|
Csányi László halálára
| nem mehettem el, hogy megnézzelek, |
| s aluminium-szöglet arcodra hintsem merengésem virágporát, |
| ahogy anyánk a hajnali lisztet sárga fatálba, |
| zöld bundásbogárra a liliom, |
| hogy gyászom sárga lisztjét kubista szemhéjadra szitáljam, |
| mint foltos, szén-kapros darázs-arcra a virágporzó, |
| te tündér-küldemény ember-áldozat, |
| gyönyörű, pontos, szorgalmas posta, halandóság-kárhozat, |
| Szekszárd kövein bicegő könnyű csillag, |
| kampósbottal elütött lábú galambocska, |
| gyufaszállal, cérnával sinezve rögzített |
| tört-lábszárcsontú énekes kalicka-madár, |
| aki úgy mentél ahogy az eltört lábú páncélos bogár vánszorog, |
| fém-szerelékekbe ágyazottan a repedezett, narancsgomba ágbőrön lecsorog, |
| mint ketyegő, kattogó kitin-borítású óraszerkezet |
| és fájnak a zsilipek, csuklók, kötések, dugattyúk, térd-könyökök, |
| szárny-hónaljak, térdhajlatok, nyak-övek, váz-csövek, |
| ó, te szemüveges, vörhenyszőke, tántorgó akarat!, |
| belőled a mindenség kifakadt |
| és domború foszlás a piros pecséten, |
| mert vér-szivárgás a mező-pihében, |
| ahogy eltörik az ér-hajszál a szemgolyófehérben, |
| mert a belső túlnyomás vérmagas feszültsége robban |
| a finom érfalat széttörve a látószerv-titokban, |
| a bonyolúlt szerkezet szivárvány-szövetében |
| s csontváz-birkanyáj legelészik a piros pehelytér-kövérben, |
| ami mint párolgó fagyökerek, rózsagyökerek a földben. |
| Kinek írhatok holnap levelet? |
| Ki ír nekem most már levelet? |
| Kinek mondhatom: mérd meg a világot, |
| egyszárnyú táltosló: idd meg a lángot, |
| ropogtass világűr-parazsat, |
| töröld ki magányomból az utókort, |
| ami bűn is, meg jövő is, meg cirkusz, meg hóbort, |
| de nem több, mint előbb volt: |
| az emberiségből nekünk elő-kor. |
| te szeretet, szánalom, bánat, szorgalom, |
| hogy ujjhegyekkel csúcsosra csípett zsebkendővel kotord |
| ahogy gyerek-szemgolyóról |
| a belehullt, könnybe-fúlt mikro-életszerkezetet, a muslicát, |
| ahogy halott szeméből a lét-megereszkedés, csatornapont-kinyílás |
| mert az már a könnyzacskó érzet-nélküli ürülése, |
| a testbomlás-megaljasodás béke, |
| ahogy az ajakpárát az aranyserlegről letörlik, |
| falon-függő rézedényről a port, |
| te széteső kvadrillió atom, |
| amiket nem szorít eggyé az együttműködés szigorú ember-vonzás, |
| hogy tépd ki a trópusi békamirigy-méreggel bekent |
| vashegyű jelenkor-nyílvesszőt szívemből, |
| mert a settenkedők, a leskelődők, a lopakodók, |
| a nyilazók, a költővadászok |
| nyílhegyüket gyűlöletük váladékába mártják, |
| epehólyag-ürülékük mérgével kenik be, |
| hogy öljön az epesár szennye, |
| mint a délamerikai bennszülöttek a rövidfejű békafélék, |
| a Brachycephalidaeák családjába tartozó Dendrobatestinctoriusok |
| a nyilazók, a hosszú-fúvócsövezők, |
| szólj rám: vigyázzak!, hogy védj meg engem, |
| húzd le bánatomról átizzadt, büdös jelenidő-ingem, |
| hisz te már tudod: a halált se adják ingyen, |
| hisz amíg suhogó vágtatásunk odaér, |
| mint nagy terek, csövek, futások után szívből a szívbe a vér: |
| a lucskos ing alatt reumacsomó, hátizom-fájdalom, |
| körben a háthúsban, mellkas-szövetben. |
| Ki ért meg most már engem? |
| És kinek mondhatom: értelek én, |
| te világszövedék próza-költemény, |
| verspróza ember-alakban és ember-adagban. |
|
| Nem mehettem el, hogy elbúcsúzzak tőled, |
| mielőtt hanyatt a földbe zuhansz, |
| hogy lássalak és megpihenjen halál-kubista okker-arcodon |
| messzi magányból jött és hosszú útra készülő vándor-repülésem |
| s két szemem mocsár-ősz hínáros arcodon ácsorogva álljon, |
| mint a tósár zöldszőrű vízlemez-rezgéstükörlapályán |
| a kócsag, a gólyatöcs, a gém, a kanalasgém. |
| S majd elszáll a madár s a vízfüves sármező a bolygóba süllyed. |
| úgy, mint egy beszáradt zöld-iriszű emberszem. |
| És csillagtetvek szikrafürtjei izzanak szárazjég-párolgással |
| a salétromsó-sástutajon, a sziksó-sárladikban, |
| mint tetves haj a bárddal, pallossal levágott emberfejen, |
| ami a deszka-emelvény véres fűrészporában hever |
| s zöldbarna békák százezrei ugrálnak a repedezett sár-hálón, |
| a megaszalódott, cserepes hiányon. |
|
| Ó, te sántikáló, lábfej-vető, bicegő, botozó! |
| Ó, te értelem-tiszta szó, |
| gyémántrács ember-beszéd, |
|
| Járóbotoddal hova kopogtál |
| befelé gyalogolva a Földgolyóban, |
| a Földgolyó közepe felé tántorogva, |
| minden szilárd és híg anyagon áthatolva, |
| hogy lásd, milyen a gömbközép szívmassza kezdet-működése, |
| S arcod és szemed visszhangja a magma-vörösség. |
|
| Okos szavadért csöndet kaptál. |
| Kit vált meg a csönd? És minek? |
| s abban a fekete időtlenség-mezőben, |
| a nem-zárt-kiterjedés örökben |
| laza, szétszórt, derengő pontok, ikrafürt-örvények |
| mint óriás fekete jégtömbök közé préselt aranylegyek, |
| mint a halálban kifőtt csigolyád, koponyád, csontod. |
|
| És nézi a Föld a kíváncsi holtat, |
| mint kiboncolt agyat a megőrző oldat, |
| mint önmagába befelé látó szem, |
| mint vasúti jelzőlámpa a síneken ácsorgó bolondot. |
|
| Mint a megkövült idő csontváza a kőben: |
| foszlányaid, árny-rajzolataid a föltámadás-nélküli temetőben, |
| hogy nem-istentelen a teremtés-minden, |
| a csak a lét csúcsán látó anyag. |
| amit a szemek, szemgolyók, látó-ideglemezek, fényszál-idegvonók |
| a pontok, golyók, csíkok, csövek, kelyhek, kupolák, |
| hólyagcsokor száras dülledés-virágok |
| s azokban a vízben a lángok, |
| mint égő szeszben a sistergés-fuvola-horpadások |
| s a lángban az osztások, fonalak, hínárok, csövecskék, csapok, |
| tartályok, áramlások, bolyhok, molekulák, gyepecskék, |
| A távolságok, távközök hálózat-szervezése, |
| sűrű, feszes egymásban-szünetelése |
| és szoros tapadása, munka-kötése. |
|
| Pedig valaha te is futottál, |
| mint zöld mély mezőkalász hullámcsönd-sziszegésén a kiscsikó: |
| torpanva, ágaskodva, hőkölve, vágtatva, nyerítve, |
| körötted a tág torlódás-tértudat illatpáráját földerítve |
| hogy az is van, az is a tied, |
| amit a föld magából zölddé, kalásszá, virággá kiszeret: |
| a selymes, sárga-zöld-piros-kék tücsök-szőttes, zümmögés-paplan |
| s te abban a boldog élet-futás |
|
| S most már szél-kabátban, |
| mint nyitott ajtajú, ablakú házban: |
| a hódító, barbár anyag-ellenforradalomban. |
|
| És könnyű vagy, mint az elszáradt |
| falevelek, viráglevelek, fűlevelek |
| hajszálfinom üres közlekedő-edényei, |
| a fűszárak parafa-száraz kapilláris-kéve vízvezetékcsövei, |
| a karcsú, nyulánk vízér-hengerek, |
| a hártyacsont szűk feszültség-csövek, |
| a pudvás rostokban a neuronvezeték-vízjelek, |
| az üres csőtokok kemény gejzir-füstje, hajszálszökőkút csontváz-tornya |
| és könnyű vagy, mint a lepkeszárny erei, |
| szitakötőszárny csőváz-mozaik síkja, zárt terülése. |
| És nehéz vagy, mint a háborús alkony, |
| bombázással, tankágyúzással szétszaggatott vörös feketeség, |
| mint a hegymagas márvány-üledék |
| az óceánalji élet-virágtalan, fény-virágtalan, |
| homályhíg, ősnyálkás penész-mocsárban |
| és nehéz vagy, mint a kénes, fullasztó nyári vihar, |
| mikor a vihar-dülöngésben Minotauruszokat herélnek |
| s véres hörgésük, tojástalan vérkút ágyék-puttonyuk |
| forró fekete villámhabja a tajték-görgés nappali kúsza ég |
| és nehéz vagy, mint a halálraítéltek |
| hajnali üveges iszony-tántorgása az akasztófa alá, |
| mint a nyak-kötél előtti utolsó kiáltás, |
| mint a kötélen kifeszült akasztottak, |
| mint egy önmagába omlott csillag, |
| mint tengerpart hullája bálna-tekintet: |
| súlyos bőrredő szoknya-csónakban |
| a szempillátlan embercsecsemőszem-üvegpont |
| és súlyos vagy, mint a mammut-csont, kétemeletes Brachioszaurusz-tibia, |
| Triceratops-sípcsont-márványoszlop, |
| mint az elvizesedett agyvelő, |
| virágszobrát összegyűrő, aszalttá hamvasztó |
| Akár a Nap-csillag gyomrában súlyozó, hömpölygő |
| tűz-masszív nukleáris hő. |
|
| A tér egyensúlya voltál, s lettél a bonthatatlan, bonyolult korlát. |
|
| S én úgy hordalak, mint hátamból kinőtt árbócos vitorlát, |
| bőrlepedő-rombusz Pteranodon-szárnyat |
| és sikítva tol a szél a kopár vizeken |
| és némán lengek kifeszűlten úszva a kopár vizek fölött |
| s a víz-magányon vásznaim habos árnya |
| s a víz-aszályon bőrszárnyaim gigászi árny-magánya |
| nem látnak üvegablak-rózsa kőkerék szemeim, |
| nem tudnak selyemkaktusz-levél hát-uszonyaim, |
| amiknek árnya tüskés sűrű zöld, |
|
| maradt nekem s e bolygót burkoló könnyű öreg kék |
| levegő-fajsúlyú híg élet-mennyiség. |
| S te bennem ragyogsz némán zsibongva, |
| fénylisztporral hangtalan suhogva, |
| mint űrben tejút-talpú teremtő-lábnyom. |
|
| mint az érinthetően sem érinthető |
| te túlvilágból képzelt ritka sűrűség, |
| akár a kék kiterjedés gömbhéj-mennyiség: |
| az anyag súlyának és térfogatának |
|
| világidőben, világanyagban, |
| a tér látható és láthatatlan torlaszaiban. |
| És nem kutat érted a földben. |
| vázról olvadó te-voltál-maradék. |
|
| Ó, te Hűség! Köröttem kék páraparázs ég! |
| derengsz bennem viaszfény-csillogással, |
| mint gyantahús-hangyaimágó a csöndszövet bábban, |
| mint kék láng-ér a sárga lángban, |
| mint a gleccser-ős fagyott hó. |
| Mért nem később? Mért nem korábban? |
| Mért az új-tőkefelhalmozás korában? |
| Amit halottan csönddel kérdezel |
| Nincs Isten, idő, válaszadó! |
|
| Függsz, mint csillag éjszaka-ágon: |
| reggeli felejtés viráglámpa-álom. |
|
| Mint fagyott hártya-rovarhéj, |
| hártyahólyagocskákból látópárnává fűzött üresség-pontkaportányér-szemű |
| üresség-csoda a téli narancsbőr-mirigygombás fekete faágon. |
|
| Szikrázol akár a mese-üveghegy, |
| te milliárdok közül kiválasztott egyik egy |
|
| És növekszel a bennem-időben, |
| Pedig ember-burjánzásod már nincs tovább. |
| És nősz bennem, mint magzat a nőben, |
| S nem tudlak élővé megszülni halott |
| s nem tudsz halottá fölfalni engem |
| bennem-terpedő falánk halott, |
| bomló test, korhadó anyag, bomolhatatlan magány. |
|
| Csak emlék-bozótrácsod nő bennem hatalommá |
| s így leszek élve halál-bizalommá, |
| Elhagyott pókrács-csöndiszonnyá. |
|
| Így vagyunk élve és halva ketten: |
|
| Pedig nem gyáva a remény! |
| S a halandóság minden formája élet-ravasz. |
| S buta a halhatatlanság tündér-tünemény: |
| a szárnyas áttűnés szitakötőcsalás-asszony, |
| mert nem tudja, hogy a tapír, hangyász-sün, tarajos sül, |
| szarvasbogár, béka, fóka, tengeri szegfű, varangy, gém ugyanaz. |
| Mert az öröklétnél nem adja alább |
| s Csányi Vilmos injekcióstűvel szelíddé, |
| elhízott, mázsás, tátogó, csillogó, |
| hegyszita-oldalú kék pontyhalánál ostobább. |
| Hisz kézből eszi a kukoricát, mint cukrot a ló. |
|
| Mert mit tesz a tudós, a rokon-nevű, |
| a világ-evolúció-tekintetű? |
| A páncélos moszatzöld hal-homlokcsontot |
| hogy a csont mint lukas alumínium-fillér, |
| a tű-szívókával az agyba ér, |
| mint kigöngyölt pödörnyelvével a virágba a lepke |
| s kiszívja az agyból a gyanakvás-sejteket a tűhegyen rezegve, |
| a védekezés-ösztön köbmillimikron sejthalmazát. |
| S a hal azontúl csak éhes, |
| befelé vak, s úgy függ a halálban, |
| mint a tojás van a tojásban, |
| mert nem tudja: a hamvadás a földagadó lángban |
| s a ponty azontúl csak éhes |
| falánk, zsíros éhség-szerkezetté lesz, |
| üveggolyó-szemű zabálás-mohó test, |
| mint egy gégefogsoros, pikkelyes, fényes orsó, |
| halhólyag-belsőléggömbös tátogó élő koporsó, |
| mert éhség-ösztöne legyőzte benne, |
| mintha csak örökké, mindörökké lenne: |
| a megmaradás titokvágy-iramát. |
| függőlegesen, kövéren a vízben |
| a szűk üvegládában, a neki mély-magasban, |
| mint nehéz öreg falevél a gally-ágon |
| mint szikragomoly-füst a tűzben, |
| pikkelyhólyagként imbolyog, |
| mint növénypapír-lampion terméstok. |
|
| Mi nem hízhattunk eleven halállá |
| ilyen csoda-lefokozásban. |
| Agyunkból a halandóságtudat-lángot nem műtötte ki az Isten!, |
| hogy dagadjunk kövéredvén a közömbösség élet-gyászban. |
| Mert hittünk az elmúlásban. |
|
| Mert ha élet van: halál van. |
|
|