraz
kockákban és golyókban a széna. Pókháló, por, vályogszag, málló
sár-vakolat, sárga vályog-falsebek. A keresztgerendákra csavarozott
másik keresztgerenda, mint az imádkozó sáska kitintüskefésűsoros
zöld fogókarja. Vastag fémhorgok halálfésűje az a rénfa! A
roppant rozsdás vas-csavaranyák, mint halál-rügyek, mint egy
Dinosaurus-csontváz csigolyái! A róka jobb hátsó lábán akasztva
lógott, a jobb lábpamacs fölött a lábcsuklóra hurkolt sárga kötélen!
Farka galaxis-bojtja visszaperdülve szőrzött a fülekig. Mint egy
ezüstbarna szőrgyík, farkánál fölakasztva. Ezüsthímzéses rozsdapiros
teste forgott a sárga akasztókötélen, mint Lucas Cranach kristály-
buja sugárzó Golgotha-képeinek, a koponyás, lábszárcsontos
rongypenészes Szeméttelep-Üdvözülésnek hosszú rúdra vízszintesen
fölrakott kocsikerekein a tolvajok, buják, gyilkosok,
rablók, fosztogatók, bűvölők, varázslók, bájolók, bűbájosok,
nemi erőszakot elkövetők, kuruzslók, hínár-emberek, tavi manók,
úszóhártyás kezű és úszóhártyás lábú emberhalfarkasok, halfarkú
hímvesszős ember-taviszörnyek. Az akasztottak! És a róka hegyes
fülei: korom-szőrbélésű ezüst-szőrkanalak. Bajsza két tűkristály-
csokorseprű. Mancsai sárga ötpontos szivacstalpú fekete pamut-
rózsák, körmös rozsdanárciszok! És imádkozósáska-háromszög
rókafején a szemhéjak lehúnyva, szempillái véres virágállatok.
És alúl a tokabefejeződés és a mellkas-kezdet helyén roncsos,
szilánkos, csontszálkás fekete vérgödör, bíbor robbanás-üreg! Mint
lilafekete vérgyökérbarlang: erek, húscafatok, tüdő-szivacs-csöppek,
kék gégeporc-kürtmaradékok, fagyott fekete lángok. S az istállóporban
száradt vércsöpp-csillagok, s a száradt tehénlepényen, lóganéjon,
lila vércsöppek fagyott pöttyei. Mint döglött katicabogarak. Mintha
katicabogarakkal lett volna kitömve a róka. S azok gyomra béléshuzatából
kiömlöttek volna, mint tyúk bögyéből a kukoricaszemek.
S a róka arcán a vörös szőrpajzs-háromszögön egész az istállópor sárga
füstjéig lógva, leszálazva rubintosan: tüdőszínű vékony vérpálca,
a megkristályosodott vér szálas tűkristálya, pirosra festett gyémánt
hurkapálcika, fagyott vérgyertyaviaszcsurgás, szálazó hosszú vér-
cseppkő! „Tehén dagaszt, tehén dagaszt, kemencébe rakja, kemencébe
rakja.” Ebédelünk. Mit is ettünk eddig? Föl kell írnom, orvosi parancsra.
„Fehérpecsenye, sűrű hagymás pecsenyeszósszal.” „Vadas, kakasból.”
„Vaddisznóvelő-pörkölt.” „Kolbászhússal töltött fehérpecsenyetekercs.”
„Sűlt kakas egész-almával töltve.” „Egész fácánból főtt fácánleves.”
„Főtt fácán, paradicsommártással.” „Vaddisznóhús-leves.” „Vaddisznó-
nyelv-vese-máj-belsőség-pörkölt.” „Dámborjú vadasan, csillagalakú
krumplipogácsával.” „Dámszarvas sütve.” „Főtt füstölt disznógerinc.”
Gyerekricsaj, vörösborkidöntés, kis suhintás. Aztán a gyerekek
játszanak a másik szobában. Eszter házat épít szines műanyag-
kockákból. Anna fésülködést játszik egy zöld ceruzával. Arca,
homloka, tenyere, kézfeje, füle csupa hullócsillag-fényfoszforvonal
zöld bajuszkacskaringó a zöld grafittól. Aztán a babákat szétdobálják.
Meztelenek a babák. Cicijük van és pisilőjük. Egyiknek
lába nincs, másiknak karja nincs. A harmadik karjai lógnak
megnyúlt fehér gumiszálon, laza gatyagumin. A negyediknek kaucsuk-
szemhéja, a rózsaszínű, a lószőrszempillás, a lófarokszőrcsipkekoszorús,
föl-le billeg, mint a tétova világnézet. S az üvegszemgolyón, a fehér
üvegtojáson a kék irisz, a fekete pupilla merev, mint Buddha jáspis-
mosolya. Jáspis-köldöke. A gyerekek lefeküsznek. Legszebb délután szeretkezni!
Ó, ruhátlan szerelmes délutánok! Ó, piros ragyogások, párolgó testi
fények! „a rabló szájaknak, szemérmetlen fogazatoknak, teleszkóp-
szemeknek, papírhajó-halaknak, felfelé dülledő szemű ezüstbaltáknak,
két méterig nyúló hajóorr és uszálylábúaknak tömkelege is” „sokkarú
nyálkaszörnyeken, diszbomlaszokon, polipokon és skyphomeduzákon”
„a tenger sötétjét ekkor keringő és száguldó lidércfények világították
meg, a halak önvilágítása” „némelyek egész testükön foszforeszkáltak,
mások legalább egy világítószervvel, villanylámpával voltak fölszerelve”
„néhány nagyobb valóban olyan intenzív fehér fényt sugárzott”
„Néhányuknak cső formában kiálló nyeles szemei.” Alkonyodik. Még járok
egyet. Kék gumicsizmában, barna báránybundában. Fejemen fehér pamut-
rácsos kucsma. Piros sálam Skóciában vettem. Szívemben az alkony
fehér holdvilága. Havas dombok, lámpátlan messzi falvak.
Lámpátlan falvak az alkonyati ködben. Akácfasor-uszonyok a
dombhátakon, a dombok gerincén bodzabokor-taréjok. Pörög,
zörög az akácfatok, az egyszárnyú barna növényi golyóscsapágy, a golyó-
gyomorláncos növényhártyabélpropeller. Zúgnak a telefonoszlopok.
Fehér porceláncsigákon a drótszálak drótgallérja. Zúg a drótgallér.
Egy autóbusz jön, meg egy autó. Rámvillantják lámpájukat. Integetek
az arany kéve-fényben. Ahol kakas kukorékol, ott ember lakik.
Ahol kutya ugat, ott ember lakik. A pusztán ököristálló, tehénistálló.
Gőzölög az istállóajtó. A pusztán juh-hodály. A juhok-taposta
hó barna csillagköd-uszály. Páros-szív juh-lábnyomok a
hóban, a juh-körmök szívütései a hóban. A birkanyáj-taposta
hó sár-legyező! Juh-ürülék. Ökör-ürülék. Tehénlepény fagyottan.
Távol kakaskukorékolás. Távol kutyaugatás. Távol tehénbőgés.
Távol: vonatkerekek csattogása. Távol a Diesel-mozdony kürtje
búg, hosszan, keményen, barnán. Viharlámpa himbálódzik a
hó fölött a lassu páraködben: aranyparázs-szív. Rácsos csillag.
Lángmadár drótkalickában. Még látom a fecskefarkú hótaréjokat
a duplakagylós vaddisznónyomok tál-iker közepén, a fecskefarkú
hó-uszonyt, a szarvaskörmök taposta hózsákok fehér hópapír-
gerincét. Még látom a zöld ibolyalevelet a hóban. Még látom:
egy gigászi rügy pravoszláv-aranyhagymakupolája, az aranyzsindely-
aranypikkely-szövevény hagyma gyantásodik egy földből-kinőtt,
epeszínű hosszú növényszár csúcsán, mint egy kisfiú-genitália makkja.
Még látom a régi fényt. Már látom az új sötétet. A juhok alusznak.
A juhászok cigarettáznak. A csordások, kanászok, pásztorok, kondások
lassu pohárból lassú álmot isznak. Nagy palakő-kezükben a
csönd lakik. A tehenészek fejnek. A nagy heréltek kérődzenek
lassan. Nehéz szájukban nyálas szalmagombóc. Most böfögték
föl az előgyomorból. Egy fekvő borjú nyaka alatt aludtam egyszer
én a háborúban. Az istállóganéjra terített szalmán. A borjúnyak
és borjúfej fölöttem forró sál, magamra-tekert emlős-meleg.
Abban feküdtem összekuporodva. Tetves ingben és tetves
kiskabátban. Gatyám is tetves volt. Hajam. Szemöldökszőröm.
Bajszom. Hónalj-szőrzetem. Nemi szőrzetem. Ott aludtam a borjú feje
és nyaka alatt. S hátammal, arcommal éreztem: a nagy szénagolyó,
mint egy tömény buborék fölszáll a borjúgyomorból, golyósan, folyamatosan
kinyomva a gégét a nyakban, foghatóan, a torokig száll, aztán a
szájba buggyan, s az őrlő borjú-állkapcsok elkezdtek mozogni.
Ahogy a csigabiga szarvában fölfelé a kék szem, belső higanylopótökként,
amíg a szarvgomb húsgyomor hólyagát betölti. És a kis tarka
bikaborjú szénapáracsokor-fújású orrlikára, a nyálas, piros
szivacsvirágra tettem szememet, hogy szemem ne fázzon, és nagy
fekete szemem könnyezett a tüdőmeleg orrlikfújásban és megfogtam
a kis borjubika kemény tökét, tenyerembe fogtam nagy ifjú heretojásait,
a forró heréket, hogy kék-lángú fagyott kezeim ne fázzanak!
Aztán megfürödtem egy teknő petróleumban. És kilenc hónapig
haldokoltam én. Majdnem meghaltam én. Hét gyertya égett,
az ágyam mellett az éjjeliszekrényen. Öregasszonyok rózsafűzért
imádkoztak, feketében. Fekete ruhában. Fekete kendőben. Fekete
kötényben. Utolsó kenetet is kaptam. Májusban. 1945-ben!
Jött a ministráns meg a pap. Csöngettyűzött a ministráns négy
bronzszoknyájú, négy bronz-szív-ütőtökű sárga csöngettyűvel. És a pap
a szent kenetet hozta májusi virágzásban májusi kezében, szent arany-
terítővel letakarva a könnyű kelyhet, isten-serleget. És bekente
gyikcsontvázra húzott hártyagyík-testemet a megbocsájtó szent olajjal,
bekente tizenhétéves bűnös érzékszerveimet, a szent sárga olajba
mártva piros papi ujjahegyét, s az olajat piros papi ujjahegyével
a szájamra kente és a füleimre kente és a szemhéjamra kente és a
homlokomra kente és pucér ágyékom vesszőjére kente és megkente
szívem fölött a bőrcsont-hártyazsákot és kezeim fejét megkente és
karmos gyíkhártyacsizma-lábaim hátát is bekente a szent kenettel.
Az asszonyok sírtak, apám káromkodott, odakint kis rongyos
teherautó pöfögött, hörgött haldokolva, gézzel fehér szoborrá
fáslizott orosz katonák ültek a gépen: géz-szobrok óriás sáska-
szemekkel, óriás szöcske-szemekkel fehér gipsz-katonák. Nézték a májust könnytelenűl.
Még látom a párás könnyű téli tájat. Még látom az esti sötétet.
Még látom a fényt. Már látom a sötétet. A tájra szarvasbőrkesztyűként
lassan ráhuzódó feketeséget. Hazafelé. Hazafelé. Hazafelé. Hazafelé!
Mindíg hazafelé! Mindíg hazafelé! Az akácosból a kemény madarak
csattogva fölröpűlnek. Kiabálnak és zörögve elrepűlnek. Mint pléh-
madár-spirálköd. Szárnyuk vas-ütés. Vas fejsze-csattogás az üvegcsöndön.
A hegygerincen vaddisznó-anyakocák. Röfögő, fújó fekete hólyagok.
Még nem fialtak. Egy fácán csörög el fölöttem, csörömpölve csörögve
töri a fekete üveghártya-estét, akár egy vasgolyó, ágyugolyó,
ami elől Görgey Arthur rántotta el fejét, meg gyeplővel lova fejét
akkor a csatában. Sípol a madár, hosszú farktolla arcomat éri, hosszú
farkatolla föl-le billeg, mint a taplógolyóba, szivacsgolyóba,
spongya-rongyba vágott Schuler József hegyes toll, a tollvasba
tűzött, a piros tollszár kék lovag-gégepáncél tollvasába! Szarvasok
jönnek ki az útra. Megállnak. Időbozont-bokorkoronás fejük
a csöndfeketét tartja. Az egyik hátán Bartók Béla ül, kicsi hókristály-
ember, fekete frakkban. Jobb kezében vezénylőpálca. Mint a csöpp
népmorzsa rénszarvaspásztorai. Mint az urjanhájok, Mongólia
legzordabb hegyeinek erdei vadászai, akik mindíg rénszarvason ülnek,
fehérhátú, mohaszőr-agancsos szamárnagy rénszarvasokon, fehérnyakú
fehér rénszarvasokon. Szamárnagy rénszarvas-lovon lovagolnak a
köd-agyhártyás, csönd-szívburokhártyás behavazott fenyvesekben.
És áznak és fáznak és szeretnek és szülnek, és mindenki tüdőbajos,
mint az én apám volt, mert mindíg esik a hó, a hó, a hó, a hó,
az esőhó, a hóeső. Ó, urjanháj-Bartók Béla!
Szemeidben két gyertyacsipke-oltár! Csipkés aranyparázs-oltár a
te szemeidben! És a szarvasok rám fehér párakürtöt fújnak.
Íme, Bartók Béla a csöndet vezényli. Ott ül a szarvashím széles
bika-hátán. Szemében a csipkés gyertyaoltár-tornyot sercegve
lökdösi a csönd szívütése. Haza. Haza. Haza. Hazafelé! Otthon
meleg van. A szobában meleg van. Katicabogár, zöld fátyolka,
bronz-címer hátpáncélú mezei poloska, középkori festett fa-pajzs-
hátú fehérpettyes és fehércsíkos piros temetőbogarak a szobában. Ide
húzódtak a hidegtől. „Medve várja, medve várja, kisült-e a cipó,
kisült-e a cipó!” „Bogár, bogár” kiabál Anna. Eszter is ugrál,
mint a szöcske. „Katicabogár! Katicabogár, szállj el.”
És Anna fejjel a hasamnak szalad. És Eszter ordítja: „én is,
én is.” „Bogár, bogár, bogár, katicabogár.” Majd megfürdetem
őket, nevetve lecsutakolom. Hajat is mosunk. „Katicabogár!”
Tél van. Hó, hó, hó, hó, hó. Tél. Téli este. A katicabogarat megmutatom.
Mászik jobb mutatóujjamon, egyenesen és spirálisan az ujjon, a
vízszintes sűrű bőrlécek, bőrgyűrődések, bőrvályuk rózsaszín gerendáiba,
vályúiba és árkaiba kapaszkodva, mászik a bőrgyűrődés-oszlopon,
mint hosszanti léces rózsaszín márványoszlopon feketepettyes piros bugyogó
ruhájú, feketekalapú bohóc, fekete lakk-sisakú piros bohóc cirkuszi farúdra,
mint piros villanyszerelő kátrányba-áztatott fekete villanyoszlopon, sisakja
fekete lakkposztó-hólyag, mellénye feketepettyes és piros, a fekete cipőire
csatolt mászókapcsok, mint szarvasbogárhím szarvai, holdasan befelé karéjosodva,
mint cápa-állkapocs, óriás befelé-vastövis-fogsorú fekete szarvak, mászik
csöpp fekete körmeivel, a lábcsukló talpforgóiból kinőtt kitinreszelő-
horgony-csokorral kapaszkodva, a köröm rózsapáncélját kikerülve, s az
ujjhegy bőrlécboltozat-csúcsán megáll. Aztán körbeforog, mint bolond
a cellában, forog a levegődoboz láthatatlan csönd-üvegkockájában,
forog a feketepettyes piros kitinbuborékocska, a fekete lakkdió-fejű,
a feketepettyes bogár-almácska, aztán rövid-nyélvégű fekete borona-
lemeztárcsa-zászlócsápjait széthúzva, mint fekete harmonikát, mint
fekete harmonika levegő-bélésű szelvényeit, fekete lemezsöprű bajuszát
fújva szétborzolva, mint ördögcsikó arca szőrét: a piros hólyagteknőcs-
kék alól csattogva kilövi, fújva kigöngyölíti barna repülő-hártya-
szárnyait, ahogy egy ejtőernyő kibomlik, ahogy egy zászló kibomlik,
ahogy egy orrvitorla kibomlik, a fátyolszárnyak barna
kitinrececsontvázas tollakká merevűlnek, s zúgva elrepűl! „Papa,
Papa, mégegyszer!” De nincs mégegyszer! Tél van. És hó, hó, hó, hó,
hó, téli este. Téli este van. A szobában lapos, rombusz-alakú fapoloskák,
ezüstbarna mezei poloskák, mint lapos úszócsónak páncélos harckocsik,
fehér cérnacsipkeszegélyes bronz-címer hátpajzsú, bronzpajzs-hátpáncélú büdös virágpoloskák,
totemálarc-címerpajzsú, totemálarc címerhátpáncélú piros temetőbogarak,
kámforillatú, petróleumkölni-szagú fapoloskák, szaguk mindíg odaragadt,
mert megfogtam őket, ujjaim hegyéhez, a szőlőben, a réten, mint
gyermekkoromban nem-gyáva ujjaim hegyéhez, tenyeremhez a koporsószag,
a hullaszag, mikor barátom koporsóját vittem ki barátommal a halott-
szagú házból hanyatt, halott barátom meg sárgán nézett a
koporsó-ablakon, orrlikaiban vatta, szája csücskén sárga vérhab,
levágott lába meg ide-oda görgött a koporsóban, zörgött a
fekete halál-láda, mint majomvicsorgás, pávián-fogcsattogás, ördögborjú
fogkereplő zenéje. Este van, este, téli este. A gyerekeket megfürdetem.
„No lányok, le a ruhát!” „Hajat mosunk!” És visonganak és sikítanak,
jajveszékelnek és visítnak, sírnak veszettűl, pucéran a kádban, sivítanak
és sikonganak, mint a kismalac, ha barna zsákban viszik haza a vásárról,
visítanak és ránganak, mint kismalac ha farkánál fogva marokkal
vittük haza a téli piacról, vagy hónunk alatt, a téli deres örömben,
jobb karral a rózsatestecskét testünkhöz szorítva, bal tenyérrel a
habos rózsavisongás malacfejet fogva, és visítanak veszett jajongással,
rózsa-jajgatással, ugrálnak a kádban sikítva, mint a barna zsákban a
rózsaszín fekete-barnapettyes kismalac, mikor a zsákba dugtuk, a zsák
nyakát megcsavartuk, s hátunkra dobva a habzó rózsavisongást a zsákban,
a lisztes-zsákot a kismalaccal, hazavittük a másik faluból vonattal.
Szőke fejük samponhabgolyó, kis meztelen testük vastag hab-kezeslábas,
kezük habkesztyű, lábuk habcsizma, arcukon buborékos sarlós kövér
habszakáll, mint Faust arcán a szenvedély szakálla Goethe Szent Eposzában,
mint Mefisztó arcán a ravasz szőrkoszorú, ugyanebben! Már vacsora.
Béke. „Tyúk a cipót csipegeti, hangya morzsát szedi, hangya morzsát
szedi!” Az abroszon egy hangya mászik. Tél, tél, tél, tél, téli, téli este.
Az asztalt leszedik. A lányok lefeküsznek. „Én a néger-babával!”
„Én is a néger-babával!” Az asztalon folyóiratok,
könyvek, jegyzetfüzetek, ceruzák, szines filctollak.
A szines televízió rezgésponthalmaz-ablak képernyőjén híreket mondanak
éppen. Hullák, hullák, hullák, szétroncsolt halottak. Könyéktől egy
vékony gyermekkéz áll ki a fölrobbant ház betonlap-könyvrongyai alól.
Drótok, meggörbült acélhuzalok, fémdorongok: pásztorbottá csigásodva.
A pápa áldást oszt. Egy halott szemgolyó az egész képernyőt betölti,
látom magam a halálvulkán-pupillában. Dzsungelharcok. Sivatagharcok.
Óriás-repülőgépek, amiknek fémpáncél-tarkóján, mint óriásgombák eső
után az erdőtalajon: forgó radarkészülékek. Egy tehén szül. A szülés
közelről. Elől a feketefoltos tehén a falat nyaldossa. Hátúl
szétterpesztett lábai közt a vödör-naggyá tágúlt hüvelyből mézgásan,
enyvesen, sárga kocsonyakendő-szálasan lassan folyik a magzatméz,
az életmézga, a magzatvíz. Az istálló-szalmáig lóg le a vastag piros
köldökzsinór, mint egy mézes piros kötél. S a hatalmas csöcsös szőr-
bödön, az élő tejeskanna, a kövér-eres tőgy fölött: a lágy lüktetéssel
rángó mézelő és enyvező és vérző vaginából már kiállnak a mellső borjúlábak
enyves körmei, a két köröm-szívfél szív, a két bimbójú szaru-rügyek,
s a fehér láb a térdekig. A hüvelyperem, mint egy nagy száj barkaág-
kévére: szorosan a borjúlábak véres barkaágaira tapad lágy körvonaglás-
sal. S aztán hüvelytovábblüktetés. Testmégtovábbnyomás. S lassan a
mézes vérszivacsszív borjúorr és borjúszáj, majd a már pislogó szemekkel
az egész mázas tarka borjúfej is kicsusszan a szülő tehénzsák hüvely-
száján, aztán derékig a borjú, aztán a kis állat lazán a szalmára
csusszan, mint valami kocsonyás szőrös boldog ürülék. S ott remeg.
Testét korpával vastagon behintik. Köldökzsinórját elvágják.
S anyja szenvedéstelen egyszerűséggel nyalni kezdi az újszülöttet.
Az meg fölállni akar. Mellső lábait fűrészbakként kitámasztja, de
összerogy. Mégegyszer. Most már sikerül. És a barnafoltos borjúhátsó
is a fejjel egy-magasságba kerül. Tántorog még, támolyog, mint a
húsvéti locsolkodáskor berúgott kisfiú. Aztán elkapva szájával egy
répaszín csöcsöt: szopni kezd! Majd szines Western. Lónyihogás.
Öklözés. Szekerén három koporsó, lapos fekete kalap. Lovak vágtatása
az égigszilánk kősivatagban. Pisztoly-párbaj. Akasztókötél. Kurvácska-
farmerkisasszony bodros csipkeláng-templomi ruhában. Tél, tél, tél,
tél, tél, téli éjszaka. Cigarettázom. Egy Látomásba nézek. Alszanak
a Bolondkirályok, Evangélium-pótlások, Fekete Saskirályok, Csillagot-
könnyező János Vitézek. Az aranyszeplős levelibéka is alszik.
A látomás szíve: világmindenség-kristálytojás.
A látomás szívében Krisztus lábai lógnak. Rothadó zöld gereblyék. És
százezermilliárd emberláb lóg ottan. A látomás keresztjére akasztottan.
Az emberiség százezermilliárd lába. És szívemben bozsog, zeng az
atomok, elektronok, protonok, neutronok láthatatlan túlvilága. Hóköd-
cimbalom, hókürtök, hó-hegedűk, hó-hárfák, hótrombiták csönd-zenéje.
Ez az én vígaszom éje. Ez az én éjem éje. A szenvedés már nem győzhet le engem.
Hisz én a jövőt derengem! Feleségem is lefeküdt már. Fekszik az ágyban. Hív
szerelmes szavakkal. A paplan csak pihés köldökéig ér. Mellei a
villanykörtefényben: boldog világító medúzák a zöld őselem-szenvedélyben.
Emlőtányéra bársonybarna csók. Emlőbimbói piros diók. Haja kibontva,
szétterítve a párnán: sárga aranykendő, legyezősen széthullott búzakéve,
aranyhínár templomi hímzett zászló. Haja kiterített aranypalást.
Vetkőzni kezdek. Iszom egy fél pohár vörösbort. Odakint a csönd,
mint egy halott. Odakint a csönd, mint egy új halott. A csönd, mint
egy akasztott. Odakint a csönd, mint egy kötélről levágott halott.
Tél van. Lefekszem. Sorsom elől én sose menekültem. Sorsom elől
én sohase menekszem. Bántanak? Jól van. Piheg a csillagtalan
téli éjszaka a tél-gyapotban. Odakint csönd van, mint egy halottban.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]