A bennem-nőtt csönd-virág1

Felhős-napos égi változékonyság van.
Itt állok a téli világűr-huzatban,
árnyfoltos, fényfoltos télbe öltözötten,
a halál előttem, a halál mögöttem,
köröttem az űr-tér látszó s láthatatlan
anyag-mennyisége végtelenbe szórtan.
S bennem egy virág nő, ujjhegyemig ér el
szárával, szirmával, gomoly-gyökerével.
Csönd-virág. Ami a benti tűzből nőtt ki:
talpig, hajhagymákig testemet kitölti,
a bent-mindenütt-van hő-híg tömegével,
ér-vályús szirmával, zöld-láng levelével,
porzók, bibék vékony dúcaiból szorzás,
mint pók-szövőszálból több-dimenziós rács
s csönd-illatú a csönd csont-hús-vér-homályban,
mint koszorú-halom ravatal-szobában.
S köd-illatú a csönd, ami csönd-virágból
szivárog, mint alkony-menzesz kék hegy-árnyból.
Bennem csönd-virág, ki szót mondani jöttem:
zománc-páfrány madár kóccal kitömötten,
színes toll-szökőkút száraz idő-ágon:
öreg fűvel töltött múmia-tok álom.
S fagyott csillogással fény-pikkelyt vedletten
a zöld pázsit-vulkán iriszű üvegszem.
Itt állok telemben vastag szél-kabátban,
mintha víz-hajszálér lennék szél-virágban.
S zörög, csörög, ropog, őrjöng szél-kabátom,
mintha fagy-kéz tépdes sírszobor-paláston,
ami celofánból, dermedt üveg-hártya,
mintha fagyott ködből deres köpeny-lámpa.
Arany-csontvázas és aranyfoltos barna
darázs-kitinruhám páncéljába varrva.
Beborúlt az ég már. Beborúlt világom.
Háború, bűn, éhség gyötör a világon.
Hűtlenség, hit-vesztés, járvány, undor, émely
korbácsol Földgolyóm rüh-kesztyűs kezével.
Boldogtalan élő! Boldog aki már holt!
Csillaghullás után sötétebb az égbolt,
feketébb a sötét ha az űrtoll-tűzcsík
a Föld mögé surrant, mint zöldparázsgyöngy-gyík.
S már hódara, jégliszt zizeg a magasból,
mintha lisztet szitált anyám hajnal ötkor.
Nehéz szürke szenny fönt, fehéret szülő kő,
világnagy koca-has, milliárd hab-emlő.
S állok itt a télben, testemben virággal,
lényemet betöltő csönd-virág zárvánnyal:
kelyhében rigónyi sárkánygyík Föld-álma:
láng-eres láng-pehely. Mint a gyertya lángja.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]