Mi lesz még?¹

Leng, biceg, szár-kötve csúszik, rezeg, billeg a zöld levél ahogy a lombon átúszik a könnyű sárga nyári szél. Ahogy a zöld fán átcsobog láthatatlan-vízszintesen s reszket az eres bőr-dolog, mint fény, árnyék vízben, vizen. Hol béke van, hol háború, népvándorlás-düh a világ. S a népek körűl szigorú cseppkő-erdők az éjszakák. Roppant ívek, boltozatok, szirmok, szárak, kaktusz-falak alján, mint a barlanglakók élnek, rémület-kúp alatt. S a csillag-űr a kő-tágban ködvíz, mint Diptera-nézés látótest pálcacsokrában a szinparázs-híd fénytörés. S a pontrács tűz: légy-szemgumó osztott-egy szivárványhalom s mögöttük szétfolyt árny-csomó füstcsönd vízkő-bozótokon. A párás, nyálkás kőgyomor mélyén nőtt tűzgomba-titán, mint vérző seb, ami kiforr a barlangsav gyomorfalán. Azt nézik s őket nézi az. A vénülő a hamvadót. Jégkor, vízözön, Föld-tavasz, özöntűz? Mi hoz holnapot? Sárkány, cet, emlős, ősmadár, páfrányfenyős mocsár után mit szül a természeti gyár? Történelem előtt s után. A gyík-vedlő idő-alak? A nőstény-hím testszomja csók? Tépőfoggal ásítanak emberré lett ragadozók. Mint nagymacskák, krokodilok, tunyán szunnyadó kobra-nyár: a homo sapiens szuszog s hogy ölhessen már, arra vár. S nem tudja, hisz nem is meri a benne növekvő halált, hisz a törvényt nem ismeri, a hálót kötő szív-homályt. Bűn, gyilkosság, kín, gyűlölet, járvány, éhség, önzés, nyomor, tömeg-hullákból rak tüzet amit most élünk, ez a kor. Mi lesz még? Hibbant, istenes asztráltest-átlényegülés? S megérjük, hogy természetes embernek az emberevés. Jövő!, jövőnkül ezt hozod? S ember-torral virraszt a még emberiséggel jóllakott tovább-élő emberiség.