Mit mondhatok?1

Az első vers után,
a második vers után,
a századik vers után,
mesék, elégiák, époszok után,
mikor istálló-trágyát eszik a bárány
s a bárányvérben ürülék-méreg, szenny-molekula kering,
mikor fekete csizmában csahol a róka
s fején arany tajtéktonna-sörényű oroszlán-álarc papírosból
s két lábon járnak a király-szarvasok az őszi tarlókon, őszi mezőkön,
s agancsuk hátrafelé vízszintes gyökérzászló csontból
s isten-hiánytól részegen tántorognak a filozófusok
s fejjel-lefelé lógnak a költők az égről
a kék pára-anyagról lefelé csöppenve mozdulatlan,
mint a legyek a mennyezetről:
hab-papucs mágnesfelhőkkel a szilárd semmire ragadva
s kék alabástrom-szögekből épített szemükben,
a szikrázó emlő-dülledésben
zölden és selymesen mereng a lenti viszály,
mint jégrudakból torlódott dombra szivárgott zöld festék,
a csönd fölszárasodó kapilláris-csöveiben föltolódó növesztő hevesség
s potroh-hasuk szeletes zománc-délköreinek pórusaiból
penészgombafonalak puha szövevény-szerkezete
terped végtelen hínár-dimenziókkal a befejezhetetlen mindenségben
s a terpedés-végtelen szögleteiben, hézag-szigeteiben,
a fonal-zegzugok tér-telepeiben
a tűz-izgalom döbbent csillagok, héj-üres égitestek,
héj-burkolt magfúzió-halmazok
lengnek és hódolnak keringve moccanatlan az elmúláson,
mint fűszárra, fűlevélre ragadt csigaházak.
És a megmaradásban nincs semmi alázat.
És nem magyarázat, ami magyarázat.
És múlandóságból az összeg, a részlet, az egy-darab, a vázlat.
Mikor görbe fényvonal a gyilkolás a kaszaélen
és zümmögés-vödör, halál-kancsó darázsfészkek az emberek szívében,
mint öreg, korhadás-parázs szív-pitvar faodukban:
mit mondhatok?
Mit mondhatok?
Mit mondhatok, amikor láttam, amit láttam
s testetek testem volt a rettenetes vonulásban,
a könyörtelen, tántorgó emberhangya-szalaglánc-tódulásban,
az ön-feladás alázat-gyászban,
mint aki azt hiszi remény van a hóban
s tenyerével szemeit takarja
mert a téboly örvénylik a látomásban
s a kárhozat vihog a pusztításban és a pusztulásban
s a bakancsok, vállkendők, fejkendők, viharkabátok,
kalapok, svájcisapkák, leventesapkák,
derékon dróttal-átkötött télikabátok, kiskabátok,
zsákcsomag spárga-cipők, cementeszsák-papírcsizmák,
hátizsákok, vulkánfíber-kofferek, szatyrok, kulacsok,
kézitáskák, drótív-fülű konzervdoboz-csajkák,
térdzoknis, bokabütyökig-zoknis, meztelen lábak
folyamhömpölygése bennem, hisz odakint,
hisz odakint, a téli tér sáros és fagyott iszaptaréjos hullámföldjén,
az üres krumplifészkes dombokon,
amely mint lépviasz meghajlított cellafülke-lapja
s zsongva zsibongtatok, őrjöngve, dünnyögve zuhantatok
a krumpliföld üres sejtfészkes púpjaira, lapályvölgyébe,
hátha maradt ott egy-egy szemölcsös, vörös-pattanásos növénytojás,
mogyorónyi krumpli-törpe
a tűszőrös tökszárak, barna-címeres, hártya-ér leveles, kék üszög-golyvás,
üszög-herpeszes, bőrös koromzacskó-herezsákos kukoricaszárak alatt.
És szemetek volt az ég,
és szemetek volt a kifosztott emberiség
és az ég szögesdrót hengergubancokkal és szögesdrót hálólapokkal beterítve,
az üres mennyiség
és a sárga marcipán-fogaskerekekként nyüzsgő sokaság
és szemetekből a bánat állt ki zöld alganyálas, sáros levelekkel,
mint árvíz-sodrásból a zöldleveles faág
s én voltam tág pupillátok
s pupillám irisz-dombszélig tágulása ti voltatok
s mint a gyík pupilláján a Földőslét gigász-vallomása kinéz:
pupillátokból a létezés-kezdet és létezés-egész
nézett ki velem,
az egész
förtelem-iszonyúság, rémület-kovász embertörténelem,
emberiség-gyötrelem, szégyen-szerelem,
mint a megesett, elhagyott lány
akiben a titkolt magzat, mint a jövő-hiány,
az ezt-nem-akartam ragaszkodás,
szűzesség-hűtlenség testgyermekhez-hűség
s szemetek mégis a szenvedő tudás-egész,
az nézett ki szemetekből: minden kezdet és keletkezés,
mintha Isten a semmi nyitott ablakán önmagából kinéz.
A bűntelen mélység,
ásvány-szigorú, ős-sárkány szomorú tág, közöny-tömb magasság.
Mit mondhatok?
Mit mondhatok csillag-ájulatok,
sárga csillag-daganatok,
nem-kárhozat láng-zuhatagok,
tejút-milliók fekete szemgolyókból?
Mit mondhatok, amíg állok az idő hónalja alatt,
mint kék katedrális-boltív alatt a gyermek?
Fekete füsttel gomolygó fekete termek,
fehér hamuval beszórt éjszakák!
Mint rőzsetűzzel imbolygó vermek
a lehetetlen lobog ki éjetekből.
Ti bennem, mint az összegyűjtött versek
s azokban mindenség-súlyok, vágy-vegyület párák,
terek, idők, ürességek, anyagok szövetsége öröklét.
S én bennetek, mint akinek a föld alól üzennek
s csontváz-millió rázkódik halálos hitében
s keresi: miféle túlvilág az Éden,
s mint szivárványban, jár a valóság tündér-kötegében.
S fölveszi szégyenét.
S magára húzza a szégyen
szikrahűs páncélzatát,
a megmaradás-védőruhát,
mint minden reggel
mikor a Nap már kéket legel,
fürdés után fehér ingét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]