Az egymás ágai menny és pokol¹

Egy éve már hogy nem vagy itt. Éged a pokol lángjait. Hiszen a pokol a halál. Nincs ki onnan hazatalál. Nincs onnan út se le, se föl. Vetkőzöl s földbe öltözöl. A Földgolyóba öltözött csontvázad gyász-húsa a föld. Hordod a Földgolyó-ruhát, csontodon föld-éj nagykabát. Sötétség-cipő, árny-kalap, föld-kesztyű védi csontodat. Belőled minden olvadék földbe-szült atom-bomladék. Üres már a szív-placenta, föld-köd enyészet-magzata. Földgömb-poklod kering veled, nincs benne gyász, emlékezet. Csak a teremtő indulat, csak a temető akarat. Csak a nemződés-áradat, csak az elhullás-bódulat. Nap-bolygórendszer tagjaként kint fény-ivó, belül sötét. Mint aki télen fát hasít, fejszével hasábot szakít s könnyes a szálkás hasadás, illata nyers darázs-szúrás s vasra, fahúsra száll a hó, mert lehull mi alávaló s a kéreg, hús-sárga fehér s hajon, szempillán hó-szekér: kidőlt időd szeletelem, fejszém az emlék-türelem s a könny-nedv idő-hasadék lemez-erén mosolyod ég, mint mikor ettünk valamit, mintha a szegény jóllakik s fölugrik, mint tóból a hal a fából kék uszonyával a fénymozaik-szita ponty: a levegő-szomj sarló gond. Egy éve hogy nem láttalak s nincs erő hogy láthassalak. Kiássam tested födelét? Nem túlvilág fény-ünnepét látnám ott, szivárvány-tavat. Csak húsa-is-volt csontodat. Az lenne ott, amit tudok: ember-lényedből test-piszok, haj, pillaszőr, penész-ebéd, csont, koponya, ruha-szemét. Semmi te-voltál, ami vagy. Erőtered: a ne-maradj. Míg jövök, megyek, dolgozom: lényed testemként hordozom. Mit testemből a fény kivon: árny-síkod ember-alakom háromdimenziós titka kétdimenziós árny-foltja, az anyagra rávetített súlytalan sötét sík-tömeg, mint aranylapon kimetszett tér helye üresség-metszet, mint arany-ágyból kivágott üreg-alak test-hiányod. S mint halál-zászló földre hull, gyűrt fény-tokban simán borúl. Míg élhetek a fény alatt: hordalak, mint az árnyamat. S ha már én is a föld alatt: elhagylak, mint az árnyamat. Mert szétködlésünk árnytalan s a halál-testsúly súlytalan. Testem s árnyad egy lét-ihlet: akár a sziámi ikrek. A másik nélkül nincs az egy, ha megy hát ő is velemegy. S a kettőben a dupla sor: agy, szív, tüdő, pénisz, gyomor. A két test-alak összeforrt, háttal egymásnak akit hord, szétszedhetetlen létezik a járó tömb, a ferde sík. Velem összenőtt árny-alak iker-testemként hordalak. Pedig két más történelem, félelem, vágy, hit, szerelem. S ha az egyik előre megy: a másik hátrafele megy. Lassan lépdelve, mint a rák: az öregség s az ifjúság. A vén ha előre lohol az ifjabb hanyatt araszol. S hanyatt húzza fekete toll: viszi a testhalál-pokol. Két külön-idő egy-idő az egymást egyként cipelő, a külön rejtelem, öröm, a negyven kéz és lábköröm, a két fej, négy lábfej, négy kar, négy szem, két orr, négy fül, két far: az összeforrt test-képletek egymást-csókoló mágnesek, széttéphetetlen volt s való, egyensúly-gravitáció. Szakíthatatlan vonzatok: ami volt s ami lenni fog. Egyik veszít, másik talál, egyik élet, másik halál. Egyik halál, másik élet: a két önmaga-övé-lett. Egymás ágai menny s pokol, mint ág ágból kétfele forr. A halál-fa ág földbe nő, a lét-ág csillag-űrmező. A nem-lét ág árny-vonala az élet-test iker-haja. Mint hátpáncéllal összenőtt teknőc-ikrek: a lent, a fönt. Az egyik hassal lefelé, a másik hassal fölfelé. Lent a négy láb teknő alól s a pálma-nyak is kihajol. S fönt a négy láb s karomcsokor, mint csontteknő kaktusz-bokor. S két szemhéjas szem lefelé s két szemhéjas szem fölfelé. Két páncélos vándor-hajó, a sors-kerék két hintaló, mert az egyik a föld felé, mert a másik az űr felé. És megfordítva magukat menny s pokol egyet mutat. S az összenőtt pokol és menny két tükrözés-láz sejtelem. Összenőtt tükrökben fátyol túlvilágból, látomásból.